Szabó Ervin

A szocializmus átalakulása


Source: Szabó Ervin: Hol az igazság!? Magvető, 1977.
First Published: Budapesti Napló Album Naptára 1907. 52-53. o.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription / HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić


Azt hiszem, hogy a huszadik századnak legsúlyosabb problémája annak a kérdésnek az eldöntése lesz, vajon a parlamenti szocializmus, vagyis a szociáldemokrácia eddig kialakult elmélete és gyakorlata valósággal a munkásosztálynak ideológiája-e, és helyes útja-e a szocializmus gyakorlati megvalósításának.

A probléma már régen kísért. Előfutárai azok a harcok voltak, amelyek a marxizmus érvényessége körül folytak. Ez a vita alig csendesült el, és alig egyesültek marxisták és szocialista kritikusaik a régi táborokban, a probléma új, és most már sokkal inkább gyakorlati formájában támadt föl: a munkásszakegyletek és a szociáldemokrata pártok között való viszony kérdésében. Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Angliában egyaránt ez foglalkoztatja a munkásközvéleményt, és a legközelebbi nemzetközi szocialista kongresszusnak napirendjén is elsősorban ez a kérdés szerepel.

Az iránt alig lehet kétség, hogy a szakegyesületi mozgalom a munkásosztálynak legsajátosabb, különös gazdasági és társadalmi helyzetéből kinőtt alakítása, amely eleve kizárja minden más gazdasági és társadalmi osztálynak vagy nagyobb számú egyéneinek lényeges közreműködését; világosan és nyilvánvalóan a munkásosztály, és csak a munkásosztály sajátos gazdasági érdekeinek kifejezője és harcosa.

De hit miféle érdekeknek kifejezője és harcosa akkor a szociáldemokrácia?

A felelet szinte magától kínálkozik, és a legtöbben ezzel is szokták elütni a kérdést: a szakszervezeti mozgalom a munkásosztály gazdasági, a szociáldemokrata mozgalom a munkásosztály politikai, kulturális és egyéb társadalmi érdekeit szolgálja.

Ha ez a felelet helyes volna, akkor a probléma már régen nem léteznék. Hiszen olyan régen mondták már ezt, és nyugtatják meg vele ma is az aggódókat… Különösen a szocialista párt részéről. Ám a probléma mégis fennáll, és súlyos teherként nehezedik minden gyakorlati akcióban úgy a pártra, mint a szakszervezetekre. S föllép, íme, olyan országokban is, amelyekben eddig a szocializmus mint politikai tényező alig játszott szerepet: Angliában és az Egyesült Államokban, oly országokban tehát, melyekben a munkásmozgalmat eddig csak a szakegyletek képviselték.

És itten önként felvetődik a kérdés: hogyan eshetett, hogy a gazdaságilag sokkal kevésbé fejlett országokban régen létezik erős szocialista mozgalom, hogy másokban gazdasági fejlődésük sokkal koraibb fokán lépett föl, ellenben Angliában és az Egyesült Államokban, amelyekben az ipari kapitalizmus és a nagyüzem jóval megelőzte az európai kontinens gazdasági fejlődését, eddigelé csupán gazdasági munkásmozgalom létezett? Vajon egyenlő gazdasági viszonyok nem szülnek-e egyforma társadalmi, politikai és kulturális állapotokat?

Úgy látszik nekem, hogy ha meg tudnók fejteni ennek a sokat hánytorgatott jelenségnek okát, akkor közelebb jutnánk egyúttal problémánk megoldásához is.

Azt mondták legújabban is, hogy az Egyesült Allamokban azért nincsen szocializmus, mert még szinte mai napig volt szabad földjük, amelyen a munkástartaléksereg elhelyezést nyert. De szocializmus Angliában sem volt, pedig ott már régen nincsen szabad föld. Itt viszont az országnak ipari egyeduralmával magyarázták a szocializmus hiányát, amely a munkásság legmesszebb menő anyagi követeléseinek teljesítését is lehetővé tette. De nincs a némethez vagy még az osztrákhoz, sőt, aránylag a magyarhoz fogható erősségű szociáldemokrata mozgalma Franciaországnak sem. Ezt a jelenséget megint a francia nép individualista karakterével próbálják magyarázni.

Mindezeknek a magyarázatoknak bizonyára van értékük. De ha el is ismerjük a nemzeti és egyéb sajátosságoknak nagy szerepét a társadalmi fejlődésben, azonos jelenségeknek közös okra visszavezetése egyenesen tudományos szükségesség.

Ez a közös ok pedig a következő:

Ahol a burzsoázia maga teremtette meg gazdasági érdekeinek és társadalmi érvényesülésének politikai eszközeit, ottan nem fejlődött ki a szocializmus. Ottan a munkásosztálynak nem lehetett egyelőre egyéb dolga, minthogy mint gazdasági osztály alakuljon ki és érvényesüljön; a gazdasági helyzetéből fakadó sajátos ideológiájának kialakulása természetszerűleg csak akkor történhet, amikor mint külön gazdasági osztály, amely a többi gazdasági osztályokkal természetszerű ellentétben áll, konstituálva van.

Ellenben mindenütt, ahol a burzsoázia bármiféle okból nem teremtette meg a maga idején a politikai demokráciát, vagy ahol a burzsoázia kifejlődése olyan időben esett, hogy előbbre haladt országok burzsoáziájának összeütközései a proletársággal elrettentő például szolgálhattak – a gazdasági osztályként való kialakulásában akadályozott munkásságra háramlott a feladat, hogy a burzsoázia politikai hivatását teljesítse. A burzsoázia politikai végrendeletének a munkásosztály lett a végrehajtója.

Az összes szociáldemokrata pártok programja ennek a bizonysága. Még inkább a gyakorlatuk – és végre ez a lényeges. Mert nem az a fontos, hogy az emberek mit gondolnak, hogy a valóság miként tükröződik vissza tudatukban, hanem az, hogy mit cselekszenek. A szocializmus elméleti tételeinek értelmezésében bármennyire különbözzenek, egyes taktikai kérdések felfogása bármennyire elágazó legyen: a parlamentáris politika és az egész ún. átmeneti program követelésében és az érte való harcban egyek Jaurés és Guesde, Bebel és Vollmar, Ferri és Turati. A gyakorlatban a szociáldemokrata pártok harca tisztára a polgári demokrácia megvalósításában merül ki.

Ezért látjuk mindenütt, hogy a politikai munkásmozgalom, a szociáldemokrácia, annál erősebb, minél elmaradtabb valamely ország politikai és társadalmi demokrácia dolgában. Németországban a legerősebb már akkor, amikor a germán birodalom igazi fejlettsége távolról sem indokolta a szocializmus akkora erejét; annál több ingert szolgáltatott kifejlődésére a német polgárság mérhetetlen gyávasága, a szűk feudális bürokratizmus, a militarizmus, a középkori kasztszellem. Olaszországban, Ausztriában, Magyarországon több-kevesebb változattal hasonló a helyzet. Mindezekben az országokban – bízvást mondhatjuk – a szociáldemokrácia nem más, mint egy parányi entellektüel és kispolgár előcsapatnak hatalmas hátvédje.

És ez helyes és szükséges is mindaddig, amíg a munkásosztály fáradozása, harca, áldozatai a politikai demokráciáért tényleges eredménnyel járnak. Mindaddig az sem baj, ha ellentétbe kerül a szociáldemokrácia a szocializmus elméleti mestereivel, miként a német szociáldemokrata párt már első programja megalkotásakor ellentétbe került magával Marxszal: az sem baj, hogy másik szociáldemokrata párt, amelynek programja szerint éppen a fönnálló rend megdöntése volna hivatása, szinte kérkedik azzal, hogy az egyetlen államfönntartó párt.

De menten megváltozik a helyzet ezekben a félig feudális országokban is, mihelyt a burzsoázia maga veszi kezébe a maga osztályérdekei védelmét. Ez történhet úgy, hogy demokratikus intézmények hiánya dacára is mint gazdasági osztály teljes fejlettségre és érvényre jutott – ez az eset áll Németországban –, és történhet úgy is, hogy a burzsoázia lép ki a demokratikus reformokért való harc porondjára.[1]

Míg az utóbbi esetben a szociáldemokrácia alig zárkózhatik el az elől, hogy a polgári radikalizmust támogassa és siettesse: addig az első esetben ugyanaz a helyzet áll elő a munkásosztály számára, mint Angliában s a többi demokratikus államban. Megszűnik nemcsak a szüksége annak, hogy a burzsoázia politikai és társadalmi érvényesülésének útját munkálja, hanem a lehetősége is, mert maga a polgárosztály helyezkedik most már merően szembe a munkássággal. A feudalizmust vagy legyőzte, vagy kiegyezett vele: az ellenség – végig az egész vonalon – a munkásosztály.

A munkásság nem lehet többé idegen ügy védője. Megkezdődik a munkásosztály harca nemcsak gazdasági kialakulásáért és érvényesüléséért többé; hanem összes egyéb saját különleges helyzetéből fakadó érdekeiért: a társadalomnak a maga képére alakításáért.

És föllép a szociáldemokrácia számára a probléma: megmarad-e az addig járt úton – amely nyilvánvalóan a polgári demokrácia útja volt –, avagy új képzetekkel helyettesíti értelmevesztett gyakorlati programját?

Az átalakulás bizonyára igen nehéz lesz, és az eddigieknél sokkal mélyebbre ható megrázkódtatásokkal jár majd, különösen ott, ahol a szociáldemokrácia kialakult, nagy szervezettel, sok hivatalnokkal vagy sok képviselővel bír. Franciaországban kézenfekvő tény, Olaszországra, Németországra vonatkozólag statisztikailag kimutatták, hogy a pártnak igen tetemes része a polgárosztályhoz tartozik: a felemás organizmusnak fölbomlása súlyos operáció lesz.

És honnan vegye a párt az új fogalmakat? Nyilvánvalóan nem veheti máshonnan, mint abból a társadalmi képződményből, amely a legtisztábban óvta meg osztályjellegét: a szakegyletektől, a munkásosztálynak ezen legsajátosabb szervezetétől.

A jövő fogja megmutatni, mennyire képesek ezek nemcsak a polgári társadalom megdöntésére irányuló gyakorlatot; hanem újjáépítő, konstruktív tevékenységet saját kebelükből, saját szellemi erejükből kifejleszteni. Itten is a legelső útmutatást a francia nép zsenijétől várjuk, amely évszázadok óta legkorábban sejti meg az emberiség szükségleteit, vágyait, haladása és fejlődése útjait. Amit a francia szakegyletek politikai gyakorlatukként eddig kifejlesztettek: az action directe és az antimilitarizmus az új társadalom szempontjából csupán negatívumok, destruktív erők új megnyilatkozásai; s országuk gazdasági fejletlensége nem is engedi talán egyelőre, hogy konstruktív munkát végezzenek. De nem lehet kétség az iránt, hogy ez is meglesz: mert az új társadalom fölépítése nem függ akaratától, hanem biológiai kényszerűség a munkásosztály számára. Élete vagy halála kérdése ez.


[1]Szerkesztői megjegyzés.