Író: Lev Trockij
Forrás: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1931. március, 19. szám.
Fordítás: Drucker György
HTML: P.G.
Kedves Nyikolaj Ivanovics!
ön Маx Eastman elvtárs iránt érdeklődik nálam, aki időről időre mumusként bukkan fel sajtónkban, jószerével a burzsoázia bérencének beállítva, aki a Szovjetunió államtitkait adja el. Ez szégyentelen hazugság. Max Eastman elvtárs amerikai forradalmár, az októberi forradolam egyik hűséges barátja, mint John Reed volt. Költő, író, újságíró, a Szovjet Köztársaság létének első, nehéz éveiben érkezett hozzánk, megtanult oroszul, teljesen a mi életünket élte, hogy magabiztosabban és jobban védelmezhesse a Szovjet Köztársaságot Amerika néptömegei előtt.
Max Eastman 1923-ban állt az ellenzék oldalára és nyíltan védte a politikai vádaskodásokkal és különösen a rágalmakkal szemben. Nem fogok itt azokról az elméleti nézeteltérésekről beszélni, amelyek elválasztják Eastman elvtársat a marxistáktól. De Eastman teljesen kifogástalan forradalmár, aki minden cselekedetével eszmei hűségét és politikai önzetlenségét bizonyította be. Ebben a vonatkozásban több fejjel kimagaslik sok olyan csinovnyik közül, akik őt hajszolják. Eastman úgy vélte, hogy az ellenzék nem elég energikusan harcol és külföldi kampányba kezdett a saját számlájára és kockázatára.
Nem lévén bejáratos a hivatalos kommunista sajtóhoz, ugyanakkor ama óhajtól vezettetve, hogy bármi áron is, de kerüljön a legszélesebb nyilvánosság elé Lenin végrendelete, Eastman átadta azt az amerikai polgári sajtónak. Mindegyikünk rákényszerült nemegyszer régen is és a szovjethatálom idején is, hogy a külföldi polgári sajtót használja fel, ha más módon elérhetetlen széles tömegeket akart informálni erről vagy arról. Lenin nem egyszer adott ilyen információt interjú formájában a külföldi újságíróknak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az amerikai munkások csekély kivétellel csak a polgári sajtót olvassák.
Lenin „Végrendelete” nem állami-, vagy párttitok. Közzététele nem bűncselekmény. Ellenkezőleg, a párt és a munkásosztály előli eltitkolása a bűncselekmény. Most százával nyomtatják ki Lenin kisebb, esetleges megjegyzéseit, amelyeket saját használatára írt (például könyvek széljegyzetei), ha ezek akárcsak érintőlegesen is felhasználhatóak az ellenzékkel szemben. De százával rejtegetik azokat a cikkeket, beszédeket, leveleket, táviratokat és feljegyzéseket Lenintől, amelyek nyíltan vagy burkoltan a mai vezetés ellen irányulnak, vagy a mostani ellenzék javára szólnak. El sem lehet képzelni ennél durvább és illojálisabb viszonyulást Lenin eszmei örökségéhez.
Ha a „Végrendeletet” idejében publikálták volna a pártsajtóban, akkor szabadon átvehetne minden polgári újság. Minthogy azonban a sztálini cenzúra zárolta Lenin „Végrendeletét”, mint egyéb műveit is százával, hát Eastman a polgári sajtóhoz fordult. Abban, hogy Eastman ilyen informatív céllal igénybe vette az újságot, nem volt semmi kiszámítottság. Lenin „Végrendelete” még a polgári sajtó lapjain is Lenin végrendelete marad. — De mondják a rágalmazók — Eastman „eladta” ezt a végrendeletet. Igen, a polgári újság a hozott anyagért honoráriumot fizetett. Ám vajon Eastman félrerakta magának ezt a honoráriumot, a saját céljaira használta fel? Nem. Teljes egészében a francia ellenzék ügyére fordította, ugyanannak a lenini végrendeletnek és más dokumentumoknak a publikálására, amelyeket szégyenteljes módon rejtegetnek a párt és a proletariátus elől. Ez a cselekedet vajon beárnyékolja Eastman reputációját? A legkevésbé sem. Ellenkezőleg. Eastman egész magatartása arról tanúskodik, hogy őt kizárólag az eszmei motívumok vezérelték.
Abban az időben, amikor az ellenzék még tisztán belső úton számított a pártvonal megváltoztatására, nem mutatva kifelé a nézeteltéréseket, mi mindnyájan, jómagámat is beleértve elleneztük azokat a lépéseket, amelyeket Max Eastman tett az ellenzék védelmében. 1925 őszén a Politbüro többsége rám erőszakolt egy áltáluk szerkesztett nyilatkozatot, amely élesen elítéli Max Eastmant. Mivel az ellenzék egész vezető csoportja célszerűtlennek tartotta a nyílt háborúskodást akkor, és egy sor engedményt tett, így természetesen nem folytathatott harcot Eastman egyéni kérdésében sem, aki, mint említettem, saját szakállára cselekedett. Ez az oka annak, hogy az ellenzék vezető csoportjának határozatára aláírtam a Max Eastmanről szóló nyilatkozatot, amit ultimátummal fenyegetve kényszerített rám a Politbüro többsége: vagy aláírom a nyilatkozatot úgy, ahogy van, vagy ez ügyben nyílt harcba bocsátkozunk.
Szükségtelen volna most belemenni annak a kérdésnek a megvitatásába, vajon helyes volt-e az ellenzék politikája 1925-ben. Én most is úgy gondolom, hogy abban az időben más út nem létezett. Mindenesetre az én akkori, Eastmanről szóló nyilatkozatom csak az egyetértésre és megbékélésre irányuló vonalunk részeként értelmezhető. Így is értette minden, valamelyest is tájékozott és gondolkodó párttag. Semmilyen árnyékolt, sem személyes, sem politikai értelemben ez a nyilatkozat Eastman elvtársra nem vetett.
Amennyire ismerem az utóbbi évek híreit Eastmanről, ő ugyanaz maradt, aki volt: az októberi forradalom barátja és az ellenzéki nézetek híve.
Bolsevik üdvözlettel:
Alma-Ata, 1928. szeptember 11. L. Trockij