Az érv, amit az orosz szovjeturalmon gyakorolt bírálat és különösen a szovjeturalomnak más országokban való megcsinálása ellen felszólaló bírálat változatlanul ismétel: az erőviszonyok érve. Ez így hangzik: a szovjeturalom Oroszországban utópikus, mert „nem felel meg az erőviszonyoknak". Az imperialista uralom megsöntésére irányuló harc utópikus — de az erőviszonyoknak megfelel a versailles-i szerződés megváltoztatása. Hogy Longuet Wilson után szalad, ez nem azért van, mert Longuet politikailag talajtalan, hanem az erőviszonyok törvénye nevében. Seitz, az osztrák elnök és Renner, a kancellár, Friedrich Adler véleménye szerint muszáj, hogy kispolgári sekélyességüket a polgári köztársaság központi állásaiban gyakorolják, mert különben az erőviszonyok megzavarodnának. Két évvel a világháború előtt kifejtette nekem Renner, akkor még nem kancellár, hanem az opportunizmus marxista ügyvédje, hogy a június 3-i cári uralom, vagyis a nagybirtokos és a kapitalisták monarchiakoronázta szövetsége Oroszországban még egy egész történelmi időszakon át okvetlenül tartani fogja magát, mert ez felel meg az erőviszonyoknak.
Micsoda szentséges formula ez az erőviszonyok formulája, hogy a történelem egész folyását „nagyban és kicsinyben“ meghatározza, kormányozza és megmagyarázza? Voltaképpen miért lép fel ez a formula megváltozhatatlanul a mostani Kautsky-iskolában, mint valami, ami a bizonytalanságot, posványosodást, gyávaságot, hűtlenséget és ámítást jogossá teszi?
„Erőviszonyok“ alatt az ember azt érti, amit akar: a termelés már elért fokát, az osztálytagozódás mérvét, a szakszervezeti munkások számát, a szakszervezetek tagállományát, néha a legutóbbi parlamenti választások eredményét, nem ritkán a minisztérium engedékenységét, vagy a pénzoligarchia orcátlanságának adagát — leggyakrabban, végül, azt az általános politikai benyomást, amit a viszonyokból merít a félvak pedáns, vagy az úgynevezett reálpolitikus, aki, noha birtokában van a marxizmus szókincsének, a valóságban a legízetlenebb kombinációk, a nyárspolgári balítéletek, a parlamentáris „ismérvek“ által vezetteti magát. A rendőrfőnökkel való összesúgás után a szociáldemokrata osztrák politikus a régi jó időkben, amik nem is olyan nagyon régiek, mindig pontosan tudta, hogy — az erőviszonyok szerint — a bécsi május elseji békés utcai tüntetés javasolható-e vagy se. Eberték, Scheidemannék, Davidék, még nem is olyan régen, az erőviszonyokat azon mérték, hogy Bethman-Hollweg vagy Ludendorff hány ujjukat nyújtották feléjük, amikor a német parlamentben kezet fogtak velük. Friedrich Adler szerint a szovjeturalom kikiáltása Ausztriában az erőviszonyok pusztító megzavarása lenne. Az antant Ausztriát kiéheztetné. Bizonyítékul Adler a munkástanácsok kongresszusán 1919. júliusában Oroszországra mutatott és Magyarországra, ahol akkoriban az ottani Rennereknek még nem sikerült a magyar Adlerek segítségével a tanácskormányt megbuktatni. Első pillantásra úgy tűnhetett fel, mintha Adlernek Magyarországra vonatkozóan igaza lett volna: a magyar proletárdiktatúra összedőlt, helyét Friedrich [István] minisztériuma vette át. De egészen jogosan merült fel a kérdés, hogy ez az utóbbi megfelel-e az erőviszonyoknak? Mindenesetre tény, hogy Friedrich és Huszár [Károly]-ja még ideiglenesen sem kerültek volna hatalomra, ha a román hadsereg nem lett volna. Ebből világosan következik, hogy a magyar tanácshatalom sorsának megmagyarázásánál legalább két ország „erőviszonyait“ kell tekintetbe venni: magát Magyarországét és a vele szomszédos Romániáét. De könnyű megérteni, hogy még itt sem lehet megállni: ha a szovjeturalom még a magyar válság előtt meg lett volna Ausztriában, a budapesti tanácskormány megbuktatása sokkal, de sokkal nehezebb lett volna. Szóval Ausztriát és Friedrich Adler áruló politikáját is mérlegelni kell azokkal az erőviszonyokkal kapcsolatban, amik a magyar tanácshatalom átmeneti bukását előidézték.
Friedrich Adler azonban az erőviszonyok kulcsát nem Oroszországban és Magyarországban keresi, hanem nyugaton, Clemenceau és Lloyd George országaiban: azoknak gabona és szén van a kezükben; gabona és szén pedig, különösen a mai időkben, épp olyan elsőrangú tényezői az erőviszonyoknak, mint a Lassale-féle ágyúk az alkotmánynak. Ha tehát jól megnézzük Friedrich Adler magasztos gondolatát: az csak annyi, hogy az osztrák proletárság addig nem ragadhatja meg a hatalmat, amíg ezt Clemenceau (vagy Millerand, tehát a másodrangú Clemenceau) meg nem engedi neki.
De itt is felmerül a kérdés: megfelel-e maga Clemenceau politikája a valóságos erőviszonyoknak? Első látásra olybá tűnik, mintha Clemenceau zsandárai — akik a munkásgyűléseket szétkergetik, a kommunistákat lefogják és agyonlövik — ha nem is bizomyítják, mindenesetre biztosítják az erőviszonyokat. De itt okvetlenül eszébe jut az embernek, hogy a szovjethatalomnak ugyanazokat a terrorisztikus intézkedéseit, vagyis ugyanolyan házkutatásokat, letartóztatásokat és halálbüntetéseket — amiket csak ellenforradalmárokkal szemben alkalmaz — sokan éppen annak a bizonyítékául tekintik, hogy a szovjethatalom az erőviszonyoknak nem felel meg. De hiába keresnének ma az egész világon olyan uralmat, mely a saját fenntartására ilyen kemény tömegmegtorlásokat ne alkalmazna. Ami annyit jelent, hogy az ellenséges osztályerők minden jogi takarót, tehát a „demokratikus“ jogét is keresztültörve, könyörtelen harccal készülnek egymáshoz való viszonyukat elintézni.
Mikor Oroszország a szovjetrendszert felállította, nemcsak a világ összes kapitalistái, hanem szocialista opportunistái is kijelentették, hogy ez orcátlan kihívása az erőviszonyoknak. Ezen a ponton nem volt véleménykülönbség Kautsky és a Habsburg Czernin gróf és Radoszlavov bulgár miniszterelnök között. Azóta az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Monarchia összedőltek és a világ leghatalmasabb militarizmusa porrá lett. A szovjethatalom megmaradt. A győztes antant mindent, amit csak tudott, mozgósított és ellene vitt. A szovjethatalom kibírta. Ha Kautskynak, Friedrich Adlernek vagy Otto Bauernek két évvel ezelőtt azt jósolták volna, hogy Oroszország előbb a német militarizmus rohamát, azután az antiimperializmussal való szakadatlan harcot ki fogja bírni, a II. Internacionálé e bölcsei ezt a jóslatot az erőviszonyok nevetségesen hamis felfogásának tartották volna.
A politikai erők csereviszonya minden adott pillanatban az alapvető és levezetett hatalmi tényezők különböző fokainak befolyása alatt alakul s csak a legmélyebb alapjában határozódik meg a termelés fejlődési foka szerint. A nép társadalmi szerkezete messze mögötte marad a termelőerők fejlődésének. A kispolgárság s különösen a parasztság még akkor is élnek, mikor a gazdasági módszerüknek már régen vége, mikor a társadalom termelőtechnikájának fejlődése már elítélte és túlszárnyalta őket. A tömegek öntudata ismét rendkívül elmarad a szociális viszonyok fejlődése mögött; a régi szocialista pártok öntudata egy egész korszakkal van hátrább, mint a tömegek hangulata s a régi parlamenti trade unionista (szakszervezeti szövetség) vezérek tudata, amely reakciósabb, mint a pártjaiké olyan megdermedt rög, amit a történelem a jelen pillanatig sem megemészteni, sem magából kihányni nem tudott. A békés parlamenti korszakban, a szociális vonatkozások ellenállóképesek lévén, minden köznapi számításnak az a lélektani tényező volt az alapja, s nagyobb hiba nélkül lehetett is, hogy feltételezték, hogy a parlamenti választások az erőviszonyokat meglehetős teljességgel tükrözik. Az imperialista háború, miután a polgári târsadalom egyensúlyát szétdúlta, nyilvánvalóvá tette azoknak az ismertetőjeleknek az alkalmatlanságát, amik egyáltalán nem érintik azokat a mély történelmi tényezőket, melyek a megelőző korszakban lassanként felhalmozódtak s most egyszerre felszínre kerültek és a történelem mozgását meghatározzák.
A politika bennfentesei, azok akik képtelenek a történelmi folyamatot a maga egészében, belső ellentmondásaiban és ellentéteiben felfogni, úgy képzelték el a dolgot, mintha a történelem a szocialista uralmat egyidejűleg minden oldalról és tervszerűen készítené elő, úgy, hogy a termelés központosodása, a termelő és fogyasztó kommunista erkölcse a villamosekével s a parlamenti többséggel egyidejűleg érlelődnének. Ebből lett a parlamentarizmushoz való tisztára gépies viszony, mely a II. Internacionálé politikusainak többsége szemében a társadalom szocializmusra-érettségének fokát épp olyan pontosan adta meg, mint a manométer megadja a gőz feszültségi mértékét. Valójában azonban nincs értelmetlenebb a társadalmi viszonyok fejlődésének ilyen elgépiesített felfogásánál.
Ha a társadalom termelőalapjától fogva a felépítmény lépcsőit, az osztályokét, az államét, a jogét, a pártokét, stb. követjük, megállapíthatjuk, hogy minden egyes fok tétlenségét nem csak hozzá kell adni az alatta lévő fok tétlenségéhez, hanem, leggyakrabban meg kell szorozni vele. Végeredményben megkapjuk azoknak a csoportoknak politikai tudatát, melyek a leghaladottabbnak tartják magukat, s a változás pillanatában a történelmi fejlődés óriási fékeinek bizonyulnak. Jelenleg kétségtelen, hogy a II. Internacionálé pártjai, melyek a proletárság élén állottak, melyek nem voltak hajlandók, nem merték és nem tudták az emberi történelem legválságosabb pillanatában a hatalmat megragadni, s melyek a proletariátust a kölcsönös pusztítás útjára vitték az imperializmus érdekében, az ellenforradalom határozott erejeként bontakoztak ki.
A történelmi mozgás lökőerői, a hatalmas termelőerők megfulladtak azokban az elmaradt, felépítmény-intézményekben (magántulajdon és nemzeti állam), amikbe a megelőző fejlődés bezsúfolta őket. A termelőerők, amiket a kapitalizmus nevelt nagyra, a nemzeti polgári állam valamennyi falán dörömböltek, szabadulásukat a gazdasági életnek világméretekben való szocialista szervezettségében követelvén. A szociális tagozottság tétlensége, a politikai erők tétlensége, melyek képteleneknek mutatkoztak a régi osztálytagozottság lerontására; a vezető szocialista pártok tétlensége és árulása, melyek a polgári társadalom tényleges védelmét vették át — mindez a termelőerők elemi lázadására vezetett, az imperialista hánorú formájában. Az emberi technika, a történelemnek ez a legforradalmibb tényezője, a maga évtizedeken át felhalmozott erejével a Scheidemannok, Kautskyk, Renaudelek, Vanderveldek, Longuetek csúf konzervativizmusa és szégyenletes bárgyúsága ellen fordult, s mozsaraival, géppuskáival, dreadnoughtjaival és léghajóival az emberi kultúrát őrjöngve rombolni kezdette.
Így annak a nyomorúságnak, mit az emberiség most átél, éppen abban van az oka, hogy az ember természetfölött való technikai hatalmának fejlődése már régen érett volt a gazdaság szocializálására, hogy a proletariátus a termelésben már elfoglalta azt a helyet, mely diktatúráját teljesen biztosítja, míg ellenben a történelem tudattalan erői, — a pártok és vezetők — még teljesen a régi balítéletek igájában voltak s csak a tömegek magukiránti bizalmatlanságát táplálták. Néhány évvel ezelőtt Kautsky megértette ezt. Röpiratában (A hatalom útja [Der Weg zur Macht]) ezt írja:
„A proletariátus jelenleg olyan erős, hogy teljes nyugalommal várhatja az elkövetkezendő győzelmet. Korai forradalomról már nem lehet szó abban az időben, amelyben a proletariátus az adott állami alapból annyi erőt szerzett, amennyit csak lehetett, s amikor az államélet átépítése további fellendülésének feltételévé lett.“
Attól a perctől fogva, amelyben a termelőerők fejlődése, melyek túlnőttek a nemzeti állam keretein, e válságok és rázkódások korszakába vitte az emberiséget, a tömegek tudatát fenyegető lökések vetették ki a megelőző korszak aránylagos egyensúlyából. A szokások szamárútja és restsége, a békés törvényesség mákonya elvesztették hatalmukat a proletariátus felett. De a tömeg még nem lépett tudatosan és feltétel nélkül a nyílt forradalmi harc útjára. Tétováz, mert az ingatag egyensúly utolsó óráit éli. A lélektani átfordulásnak e pillanatában a csúcsnak a szerepe — egyrészt az államhatalomé, másrészt a forradalmi párté — óriási jelentőségű. Elegendő egy határozott lömés jobbról, vagy balról ahhoz, hogy a proletariátust — bizonyos időre — az egyik vagy másik oldalra taszítsa. Ezt láttuk 1914-ben, mikor a munkásosztály az imperialista kormányok és a szociálpatrióta pártok egyesült unszolására, egyszerre a saját vágányáról az imperializmus útjára vetődött. Láttuk aztán, hogy a háború szenvedései, a háború eredményeinek ellentétei (az eredeti jekszavakhoz képest) a tömeget forradalmilag megrázzák, s a tőke elleni nyílt felkelésre egyre képesebbé teszik. Ilyen körülmények között fontos, hogy legyen forradalmi párt, amely a mostani korszak hajtóerőiről világos számvetést ad s megérti a saját forradalmi osztályának kizárólagos helyzetét az erők sorában, amely ennek az osztálynak kimeríthetetlen erőit ismeri, mely ebben az osztályban hisz, amely önmagában is hisz, amely tudja a forradalmi módszeri hatalmát az összes szociális bizonytalanságának korszakában; mely kész ezt a módszert alkalmazni és végigvinni — egy ilyen pártnak a léte megbecsülhetetlen fontosságú történelmi tény.
S megfordítva: a hagyományos befolyással rendelkező szocialista párt, mely nem ad számot önmagának arról, ami körötte történik, amely a forradalmi helyzetet nem érti meg, s ezért kulcsát meg sem találja, amely sem a proletariátusban, sem önmagában nem hisz, egy ilyen párt a mi korunkban a legkárosabb történelmi tényező, a zavaroknak és az erőtlenítő zűrzavarnai forrása.
Ilyen most Kautsky és társainak szerepe. Arra tanítják a proletariátust, hogy ne önmagában higyjen, hanem torzképében, amit a demokrácia tükre mutat, az a tükör, melyet a militarizmus csizmája ezer cseréppé rúgott szét. Szerintük a proletariátus forradalmi politikájára nem a nemzetközi helyzet a döntő, nem a tőke tényleges összeomlása, nem a társadalomnak ezzel bekövetkezett züllése, nem a munkásuralom objektív szükségessége, mely a kapitalista civilizáció füstölgő romhalmazából az égre kiált — nem mindez az alapja a proletariátus forradalmi pártjai által gyakorlandó politikának, hanem a szavazatok megszámolása, amit a parlamentarizmus kapitalista számvevői visznek végbe. Ismételjük, hogy csak néhány évvel ezelőtt még, Kautsky mintha más véleményen lett volna.
„Ha a proletariátus a nemzet egyetlen forradalmi osztálya“, — ezt írta Kautsky röpiratában (A hatalom útja) — „ebből az következik, hogy a mostani uralom minden összeomlása, akár erkölcsi, akár pénzügyi, akár katonai jellegű, valamennyi polgári párt csődjét jelenti, melyek mindezekért felelősek s ebből a zsákutcából csak egyetlen út vezet ki: a proletariátus hatalmának felállítása.“
Ma azonban a tehetetlenség és gyávaság pártja, Kautsky pártja, ezt mondja a munkásosztálynak:
„Nem arról van szó, hogy most Te vagy a történelem egyetlen teremtő ereje, nem arról, meg tudod-e dönteni azt az uralkodó rablóbandát, amivé a birtokló osztályok fajultak, nem arról van szó, hogy ezt a feladatot helyetted senki el nem végezheti, nem arról, hogy a történelem nem ad neked haladékot, mert a véres káosz mostani állapota téged magadat is a kapitalizmus utolsó romjai alá készül temetni, — arról van szó, hogy az uralkodó imperialista bandáknak tegnap, vagy ma sikerült ötvenegy százalék szavazatot összehozni a te negyvenkilenc százalék szavazatod ellen és a közvéleményt megcsalni, meghamisítani és megvesztegetni: — Éljen a parlamenti többség, ha a világ tönkre is megy bele!“
Következő rész: II. A proletárdiktatúra