Író: Lev Trockij, 1929. április 22.
Forrás: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1929. 1-2. szám.
Fordítás: Kiss Ilona
HTML: P.G.
Mint arról a sajtóban korábban már beszámoltam, az alábbi események történtek azt követően, hogy határozottan megtagadtam a Törökországba való utazást: Odessza felé tartottam, amikor vonatomat útközben 12 napra feltartóztatták, hogy a szovjet kormány ez idő alatt megpróbálja megszerezni számomra a németországi beutazási engedélyt - legalábbis Bulanov, a GPU megbízottja így tájékoztatott. Hogy ne vesztegessük az időt, míg a kedvező válaszra várunk, a GPU állítólag kidolgozta számomra a pontos berlini útvonalat. Február 8-án közölték velem, hogy az egész terv kútbaesett a német kormány hajthatatlansága miatt. Ebben a tudatban érkeztem Konstantinápolyba. Itt olvastam aztán az egyik berlini lapban a Reichstag elnökének beszédét, amelyet a weimari nemzetgyűlés összehívásának tizedik évfordulója alkalmából tartott, február hatodikán. A beszéd a következő szavakkal zárult: "Vielleicht kommen wir sogar dazu Herrn Trotzki das Asiel zu geben (Lehbe, Beifall bei der Mehrheit)". ("Talán hamarosan eljutunk oda, hogy megadjuk Trockij úrnak a menedékjogot. Lehbe, A többség helyeslésével.")
A Reichstag-elnök nyilatkozatát megelőzően a német sajtó félhivatalos forrásokra hivatkozva közölte, hogy a szovjet kormány egyáltalán nem tett lépéseket Trockij német vízumának megszerzése ügyében. Lehbe szavai teljesen váratlanul értek, mivel a korábbi eseményekből arra következtethettem, hogy a német kormány adott negatív választ németországi beutazási kérelmemre. A szovjet kormány ügynökei legalábbis egyértelműen ezt állították. Ha Lehbe beszédéről nem szereztem volna tudomást, természetesen nem fordultam volna a német kormányhoz, hiszen biztos elutasításban lett volna részem. Túlságosan is tisztában voltam azzal, hogy egy ilyen elutasítás könnyen válhat "precedenssé" más kormányok számára is, s erre hivatkozva amazok is könnyebben elutasíthatják kérelmemet. A Reichstag-elnök beszédének ismeretében azonban egészen más megvilágításban láttam a kérdést. Február 15-én kérettem a GPU képviselőjét, aki Konstantinápolyba kísért, s így szóltam hozzá: "Arra kell következtetnem, hogy hamis tájékoztatást kaptam. A Lehbe-beszéd február hatodikán hangzott el, mi viszont csak február tizedikén indultunk önnel együtt Odesszából Törökországba. Amiból az következik, hogy Moszkvában ekkor már ismerték a Lehbe-beszéd tartalmát. Azt ajánlom, sürgősen táviratozzon Moszkvába, s a Lehbe-beszédre hivatkozva javasolja nekik, hogy ténylegesen is kérvényezzék számomra Berlinbe a vízumot. Így tehetik semmissé legkevésbé szégyenletes módon azt a felesleges bonyodalmat, amelyet minden bizonnyal Sztálin keltett németországi beutazásom engedélyeztetési ügye körül". Két nap múlva a következő választ kaptam a GPU-megbízottól: "Moszkvába küldött táviratomra válaszolva újból megerősítették azt a tényt, hogy a német kormány még február elején kategorikusan elutasította a vízumkérelmet; épp ezért egy újabb folyamodványnak semmi értelme sem lenne; a Lehbe-beszéd pedig egyszerűen felelőtlen kijelentéseket tartalmaz. Ha mindezt ellenőrizni akarja, adja be ön, személyesen a vízumkérelmét."
Ezt az okfejtést nem hihettem el. Abból indultam ki, hogy a Reichstag-elnök jobban kell hogy ismerje pártja és kormánya szándékait, mint egy GPU-ügynök. Még aznap küldtem egy táviratot Lehbenek, amelyben értesítettem, hogy beszédére hivatkozva benyújtottam vízumkérelmemet a német konzulátuson. A demokrata és a szociáldemokrata sajtó nem kis elégtétellel tette közhírré azt a tényt, hogy egy forradalmi diktatúra hívének egy demokratikus országban kell menedékjogot kérnie. Némelyek még annak a reményüknek is hangot adtak, hogy ez az eset majd kellő tanulságul szolgál nekem ahhoz, hogy többre értékeljem a demokrácia intézményét, s csak idő kérdése, hogy ez mikor következik be. Holott én természetesen nem hagytam semmiféle kétséget afelől, hogyan viszonyulok a demokráciához. A német szociáldemokrata sajtó hozzám kiküldött képviselőjével folytatott beszélgetésben pontosan tisztáztam ezt a kérdést. Újból elismétlem álláspontomat, abban a formában, ahogyan azt közvetlenül a beszélgetés után lejegyeztem:
"Mivel németországi beutazási kérelmem ügyében most személyesen járok el, s mivel a német kormányban többségében szociáldemokraták vannak jelen, elemi érdekem, hogy pontosan tisztázzam a szociáldemokráciához való viszonyomat. E tekintetben természetesen semmiféle változás nem következett be, a szociáldemokráciát ugyanúgy értékelem, mint régebben. Sőt, a Sztálin-frakcióval vívott harcom egészében a szociáldemokráciával folytatott küzdelmeimet is tükrözi. Sem nekem, sem önöknek nincs szükségük arra, hogy valamit is elhallgassak vagy pontatlanul fogalmazzak meg.
Bizonyos szociáldemokrata kiadványok megpróbálnak ellentmondást fölfedni a demokráciát illető elvi álláspontom és akőzött a tény között, hogy most beutazási engedélyért folyamodok egy demokratikus köztársaság, Németország kormányához. Holott nincs itt semmiféle ellentmondás. A "demokráciát" mi egyáltalán nem "tagadjuk", ellentétben az anarchistákkal. A polgári demokráciának megvan a maga előnye az ezt megelőző államformákkal szemben. Ám a polgári demokrácia nem örökérvényű jelenség. Át kell adja helyét a szocialista társadalomnak, a szocialista társadalomhoz pedig a proletárdiktatúrán át vezet az út.
A kommunisták minden kapitalista országban részt vesznek a parlamenti harcokban. A menedékjog igénybe vétele elvileg semmiben sem különbözik attól az esettől, mint amikor a választójoggal, a gyülekezési joggal vagy épp a sajtószabadság jogával élünk.
Ön azt kérdezi, hogyan harcolok a demokráciáért a párton, a szakszervezeteken, a szovjeteken belül. Bizonyos szociáldemokrata kiadványok úgy vélik, hogy e téren engedményeket teszek a polgári demokráciának. Ez azonban súlyos, de könnyen tisztázható félreértés. A szociáldemokrácia mai definíciója így hangzik: "Sztálinnak igaza van Trockijjal szemben, Rikovnak igaza van Sztálinnal szemben". A szociáldemokrácia amellett foglal állást, hogy Oroszországban állítsák vissza a kapitalizmust. Erre az útra azonban csak akkor lehet visszatérni, ha félresöprik a proletáriátus élcsapatát, ha semmibe veszik autonómiájukat és a tőlük eredő kritikát. A Sztálin-rezsim az általa folytatott politikai kurzus szükségszerű következménye. És mivel a szociáldemokrácia helyesli Sztálin gazdaságpolitikáját, kénytelen lesz megbékülni politikai módszereivel is. Nem méltó egy marxistához, hogy a demokráciáról "általánosságban" itélkezzen. A demokrácia osztálytartalmú jelenség. Ha a polgári rend visszaállítását célzó politika kapcsolódik hozzá, akkor nem egyeztethető össze a proletariátus mint uralkodó társadalmi osztály demokráciájával.
A kapitalizmushoz való tényleges visszatérés csak a polgárság diktatórikus hatalmának érvényesítésével lenne megvalósítható. Oroszországban nem lehet egyszerre sóvárogni a demokrácia után és a kapitalizmus visszaállítását követelni. Ez nevetséges fantazmagória".
Nem tudom, megjelent-e valaha is ez az interjú a német szociáldemokrata lapokban. Valószínüleg, nem. Arról sincs tudomásom, hogyan hatott a szociáldemokrata miniszterekre a szavazás során. A demokratikus menedékjog azonban - értelmezésem szerint - nem azt jelenti, hogy egy kormány csak a hozzá hasonlóan gondolkodókat engedi be országába - ez csak II. Miklós és Abdul Hamil idején volt igaz. Azt sem jelentheti, hogy egy kormány az üldözötteket csak az üldöző ország kormányának beleegyezésével engedi be. A menedékjog - papíron legalábbis - azt jelenti, hogy egy kormány még az ellenfeleit is beengedi országába, azzal a feltétellel, hogy az illető betartja a fogadó ország törvényeit. Én természetesen csak mint a szociáldemokrata kormányzat engesztelhetetlen ellenfele utazhattam volna be Németországba.
A német kormánnyal szemben Kurt Rosenfeld baloldali szociáldemokrata ügyvéd vállalta védelmemet, mégpedig saját elhatározásából, eszmei indítékból és teljesen önzetlenül. Hálával fogadtam felajánlott szolgálatait, szociáldemokrata pártállásától függetlenül.
Rosenfeld ügyvéd úr táviratban tette fel azt a kérdést, milyen korlátozásokat vagyok hajlandó elfogadní Németországi tartózkodásom idején. Az alábbiakat válaszoltam:
"Teljesen elszigetelten akarok élni, Berlinen kívül, semmi esetre sem szándékozom felszólalni nyilvános gyűléseken. Kizárólag csak írói tevékenységet kívánok folytatni - a német törvények keretei közt. Trockij"
Mindebből kitetszhet, hogy jelen esetben nem a demokratikus menedékjog érvényesítéséről volt szó, pusztán csak arról, jogom van-e németországi tartózkodáshoz, különleges feltételek mellett. Az ellenfeleim által ígért demokrácia-leckét tehát már mindjárt az elején erősen korlátozott formában kaptam meg. Ezzel azonban a dolog még nem ért véget. Néhány nap múlva újabb távirat érkezett Rosenfeld doktortól: beleegyeznék-e abba, hogy kizárólag csak gyógykezeltetés céljából utaznék Németországba? Válaszul ezt táviratoztam:
"Kérem, hogy legalább azt tegyék lehetővé, hogy a számomra abszolút létfontosságú gyógykezelés idejét Németországban töltsem."
A menedékjog érvényét tehát a gyógykezelés időtartamára korlátozták. Az ígért tanulságos lecke egyre soványabb lett. Több híres orvost megneveztem, akik az utóbbi évtizedben gyógykezeltek és akiknek a segítségére most nagyobb szükségem lett volna, mint bármikor. A német sajtó konstantinápolyi képviselői úgy vélték, hogy beutazásomnak nincs akadálya. Én azonban mint az az alábbiakból kiderül, kevésbé voltam optimista ebben a kérdésben, a siker lehetőségét azonban én sem zártam ki.
A húsvéti ünnepek táján új szólam hallatszott a német sajtóban: kormánykörökben úgy vélekednek, hogy Trockij nem annyira beteg, hogy feltétlenül németországi gyógykezelésre és német fürdőkre van szüksége. Fogalmam sincs, kik közvetíthették ezt az információt a német kormánykörökhöz. Március 31-én az alábbi táviratot küldtem Rosenfeld doktornak:
"Az újságközleményekből arra következtetek, hogy még nem vagyok eléggé gyógyíthatatlan beteg ahhoz, hogy lehetőséget kaphassak a németországi beutazásra. Kérdem én; akkor Lehbe végül is mit helyezett kilátásba számomra - menedékjogot vagy temetésjogot? Kész vagyok bármely orvosi bizottság bármely vizsgálati procedúrájának alávetni magam. Kötelezettséget vállalok arra vonatkozóan, hogy gyógykezeltetésem befejezése után azonnal elhagyom Németországot. Trockij."
Néhány hét leforgása alatt tehát három ízben is megnyirbálták a demokrácia elvét. A menedékjogból először különleges feltételek melletti tartózkodási jog lett, utána - gyógykezeltetési jog, végül pedig - temettetési jog. Ami azt jelenti, hogy már csak hullaként tudnám teljes terjedelmében értékelni a demokrácia előnyeit.
Egy korábbi, március 19-i levelemben egyebek közt az alábbiakat irtam Rosenfeld doktornak:
"Engedje meg, hogy röviden kifejtsem Önnek mint érdekeim képviselőjének - s nem mint a szociáldemokrata párt tagjának -, hogyan értékelem a helyzetet. Egy hónappal ezelőtt történt, hogy Lehbe beszédén felbátorodva, folyamodványt küldtem a német kormányhoz. Választ még mindig nem kaptam. Sztálin minden bizonnyal olyan értelemben utasította Stresemannt, hogy ne adják meg számomra az engedélyt a németországi beutazáshoz, függetlenül attól, hogy akarják-e ezt a szociáldemokraták vagy sem. A szociáldemokrata kormányzati többség függőben hagyja a kérdést, egészen a következő kormányválságig. Én közben türelmesen - azaz megkötözött kézzel és lábbal - várakozok. Még arról is kénytelen vagyok lemondani, hogy barátaim máshol is megpróbáljanak számomra menedékjogot kérni, például Franciaországban. Még két-három hét, és a közvéleményt tovább már nem izgatja az ügyem. És én közben nemcsak a most induló fürdőszezonról maradok le, hanem még arra is egyre kevesebb lehetőségem marad, hogy elkerülhessek egy másik országba. Épp ezért a jelen helyzetben számomra még a formális elutasítás is kedvezőbb a döntés további halogatásánál."
De válasz továbbra sem érkezett. Újra táviratoztam Berlinbe:
A válasz elmaradását az elutasítás illojális formájának minősítem."
S csak ezután, április 12-én, azaz a második hónap végefelé jártával kaptam meg az értesítést, hogy a német kormány elutasította beutazási kérelmemet. Nem maradt más választásom, mint hogy már másnap táviratot intézzek Lehbéhez, a parlament elnökéhez:
"Sajnálom, hogy mégsem tanulmányozhatom a gyakorlatban a demokratikus menedékjog előnyeit. Trockij."
Ilyen kurta és tanulságos módon ért tehát véget ez az ügy.
Sztálin végül is elérte Stresemann és mások közvetítésével, hogy a szovjet kormánnyal fenntartott baráti kapcsolatok nevében tagadják meg tőlem a németországi beutazás engedélyezését. Thälmann a saját maga és a Kommunista Internacionálé érdekeire hivatkozva követelte, hogy ne engedjenek be Németországba, Hilferding pedig azért, mert voltam olyan óvatlan, hogy Kautsky ellen írott könyvemben olyan politikai portrét kerekítettem Hielferdingről, amely túlságosan is hasonlít az eredetihez. Herman Müller szívességből nem utasította vissza Sztálin kérésének teljesítését. És ilyen körülmények közt a demokrácia elveinek platói védelmezői büntetlenül mondhattak bármit, cikkeikben, beszédeikben akár még amellett is állást foglalhattak, hogy nekem igenis meg kell adniuk a menedékjogot. Semmi vesztenivalójuk nem volt, s én se nyerhettem semmit. Mint ahogyan a demokratikus pacifisták is nyugodtan szavazhatnak a háború ellen, amikor az már kitört.
Mint megtudtam, vízumügyemben különösen Chamberlain ténykedett igen aktivan. Ez a tiszteletreméltó gentleman többször is úgy nyilatkozott, hogy engem - a demokrácia érdekében - mindenképpen falhoz kell állítani. Azt mondják, hogy Chamberlainnek, konzervativ meggyőződésén kívül, személyes oka is volt erre. Igen, az valóban elképzelhető, hogy nem a legnagyobb tisztelet hangján szóltam politikai zsenialitásáról Angliáról szóló könyvemben. Minthogy ez idő alatt folytak épp Párizsban a szakértői tárgyalások, így sem Stresemannak, sem Herman Müllernek nem volt oka arra, hogy elkeserítse Chamberlaint. Már csak azért sem, mert Chamberlain viszont semmi olyasmit nem követelt, ami nem felelt volna meg német kollégái politikai ízlésének. Egyszóval minden a lehető legnagyobb rendben volt.
Akárhogy is alakultak a dolgok, de végül is most került sor először arra, hogy Sztálin és Thälmann sikeresen alkalmazta nemzetközi színtéren az egységfront-politikát. Sztálin a GPU közvetítésével december tizenhatodikán tett javaslatot arra, hogy mondjak le a politikai tevékenységről. Ugyanezt a magától értetődő feltételt szabta a német fél is a menedékjog sajtóvitája idején. Ez azt jelenti, hogy a Müller-Stresemann kormány ugyanazokat az eszméket tartja veszélyesnek és kártékonynak, mint amelyek ellen Sztálin és Thälmann is harcol. Sztálin diplomáciai úton, Thälmann pedig agitatív formában követelte a szociáldemokrata kormánytól, hogy ne engedjenek be a polgári Németországba. - Minden bizonnyal a proletárforradalom érdekei kívánták így. A másik szárnyról, Chamberlain viszont a kapitalista rend érdekeit szem előtt tartva követelte, hogy ne adják meg a vízumokat, Herman Müller tehát egyszerre két fél elvárásainak is eleget tehetett - a jobboldali partnereknek éppúgy, mint a baloldali szövetségesekének. Szociáldemokrata kormánya pedig összekötő kapocs lett a forradalmi marxizmussal szemben létrehozott nemzetközi egységfront szélső pólusai közt. Elég, ha csak az első sorokat idézzük Marx és Engels Kommunista Kiáltványából, máris azonosíthatjuk, mi ennek az egységfrontnak a lényege: "Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon lévő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?" Csak a nevek változtak, a lényeg ugyanaz maradt. Az pedig a legkevésbé sem változtat a dolgon, hogy Németország rendőrei ma a szociáldemokraták, akik végül is ugyanazt védelmezik, mint Hohenzollern rendőrei.
Természetesen, ha megkapnám a menedékjogot, önmagában véve ez még távolról sem jelentené azt, hogy fölborul az osztálytársadalom marxi elmélete. Ezzel kapcsolatban mindent elmondtam abban a - előbb idézett - nyilatkozatomban, amelyet a német szociáldemokrata lapoknak adtam. A demokratikus rend nem önmagában vett filozófiai tételekből következik, hanem az osztálytársadalom reális szükségleteiből fakad. A demokratikus rendnek megvan a maga logikája, melynek folytán a menedékjog is beletartozik e rend fogalomkörébe. Az, hogy menedékjogot nyújtanak egy proletárforradalmárnak, még csöppet sem mond ellent annak, hogy a demokrácia tisztán polgári intézmény. De most nincs is szükség erre az okfejtésre, minthogy a szociáldemokraták vezette Németországban nincs helye a menedékjognak. Miután a marxizmusnak és az októberi forradalomnak hátat fordító sztálinisták kiüldöztek a Szovjet Köztársaságból, a német szociáldemokraták már csak azért sem fogadhattak be, mert én a marxizmus elveit és az októberi forradalom tradícióit képviselem.
Ez alkalommal mindössze csak egyetlen ember sorsáról volt szó. És a szociáldemokraták - a polgári világ legbaloldalibb pártjaként - pillanatra sem gondolták, hogy ezzel a tiszta demokrácia egyik "elvét" is megsértik. De mi lesz akkor, amikor majd a termelőeszközök tulajdonának kérdését kell a gyakorlatban is megoldaniuk? Hogyan fogják majd akkor kezelni a demokrácia szerencsétlen és magárahagyatott elveit? Már volt erre példa a múltban is, lesz még többször is - a jövőben is.
Az én - végül is - teljesen másodlagos jelentőségű - vízumügyem élesen rávilágít korunk alapkérdésének lényegére és nyomában egyetlet szempillantás alatt összeomlik az a velejéig hamis és reakciós mítosz, mely szerint lehetséges a demokratikus átmenet a szocialista társadalom felé. Ez az egyetlen tanulság, amely az általam frissen átélt eseményekből levonható. Komoly lecke ez - fontos szerepet játszhat a munkástömegek szervezésekor.
Konstantinápoly, 1929. április 22.