Író: Pjotr Ivanovics Sztucska
Forrás: Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből II/1. 1968. Szerk.: Dr. Antalffy György, Dr. Papp Ignác.
Először megjelent: "Szovjet Igazságügyi Hetilap," 44-45. szám. (1922.)
HTML: P.G.
A forradalomnak nincs semmi köze a joghoz; a jog szempontjából mindenféle forradalom feltétlenül elitélendő. Ez a burzsoá jogászok véleménye. A jogfolytonosság számukra megingathatatlan elv. Az 1917. évi oroszországi forradalmi ideiglenes kormány a megdöntött Miklós cár rendelete alapján müködött, az 1918. évi német ideiglenes kormány pedig a trónjától megfosztott Vilmos császár nevében vagy - helyesebben - az ő, Max von Baden kancellárnak adott, megbízása alapján.
Az Októberi Forradalom mint proletártömegek forradalma nem helyezkedhetett ilyen formális álláspontra: forradalomra vezetett a jogban is. Igaz, kezdetben e területen is forradalmibb volt a valóságban mint a szavakban. A forradalmi biróságok korábban alakultak meg, mintsem megjelentek a biróságról szóló általános törvények, régi törvényeket korábban tekintették hatályukat vesztettnek, mintsem erről kifejezetten intézkedtek a dekrétumok. A régi biróságok a széles tömegek előtt már elvesztették minden tekintélyüket, amikor a pártbeli elvtársak, a forradalmárok - nem félelemből, hanem lelkiismereti okokból - még aggodalmaskodtak, vajon aláírják-e a megszüntetésükről szóló dekrétumot. Igy azután a történelem legnagyobb forradalma során a valóságban győződtünk meg arról, hogy minden ideológiának, minden idealista maradványnak a legszilárdabb erődje, utolsó mentsvára: a jog. (...)
A bosevikok természetesen nem tagadták a törvények jelentőségét, talán tulságosan is hittek benne. A forradalom előtt azonban - miként valamennyi szociáldemokrata-marxista - igen keveset gondolkodtak a jog kérdéseiről, és maga a törvényhozás sem folyt az első időkben különös rendszerességgel. A második Tanácskongresszus rendeletei és dekrétumai (a tanácsok hatalmáról, a békéről, a földről szóló dekrétumok) mellett a dekrétumokat az Oroszországi Köztársaság Kormánya nevében "a Népbiztosok Tanácsának elnöke" irta alá. Ugyanakkor azonban "Az Ideiglenes Munkás-Paraszt Kormány Hirlapjá"-ban megjelentek. "A Munkás-Paraszt Kormány rendeletei a nyolcórás munkanapról", az Oroszországi Köztársaság nevében a munkaügyi népbiztos helyett "J. Larin" aláirással, vagy "A lakásügyi moratóriumról", "V. Miljutyin földművelésügyi népbiztos" aláírással stb. "A törvényhozási kezdeményezési jog" nem volt korlátozva; igy egy szép napon, amikor még nem is voltam az Igazságügyi Népbiztosságon, leültünk Kozlovszkij elvtárssal, megirtuk és egy félives postai levélpapíron a Népbiztosok Tanácsa elé terjesztettünk egy dekrétumtervezetet "a rendek és polgári rangok megszüntetéséről", néhány nap mulva, november 10-én (23-án) pedig a dekrétum már keresztül is ment a Népbiztosok Tanácsán, valamint az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságon, és közzétételre is került.
Ugyanakkor azonban valamennyi biróság, élükön a "Kormányzó Szenátusṣal", egyszerüen ignorálta a mi forradalmunkat. Mig februárban, a forradalom utáni második napon a bíróságok már "az Ideiglenes Kormány nevében" hirdették ki határozataikat, addig az Októberi Forradalom után a munkás-paraszt kormányt még ideiglenesen sem kivánták elismerni.
A sokszáz békebirósági és egyéb birósági tanácsban az itéleteket a már megdöntött ideiglenes kormány nevében és a megdöntött kormányok törvényeinek alapján hirdették ki. Ez türhetetlen volt; ezért elkészitettem - ismét Kozlovszkij elvtárssal együtt - a biróságról szóló első dekrétum tervezetét.
Ebben az időben neveztek ki ideiglenes igazságügyi népbiztosnak. Miként minden közhivatalban, az Igazságügyminisztériumban is, a tisztviselők sztrájkot hirdettek. Nekem ez nagyon kapóra jött, mivel egy pillanatig sem kételkedtem, abban, hogy az Igazságügyminisztérium teljes főtisztviselői állományát egyszerüen el kell kergetni. Pártforrásokból megtudtam, hogy a fogalmazói karból mindössze hárman hajlandók folytatni a munkát (köztük egy bolsevikként volt nyilvántartva). A kinevezésem utáni napon minden fölös ceremónia nélkül gyalog bementem a minisztérium Katalin utcai épületébe.
A kapusok és és a hivatalsegédek számára talán meglehetősen furcsának tünt, hogy a "félelmetes" uj hatalom képviselője gyalog és egyedül érkezik, kísérők nélk nélkül, és kézfogással üdvözli őket. Be kell azonban ismernem, hogy némileg engem is meglepett az a készség, amellyel nem csak a minisztériumban, hanem később a szenátusban és egyebutt is találkoztam. Ez volt az egész régi bírósági rendszerben a proletársághoz közelálló egyetlen elem, és - ugy látszik - osztályösztönük megsugta, hogy ez a hatalom éppen az ő osztályuk hatalma. Az igazságnak tartozunk annak elismerésével, hogy a vagyon és az épületek megóvása terén hatalmas szolgálatot tettek a Köztársaságnak.
A többi alkalmazott közül az irodákban senkit nem találtam, de ugyanakkor közölték velem, hogy minden alkalmazott rendkívül pontosan megjelenik ebédre az étteremben és a gyüléseken is. Óvatosságból ott hagyták szolgálatban két képviselőjüket, két régi hivatalnok diplomatát, akik közül az egyikkel a folyosón rögtön találkoztam is. Előadta nekem, hogy hajlandó folytatni a munkát, és ily módon meghiusitotta azt, hogy elbocsássam, amit feltétlenül még aznap megtettem volna, mivel véletlenül ismertem az uj hatalomhoz - és nem csak a hatalomhoz - való viszonyát. Közöltem vele, hogy a munkavégzés megtagadása miatt elbocsátom a minisztérium teljes vezető beosztásu tisztviselői karát, a fennmaradó személyzeti állományt pedig felhivom, hogy másnap jelenjenek meg szolgálattételre elbocsátás terhe mellett, ellenkező esetben egyidejűleg rendelkezést adok ki az étterem és általában az egész épület bezárásáról azokat illetően, akik nem jelennek meg a munkára. Az alsóbb beosztásu tisztviselők kértek, hogy küldjek valamiféle fegyveres őrséget, ilyen őrség azonban - bár én tényleg tettem erre nézve bizonyos intézkedést - legalább is aznap, nem érkezett, és egyáltalán feleslegesnek mutatkozott. Ilyenformán vérontás nélkül bevettük az egész igazságszolgáltatási apparátus központját, az Igazságügyminisztérium történelmi épületét.
Mondhatnám: szerencsére a tisztviselők nélkül, mivel 3-4 ember kivételével a valóságban senki sem jelentkezett szolgálatra, amig szét nem zuztuk a főcitadellát, a Kormányzó Szenátust.
Már emlitettem, hogy az első bírósági dekrétum tervezetét még igazságügyi népbiztossá történt kinevezésem előtt állítottam össze. Ennek elfogadtatása - teljesen váratlanul - ellenállással találkozott saját sorainkból is. Nem a baloldali eszerekről beszélek, akik akkor már képviselve voltak az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságban. Nem, ellenállás volt még a Népbiztosok Tanácsában is, ahol csak kommunisták voltak. Nem tudom, a többség állt-e már kezdettől fogva szemben ezzel a gondolattal, vagy csupán a kisebbség mivel a tervezet nem is került szavazásra; Vlagyimir Iljics, akinek rendkívül megtetszett a merész gondolat, nem akarta "Lerohanásszerüen" saját sorainkban megmutatkozó ellenzés mellett keresztül vinni. Helyesen ugy gondolkodott, hogy a forradalom menete elvégzi a maga dolgát e kérdés tekintetében is.
Mik is voltak az ellenvetések? Az Igazságügyi Népbiztosság eredeti tervezete 1918-ban megjelent "Az Igazságügyi Népbiztosság anyagai" második füzetében. Kilenc paragrafusból állt és bevezetése a következőképpen hangzott: "A nagy munkás-paraszt forradalom lerombolja a munka tőke által való kizsákmányolásán nyugvó régi burzsoá rend alapjait, és szükségessé teszi a magukat tulélt társadalmi viszonyokhoz alkalmazott régi jogi hivatalok és intézmények, régi törvénygyüjtemények gyökeres szétzuzását, és uj, valóban demokratikus intézmények és törvények megalkotását." Mindenki, aki Marxot elolvasta ("Beszéd a kölni esküdtek előtt") észreveszi, hogy a jog forradalmára vonatkozó ennek az első aktusnak a lerombolásáról szóló részében foglalt kifejezések onnét származnak. Forradalmunknak még az Október előtti időszakában a pétervári végrehajtó bizottságban felvetettük ezt a gondolatot, amikor azonban én egyszer idéztem Marxnak a szavait ebből a beszédéből, a mi szociáldemokrata-mensevikjeink ugy vélték, hogy ezek nyilván valamilyen anarchistának a szavai. Amikor a jogra vonatkozó ezt a nézetet Kozlovszkij elvtárs előadta a biróság előtt abban a perben, amelyet Kseszinszkaja inditott a bolsevik párt Központi Bizottságának és a Politikai Bizottságának az ő "palotájából" való kilakoltatása iránt, kinevették nem csak a mensevikek, hanem természetesen a kadétok is. Most ugyanez a gondolat találkozott bizonyos ellenállással ma maguknak a bolsevikoknak a soraiból. Különösen vonatkozott ez a dekrétum következő gondolatára: "Megszüntetendők az általános birósági intézmények, éspedig: a körzeti biróságok, a birósági kamarák, a Kormányzó Szenátus valamennyi osztályával együtt, valamennyi katonai biróság, valamint a kereskedelmi biróságok és a közvetett választások utján megválasztott békebirák intézménye".
Mig az első szavakban még "valóban demokratikus intézményekről" beszéltünk, addig itt ugyanazt a gondolatot ismételjük a "közvetett választások" kifejezéssel.
Továbbmenően azonban a 6. §. már a következőképpen hangzott: "A polgári és büntető perek eldöntése céljából helyi munkás-paraszt forradalmi biróságok létesülnek, amelyeket a helyi járási és körzeti, illetőleg - ahol ilyenek nincsenek - a kerületi és kormányzósági tanácsok alakitanak meg elnökből és legalább két tagból álló összetételben, akik itélkezésük során nem a megdöntött kormányok irott törvényeit, hanem a Népbiztosok Tanácsának dekrétumait, a forradalmi lelkiismeretet és forradalmi jogtudatot tekintik irányadónak. Ilyenformán már az első tervezetben habozás nélkül meghirdettük az igazságszolgáltatás osztályelvét.
Elvtársainkat mindenekelőtt az aggasztotta, hogy miképpen lehetnek meg a bíróságok törvények nélkül. Szerkesszük meg előbb - mondták - az uj törvényeket, azután szüntessük meg a régi biróságokat, és hozzuk létre az ujakat. És addig - kérdeztük mi - a békebirák, a birósági kamarák és a szenátus folytassák ellenforradalmi tevékenységüket? Erről az ellenforradalmi tevékenységükről nap mint nap érkeztek jelentések, különösen harciasan viselkedett a szenátus. Egyidejűleg felhivtuk az elvtársak figyelmét arra, hogy mennyire lassan készültek a forradalmak idején az uj kódexek: "Napoleon Polgári Törvénykönyve" csak 1804-ben jelent meg. Egyes elvtársak már hajlottak volna a dektértumtervezet elfogadására, csak ne szüntessük meg egyszerre valamennyi biróságot. Egyesek ezt javasolták, hogy kezdjük alulról, mások - felülről, vagyis a szenátustól, és fokozatosan folytassuk a bíróságok megszüntetését. Ez a gondolat nyilvánvalóan nem volt helytálló és nem volt ésszerű alapja.
Veszélyes ellenfele volt a a dekrétumnak Lunacsarszkij elvtárs. Mindamellett csoda történt. A Népbiztosok Tanácsának ülésén - az ő ellenvetéseire való tekintettel - a kérdés tárgyalását a következő ülésre halasztották. Lunacsarszkij elvtárs magához vette a törvénytervezetet, és egy éjszaka alatt Saulusból Paulussá változott (v.ö. a Pravda 1917. december 1-i számában "Forradalom és biróság" cimen megjelent cikkével). A következô ülésen Lunacsarszkij elvtárs ragyogó beszédben vette védelmébe a tervezetet, és a tervezet dekrétummá vált. Nem is terjesztették jóváhagyásra az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elé, mivel attól tartottak, hogy szövetségeseink, a balolali eszerek, részéről ujabb halogatás akadályozná az életbe lépést. A birósági dekrétum november 24-én megjelent és hatályba lépett.
Ha egybevetjük a tervezetet és a végleges szöveget, észrevesszük, hogy a dekrétum egy kérdés vonatkozásában megállt féluton. Megszüntette valamennyi bíróságot, de csak a békebirói hatáskörbe tartozott ügyeket adta át a helyi biróságnak (a jelenlegi népbíróságnak), a más biróságok hatáskörébe tartozott ügyeket pedig felfüggesztette külön dekrétum kiadásáig. A helyi biróságokat egyelőre "a közvetlen demokratikus választások kitüzéséig... a tanácsok választják. Vagyis csak a békebirói hatáskörbe tartozott un. "kisügyek" kerültek munkásbiróság elé. Ami pedig a demokratikus választásokat illeti először is még nem szűntek meg az alkotmányozó gyüléssel kapcsolatos illuziók, másodszor: valamelyest számolni kellett a még le nem vert baloldali eszerek véleményével is.
Az élet határozottabbnak bizonyult nálunk. Már jóval Október előtt Kronstadtban, a Viborgi kerületben és más helyeken a nép egyszerűen bojkottálta a régi biróságot, és létrehozta a maga forradalmi biróságát. Még Kerenszkij is engedményt tett "a közvéleménynek", és két ülnököt, egy munkást és egy katonát ültetett a békebiró mellé. A forradalmi biróság nem a törvény szerint, hanem a maga meggyőződése alapján itélkezett. Az értelmiségiek számára ez lehetetlennek tünt, mivel őket nyűgözték le leginkább a jogi miszticizmus bilincsei. Az értelmiségiek nem voltak képesek azonnal leküzdeni a régi jogi ideológiát, mint az emberiség évszázados-szellemi alkotását. Mindez természetesen nem szemrehányás az elvtársaknak. Erről egyáltalán nincs szó, csupán fontosnak tartom megemliteni, kivétel nélkül valamennyien milyen lassan térünk át forradalmi nézetekre a jog területén.
Mig az összes biróságok engedelmeskedtek a dekrétumnak, a szenátus és az ügyvédi kar fellázadtak a dekrétum ellen. A pétervári körzet ügyvédi testületének tanácsa ugy állt rajtam bosszut, hogy tüntetően kizárt az ügyvédi karból, abból testületből, amelyet éppen az emlitett birósági dekrétummal szüntettünk meg, ami után a tanács "törvényen kivüli állapotba" került. A szenátus pedig ellenforradalmi felhívást készitett, amely csak azért nem került kinyomtatásra, mert a szenátusi nyomda munkásai megtagadták a kiszedését. Nagynehezen találtak gépirót aki legépelte ezt a felhivást néhány példányban. Sajnos, ez a történelmi okmány mind ez ideig - azt hiszem - nem került közzétételre. A szenátus épületét mindazonáltal - bár ellenállást nem tanusitottak - fegyveres erővel kellett bezárni. Ezt 1917. december 4-én foganatositottuk. Az akkor még rendszeresen megjelenő kadét-ujság, a "Rajecs", meglehetősen szellemesen leirta, hogy a szenátus fölé kinevezett komisszár, Damberg elvtárs, állítólag összehivta valamennyi kapust és hivatalsegédet, és elfoglalván az első elnök karszékét, kinyilvánitotta, hogy mind ez ideig a szenátorok ültek a karszékekben, a hivatalsegédek pedig az ajtóknál állottak, ettől fogva azonban forditva lesz (fejből idézem). El kell ismerni a riporter éleselméjüségét, és mi szívből mulattunk ezen a leiráson, a szenátust azonban ez nem mentette meg. Ennek a leirásnak az értelme lényegileg ugyanaz volt, mint a "Russzkije Vjedomosztyi ("Orosz Hirek") utódja, a "Szvobodnaja Rosszija" ("Szabad Oroszország") cikkének, amely a népbiróságról ezt irta: "A helyi nemest felváltotta a a proletár, ennyi az egész". A szenátornak és a békebirónak proletárbírósággal való felváltása azonban nem más, mint éppen a jog forradalma. (...)