Forrás: Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből II/1. 1968. Szerk.: Dr. Antalffy György, Dr. Papp Ignác.
A jogi forgalom természete szerint egyáltalában nem tételez fel egy békeállapotot, éppenúgy nem, mint annak idején a kereskedelem sem zárta ki a fegyveres rablást.
A jog és az önsegély ezek az egymásnak látszólag ellentmondó fogalmak a valóságban a legszorosabb kapcsolatban állanak egymással. Ez nemcsak a római jog legrégibb korszakára vonatkozik, hanem későbbi korszakokra is. A modern nemzetközi jog nem kis mértékben foglal magában önsegélyre vonatkozó elemeket (retorziók, represzáliák, háború stb.). Sőt még a "rendezett viszonyok" között lévő burzsoá államban is a jogok "észlelése" - annak megállapítása, hogy mi jogos - egy olyan éleseszű jogász szerint is is mint Hauriou, minden polgár részéről saját kockázatuknak megfelelően történik.
Marx ezt a "Kritika" bevezetésében még élesebben fogalmazza meg: "az ököljog is jog". Ez nem paradoxon, mert a jog is éppenúgy mint a csere egy segédeszköz, az elszigetelt szociális elemek közötti csere céljára. Ennek az elszigeteltségnek a foka történelmi korszakonként különböző lehet, de az maga sohasem tünhet el.
Így pl. a szovjet állam tulajdonát képező vállalatok a valóságban egy közösségi feladatot látnak el; de mivel munkájukat a piaci viszonyokhoz kell alkalmazniok, mindegyiküknek külön érdekeik vannak. Ők mint vevők eladók állanak egymással szemben, saját veszélyükre és kockázatukra cselekszenek, és ennek következtében kénytelenek arra, hogy egymással jogi forgalmat bonyolítsanak le.
A tervgazdálkodási rendszer végső győzelme az ő kapcsolataikat természetszerűleg pusztán technikai jellegűvé fogja tenni (a célszerűség alapján) és ezzel "jogi személyiségüket" meg fogja szüntetni.
Ha mármost a jogi forgalmat mint egy szervezett és elrendezett jogot azonosítják a jogrenddel, úgy forgalomként állítják be, és ezzel elfelejtik azt, hogy a valóságban a rend csak tendencia, és csak végeredmény, sohasem azonban a jogi forgalom kiindulópontja, és előfeltétele.
Maga a békeállapot, amely az absztrakt jogi gondolkodás számára homogénnak és differenciálatlannak tűnik, a jogfejlődés kezdeti szakaszaiban egyáltalában nem volt ilyen.
Az ógermán jog a békének három fokozatát ismerte: a békét a házban, a mesgyén belőli békét, a település határain belüli békét stb. A megbékítés (békeszerzés) nagyobb, vagy kisebb fokát az a súlyosabb vagy enyhébb büntetés fejezi ki, amely a békebontót súlytotta.
A békeállapot szükségessé válik akkor, ha a csere szabályosan ismétlődő jelenséggé válik. Azokban az esetekben, amelyekben kevés előfeltétele volt béke megőrzésének, és a cserélők nem találták célszerűnek, hogy személyesen jöjjenek össze, hanem az árut a másik fél távollétében szemlélték meg.
De általában a kereskedelem megköveteli azt, hogy nemcsak az áruk, hanem az emberek is összejöjjenek.
Az ősközösség korában minden idegent ellenségnek néztek: ő éppenúgy szabad préda volt, mint az erdei vad. Csak a vendégbarátság hagyományai adtak alkalmat idegen törzsekkel való érintkezésre.
A feudális Európában az egyház kísérelte meg azt, hogy szünet nélküli magánháborukat korlátozza úgy, hogy bizonyos napokat békenapokká treuga dei-vé nyilvánított. Ugyanakkor megtörtént a különböző piacok és vásár célját szolgáló helyeknek privilégiumokkal - kiváltságokkal - való felruházása. A vásárra utazó kereskedők védelmet kaptak, tulajdonukat az önkényes elvétellel szemben megvédték. Egyszersmind a szerződések betartását külön bírák biztosították. Így keletkezett egy külön "ius mercatorum" (kereskedők joga) vagy "ius fori" (piac jog) amely alapul szolgált a későbbi városi jog kialakulásához.
Eredetileg a piacok és a piachelyek a feudális uradalmak részét képezték és egyszerűen a helység feudális urainak jövedelmi forrásai voltak.
Ha valamelyik piacot "békevédelemben" részesítettek, úgy annak csakis az volt a célja, hogy valamelyik feudális úr erszényét tömje tele, és így az ennek magánérdeke volt.
Miközben azonban a feudális hatalom valamely piaci hely cseregazdálkodásának védnökei szerepét elvállalta, ez a hatalom, egy ezelőtt tőle idegen nyilvanos funkció jellegét öltötte magára.
Egy feudális vagy patriarchális hatalom nem ismer különbséget a köz és magánhatalom között. A feudális úrnak jobbágyaival szembeni közjogai, egyszersmind magánjogai is voltak, mint tulajdonost illető jogok, míg magánjogait ha akarjuk köz, ill. politikai jogainak is lehet tekinteni.
Éppenígy Rómában a "ius civile"-t (pl. Gumplovicz) közjognak tekintik, mert annak alapja és forrása egy "gens"-hez nemzetséghez való tartozás volt.
Valójában mi itt egy embrionális jogi formával állunk szemben, amely még nem fejlődött az ellentététes és korrelát "magán"- és közjogi rendelkezésekké. Éppen ezért minden patriarchális vagy feudális elem jellegét magánviselő viszony alapjául szolgáló hatalmat a teológiai elemnek a jogi feletti túlsulya jellemzi. A hatalomnak mint jelenségnek racionális, azaz jogi értelmezése csakis a pénzgazdálkodás kifejlődésével válik lehetségessé.
Ezek a gazdasági formák fejlesztik csak ki az ellentétet a köz és magánélet között, amely idővel egy "örök", "természetes" jelleget ölt magára és minden jogi hatalmi elmélet alapját képezi.
A polgári értelemben vett modern állam, akkor születik meg, amikor a csoport vagy osztályhatalmi szervezet egy eléggé kiterjedt piaci forgalmat fog át (v. ö. Hauriou "Principes du Droit publique, 272 old.)
Így Rómában a külföldiekkel folytatott kereskedelem (peregrinusok) többek között olyan személyek polgári jogképességét követeli meg, akik nem tartoztak a nemzetség ("gens") kötelékébe. Ez azonban már feltételezi a köz és magánjogra való felosztást.
A köz- és magánjogi elv közötti különbségtétel - a territoriális felségjog és a föld tulajdonjog közötti különbségtétel - legkorábban és legtökéletesebben a középkori Európában a város falai között megy végbe. Ott válnak el egymástól leginkább a földet terhelő dologi jogok és a személyes kötelezettségek sokkal előbb mint bárhol s alakultak át adókká és a városi közösség iránti kötelezettségekké, és kamattá, melynek alapja a magántulajdon volt (v. ö. Gierke, 648, old).
A valóságos uralom kialakult jogi formát nyer akkor, amikor tőle függetlenül és mellette olyan viszonyok keletkeznek, amelyek a csereaktussal függenek össze, azaz par excellence magánviszonyokkal állnak kapcsolatban.
Miközben a hatalom mint ezen viszonyok szavatolója lép fel, egy társadalmi közhatalommá válik, egy oly hatalommá, amely a "rend" személytelen érdekeit képviseli.
Az állam mint az osztályuralom szervezete és mint a külső háborúk vezetésének szervezete nem igényel jogi értelmezést, sőt azt meg sem engedi. Ez egy olyan terület, ahol az ún. államrezon uralkodik, amely nem egyéb mint a puszta célszerűség elve. Ezzel szemben a piac mint a piaci cserének a szavatolója nemcsak a jog nyelvén nyilvánulhat meg, hanem önmagában véve is jog és mint ilyen nyilvánul meg, azaz az absztrakt objektív normával olvad össze. Éppen ezért minden jogi államelmélet, amely az állam minden funkciójával foglalkozik és azt logikailag átfogja, szükségképpen inadequát. Az nem lehet, az államélet minden tényének pontos visszatükrözője, csak ideológiai szemléletet nyújt, azaz a valóságnak torzított látszatát nyújtja.
Az osztályuralom az ő szervezett és szervezetlen formájában sokkal tágabb mint az a terület amelyet az államhatalom hivatalos uralmi területének jelölnek meg. A burzsoázia uralma a kormányoknak, a bankoktól és a kapitalista csoportoktól való függésében nyilvánul meg, de megnyilvánul minden egyes munkavállalónak a munkaadótól való függésében, hogy államgépezet személyi állománya az uralkodó osztállyal van egybeolvadva. Mindezek a tények, amelynek a számát végtelenségig lehetne fokozni, nem nyernek hivatalos kifejezést, de jelentőségükben pontosan egybeesnek mindazon tényekkel, amelyek nagyon is hivatalos jogi kifejezést kapnak pl. a munkásoknak a polgári állam törvényei alá rendelésével és mindazon szervek rendelkezései jogában, bíróságainak ítéleteiben stb. A közvetlen osztályuralom mellett itt tehát még egy közvetett reflektált uralom is jelentkezik a hivatalos államhatalom alakjában mintegy különös a társadalomtól különvált hatalom. Ezzel felvetődik az állam problémája, amely az elemzés számára nem csekélyebb nehézségeket okoz, mint magának az árunak a problémája.
Engels a család eredete stb. című művében a 178. oldalon az államot ama tény kifejezésének tekinti, hogy a társadalom feloldhatatlan osztályellentétekbe bonyolódott.
"Azért, hogy ezek az ellentétek, azaz osztályok ellentétes gazdasági érdekekkel önmagukat és a társadalmat ne emésszék el hiábavaló harcban, szükségessé vált egy látszólag a társadalom fölött álló hatalom létesítése, amely a konfliktust mérsékli, azt a rend határain belül tartsa: és ez, magából a társadalomból keletkezett, de nem fölötte álló, tőle egyre jobban elidegenedő hatalom, maga az állam".
Ebben a megállapításban egy nem egészen világos rész is van, amelyre azután derül fény, amikor Engels arról beszél, hogy az államhatalom természetszerűleg a legerősebb osztály kezébe kerül, amely ennek folytán a politikailag uralkodó osztállyá válik. Ez a mondat okot ad annak a feltételezésére, hogy az államhatalom nem osztályerőként, hanem mint egy osztályok fölötti, a társadalmat a széthullástól megmentő valami keletkezik, amely csak keletkezése után válik uzurpáció tárgyává. Egy ilyen felfogás természetszerűleg ellentmondana a történelmi tényeknek. Mi tudjuk ugyanis, azt, hogy az államgépezetet mindig az uralkodó osztály alkotta meg. Mi azt hisszük, hogy Engels maga is tiltakozott volna szavainak ilyen értelmezése ellen. De azóta az általa felállított formula mégis homályos maradt. E szerint ugyanis az állam azért keletkezik, mert különben az egyes osztályok egymást egy elkeseredett harcban megsemmisítenék és ezáltal az egész társadalom felbomlana. Ennek következtében az állam ott keletkezik, ahol a két harcoló osztály közül egyik sem képes a döntő győzelmet kicsikarni. Ebben az esetben az állam ezt az egyensúlyi helyzetet rögzítené, és akkor ő egy az osztályok felett álló erő, amit mi nem ismerhetünk el, vagy pedig az egyik vagy a másik osztály győzelmének az eredménye. Ebben az esetben azonban megszűnik az állam szükségessége a társadalom szempontjából, mivel az egyik osztály döntő győzelme az egyensúlyi állapotot megint visszaállította és a társadalom meg van mentve. Mindeme kontroverziák mögött ugyanaz a tényállás huzódik meg: miért nem marad az osztályuralom az, ami, azaz a népesség egyik részének alávetése egy másik rész uralmának? Miért veszi az fel egy hivatalos állami uralom formáját, vagy pedig - ami egyre megy - az állami kényszer gépezetét miért nem alkotják meg az uralkodó osztály magánuralmi gépezeteként, miért válik az el az utóbbitól és miért veszi az fel egy személytelen, a társadalomtól elválasztott gépezet alakját, azaz miért nyilvánul meg mint közhatalom? Mi nem elégedhetünk meg azzal az utalással, hogy az uralkodó osztály számára előnyös az, hogy ideológiai ködfüggönyt vonjon maga elé, és hogy osztályuralmát az állítólagos osztályfeletti állam mögé rejtse el. Noha egy ilyen magyarázat kétségtelenül helyes, az mégsem mondja meg nekünk azt, hogy egy ilyen ideológiai hogyan jöhetett létre, és következőleg azt sem képes megmagyarázni, hogy az uralkodó osztály az államot miért használhatja fel saját céljaira. Az ideológiai formák tudatos felhasználása ugyanis egy egészen más dolog, mint annak az embernek akaratától független keletkezése. Ha felakarjuk tárni bármely ideológiai gyökereit, úgy meg kell keresnünk azokat a valóságos viszonyokat, amelyeket ez az ideológia kifejez. Ekkor egyébként rájövünk arra az alapvető különbségre, amely az államhatalom fogalmának theológiai és jogi értelmezése között áll fenn. Az első esetben egy fetisizmussal van dolgunk, annak legtisztább alakjában; éppen ezért nem fog nekünk sikerülni a megfelelő képzetek és fogalmak között egyebet felfedezni, mint a valóság ideológiai megkettőzését, azaz ugyanazokat az uralmi és szolgai viszonyokat. Ezzel szemben a jogi felfogás egyoldalú; az ő absztrakciói a valóságban létező alanynak, azaz az árutermelő társadalomnak csak egyik szempontján alapuló kifejezője.
I. P. Rasumowski "A marxista jogtan problémái" cimű művében azt a szemrehányást teszi nekem, hogy én az uralmi és a szolgai viszony kérdését ok nélkül helyezem a valóság megduplázásának bizonytalan felületébe és én azoknak a jognak mint kategóriának az elemzésekor nem biztosítok jelentőségüknek megfelelő helyet. A fölött, hogy a vallásos, vagy theológiai gondolkodás a valóság megduplázását jelenti, úgy vélem Feuerbach és Marx után már nem is lehet vitatkozni. Én ebben nem látok semmi bizonytalanságot, vagy homályosságot. A tényállás nézetem szerint egyszerű és világos: a parasztoknak egy feudális úr uralma alá hajtása egyenesen és közvetlenül abból következett, hogy a feudális úr nagybirtokos volt és fegyveres erő állott rendelkezésre. Ez a közvetlen függőség, ez a valóságos uralmi viszony folyamatosan ideológiai leplet öltött magára, a feudális úr hatalmát folyamatosan egy isteni, emberfeletti tekintélyből vezették le: nincsen más hatalom, csak az istené. A bérmunkásnak a kapitalista alá való rendelése és tőle való függősége ugyancsak közvetlen. A holt felhalmazott munka uralkodik az élő felett. De ugyanennek a munkásnak a kapitalista állam alá való rendelése mégsem ugyanaz, mint az egyes kapitalistáktól való függősége az csakis egy ideológiailag elhomályosított formába van bújtatva. Ez a kettő nem ugyanaz. Először azért nem, mert itt egy különleges, az uralkodó osztály képviselőiből alakult és attól különvált államgépezet létezik, amely a maga részéről minden egyes kapitalista fölött is áll, és amely személytelen erőként jelentkezik. Másodszor azért sem ugyanaz, mert ez a személytelen hatalom nem képvisel külön-külön minden egyes esetben kizsákmányolási viszonyt; a bérmunkást sem politikailag sem jogilag nem kötelezi senki sem, hogy egy bizonyos munkaadó számára dolgozzék, hanem ő formailag ennek a vállalkozónak egy szerződés alapján adja el munkaerejét. Amennyiben a kizsákmányolási viszony formailag két egymástól független és egyenlő árutulajdonos között jön létre, amely közül az egyik a proletár, munkaerejét adja el, és a másik a kapitalista ezt megveszi, lehetővé válik az, hogy a politikai osztályhatalom egy közhatalom formáját öltse magára. A polgári kapitalista világban uralkodó verseny elve lehetővé teszi azt, amint már azt mondottuk, hogy ne álljon fenn a politikai hatalomnak az egyes vállalattal való közvetlen kapcsolata, ellentétben a feudalizmussal, ahol e közhatalom szoros kapcsolatban állott a nagybirtokkal.
"A szabad verseny, a magántulajdon szabadsága, a piacon való egyenjogúság és a létbiztonságnak csak egy osztály számára való szavatolása az államhatalomnak egy új formáját hozza létre, a demokráciát, amely az uralkodó osztályt kollektíve juttatja hatalomra." (I. Podwolozki, "Marxista jogtan". 1923.32.0.)
Helyes az a megállapítás, hogy a piacon való egyenjogúság egy külön hatalmi formát létesít, de ezek között a jelenségek között összefüggés egészen másutt észlelhető, mint ahogyan azt a fent idézett szerző hiszi. Először is a hatalom, anélkül, hogy kapcsolatban állana az egyes vállalattal a kapitalista szervezet magánügye maradhat. A nagy ipari érdekszövetségek, az ő harci alapjaikkal, feketelistáikkal, kizárásaikkal és sztrájktörő gárdáikkal kétségtelenül hatalmi szervek, amelyek a közhatalmi, azaz az államhatalom mellett állanak fenn. Ezenkívül még az uralom fennmarad az üzemen belül mint magánügy minden kapitalista számára. Egy munkarend felállítása, egy magántörvényhozási aktus tehát tulajdonképpen egy valódi feudalizmus. Noha a polgári jogászok nagyon is igyekeznek, hogy ezt modern módon leplezzék, amikor ők ezt mintegy úgynevezett contrat d' adhésiont azaz egy különleges teljhatalom fikciójaként konstruálják meg, amelyet a kapitalista állítólag a közhatalom szerveitől kap, azért, hogy a vállalat társadalmilag szükséges és célszerű funkcióit eredményesen végezhesse el (v.ö. Thal: "Az üzem szervezésének jogi természete, vagy a munkarend az üzemben" megjelent a "Juriditscheskij Wesnik". 1915. IX. szám.)
A feudális viszonyokkal kapcsolatos analógia az adott esetben azonban nem feltétlenül helytálló, mert amint Marx mondja:
"... az a tekintély, amit a kapitalista, mint tőke megszemélyesítője a közvetlen termelési folyamatban élvez, az a társadalmi funkció, amelyet ő a termelési folyamat vezetője és uralójaként betölt, nagymértékben különbözik attól a tekintélytől, amely a rabszolgák, vagy jobbágyok által végzett termelési rendben fennáll. Míg a kapitalista termelés alapján a közvetlenül termelők tömegének munkája társadalmi jellege egy szogorúan szabályozó tekintélyként és egy teljes hierarchiába tagozódott társadalmi mechanizmusként lép fel, amely a munkafolyamatot szabályozza és ez a tekintély azok viselőinek, csak a munkafeltételeknek a munkával szembeni perszonifikálásaképpen nyilvánul meg, nem pedig úgy mint a korábbi termelési formákban, ahol ez a szerep a politikai vagy teokratikus uralkodóknak jut..." (Kapital, III. 2. rész. 418. oldal.)
Így tehát uralmi és szolgai viszonyok a kapitalista termelési mód rendszerében is létezhetnek, anélkül, hogy eltávolodnának attól a konkrét formától, amelyekben ők mint a termelési viszonyoknak a termelők fölötti uralom alakjában lépnek fel. De éppen az a tény, hogy azok itt nem álcázott formában jelennek meg, mint a rabszolga, illetve a jobbágyrendszerben (V. o. Kapital, III. köt. 2. rész. 367, old.), teszi ezt a jogászok számára megfoghatatlanná.
Amennyiben a társadalom egy piac, az államgépezet valójában csak mint egy személytelen közakarat realizálódik, azaz mint a jognak a hatalma stb. A piacon azonban, amint azt már fentebb láttuk, minden szerző egy elvont, elidegenített jogalany "par excellence". Mindenütt, ahol az érték és a csereérték kategóriái fellépnek, a cserélők autonóm akarata egy elengedhetetlen előfeltétel. A csereérték ott szűnik meg, csereértéknek lenni, ahol az áru megszűnik árunak lenni, azaz ahol a piac immanens törvényeit egy külső hatalom határozza meg. A kényszer mint egy egyes embernek az erőszakra támaszkodó hatalma egy másik felett, ellentmond az árutulajdonosok közötti forgalom legfontosabb alapvető feltételének. Éppen ezért a kényszer funkciója nem léphet fel társadalmi funkcióként az árutermelők társadalmában a csereaktus korlátai között, mivel az nem absztrakt és nem személytelen. Egy személynek mint ilyennek, azaz mint konkrét egyénnek az alávetése egy másik ember hatalma alá, az árutermelő társadalom számára egy önkény alá való rendelést jelent, mert az az egyik árubirtokosnak a másik árubirtokosnak hatalma alá való rendelését jelentené. Éppen ezért nem léphet fel a kényszer itt az ő leplezetlen formájában, mint egy egyszerű célszerűségi aktus. Sőt annak úgy kell fellépnie, mint egy absztrakt kollektív személyből kiinduló kényszernek, amelyet nem annak a személynek az érdekében gyakorolnak, akitől az kiindul - mert az árutermelő társadalomban minden ember egoista -, hanem minden a jogi forgalomban résztvevő személynek az érdekében gyakorolják ezt. Egy embernek a másik ember fölötti hatalmát a valóságban mint a jognak a hatalmát fogják fel, azaz mint egy objektív, pártok felett álló normának a hatalmát.
A polgári gondolkodás, amely az árutermelés keretét a társadalom örökös és természetes keretének tartja, az absztrakt államhatalmat tehát minden társadalom tartozékának tekinti.
A legnaivabbul ezt a tételt a természetjogászok fejezték ki, akik államelméletüket a független és egyenlő személyek közötti forgalom eszméjére alapították és azt gondolták, hogy ők ekkor az emberi forgalomnak mint ilyennek az elveiből indulnak ki. A valóságban ők csak ugyanannak az eszmének, illetve a hatalmi gondolatnak más-más változatát fejlesztették ki, amely a független árubirtokosok közötti híd szerepét tölti be. Ezáltal lehet megmagyarázni azokat a már Grotiusnál egészen világosan kivehető alapeszméket, amelyek ezt a doktrinát jellemzik. A piac számára a cserében résztvevő árubirtokosok képezik az elsődleges elemet a hatalmi rend már csak egy ebből levezetett elem, egy másodlagos dolog, amelyet az árubirtokosok a már meglévő elemekhez illesztettek hozzá. A természetjogászok éppen ezért az államhatalmat nem mint történelmileg keletkezett és ennek következtében a vonatkozó társadalomban ható erőkkel kapcsolatos jelenségnek tekintik, hanem azt absztrakt és racionalista módon fogják fel. Az árubirtokosok közötti forgalomban egy tekintélyen alapuló kényszer szükségessége mindenütt adva van, ott ahol a békét megzavarják, vagy ahol egy szerződést önként nem teljesítenek. A természetjogi doktrína éppen ezért az állam funkcióját a béke megőrzésére redukálja és az állam kizárólagos feladatát abban látja, hogy az a jognak az eszköze legyen. Végülis a piacon egy árubirtokos egy másiknak az akaratából lesz árubirtokos és mindnyájan egymás közös akaratánál fogva válnak árubirtokosokká. Éppen ezért vezeti le a természet jogi iskola az államot független, elszigetelt egyes személyek által megkötött szerződésből. Ez képezi az egész doktrinának a vázát, amely a történelmi helyzethez, vagy a politikai szimpátiához és az egyes szerzőnek dialektikus képességeihez viszonyítva a legváltozatosabb megjelenési formákat öltheti. Az lehetővé tesz úgy köztársasági, mind pedig monarchisztikus elhajlásokat, sőt a demokratizmus és a forradalmiság legkülönbözött fokozatainak megfogalmazását is.
Nagyjában és egészében véve azonban éppen ez az elmélet volt az a forradalmi lobogó, amely alatt a burzsoázia az ő forradalmi harcait a feudális társadalom ellen megvívta. Ez határozta meg ennek az elvnek további sorsát. Amióta a burzsoázia uralkodó osztállyá vált, a természetjog forradalmi múltja aggodalommal tölti el, és az uralkodó elméletek sietve ad acta teszik azt. Természetesen a természetjog elmélete sem a történelmi, sem a szocialista kritikával szemben nem állhat meg, mert az a kép, amelyet az megrajzol, semmiképpen sem felel meg a valóságnak. A különös itten csak az, hogy a jogi államelmélet, amely felváltotta a természetjogi államelméletet, amely az ember veleszületett és érinthetetlen jogaira vonatkozó tant elvetette és amely éppen ezért a pozitív nevet vette fel, a reális valóságot legalább olyan mértékben torzította el. Ő kénytelen erre a torzításra, mert minden jogi államelmélet az államot szükségképpen egy a társadalomtól különálló, önálló hatalomnak kénytelen elismerni. Ebben fejeződik ki ennek az elméletnek "jogi" jellege.
Éppen ezért a jogi államelmélet feltételezi - noha a valóságban az államszervezet tevékenysége parancsok és intézkedések alakjában folyik le, amelyek egyes személyektől indulnak ki, - hogy nem egyes személyek, hanem az állam adja a parancsokat és másodszor, azt is feltételezi, hogy ezek a parancsok alá vannak vetve az állam akaratát kifejező törvénynek mint általános normának.
Ezen a ponton a természetjogi doktrína nem kevésbé irreális mint minden egyéb, még a legpozitívabb jogi államelmélet is. A természetjogi elméletben lényeges vonás épppen az volt, hogy az egyes embernek egy másiktól való függésének legkülönbözőbb módjai mellett még egy, az állam személytelen összakaratától való függőséget is feltételezett.
De éppen ez a konstrukció képezi az államszemélyiségi jogi elméletének az alapját. A jogi államelmélet természet jogi eleme sokkal mélyebben gyökerezik, mint ahogyan azt a természetjog birálói eddig észlelték. Az, magának a közhatalomnak a fogalmában van lefektetve, azaz egy
olyan hatalomnak a fogalmában, amely külön-külön senkié sem, de amely mindenki felett áll és amely mindenkire irányul. Amikor az ezen fogalomra orientálódik, a jogi államelmélet szükségképpen veszti el kapcsolatát a valósággal. A természetjogi iskola és a legújabbkori jogi pozitivizmus között a különbség abban áll, hogy az előbbi az absztrakt államhatalom és az absztrakt alattvaló közötti logikai összefüggést sokkal világosabban fogta fel. Ő az árutermelő társadalom misztikusan elködösített viszonyait szükségszerű összefüggéseiben tárta fel és így a klasszikus konstrukciónak világos példáját szolgáltatta. Ezzel ellentétben az ún. jogi pozitivizmus még e saját logikai előfeltételeivel sincsen tisztában.
A jogállam egy fata morgana, de egy a burzsoáziának nagyon is kényelmes jelenség, mert az pótolja a levitézlett vallási ideológiát és elrejti a burzsoázia uralmának a tényét a tömeg szemei elől. A jogállam ideológiája még kényelmesebb, mint a vallási, mert az az objektív valóságot nem a maga teljességében tükrözi vissza, de mégis arra támaszkodik. A hatalom "mint összakarat", mint a "jog hatalma" a polgári társadalomban annyiban realizálódik, amennyiben ez utóbbi egy piacnak felel meg. Ebből a szempontból még egy közrendészeti intézkedést is a szabadságnak mások szabadsága által korlátozott szabadság kanti eszményének lehet tekinteni.
A szabad és egyenlő árubirtokosok, akik a piacon kerülnek érintkezésbe egymással, az eltulajdonítás és az elidegenítés absztrakt viszonyában állnak egymással. A valóságos életben a kölcsönös függőség néhány köteléke kapcsolja őket egybe. Így pl. a házaló és a nagykereskedő, a paraszt és a nagybirtokos, a tönkrement adós és hitelezője, a proletár és a kapitalista. Mindezen valóságos függőségnek számos viszonyai képezik az állami szervezet valódi alapját. A jogi államelmélet számára ezzel szemben ezek olyanok, mint hogyha egyáltalában nem is léteznének. Ezenkívül az állam élete különböző politikai erők, azaz osztályok, pártok, mindenféle csoportok harcából áll; itt vannak az állami mechanizmus valóságos hajtóerői elrejtve. A jogi államelmélet számára ezek az erők éppenúgy megfoghatatlanok, mint a fentebb említett viszonyok. Kétségtelen, az hogy a jogász kisebb vagy nagyobb mértékben képes a tényekhez alkalmazkodni; pl. az írott jog mellett még az íratlan jogszabályokat is alkalmazhatja, azokat t.i., amelyek az állami gyakorlatban fokozatosan alakultak ki, ez azonban nem változtat a valósághoz való elvi viszonyán. Egy bizonyos ellentét a jogi igazság és azon igazság között, amely a történelmi és szociológiai kutatás tárgyát képezi, elkerülhetetlen. Ez nemcsak azért van, mert a társadalmi élet dinamikája a megmerevedett jogi formákat szétrepeszti és hogy éppen ezért a jogász arra van kárhoztatva, hogy elemzésével időbelileg egy kissé elkéssen; még akkor is ha ő megállapításait kellő időben teszi meg, ezeket a tényeket egészen másképpen adja vissza, mint a szociológus. Mert a jogász, ha ő valóban jogász marad, az államnak mint önálló erőnek a fogalmából indul ki, amely szembenáll minden egyéni és társadalmi erővel. Történelmi és politikai szempontból azonban egy befolyásos osztály vagy pártszervezet határozatainak éppen olyan nagy néha még nagyobb jelentőségük van mint a parlamentnek vagy bármely állami intézmény határozatainak. Jogi szempontból azonban az előbbi tényeknek úgyszólván semmi jelentőségük nincs. Ezzel szemben, ha a jogi álláspontot kikapcsoljuk, úgy egyetlen parlamenti határozatot sem tekinthetünk állami aktusnak, hanem egy bizonyos csoport, vagy klikk által hozott határozatnak, amely éppen úgy egyéni érdekből, vagy osztálymotívumok által indíttatva cselekszik, mint minden egyéb kollektíva. A tulzó normativista Kelsen ebből azt a következtetést vonja le, hogy az állam kizárólag csak mint logikai tárgy, mint a normáknak, vagy kötelességeknek egy zárt rendszere létezik. Az államtan tárgyának ilyen testetlen mivolta természetesen a gyakorlati jogászokat ellenérzéssel töltötte el. Azért, mert ők érzik, habár nem is az eszükkel, de ösztönszerűleg, hogy fogalmaik kétségtelen gyakorlati érvényesülése éppen ebben a valóságos világban megy végbe, nem pedig a tiszta logika világában. A jogászok állama ideológiai természete ellenére egy objektív valósággal áll kapcsolatban, éppen úgy, mint ahogyan a legfantasztikusabb állam is a valóságban gyökerezik.
Ez a valóság azonban maga az államapparátus minden tárgyi és személyi elemeivel együtt.
A burzsoázia, mielőtt lezárt elméleteket alkotott meg, államát a gyakorlatban már megvalósította. Ez a folyamat Nyugat-Európában a városok kialakulásával kezdődött meg. Miközben a feudális világ nem tett különbséget a feudális úr személyi vagyona és a politikai egység vagyona között, megalakult a városokban a közös városi pénztár, először csak ideiglenesen később mint állandó intézmény: az állami szellemnek így keletkezik ugyszólván egy anyagi alapja, és egyben kezdetleges székhelye is.
Az állami anyagi eszközök keletkezése lehetővé teszi olyan embereknek a felléptét, akik ezekből az anyagi eszközökből élnek: ezek a hivatalnokok és funkcionáriusok. A feudális korszakban az igazgatási és bíráskodási funkciókat a feudális úr szolgái látták el. Közhivatalnok a szó valódi értelmében először a városokban találhatók; a közhatalom anyagilag itt testesül meg először. A magánjogi értelemben vett meghatalmazást egy a jogügyletek megkötésére vonatkozó teljhatalom értelmében a közhivataltól elválasztják. Az abszolút monarchiának nem is kellett egyebet tennie, mint hogy ezt a városokban keletkezett közhatalmi formát átvegye és azt egy tágabb területen alkalmazza. A polgári államiságnak minden további tökéletesítése, amely úgy a forradalom kitörése mind pedig a monarchista feudális elemekhez való békés alkalmazkodás révén ment végbe, egyetlen egy elvre vezethető vissza, amely szerint a piacon egyetlen egy cserélő sem változtathatja meg önhatalmúlag a csereviszonyt, hanem ehhez egy harmadik fél is szükséges, aki az árubirtokosoknak, mint tulajdonosoknak a kölcsönösen megadandó szavatosságot testesíti meg és aki ennek megfelelően az árubirtokosok közötti forgalom szabályait személyesíti meg.
Ezt a jogi államfogalmat tette meg a burzsoázia elméleteinek alapjává és megkísérelte azt is, hogy ezt a fogalmat a gyakorlatban át is ültesse. Ennél a megvalósításnál minden esetre a hírhedt "annyiban - mint" elv volt az irányadó elgondolás.
Mert a burzsoázia az elmélet teljes tisztaságát sohasem tartotta fenn változatlanul amikor érdekeiről volt szó, ami annyit jelent, hogy az osztálytársadalom nemcsak egy piacot jelent, ahol függetlenül árubirtokosok lépnek egymással értintkezésbe, hanem az egyszersmind egy elkeseredett osztályharc csatatere, ahol az államapparátus egy igen hatalmas fegyver. Ezen a csatatéren a viszonyok egyáltalában nem a jognak kanti meghatározása szellemében alakulnak, mint a személyiség szabadságának egy minimális korlátjaként, amely az emberi együttélés szempontjából elengedhetetlen. Itt Gumplowicznak nagyon is igaza van, amikor kijelenti, azt, hogy egy ilyenféle jog sohasem létezett, mert "A szabadság nagyságának mértéke az egyik személynek a másik személyen gyakorolt uralom mértékétől függ. Az együttélés normáját nem az egyén lehetőségei, hanem az egyik személynek a másik személy feletti uralma határozza meg."
Az állam mint erőtényező a bel- és külpolitikában - ez az a korrektúra, amelyet a burzsoáziának a jogállamra vonatkozó elméletén és gyakorlatán végre kellett hajtania. Minél jobban megingatták a burzsoázia uralmát, ezek a korrektúrák annál kompromitálóbbak lettek, annál gyorsabban változott át a jogállam egy testetlen árnyékká, míg végülis az osztályharc rendkívüli kiélesedése a burzsoáziát arra kényszerítette, hogy a jogállam álarcát véglegesen levesse, és hogy az államhatalom lényegét mint az egyik osztálynak a másik osztály fölött gyakorolt szervezett uralmaként legyen kénytelen leleplezni.