Író: Maximilien Rubel; 1982-ben íródott a "Socialist Standard" (Nagy-Britannia Szocialista Pártjának lapja) számára, de ott végül nem jelent meg.
Forrás: Részeg Hajó
HTML: P.G.
1. Ha az etikát egyrészt a polgári ideológia és erkölcs tagadásának, másrészt azon humanista értékek eszmei és gyakorlati anticipálásának tekintjük, amelyek az egyének egymás közötti viszonyait abban a világközösségben kormányozni fogják, amely megszabadult a ma domináns elidegenítő (gazdasági, politikai, ideológiai stb.) intézményektől, akkor Karl Marx művét ésszerűen foghatjuk fel etikai aktusként. Mint ilyen, e mű a legfőbb hozzájárulások egyike az emberiség sorsának radikális átalakításához: az emberiség átlépéséhez az ember előttitől az emberi szakaszba, az emberi előtörténetből az ember által alkotott történelembe.
2. Mint etikai aktus Marx műve azon választási lehetőség tudományos bizonyításán alapszik, amely az emberiség előtt felkínálkozik: a választási lehetőségek egyike a kollektív öngyilkosság, amelyet az ember racionális kontrollja alól kikerült technikai vívmányok tesznek lehetővé, a másik pedig az emberi önmegvalósítás a világ erőforrásainak és a modern tudomány technikai eredményeinek észszerű használata révén.
3. Mint etikai aktust, Marx tanítását és gyakorlatát az inspirálta, hogy látta azt a gyors ciklikus fejlődést és terjeszkedést, amelyen a tőkés termelési mód világméretekben átmegy, és ennélfogva a dolgozó tömegek egyre növekvő proletarizálódását a tudomány és a technika óriási előrehaladása ellenére, és végül, az emberiség lehetőségét az anyagi és szellemi emancipációra. E lehetőség növekvő tudatossá válása révén az iparilag fejlett országok proletariátusa politikai párttá fog válni, és „győz a demokrácia csatájában”, vagy az általános választójog felhasználásával legális úton, vagy forradalmi harccal, azaz általános sztrájkkal és a termelőeszközök munkások általi átvételével az önigazgatás céljából.
4. Mint etikai aktus, Marx elmélete a legnépesebb és legszegényebb osztálynak nem a proletár rabszolgasors és az emberi emancipáció végérvényes kinyilatkoztatásaként lett felajánlva, hanem a forradalmi önképzés eszközeként, azon nagy társadalmi reformerek tanításának és gyakorlatának hagyományába illeszkedve, akik tanítványának Marx vallotta magát. Marx, a kielégíthetetlen olvasó és tudós, miközben elismerte elméleti eredetiségének korlátait, maga adta meg szellemi és irodalmi hivatásának definícióját Laura lányához írott alábbi vallomásában: „Bizonyára azt képzeled, kedves gyermekem, hogy nagyon szeretem a könyveket, ha ennyire alkalmatlan időben háborgatlak téged miattuk. Nagyon tévedsz. Gép vagyok, mely arra ítéltetett, hogy elnyelje, majd, megváltoztatott formában, kiszórja a könyveket a történelem trágyadombjára.”1 (Laura éppen ekkor kötött házasságot Paul Lafargue-gal, és a pár Párizsban töltötte mézesheteit; a levél 1868. április 11-i keltezésű, azaz nem sokkal A tőke első kötetének megjelenése után íródott).
5. Marxnak, aki Epikurosz, Spinoza és Leibniz tanítványa volt, és egyszersmind a francia és angol materialistáké is, sikerült egy olyan világnézetet felépítenie, amelyet ő semmiképpen sem tekintett új gondolati rendszernek, sem pedig új filozófiának vagy új tudománynak. Sohasem kérte, hogy a munkások tanulmányozzák Hegel Logikáját, mielőtt hozzáfognának A tőkéhez. Noha mesterműve befejezetlen maradt, ettől még tökéletesen érthető, mint tudományos és kritikai tézisek halmaza, melyeknek célja, hogy feltárják „a modern társadalom gazdasági mozgástörvényét”2 (A tőke Előszava), és mint etikai normák és posztulátumok sorozata, amelyek a modern rabszolgák, a tőke – és nem a tőkések – áldozatainak önfelszabadításra irányuló erőfeszítései és harcai empirikus megfigyeléséből vannak levezetve. A tudományos elemzés tárgya „a szükségszerűség birodalma”; az etikai vízió tárgya „a szabadság birodalma”3 (A tőke. III. könyv, 48. fejezet az Engels által összeállított kiadásban).
6. Azáltal, hogy nem valamely szocialista vagy kommunista ideológiához csatlakozott, hanem a munkásosztály és az emberi emancipáció ügyéhez, Marx egyből megfogalmazta saját etikai krédóját egy olyan „kategorikus imperatívusz” felállításával, amely alapvetően eltért a Kant által indítványozottól: „A vallás kritikája azzal a tanítással végződik, hogy az ember a legfőbb lény az ember számára, vagyis azzal a kategorikus imperatívuszszal, hogy fel kell forgatni mindazokat a viszonyokat, amelyekben az ember lealacsonyított, leigázott, elhagyott, megvetendő lény…”4 (Deutsch-Französische Jahrbücher, 1844). Miután a Kommunisták Szövetségének tagja lett, és megbízták azzal, hogy fogalmazza meg annak alapszabályát és alapító okiratát, Marx azt gondolta a legjobbnak, ha ezen imperatívusz jelentését az egyesülésre való felhívás formájában fejezi ki, hasonlóan ahhoz a felhíváshoz, amelyet előtte a chartista mozgalom vezetői intéztek a brit munkásokhoz. Marx a felhívásnak világméretű dimenziót adott: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ez az 1848-ban született felhívás alkotta közel húsz évvel később A tőke implicit konklúzióját, ahogyan az „A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája”5 című fejezet három oldalán meg van fogalmazva. Ez a fejezet a Kommunista Kiáltványból6 átvett két passzussal ér véget, amelyekben Marx párhuzamot von egyrészt a szegénység, az elnyomás, a rabszolgaság és a lealacsonyodás növekedése, másrészt az egyre növekvő, és maga a tőkés termelési folyamat mechanizmusa által kinevelt, egyesített és szervezett munkásosztály lázadása között. Tipikus példája ez a kétoldalú érvelésnek, amelyben a tisztán látó megfigyelő empirikus ítélete párosul a saját rabszolgaságukat tudatosan felismerő rabszolgák forradalmi magatartásának és emancipatorikus akaratának etikai felfogásával.
7. Marx nem volt hajlandó „recepteket (Comte-féléket ?) írni a jövendő lacikonyhája számára”7 (Utószó A tőke második kiadásához, 1873), ahogyan azt sem állította soha, hogy egy új erkölcsöt talált volna fel a tőke rabszolgái számára. Miközben joggal állíthatjuk Engels szavaival, hogy Marx „Igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműködjék a tőkés társadalom és az e társadalom által létrehozott állami berendezések megdöntésén, hogy közreműködjék a modern proletariátus felszabadításán”, helytelen azt kijelenteni, hogy „elsőként ő ébresztett helyzetének és szükségleteinek [e proletariátusban]8 tudatára, felszabadulása feltételeinek tudatára.”9 E kétes magasztalás révén, amelyet Marx sírjánál mondott el, Engels vált az első hordozójává a marxista ideológiának, és ezáltal egy új politikai babonának, amelynek fő képviselői később Lenin és Kautsky lesznek. A brit proletariátus volt az első, amely tudatára ébredt rabszolgaságának és felszabadulása feltételeinek. Marx nem a brit proletariátus tanítójaként, hanem annak tanítványaként döntött a modern proletariátus emancipációs mozgalmában való részvétel mellett, és annak szolgálatába állította nem csak tanulmányai gyümölcseit, hanem a militánsként benne rejlő energiát is. Etikai aktusként ez a választás Marx életét egy szellemi pária életére redukálta, akinek pályafutása a hivatalos társadalom peremén zajlott, egy örökös kolduséra, aki főleg a barátjától, Engelstől kapott adományoktól függött. Nem tanítóként és alapítóként, hanem tanítványként és páriaként szólította meg 1856-ban Marx angol munkásokból álló hallgatóságát, hivatkozva arra, hogy „a hanyatlás olyan tünetei mutatkoznak, amelyek messze meghaladják a római birodalom utolsó korszakáról feljegyzett szörnyűségeket”, hogy emlékeztesse őket arra, hogy „Bizonyára nem utolsókként segítik hát majd a társadalmi forradalmat, amelyet ez az ipar létrehozott, egy olyan forradalmat, amely osztályuk felszabadítását jelenti az egész világon, s amely éppoly egyetemes, mint a tőke uralma és a bérrabszolgaság.”10
8. Közel 125 évvel e felhívás után, amely ténylegesen egy igazi hitvallás, a „hanyatlás tünetei” egy leáldozóban lévő világ bizonyosságává váltak anélkül, hogy a láthatáron megjelennének a tőke és az állam sírásói. Megmagyarázható-e a hanyatlás e jelensége, amely ellentmondani látszik a Marx által A tőke lezárásában („A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája”) megfogalmazott téziseknek, az ő materialista történelemfelfogása segítségével, másképpen szólva, annak a tudományos módszernek az alkalmazásával, amelyet Marx, saját állítása szerint, Hegel jogfilozófiájának radikális bírálata során tett magáévá? Ha ez a helyzet, akkor „a modern társadalom gazdasági mozgástörvényét”, amelyről Marx A tőke Előszavában azt állította, hogy feltárta azt, tekinthetjük-e azon „igazságok” egyikének, amelyek a materialista módszer alkalmazásából fakadnak? Ha mindkét kérdésre igennel felelünk, akkor nem kényszerülünk-e arra, hogy elismerjük: Marx műve szemben áll mindenféle etikával, és a híres „kategorikus imperatívusz” csupán egy kirohanás, a kanti erkölcs paródiája? A „gazdasági törvény” nem azt a rémisztő tézist bizonyítja, mely szerint „Egy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének — és e mű végső célja a modern társadalom gazdasági mozgástörvényének feltárása —, természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet.”11
9. Ez a tézis igazolni látszik Marx egyes kritikusait, akik őt „historizmusa” miatt bírálják, a társadalomtudomány (azaz az úgynevezett humán tudományok) és a természettudomány azonosításának mániája miatt, azon törekvése miatt, hogy az emberi társadalmakat egy természettudós (fizikus, csillagász) elméjével figyelje meg és tanulmányozza, az egyén kvázi-spinozista felmentése és a „társadalmi viszonyok” hibáztatása miatt, mely utóbbiaknak az egyén csupán terméke marad, „bármennyire föléjük emelkedhet is szubjektíve”12 (A tőke, Előszó). Ebből az következik, hogy sem a tőkés, sem a munkás egyénileg nem felelős a sorsáért, mivel ők csupán „gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekek hordozói”13 Mi marad hát végül azon társadalmi viszonyok megdöntésének „kategorikus imperatívuszából”, amelyek rabszolgává teszik a munkásokat, és igavonó barmokká süllyesztik le őket?
10. Marx ezt a megdöntést egy hosszú történelmi szakaszként képzeli el egy olyan evolúciós folyamatban, amely kétségtelenül megváltoztatja a viszonyokat, de amely az embereket is megváltoztatja. Innen ered a Marx politikai elméletében jelen lévő „reformizmus”, azon deteminizmusának egyik következménye, amely kizárja azt a lehetőséget, hogy egy társadalom „átugorja” fejlődésének egyes fázisait, vagy törvényi rendeletekkel „hárítsa el” az ezek által felállított akadályokat. Ez a „reformizmus” tisztán kifejezésre jut a Kommunista Kiáltványban és a Nemzetközi Munkásszövetség szabályzatában14. Visszhangot kap A tőkében és más írásokban is, ahol Marx szakszervezeti harcokat irányoz elő, valamint olyan követeléseket, amelyek a munkanap rövidítésével illetve olyan gyári törvénykezéssel kapcsolatosak, amely a munkások egészségének megóvása illetve a „gyári gyermekek” kényszerítő nevelésének előmozdítása érdekében történik, rákényszerítve a tőkés termelési módra „kényszertörvény által államilag rá kell erőszakolni„(durch Zwangsgesetz von Staats wegen)” (A tőke, XV. fejezet, 9.) „a legegyszerűbb tisztasági és egészségügyi berendezéseket„15 Forradalmi gondolkodóként Marxnak egész pályafutása során „polgári” reformokért kellett harcolnia, mivel a liberális demokrácia a lelkiismereti, egyesülési és szervezkedési szabadság diadalát jelenti, és csakis ez teszi lehetővé a proletariátus számára az önképzést, a forradalomra, és ezáltal a kapitalizmus megszüntetésére való felkészülést. Csak ekkor kerülnek majd abba a helyzetbe, hogy a „kategorikus imperatívusz” szellemében cselekedjenek, vagy másképpen kifejezve, annak az etikának a szellemében, amelyet Marx, más reformereket követve, műve középpontjába helyezett. A forradalom „történelmi” pillanatáig a rabszolgák csak arra képesek, hogy „rövidítsék és enyhítsék a szülési fájdalmakat”.
1 Marx levele Laura és Paul Lafargue-hoz 1868. április 11., Marx-Engels Művei (MEM) 32. kötet (köt.) 532-533. oldal (o.) 2 Marx: A tőke I. – Előszó az első kiadáshoz, MEM 23. köt. 9. o. 3 Marx: A tőke III. – A jövedelmek és forrásaik, MEM 25. köt. 773. o. 4 Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés, MEM 1. köt. 385. o. 5 Marx: A tőke I. – A tőke felhalmozási folyamata, MEM 23. köt. 711-714. o. 6 Marx-Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa, MEM 4. köt. 437-470. o. 7 Eredetileg „írnék” volt az „írni” helyett, a mondat kedvéért Rubel változtatta meg. Marx: A tőke I. – Utószó a második kiadáshoz, MEM 23. köt. 15. o. 8 Rubel betoldása 9 Engels: Karl Marx temetése, MEM 19. .köt. 462. o. 10 Marx: Beszéd a „People’s Paper” évfordulóján Londonban, 1856 április 14-én, MEM 12. köt. 1-2. o. 11 Marx: A tőke I. – Előszó az első kiadáshoz, MEM 23. köt. 9. o. „De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat.” fejezi be a gondolatot Marx. 12 Marx: A tőke I. – Előszó az első kiadáshoz, MEM 23. köt. 9. o. 13 Marx: A tőke I. – Előszó az első kiadáshoz, MEM 23. köt. 9. o. 14 Marx: A Nemzetközi Munkásszövetség általános szervezeti szabályzata és ügyviteli szabályzata , MEM 17. köt. 406-423. o. 15 Marx: A tőke I. – A relatív értéktöbblet termelése, MEM 23. köt. 450. o.