Író: Lev Trockij
Forrás: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1931. május-június, 21-22. szám.
Fordítás: Buncsák Piroska
HTML: P.G.
Amikor e sorokat írom, Rjazanov elvtárs pártból való kizárásáról csak a TASZSZ hivatalos közleményei állnak rendelkezésemre. Rjazanovot nem azért zárták ki a pártból, mert eltért az úgynevezett fő irányvonaltól, hanem mert "elárulta" a pártot. Nem kisebb dologgal vádolják, mint hogy részt vett a mensevikek és eszerek összeesküvésében, akiknek egyébként közük volt az ipari burzsoázia összeesküvéséhez is. Így szól a hivatalos közlemény. Mindenekelőtt érthetetlen, hogy a Rjazanov körüli ügy miért korlátozódik csupán a pártból való kizárásra. Miért nem tartóztatják le, és adják át a legfelső bíróságnak mint a proletárdiktatúra elleni összeesküvés vádlottját? Ennek a kérdésnek minden gondolkodó emberben fel kell merülnie, még akkor is, ha nem ismeri az érintett személyeket.
A mensevikek és eszerek pártja a kapitalizmus visszaállítására törekszik. A mensevikek és eszerek azonban különböznek más restaurációs pártoktól, mivel a burzsoá rendszernek demokratikus jelleget szeretnének adni Oroszországban. E pártokon belül hat egy igen erős irányzat, mely szerint Oroszországban bármely rendszer, politikai jellegétől függetlenül, haladóbb lenne, mint a bolsevik rendszer. A mensevikek és eszerek álláspontja ellenforradalmi a szó eredeti, objektív, azaz osztályértelmében. Álláspontjukból szükségszerűen következik, hogy a társadalmi fordulatban a tömegek elégedetlenségére építenek. A mensevikek és eszerek tevékenységének célja nem más, mint egy ilyen fordulat előkészítése. Kizárhatók-e emellett a mensevikeknek és eszereknek az ipari burzsoáziával alkotott blokkjai? Semmi esetre sem. A szociáldemokrácia politikájának az egész világon a burzsoáziával — a "reakció" és a forradalmi proletariátus ellen — létrehozott koalíció az alapja. 1917-ben a mensevikek és eszerek politikája teljes egészében arra a koalícióra épült, melyet a liberális burzsoáziával, annak nemcsak republikánus, hanem monarchista szárnyával alkottak. A pártoknak, amelyek úgy vélik, hogy Oroszország számára nincs más kiút, mint a burzsoá rendszerhez való visszatérés, blokkot kell alkotniuk a burzsoáziával. Ez utóbbi pedig nem tagadhatja meg a segítséget, egyebek között az anyagi támogatást, szövetségeseitől. Ezzel kapcsolatban, a dolgok természetéből adódóan, minden világos. De hogyan vehetett részt Rjazanov elvtárs a mensevik összeesküvésben? E rejtély megoldása eléggé nyilvánvaló.
Amikor Szircovot "kétszínűséggel" vádolták, minden öntudatos munkásban fel kellett merülnie a következő kérdésnek: hogyan lehetséges, hogy a régi bolsevikről, akit nem is olyan rég a Központi Bizottság nevezett ki a Népbiztosok Tanácsa elnökének, egyszercsak kiderül, hogy olyan illegális nézeteket vallott, amelyeket hivatalosan elutasított és elítélt. Ebből a tényből nem lehetett nem következtetni a sztálini rendszer kétszínű és képmutató voltára, amelyre jellemző, hogy a vezetés tagjainak valódi nézeteit a GPU segítségével deríti ki.
Szircov esetében azonban csak a párt centrista, illetve jobbszárnyának ellentétéről volt szó és nem többről. A "Rjazanov-ügy" összehasonlíthatatlanul jelentősebb és megdöbbentőbb. Rjazanov sokkal kiemelkedőbb nemzetközi személyiség, mint Szircov. Egész tevékenysége eszmékkel, könyvekkel, kiadványokkal kapcsolatos, és már csak emiatt is több száz olvasó folyamatosan figyelemmel kísérte munkáját szerte a világon. Végül pedig - és ez a legfontosabb - Rjazanovot nem a párt jobbszárnya iránti rokonszenvvel vádolják, hanem ellenforradalmi összeesküvésben való részvétellel.
Nem kétséges, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagjai, a fő irányvonal elméleti és gyakorlati szakemberei közül sokan mensevikek, bár ezt titkolják. S nem kétséges az sem, hogy sok olyan volt mensevik, aki legfeljebb nevet változtatott, de álláspontja lényegében nem változott, sikerrel tölt be felelős népbiztosi, követségi és más posztokat, és végül, hogy a Szovjetunió Kommunista pártján belül jelentős helyet foglalnak el — Beszedovszkij, Agabekov és más megvesztegethető és demoralizálódott elemek mellett — a nyíltan mensevik ügynökök. A sztálini rendszer megfelelő táptalaj a párt bomlását elősegítő különféle kórokozók számára. De a "Rjazanov-ügy" sehogyan sem illeszthető a fenti képbe. Rjazanov nem karrierista, nem kalandor, nem Beszedovszkij, és nem is névtelen mensevik ügynök. Rjazanov fejlődésének irányvonala évről-évre nyomon követhető. Tények, dokumentumok, cikkek, könyvek alapján. Rjazanov személyében olyan emberről van szó, aki több mint negyven éve vesz részt a forradalmi mozgalomban, és akinek tevékenysége így vagy úgy, de mindenképpen része a munkáspárt történetének. Rjazanov és a párt között többször voltak komoly nézeteltérések, így Lenin idején is, amikor Rjazanov aktívan résztvett a párt akkori politikájában. Egyik beszédében Lenin nyíltan szólt Rjazanov erős és gyenge pontjairól. Lenin nem tartotta politikusnak Rjazanovot. Erősségét a következőkben látta: eszmeiség, a marxi tanítás iránti őszinte elkötelezettség, kiemelkedő tudományos felkészültség, elvi megalapozottságú becsületesség, Marx és Engels szellemi örökségének megalkuvás nélküli védelmezése. Éppen ezért állította a párt a Marx—Engels Intézet élére, amit egyébként maga Rjazanov hozott létre. Rjazanov tevékenysége nemzetközi jelentőségű volt, nemcsak tudományos, történelmi, hanem forradalmi, politikai szempontból is. A marxizmus elképzelhetetlen a proletariátus forradalmi diktatúrájának elismerése nélkül. A mensevizmus pedig burzsoá-demokrata alapról tagadja ezt a diktatúrát. Rjazanov meg akarta védeni a marxizmust a revizionizmustól, ezért egész munkássága folyamán harcolt a szociáldemokráciával, következésképp az orosz mensevikekkel is. Hogyan lehet összeegyeztetni Rjazanov elvi álláspontját a mensevik összeesküvésben való részvétellel? Erre a kérdésre nincs válasz. S úgy gondoljuk, nem is lehet. Egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy Rjazanov elvtárs semmilyen összeesküvésben nem vett részt. Ez esetben mégis, hogy merülhetett fel ez a vád? Ha valaki csak kitalálta, úgy ki volt az, és mi célból tette?
Erre vonatkozóan csak hipotetikus magyarázatokat adhatunk, amelyek azonban megalapozottak, mivel a személyeket és körülményeket meglehetősen közelről ismerjük. Ezen kívül segítségül kellett hívnunk a politikai logikát és a forradalmi pszichológiát. Sem egyiket, sem másikat nem lehet TASZSZ közleményekkel kiiktatni.
Rjazanov elvtárs hatalmas tudományos intézetet vezetett. Sok kvalifikált munkatársra volt szüksége, olyan emberekre, akik tisztában vannak a marxizmus lényegével, a forradalmi mozgalom történetével, az osztályharc problémáival és beszélnek idegen nyelveket. Az ilyen adottságokkal rendelkező bolsevikok szinte kivétel nélkül felelős adminisztratív posztokon dolgoznak, és megszerezhetetlenek egy tudományos intézet számára. A mensevikek között, épp ellenkezőleg sok olyan ember akad, akit politikailag félreállítottak, aki visszavonult a harctól, vagy legalábbis ilyennek tűnik. A történelmi kutatásokban, a kommentárok, jegyzetek, fordítások, felelősségteljes korrektúrák elkészítésében Rjazanov elvtárs nagyrészt ilyen tartalékban lévő mensevikekre támaszkodott. Ezek pedig hasonló szerepet játszottak az Intézetben, mint amilyet a burzsoá mérnökök játszanak jelenleg az Állami Tervbizottságban és más gazdasági szerveknél. Egy kommunista vezető, bármilyen intézmény élén álljon, általában megvédi a "saját" szakembereit, gyakran azokat is, akik orránál fogva vezetik. Legjobb példa erre Krzsizsanovszkij, az Állami Tervbizottság volt elnöke, a Központi Bizottság tagja, aki hosszú éveken át körme szakadtáig védte az ellenzékkel szemben azokat a redukált programokat és terveket, amelyeket az irányítása alatt működő szabotőr vezetés készített. A Marx—Engels Intézet igazgatójának védelmébe kellett vennie mensevik munkatársait, amikor azokat letartóztatás vagy száműzetés fenyegette. Rjazanov ilyen jellegű - nem mindig szerencsés - közbenjárásai nem tegnap kezdődtek. Lenintől kezdve mindenki tudott erről, sokan tréfálkoztak is, mivel pontosan tisztában voltak azokkal a "hivatali" érdekekkel, amelyek Rjazanov magatartását motiválták.
Nem kétséges, néhány mensevik munkatárs, de az is lehet, hogy a többség, az Intézetet fedezéknek használta konspirációs tevékenységéhez (ld. archív anyagok, dokumentumok őrzése, levelezések, külföldi kapcsolatok stb.). Elképzelhető, hogy Rjazanov nem figyelt eléggé a párt köreiből érkező figyelmeztetésekre, és túlságosan elnéző volt alattomos munkatársaival szemben. De úgy gondoljuk, ez minden, amit Rjazanov hibájául felróhatunk. Azok a könyvek, amelyeket Rjazanov a mensevikek segítségével adott ki, itt vannak előttünk: nyomát sem találjuk bennük a mensevizmusnak vagy a szabotázsnak, mint Sztálin és Krzsizsanovszkij gazdasági terveiben.
De ha abból indulunk ki, hogy Rjazanov bűne mindössze az, hogy mensevik beosztottjait hiszékenyen pártfogásába vette, akkor mégis hogyan merül fel az . árulás vádja. Hogy a sztálini GPU a legfeddhetetlenebb forradalmárokat is képes Vrangel-tisztnek bélyegezni, azt a legutóbbi tapasztalatokból már tudjuk. Menzsinszkij és Jagoda természetesen bármilyen bűntettet gondolkodás nélkül Rjazanov nyakába varr, ha erre parancsot kap. De ki adta a parancsot? Kinek áll ez érdekében? Kinek van szüksége arra, hogy Rjazanov neve körül világméretű botrány kerekedjen?
Éppen erre vonatkozóan olyan magyarázattal tudunk szolgálni, ami logikusan következik a körülményekből. Ahogy említettük, Rjazanov az utóbbi években eltávolodott az aktív politikai tevékenységtől. E tekintetben osztozott nagyon sok régi párttag sorsában, akik kétségbeeséssel a lelkükben hagyták ott a belső pártéletet, és visszavonultak a gazdaságba vagy a kulturális munkába. Rjazanov lemondott az aktív politikáról, és kizárólag ez tette lehetővé, hogy a Lenin utáni időkben megmentse intézetét a megsemmisüléstől. Az utóbbi években azonban ez az álláspont már nem volt tartható. A pártélet, különösen a XVI. kongresszustól véget nem érő vizsgává alakult, amin az egyedüli és egyetlen vezér iránti hűségről kell számot adni. Most minden pártsejtben speciálisan kiképzett "népi" megbízott ügynökök vannak, akik bármilyen okból kikérdezhetik a kételkedőket és elhajlókat arról: hibátlan vezetőnek, nagy teoretikusnak, a marxizmus klasszikusának tartják-e Sztálint? Készek-e az újév alkalmából hűségesküt tenni a párt vezére, Sztálin előtt? Minél kevésbé képes a párt önmagát ellenőrizni az ideológiai harc segítségével, annál inkább kell a bürokráciának ellenőriznie a pártot, provokátorok és ügynökök segítségével.
Rjazanov képes volt néhány évig óvatosan — nagyon óvatosan, túl óvatosan — hallgatni egy sor éles kérdésről. De alkatából következően képtelen volt aljasul viselkedni, hajbókolni, alattvalói érzelmeket kinyilvánítani. El lehet képzelni, hogy az Intézet pántsejt ülésein nem egyszer rátámadt azokra a semmirekellő fiatalemberekre, akik a "vörös professzorok" népes táborát alkották, s akik általában keveset értenek a marxizmushoz, de azért élenjárók voltak az aljas ügyekben, rágalmaikban és hamis feljelentésekben. Ennek a belső klikknek nyilvánvalóan régen megvolt már a jelöltje az igazgatói címre, és ami még fontosabb, megvoltak a saját kapcsolataik a GPU-val és a KB titkárságaval. Ha Rjazanov valahol legalább néhány szóban utalt volna arra, hogy Marx és Engels csak Sztálin előfutárai voltak, akkor a semmirekellő fiatalemberek intrikái pillanatok alatt semmivé foszlottak volna, és holmi Krilenko nem merte volna Rjazanovnak hibájául felróni, hogy elnéző volt a mensevik fordítókkal szemben. De Rjazanov erre nem volt hajlandó. A főtitkár pedig kevesebbel nem érte be.
Sztálin, mióta teljhatalomra tett szert az apparátusban, lélekben gyengébbnek érzi magát, mint valaha. Túlságosan jól ismeri magát, azért fél a helyzetétől. Nap mint nap szüksége van diktátori jogainak megerősítésére. A "népi" megbízottak rendszere kérlelhetetlen, a kételyeket nem tűri, újabb és újabb dicsőítő nyilatkozatokat kíván. Így került sor Rjazanovna. Ha Buharin és Rikov saját "platformjuk" áldozatai voltak, amit, igaz kétszer-háromszor megtagadtak, úgy Rjazanov önmaga tisztaságának áldozata. Az öreg forradalmár a következőt mondta: "szó nélkül, a fogamat összeszorítva szolgálni — kész vagyok, de lelkes lakáj lenni — nem tudok". Ezért került Rjazanov Jaroszlavszkijék pártbírósága elé. Ezután Jagoda elővezette a bizonyítékokat. Végül Rjazanovot a párt árulójának és az ellenforradalom ügynökének nyilvánították.
A Szovjetunió Kommunista Pártjában, akárcsak a Komintern nyugati szekcióiban sok az olyan kommunista, aki borzadva figyeli a sztálini bürokrácia tevékenységét, de passzivitásuk mentségére a következőt mondják: "Mit tehetünk? Hallgatni kell, nehogy megingassuk a proletár diktatúra alapjait." Ez a posszibilizmus nemcsak gyáva, hanem vak is. A hivatalos pártapparátus a diktatúra alappilléréből fokozatosan a diktatúra szétbomlásának eszközévé válik. Ezt a folyamatot a problémák elhallgatásával nem lehet megállítani. A belső robbanások egyre gyakoribbak, és egyre fenyegetőbb formát öltenek. A sztálini rendszer ellen folytatott harc azonos a proletár politika marxista alapjaiért folytatott harccal. Ezekhez az alapokhoz nem lehet viszszatérni a szabad kritika, szabad vita, azaz pártdemokrácia nélkül. A sztálini "népi" megbízottak rendszere lényegéből fakadóan nem örökéletű. A Kommunista Internacionálé haladó erőinek közös erőfeszítésével meg kell dönteni, nehogy az osztályellenség döntse meg. Ez a "Rjazanov-ügy" tanulsága.
1931. március 8.