Forrás: Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből II/1. 1968. Szerk.: Dr. Antalffy György, Dr. Papp Ignác.
Az általános jogtant, az alapvető, azaz legelvontabb jogi fogalmak fejlődéseként lehet meghatározni. Ide tartoznak az olyan meghatározások, mint a jogi norma, a jogviszony, a jogalany stb.
Elvont természetüknél fogva ezek a fogalmak minden jogterületre alkalmazhatók; logikus és rendszertani jelentőségük ugyanaz marad, függetlenül attól, hogy azokat milyen konkrét tartalomra alkalmazzák.
Senki sem fogja vitatni azt, hogy az alany fogalma a polgári és nemzetközi jogban a jogalany általános fogalma alá szubszumálható és hogy az a kategória függetlenül ettől vagy attól a konkrét tartalomtól definiálható és fejleszthető. Másrészt azonban ha mi valamelyik jogterület határain belül maradunk, akkor megállapítjuk azt, hogy a fent említett alapvető jogi kategóriák jogi normák konkrét határaitól nem függenek, azaz jelentésük ezen konkrét anyagi jogi tartalom változásával is ugyanaz marad.
Természetes dolog az, hogy ezek a legelvontabb, legegyszerűbb jogi fogalmak a pozitív jog normái logikai feldolgozásainak az eredményei és a spontául keletkező jogviszonyokhoz hasonlítva, és az azokat kifejező normákhoz viszonyítva egy tudatos alkotás gyümölcseit jelentik.
Ez azonban nem akadályozza meg neokantiánus filozófusokat abban, hogy az alapvető jogi kategóriákat mint valami a tapasztalalat felett álló és magát a tapasztalatot lehetővé dolgot tekintsék. Így pl. Sawalskinál (A jogfilozófia alapjai a tudományos idealizmusban. Moszkva, 1908. 216. old.): "Alany, tárgy, viszony és magatartási szabály a jogi tapasztalat a priori adottságai, ezek azok az elengedhetetlen logikai előfeltételek, amelyek az előbbieket lehetővé teszik". És tovább: "A jogviszony az egyetlen és elengedhetetlen előfeltétele, és éppen ezért a jogtudomány előfeltétele is, mert jogviszony nélkül nemcsak idevonatkozó tudomány, azaz jogtudomány sincs, éppugy mint oksági elv nélkül természet sincs, és ennek következtében természettudomány sem lehetséges." (U. o. 218. old.)
Sawalski fejtegetései során, csakis egy kiváló újkantiánusnak Cohennek végkövetkeztetéseit ismétli. (A tiszta akarat etikája. 2. kiad. 1907. 127. old.) Ugyanezt az álláspontot megtalálhatjuk Stammlernél is, úgy az ő korai alapvető munkájában: Gazdaság és jog. (1896), mindpedig utolsó művében: "A jogfilozófia tankönyve" 3. kiad. 1928. Ott a következőket olvashatjuk: "A jogi fogalmak között meg kell különböztetni a tiszta és feltételes jogi fogalmakat. Az előbbiek a jog alapfogalmának az általános gondolkodási formái. Azokat tehát végeredményképpen minden jogi kérdésre lehet alkalmazni, amelyek bármikor fel is merülhetnek, mert ezek nem egyebek, mint a jog formális fogalmának különféle igazolásai. Azokat éppen ezért az utóbbi fennmaradó (időtálló) rendelkezéseiből kell levezetni". (u. o. 250, old.)
Akármennyire is bizonyitják nekünk az újkantiánusok, hogy az ő véleményük szerint a jogeszme a tapasztalatból nem genetikusan az időben, hanem logikusan és ismeretelméletileg azt megelőzi, ennek ellenére meg kell állapítanunk, hogy az ún. kritikai filozófia bennünket ebben a pontban mint a többiben is középkorhoz és a skolasztikához vezet el. Tehát tényként állapítható meg az, hogy a fejlett jogászi gondolkodás egyre megy, hogy milyen tárggyal foglalkozik, nem nélkülözheti az elvont és általános meghatározások egy egész sorát.
A mi szovjet jogtudományunk sem nélkülözheti azokat, amennyiben az olyan marad, amilyen, azaz megfelel az ő közvetlen gyakorlati feladatainak.
Az alapvető, tehát formai jogi fogalmak továbbélnek törvénykönyveinkben és az azokhoz tartozó kommentárokban. A jogászi gondolkodás módszere, az ő specifikus eljárási módjaival együtt, szintén fennmarad.
Bizonyítja-e azonban mindez azt, hogy a tudományos jogtannak a fent említett absztrakciókkal foglalkoznia kell?
Egy igen elterjedt felfogás ezeknek a legáltalánosabb jogi alapfogalmaknak pusztán technikai jelentőséget tulajdonít. A dogmatikus jogtudomány úgymondják nekünk, kényelmi szempontoktól vezettetve felhasználta ezeket a viszonyokat, semmi több ennél nem történt. Azoknak ezen túlmenőleg az elmélet és a gyakorlat szempontjából semmiféle jelentősége nincs.
Az a körülmény azonban, hogy a dogmatikus jogtudomány egy gyakorlati és bizonyos értelemben véve technikai jellegű tudomány még nem jogosít fel senkit sem arra a következtetésre, hogy ennek a jogtudománynak a fogalmai nem mehetnek át egy megfelelő elméleti tudomány fogalomrendszerébe.
Igazat kell adni Karl Rennernek abban, amikor azt mondja, hogy a jogtudomány ott kezdődik, ahol a jurisprudencia megszűnik.
Ebből azonban nem következik az, hogy a jog tudományának az alapvető absztrakciókat el kell vetnie, amelyek ugyanis a jogi forma elvi lényegét kifejezik.
A politikai gazdaságtan is praktikus kérdésekkel való foglalkozásból t.i. a pénz körforgásának a tanulmányozásából született, eredetileg az is azt a feladatot tűzte maga elé, hogy kimutassa "a népek és kormányok meggazdagodásához vezető utat."
Nemkevésbé megtaláljuk azokban technikai tanácsokban azoknak a fogalmaknak az alapjait, amelyek elmélyített és általános formában a politikai gazdaságtan elméletének fogalmi rendszerébe mentek át.
Vajon képes-e a jogtudomány arra, hogy egy általános jogtanná kifejlődjék, anélkül, hogy a pszichológiában, vagy a szociológiában oldódjék fel?
Lehetséges-e a jogi forma alapvető elemzése olymódon, amint mi a politikai gazdaságtanban az áruforma és az értékforma legáltalánosabb és legalapvetőbb elemzését kapjuk?
Ezek azok a kérdések, amelyeknek az eldöntésétől függ az, hogy a jogra vonatkozó általános tudomány - "tan", önálló elméleti tudományágnak tekinthető-e vagy sem?
A polgári jogfilozófia számára amelynek a képviselői nagyrészt neokantiánusi álláspontot foglalnak el, az említett problémát két törvényszerűség szembeállitásával, t.i. lét és a kell törvényszerűségek szembeállitásával oldják meg.
Ennek megfelelően két alapvető tudományos álláspont létezését tételezik fel: az explikatívét és a normatívét.
Amaz a tárgyakat az ő valóságos magatartásuk szempontjából szemléli, amelyet az, a belsőleg rokon, vagy a külső ismérvek szerinti összefüggéseikben igyekszik felfogni.
Emez a tárgyakat bizonyos szabályok szerint szemléli, amelyek azokban kifejezésre jutnak és amelyeket minden egyes tárggyal szemben mint követelményeket juttat kifejezésre.
Ott tehát minden tény önmagában véve egyenértékűként érvényesül: itt, szándékosan egy értékelésnek vetik azokat alá, miközben vagy attól vonatkoztatnak el, ami a felállított szabálynak ellentmond, vagy pedig az utóbbit, kifejezetten mint egy normaelleneset, a normával mint megfelelővel, a szabályt igazoló magatartással állítják szembe. (Wundt "Ethik" 1. old.)
Simmelnél a "kell", hogy "legyen" kategóriája határozza meg a gondolkodásnak egy bizonyos módját, amely egy áthidalhatatlan szakadékkal van elválasztva attól a logikai rendtől, amelyben mi a természeti szükségszerűségből megvalósuló létet elgondoljuk.
A konkrét "neked kell" felszólítást csakis egy másik "kell"-re való hivatkozással lehet igazolni.
На a logika határain belül maradunk, úgy nem következtethetünk a szükségszerűségből a "kell"-re. (V. ö. Simmel: Bevezetés az erkölcstudományba.)
Ugyanezt a gondolatot, hogy t.i. a szükségszerűséget két különböző módszer által, a kauzális és a teleologikus módszer által lehet megállapítani, Stammler minden lehetséges variációban adja elő főművében: a "Gazdaság és jog"-ban. Így tehát a jogtudománynak mint a normatív tudományágak egyikének, egy szilárd módszertani bázist kellett volna kapnia.
Sőt azok a kisérletek, hogy ezt a módszertant elmélyítsék, pl. Kelsennél, ahhoz a meggyőződéshez vezettek, hogy éppen a jogtudomány egy normatív tudomány, miután az minden más, ehhez a kategóriához számított tudományág közül a leginkább képes megállni a "kell" logikai kategóriáinak határai között.
Valóban, úgy az erkölcstanban, mindpedig az esztétikában a normatív elem át van itatva a pszichológiai elemmel és azt minősített "kell"-nek, azaz ténynek, lévő-nek lehet tekinteni: az oksági összefüggés szempontja, mindig felmerül, és korlátozza a normatív értelmezés tisztaságát.
Ezzel ellentétben, a jogban - amelynek legfőbb kifejezőjét Kelsen az állami törvényben látja - a "kell"-nek az elve feltétlen heteronóm, végleges, a valóságossal, a létezővel merőben ellentétes formájában jelentkezik.
Elégséges, hogy a törvényhozói funkciót a jogfölötti területre viszik át - és Kelsen ezt teszi és a jogtudomány számára csak a tiszta normatív szféra marad: feladata kizárólag arra korlátozódik, hogy a különböző normatív tartalmakat jól rendezett logikai sorrendbe illessze.
Kelsentől bizonyára nem lehet egy érdemet elvitatni. Ő az ő félelmet nem ismerő következetességével az újkantianizmus módszertanát, az ő két - fentebb említett - törvényszerűségeivel együtt ad abszurdum vitte. Mert kiderül az, hogy a "tiszta" a "levő"-től való minden érintkezéstől mentes minden szociológiai és pszichológiai salaktól megtisztított "kell" törvényszerűségnek egyáltalában nincs és nem is lehet ésszerű rendeltetése.
A tisztán jogi, azaz feltétlenül heteronom "kell" számára még maga a cél is egy mellékel dolog. "Neked kell, azért, hogy..." már Kelsen számára nem azonos a jogi a jogi "kell"-el.
A jogi "kell" síkján csak egy átmenet van egyik normáról a másikra, egy hierarchikus létra lépcsőin át, amelynek legmagasabb fokán a mindent magában foglaló legfőbb normaalkotó tekintély áll, azaz egy határfogalom, amiből a jogtudomány mint egy megadott tényből indul ki.
Ezt a jogtudomány feladataira vonatkozó felfogást Kelsen egy kritikusa egy jogász és egy törvényhozó közötti karikírozott beszélgetés formájában a következőképpen adta vissza:
"Hogy ti milyen törvényt hozzatok nem tudjuk és nem is érdekel bennünket. Hozzatok olyan törvényt amilyent akartok. Ha már azt meghoztátok, akkor majd latinul megmagyarázzuk nektek, hogy milyen törvényt hoztatok."
Egy ilyen általános jogelmélet, ami semmit sem magyaráz meg, amely a valóságnak, azaz a társadalmi tényeknek hátat fordít, és normákkal "hadonászik", anélkül hogy azok eredetével (Kelsen szerint ez egy jogon kívüli kérdés), vagy az anyagi világgal való összefüggéseivel törődne, legfeljebb abban az értelemben tarthat az elmélet elnevezésre igényt, amennyiben pl. a sakkjáték elméletéről szoktak beszélni. A tudományhoz ennek az elméletnek semmi köze sincs. Ez az "elmélet" nem is vállalkozik arra, hogy a jogot, a jogi formát mint történelmi formát vizsgálja, mert egyáltalában nem áll szándékában, hogy a valóságot kutassa. Éppen ezért tőle nem sokat lehet várni.
Másképpen áll a dolog az ún. szociológiai és pszichológiai jogelméletekkel. Ezektől többet lehet elvárni, mert az általuk alkalmazott módszer által ők a jog keletkezését és fejlődését mint jelenséget magyarázzák.
De itt újra csalódás vár reánk. A pszichológiai és szociológiai jogelméletek, a jogi forma problematikáját rendszerint kirekesztik vizsgálódásaik köréből, azaz pl. észre sem veszik a benne rejlő problémát.
Ők már kezdettől fogva jogon kívüli fogalmakkal dolgoznak és ha néha pusztán jogi meghatározásokat is vizsgálnak, ez csakis azért történik, hogy azokat mint "fikciókat" "ideológiai fantazmagóriákat" "projekciókat" (vetületeket) állítsák be.
Ez a a naturalisztikus, nihilista beállítottság kétségtelenül először szimpátiákat ébreszt, főleg ha morállal és teleológiával átitatott jogelméletekkel állítják szembe.
Az "örök jogeszmére" vonatkozó nagyhangú frázisok után, vagy a "személyiség abszolút jelentőségére" vonatkozó megállapítások után, az olvasó aki a társadalmi jelenségek materialista magyarázatát keresi, különös elégtétellel fordul eme lélektani és szociológiai elméletek felé, amelyek a jogot az érdekek közötti harcként, az állami kényszer megnyilatkozásaként, sőt magában az emberi pszichiében lejátszódó folyamatként fogják fel.
Sok marxistának elegendő volt az, hogy a fenti elméletekbe az osztályharc mozzanatát iktassák be, hogy egy - szerintük - valódi materialista-marxista jogelméletet nyerjenek vele.
De ezáltal csakis a gazdasági formák történetét nyerjük, több-kevesebb jogi színezéssel elegyítve, vagy az intézmények ismeretét nyerjük, de semmi esetre sem kapunk egy általános jogelméletet.
Ha a polgári jogászok akik megkísérelték azt, hogy egy többé-kevésbé materialista jogi nézetet képviseljenek (pl. Gumplovicz) kötelességüknek érezték azt, hogy úgymondjuk a jogi alapfogalmak egész arzenálját átvizsgálják, ha csak azért is, hogy tisztázzák azt, hogy azok mesterséges, konvencionális konstrukciók, a marxisták így kerülik meg hallgatolagosan a jogtan formális definicióit, (mivel a jurisprudenciával szemben amúgyis negatív álláspontot foglalnak el) és egész figyelmüket a jogi normák konkrét tartalmára fordítják és a jogintézmények történelmi fejlődését vizsgálják.
Egyébként itt kell megemlíteni azt, hogy a marxista szerzők, ha a jogfogalmakról szólnak, túlnyomórészt egy korra jellemző jogi szabályozás konkrét tartalmára gondolnak, azaz arra, amit az emberek az adott fejlődési fokon jognak tartanak.
Ez a következő fogalmazásból is kiviláglik:
"A termelőerők megadott színvonalán bizonyos termelési viszonyok keletkeznek, amelyek eszmei kifejezésüket az emberek jogi fogalmaiban és a többé-kevésbé elvont fogalmakban, íratlan szokásokban és írott törvényekben találják meg." (Beltow: A monista történelemfelfogás fejlődésének kérdéséhez.)
Itt a jog fogalmát kizárólag annak tartalma alapján vizsgálják; a jogi formának, mint ilyennek a kérdését egyáltalában nem vetik fel.
Azonban nincsen kétség aziránt, hogy a marxista elméletnek nemcsak a jogi szabályozás anyagi tartalmát a különböző történelmi korszakokban kell vizsgálnia, hanem a jogi szabályozásnak, mint bizonyos történelmi formának a materialista magyarázatát is kell nyújtania.
Ha azonban lemondunk az alapvető jogi fogalmak elemzéséről, úgy csak egy olyan elméletet kapunk, amely a jogi szabályozást a társadalom anyagi szükségleteiből magyarázza, és így megvilágítja azt a tényt, hogy a jogi normák az egyik vagy másik osztály anyagi érdekeinek felelnek meg.
De a a jogi szabályozás, a történelmi tartalom gazdagsága ellenére, amit pedig mi ebbe a fogalomba belefoglalunk mégis mint norma elemzés nélkül marad.
Belső tagozódások és összefüggések helyett kényszerítve vagyunk arra, hogy a jogi jelleg hozzávetőlegesen szűkös körülírásával elégedjünk meg. Ezek a felvázolt vonalak annyira elmosódottak, hogy az a határ, amely a jogi gondolat szféráját a vele határos szféráktól megkülönbözteti, teljesen elhomályosul.
Bizonyos mértékig egy ilyen eljárást jogosnak kell tekintenünk.
A gazdaságtörténet úgy is ábrázolható, hogy amellett az olyan pontos és finom részletek tárgyalását, mint a bérelméletet, vagy a járadékelméletet teljesen figyelmen kívül hagyják.
De mit mondhatnánk a gazdasági formákkal foglalkozó történészről, akinek a számára a klasszikus közgazdaságtan alapkategóriái - mint pl. az érték, tőke, a profit, a járadék stb. gazdaság homályos és differenciálatlan fogalmában folynának össze? Hogy egy ilyen kísérletet, amely a politikai gazdaságtani kiindulópontjául szolgáló gazdaságtörténetet így fogalmaz meg, hogyan fogadnának, jobb nem beszélni. A marxista jogelmélet terén pontosan így állanak a dolgok és nem másképpen.
Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy jogászok még mindig meghatározást keresnek jogi alapfogalmaik számára, de azt nem képesek megtalálni.
Ha az általános jogtanra vonatkozó előadások legtöbbször az egyik vagy másik formulával kezdődnek el, úgy a valóságban egy ilyen formula a jogi fogalomról egy határozatlan elmosódott képet ad. Axiómaként állitható fel az a tétel, hogy mi a jogról a legkevesebbet a nekünk adott meghatározásokból tudunk meg és megfordítva, hogy egy tudós bennünket a joggal mint formával annyival inkább képes megismertetni, minél kevésbé tartja magát saját meghatározásához.
Ennek okai egészen világosak: egy olyan komplikált fogalom, mint a jog nem fogható át per definitionem, az iskolai logika szabályai szerint. Azt teljességgel és kimerítően meghatározni nem is lehet.
Sajnos még az a kevés marxista is aki a jogtannal foglalkozik, beleesik a skolasztikus bölcsesség kísértéseinek a csapdájába. Így pl. Remsov, a jogra vonatkozó meghatározásában, a társadalom által az egyénhez intézett parancsot veszi alapul. Ez a legkevésbé találékonynak mondható meghatározás úgylátszik őt teljesen kielégíti azért, hogy ennek az alapján a jogintézmények jelenét, múltját és jövőjét követhesse.
Az ilyen fajta formulák alapvető hiányossága, az, hogy képtelenek arra, hogy a jog fogalmát az ő valóságos kölcsönös viszonyainak és összefüggéseinek mozgásában világítsák meg. Ahelyett, hogy a jog fogalmát nekünk annak tökéletesen kidolgozott formájában nyújtaná és ennek megfelelően ennek a fogalomnak az értelmét egy bizonyos történelmi korszak viszonylatában kimutatná, egy üres közhelyet találnak fel, a "külső tekintélyi szabályozásról", amely az emberi társadalom minden korszakára és fejlődési fokára egyformán ráillik.
Tökéletesen analógiát szolgáltat ehhez még a politikai gazdaságtanban azoknak a kísérleteknek egy egész sora, amelyeknek az a céljuk, hogy a "gazdaságra" egy meghatározást találjanak, amely az összes gazdasági korszakokat felöleli. Ha a politikai gazdaságtan ilyen terméketlen skolasztikus általánosításokból állana, úgy alig érdemelné meg a tudomány nevet.
Marx, amint ismeretes, fejtegetéseit nem pusztán a gazdaságra vonatkozó fejtegetéseivel kezdi, hanem az áru és az érték elemzésével. Mert a gazdaság, mint a viszonyok egy különleges szférája, csak a csere keletkezésével differenciálódik. Mindaddig, amíg a gazdasági viszonyok hiányoznak, addig a gazdasági tevékenységet a többi élettevékenységről csak nehezen lehet elhatárolni, amelyekkel azok egy szintétikus egészet képeznek.
A tiszta naturálgazdálkodás nem lehet a politikai gazdaságtannak, mint önálló tudománynak a tárgya. Csak a kapitalista árutermelés viszonyai képezik a politikai gazdaságtan tárgyát, és mint egy külön, specifikus fogalmakat felhasználó elméleti tudományág anyagát.
"A politikai gazdaságtan az áruval kezdődik, mégha azt akár egyes természetes-egyszerű közösségek cserélik is ki egymás között". (Engels)
Hasonló elgondolásokat maradék nélkül lehet a jogelméletre alkalmazni. Azok az alapvető jogi absztrakciók, amelyeket a jogi gondolkodás fejlődése dobott felszínre és amelyek a jogi formának mint ilyennek közelebbi meghatározásait jelentik, meghatározott és igen komplikált társadalmi viszonyokat tükröznek.
Az a kísérlet, hogy olyan meghatározást találjanak a jogra, amely nemcsak ezeknek a komplikált viszonyoknak, hanem magának az emberi természetnek, vagy az emberi közösségeknek is megfelelne elengedhetetlenül üres skolasztikus formulák megkonstruálásához vezet el.
Ha már most ebből az élettelen formulából áttérünk a jogi formának a maga valóságában jelentkező alapjainak elemzésére, úgy a nehézségek egy sorára bukkanunk.
Ezeket az akadályokat csakis nyilvánvaló fogásokkal győzhetjük le. Így pl. rendszerint csak azután tudjuk meg azt, hogy miután számunkra megadták a jognak egy általános meghatározását, tulajdonképpen kétféle jog létezik: egy szubjektiv és egy objektív, egy facultas agendi és egy norma agendi.
Amellett magában a meghatározásban egy ilyen felosztásnak a lehetősége egyáltalában nincsen megadva, tehát kényszerítve vagyunk arra, hogy eme kétféle jog egyikét tagadjuk, és azt fikciónak tekintsük stb., vagypedig a jog általános fogalma és a jog kétféle faja között egy pusztán külső összefüggést tételezzünk fel.
Mindazonáltal a jognak eme kétlakiságának normára és jogosultságra tagozódásának éppen olyan lényeges jelentősége van, mint az áru csereértékre és használati értékre való tagozódásának.
A jog mint forma saját meghatározásán kívül nem fogható fel. Az csak ellentétpárokban létezik: objektív jog - szubjektiv jog, közjog - magánjog stb.
De mindezen alapvető elhatárolások az alapformulához mechanikusan hozzáillesztett származékfogalmaknak fognak bizonyulni, ha mi ezeket úgy állítjuk fel, hogy azoknak a társadalmi fejlődés egyes szakaszait kell átfogniok, többek között olyanokat, amelyek a fentebb vázolt ellentétpárokat egyáltalában nem ismerték.
Csak a polgári kapitalista társadalom teremti meg eddig, az összes ahhoz szükséges feltételeket, hogy a jogi mozzanat (momentum) a társadalmi viszonyokban teljes határozottsággal nyilvánuljon meg. Ha már most a primitív népek jogát mellőzzük - ahol a jogot az egyéb normatív jelenségek tömegéből amúgysem lehet kihámozni - úgy azt találjuk, hogy a jogi formák még a középkori Európában is meglehetősen fejletlenek. Minden fentvázolt ellentét egy differenciálatlan egészbe olvad össze.
Hiányzik a határ a jog, mint objektív norma és a jog mint szubjektív jogosultság között.
Az általános norma nem különbözik annak konkrét alkalmazásától; ennek megfelelően a bíró és a törvényhozó tevékenységének határai összefolynak.
A közjog és a magánjog közötti ellentét úgy a célközösségnél valamint a feudális hatalomnál teljesen elmosódott. Egyáltalában hiányzik a polgári korszakra annyira jellemző ellentét a magánember és az ember mint politikai szervezet tagja között. Azért, hogy a jogi forma mindeme sallangjai teljes precizitással kibontakozhattak egy hosszú fejlődési folyamatra volt szükség, amelynek legfontosabb színhelye a városok voltak.
Így az alapvető jogi fogalmak dialektikus fejlődése nemcsak a jogi formát az ő teljesen kialakult, pontosan tagolt alakjában adja meg, hanem az visszatükrözi a reális történelmi folyamatot is, ami nem egyéb mint a polgári társadalom fejlődési folyamata.
Az általános jogtan ellen úgy, ahogyan mi azt felfogjuk, nem emelhető az a kifogás, hogy ez a tudományág csakis formális, mesterséges konstrukciókkal foglalkozik.
Senki sem kételkedik abban, hogy a nemzetgazdaságtan valami létezőt tanulmányoz, noha már Marx figyelmeztetett arra, hogy az olyan dolgok, mint a profit, érték, tőke, járadék stb. "nem fedezhetők fel a mikroszkóp és a vegyelemzés révén".
A jogtan absztrakciókkal dolgozik, amelyek nem kevésbé mesterségesek: a jogviszony, a jogalany, éppugy nem vizsgálható a természettudomány módszereivel és mégis ezen absztrakciók reális társadalmi erőket takarnak.
Egy természettudomány alapján álló ember szempontjából az értékviszonyok gazdaságtana éppúgy egyszerű dolgok mesterséges beállításának tűnik, mint a jogi gondolkodásmód az egyszerű józan embernek.
Meg kell jegyezni azonban azt, hogy a jogi szempont az átlagember számára összehasonlíthatatlanul idegenebb, mint a gazdasági. Mert még abban az esetben is, ha a gazdasági viszony jogi viszonyként is valósul meg, a benne résztvevők számára többnyire a gazdasági oldal a fontosabb, míg a jogi elem háttérbe szorul, és teljes tisztaságában csak kivételes esetekben tűnik elő. (Per, jogvita.)
Másrészt, a jogi momentum hordozóiként annak aktív stádiumában többnyire egy külön kaszt tagjai lépnek fel. (Jogászok, birák stb.) Éppen ezért az átlagember számára a gazdasági kategóriákban való gondolkodás megszokottabb és természetesebb, mint a jogi kategóriákban való gondolkodás.
Ha azt hiszik, hogy azok a jogi fogalmak, amelyek a jogi formák értelmét kifejezik, valamely önkényes elképzelés eredményei, abba a hibába esnek, amit már Marx a XVIII. század felvilágosodásának szerzőinél kimutatott.
Mivel az utóbbiak Marx szavai szerint az emberi viszonyok rejtélyes alakulásának keletkezését és fejlődését még nem tudták megmagyarázni, úgy igyekeztek annak érthetetlen jellegét elvenni, hogy kijelentették azt, hogy azok emberi alkotások - emberek elgondolásai - és nem az égből estek le. (Kapital, I. 57. old.)
Nem lehet viszont tagadni azt, hogy a jogi konstrukciók egy nagy része kétségkívül, önkényes és vitássá tehető. Ilyenek pl. a közjog konstrukciói.
A következőkben megfogjuk kisérelni azt, hogy ennek a jelenségnek az okát tisztázzuk. Egyelőre arra a megjegyzésre szorítkozunk, hogy az értékforma, egy fejlett magángazdálkodási rendszer feltételei mellett univerziálissá válik és a primér kifejezési formák mellett különböző származékos és fiktív formákat vesz fel, és mint olyan tárgyak ára jelenik meg, amelyek nem munkatermékek (föld), sőt még a termelési folyamathoz semmi közük sincsen. (pl. egy kémtől megvett katonai titkok). Ez azonban nem gátolja azt, hogy az érték mint gazdasági kategória csakis olyan társadalmilag szükséges munkaráforditás szempontjából fogható fel, amely valamely termék előállításához szükséges.
Éppenígy a jogi forma univerzalizmusának nem kell megállapodnia azon viszonyok kutatásánál, amelyek az ő valódi alapját képezik. A továbbiakban reméljük bizonyítani tudjuk azt, hogy ez az alap nem azonos azokkal a viszonyokkal, amelyeket közjogiaknak szoktak nevezni.
Egy másik kifogás az általunk a jogelmélet feladataira vonatkozó állásponttal szemben abban áll, hogy azokat az absztrakciókat, amelyek ennek alapjául szolgálnak, a burzsoá jog sajátlagosságának tekintik.
A proletár jognak - így mondják - más általános fogalmakat kell találnia és az ilyenek utáni kutatásnak kellene a marxista jogelméletnek feladatául szolgálnia.
Ez a kifogás első pillanatra helyén valónak látszik. De ez egy tévedésen alapul. Miközben az a proletár jog számára új általánositott fogalmakat követel, ez az irány különösen forradalmi látszatot ölt. A valóságban azonban az a jogi forma halhatatlanságát nyilvánítja ki, mert arra törekszik, hogy ezt a formát azokból a meghatározott történelmi feltételeiből szakítsa ki, amelyek teljes beteljesüléshez vezettek, és azt mint egy állandó megújulásra képes dolgot állítsa be.
Bizonyos burzsoá jogi kategóriák elhalása (mégpedig nem az egyik vagy másik előírásé) nem jelenti még semmiképpen sem azoknak a proletár joghoz tartozó kategóriákkal való helyettesítését, éppenúgy nem mint az érték, a tőke, a profit kategóriáinak az elhalása sem jelenti a szocializmushoz való áttérés szakaszában az érték, a tőke, a profit új kategóriáinak megjelenését. A burzsoá jog kategóriáinak az elhalása, ilyen feltételek mellett egyáltalában a jog elhalását fogja jelenteni, azaz a jogi mozzanatnak az emberek egymás közötti viszonyából való eltűnését.
Az átmeneti időre azonban - ahogyan azt Marx a Gothai programban kimutatta - az a tény jellemző, hogy az emberek egymás közötti viszonya bizonyos korszakon át kényszerű módon szorul a "polgári jogszemlélet" korlátai közé.
Érdekes dolog elemezni azt, hogy ez a polgári jogszemlélet a marxi felfogás szerint miben áll?
Marx egy olyan társadalmi rendet vesz feltételesen alapul, ahol a termelőeszközök az egész társadaloméi, és amelyen belül a termelők termékeiket nem cserélik ki.
Következőleg ő egy fejlettebb történelmi szakaszt tételez fel, mint a jelenkori "új gazdaságpolitika". A piacot egy szervezett összefüggő csereapparátus pótolja és ennek megfelelően "itt a termékre ráfordított munka éppúgy nem jelenik meg ezeknek a termékeknek értékeként mint dologi tulajdonságuk, mivel most ellentétben a kapitalista társadalommal az egyéni munkák többé már nem egy kerülő úton, hanem közvetlenül az együttes munka (összmunka) elemeként léteznek". (Széljegyzetek a Német Munkáspárt Programjához.)
De még a piac és a csere teljes megszüntetésekor is, az új kommunista társadalom kénytelen, amint azt Marx mondja "minden viszonylatban, úgy a gazdaságiban mind az erkölcsiben és a szellemiben meg kell hogy terhelve legyen annak a régi társadalomnak csökeményeivel-ismérveivel, amelynek méhéből származik."
Ez megmutatkozik az elosztás elvében is, mely szerint "az egyes termelő, - levonások után - pontosan kapja vissza azt, amit a társadalomnak adott."
Marx hangsúlyozza azt, hogy a forma és tartalom radikális változása ellenére, "ugyanaz az elv az uralkodó, mint az egyenértékek cseréjénél (equivalensek): ugyanannyi munkát cserélnek ki egy bizonyos formában, ugyanannyi munkáért egy másik formában."
Amennyiben az egyes termelő és a társadalom viszonya továbbra is megtartja az egyenértékek cseréjének formáját, annyiban tartja is fenn a jog formáját is, "mivel a jog természeténél fogva csakis az egyenlő mérték alkalmazásában állhat". Mivel azonban itt az egyéni képességek különbségét nem veszik tekintetbe, úgy "ez a jog tartalma szerint az egyenlőtlenség joga, mint minden jog."
Marx nem említi meg az államhatalom létének szükségességét, amely ezeknek egy "egyenlőtlen" burzsoá korlátait fenntartó normák kikényszerítését biztosítaná, de ez magától értetődik. Lenin ezt a következtetést vonja le:
"A burzsoá jog a fogyasztási eszközök területén, természetesen feltételezi a polgári állam létezését, mert a jog semmi sem egy olyan gépezet nélkül, amely képes arra, hogy a jogi normák betartását kikényszerítse. Ebből következik, hogy nemcsak a polgári jog marad bizonyos ideig fenn a kommunizmus alatt, hanem maga a polgári állam is - burzsoázia nélkül." (Állam és forradalom 96. old.)
Hamár most az egyenértékek cseréjének formája adva van, úgy a jog formája is, azaz a közhatalom az államhatalom formája is adva van, minek következtében az még egy ideig fenn is marad, még akkor is, ha az osztályokra való tagozódás nem is létezik.
A jog és vele együtt az állam elhalása Marx felfogása szerint csak akkor következik be, ha "a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga is elsődleges életszükségletté válik," ha az egyén mindenoldalú kifejlődésével együtt a termelőerők is növekednek, ha mindenki képességeinek megfelelően dolgozik, vagy ahogyan Lenin mondja "senki sem fog kemény szívvel arra törekedni, hogy még egy félórával is többet dolgozzon mint mások," egyszóval, ha az egyenérték-viszony formája végérvényesen megszűnik létezni.
A fejlett kommunizmushoz való átmenetet tehát Marx nem úgy fogja fel mint új jogi formákhoz való átmenetet, hanem mint a jogi formának mint olyannak az elhalását, mint a burzsoá korszak örökségétől való szabadulást, amelynek osztályrésze, hogy ezt a korszakot túlélje.
Ugyanakkor Marx kimutatja a jogi forma alapvető, a társadalom gazdasági alakulásában gyökerező feltételét, t.i. a munkateljesítményeknek az egyenértékek cseréjének elvén alapuló megszervezését.
Ezzel felfedi azt a mély összefüggést, amely a jogi forma és az áruforma között fennáll. Egy olyan társadalom, amely termelőerőinek színvonala miatt kényszerítve van arra, hogy a munkaráfordítás és az értékesítés között egy egyenértékűségen alapuló viszonyt olyan formában tartson fenn, amely még távolból nézve is az áruértékek cseréjére emlékeztet, kényszerítve lesz arra is, hogy a jogi formát fenntartsa. Csakis ha ebből az alapvető mozzanatból indulunk ki, érthető meg az, hogy a társadalmi viszonyoknak egy egész sora miért vesz fel jogi formákat. De mindebből azt a következtetést levonni, hogy a bíróságoknak és a törvényeknek mindörökre fenn kell maradniok, mert a lehető legfejlettebb gazdasági ellátottság mellett is a személyek elleni vétségek nem fognak mind megszünni, azt jelentené, hogy másodlagos alárendelt mozzanatokat tartanánk lényegesnek.
Még a haladó polgári kriminalisztika is elméletileg arra a meggyőződésre jutott, hogy a bűnözés elleni küzdelmet önmagában véve orvosi-pedagógiai feladatnak kell tekinteni, amelynek a megoldásához a jogászok az ő tényállásaikkal, törvénykönyveikkel, bünösség-fogalmukkal, teljes vagy korlátolt beszámíthatóságfogalmukkal az ő tettestársi, felbujtói, bünsegédi stb. fogalmak közötti disztinkciójukkal nem alkalmasak.
És ha ez az elméleti felismerés még nem is vezetett a büntető törvénykönyvek és büntető bíróságok megszüntetéséhez, úgy az csak azért nem történt meg, mert a jogi forma megszüntetése nemcsak nincsen a burzsoá társadalom kereteinek a széttöréséhez kötve, de függ minden csökevényének radikális felszámolásától is. A burzsoá jogtudománynak a tudományos szocializmus álláspontja alapján való kritikája példát kell hogy vegyen a burzsoá közgazdaságtan kritikájáról, úgy ahogyan az Marxtól reánk maradt, Ehhez szükséges az, hogy ez a kritika az ellenség területére merészkedjék, azaz az absztrakciót és az általánosítást nem szabad félredobnia, amelyet a kor szükségleteiből és osztályuk érdekeiből kiinduló burzsoá jogászok dolgoztak ki, de ezeket az absztrakt kategóriákat elemezve, ki kell hogy fejtse valódi jelentésüket, azaz más szavakkal élve, fel kell hogy fedjék a jogi formának történelmi feltételektől való függését.
Minden ideológia azokkal a viszonyokkal együtt hal el, amelyek alapján képezik. De ezt a végleges eltűnést egy mozzanat előzi meg, amikor az ideológia az ellene irányuló kritika "ütései" miatt elveszti azt a képességét, hogy azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek létrehozták, elfedje és elpalástolja. Egy ideológia gyökereinek leleplezése közeli bukásának biztos jele. Mert amint már Lassalle megmondta: "Egy új kor feltűnése, mindig annak a tudatnak a megszerzéséből áll, hogy az eddigi valóság tulajdonképpen mi volt."