Forrás: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1932. július, 28. szám.
Fordítás: Sipos András
HTML: P.G.
Gyemján Bednij kegyvesztett lett. Ennek közvetlen okai többé-kevésbé közömbösek. Beszélik, hogy maga ellen bőszítette a fiatal irodalmárokat, és hasonlóképpen az idősebbeket is. Beszélik, hogy bizonyos személyes jellegű rossz húzásokkal tette lehetetlenné magát. Azt is beszélik, hogy Gorkijnak próbált aláfűteni, és közben magát is megégette. Valószínűleg mindegyik változatnak van valami igazságmagva. A háromféle magyarázat nem mond ellent egymásnak, és mindegyik egyaránt fakad a szituáció és a személyiség természetéből.
A személyiség, mondjuk meg őszintén, nem kelt szimpátiát, és az őt körülvevő környezet sem valami vonzó. Mégis, azzal a hajtóvadászattal szemben, ami jelenleg folyik a tehetséges író ellen, kötelességünknek érezzük, hogy védelmünkbe vegyük Gyemján Bednijt. Természetesen nem azért, mert üldözik; az ilyesfajta szentimentalizmus tőlünk idegen. A mi szemünkben az a döntő: ki az üldöző és miért teszi ezt. Bár megállapításunk első pillantásra paradoxnak tűnhet, mégsem félünk a leghatározottabban kijelenteni: Gyemján Bednij pocskondiázása csak egy kis része a bürokrácia általános munkálkodásának, amit az októberi fordulat politikai, eszmei és művészeti tradícióinak felszámolása terén kifejt.
Gyemján Bednijt hosszú ideig proletár költőként ünnepelték. Az egyik anarchista egyenesen azt javasolta, hogy gyemjanosítsuk a szovjet irodalmat. Amivel azt akarta kifejezni: adjunk neki igazi proletár jelleget. „A bolsevik költő”, „dialektikus”, „a költészet leninistája”... Micsoda képtelenségek! Gyemján Bednij valójában mindent megtestesített az októberi forradalomból, csak éppen annak proletár áradását nem. Csak a szánalomra méltó sematizmus, a gondolati sivárság, egy epigon korszak szajkózó természete adhat magyarázatot arra az elképesztő tényre, hogy Gyemján Bednijt a proletár költők közé sorolták be. Holott ő útitárs volt, az októberi fordulat első útitársa a nagy irodalmi alkotók közül. Nem a munkásember, a vasmunkás, hanem a lázadó muzsik és a feltüzelt városi kispolgár életérzését fejezte ki. Ezzel nem bírálni akarjuk őt. Az ösztönös kispolgári erők hatalmas szerepet játszottak Október megalapozásában. A paraszti felkelések tüze, a katonai lázadás nélkül a munkásság nem győzhetett volna. Maxim Gorkij ábrázolta irodalmunkban a „művelt” kispolgár alakját, akit megrettent a zabolátlan elemi erők áradása, Gyemján viszont úgy úszott ebben az áradatban, mint a hal a vízben, jobban mondva mint egy hatalmas delfin.
Gyemjan nem költő, nem művész, hanem versfaragó, aki rímekben agitál, de ezt nagyon színvonalasan műveli. Költészetének alapvető formái a mese és a rigmus — mindkét forma igen archaikus, tudatosan paraszti és semmi esetre sem proletár. A nép legszélesebb tömegeinek, mindenekelőtt a parasztságnak a forradalom arénájában való színre lépése nyomán természetszerűleg kerültek napvilágra, folytak bele az akkori kavargásba a szóbeliségben élő népi művészet alkotásai. Gyemjan az elsők között volt, akik megérezték ezt...
Az októberi fordulat azután életet lehelt az egész paraszti irodalomba, amely miközben igyekezett magába szívni a forradalom szellemét, egyidejűleg tele volt archaizmusokkal. Ennek az ékes és kizsinórozott (Kljujev!) irodalomnak a színezetét nyilvánvalóan a kulák adta meg. Szabadidőre, fantáziálásra, valamint a faragott tornáchoz szükséges nem kis pénzre csak a jómódú parasztoknak volt lehetősége. A népi irodalomra ősidőktől fogva a kulákság nyomta rá a bélyegét.
A parasztos jegyeket viselő irodalom konzervatív annyiban, amenynyiben az igazi paraszt is konzervatív, még ha magával is ragadta Október szele. Ezen parasztos irodalom képviselői közül Gyemjan Bednij állt a legközelebb a proletariátushoz, ő vállalta fel a legbátrabban a forradalmat, annak tisztán proletár vonásait is beleértve, amelyek legbelül tulajdonképpen taszították. Mindemellett azonban csak útitárs maradt. Legtermékenyebb korszaka a polgárháború éveire esik — amikorra a parasztság harca a monarchia ellen, a tábornoki kar ellen, a pópák és az uzsorabankárok ellen. Ezekben az években vált — nem költővé, legalábbis nem proletár költővé, hanem történelmi mércével mérhető forradalmár verseiévé. Az irodalmat alighanem egy lépéssel sem vitte előbbre. De segített előbbre vinni — az irodalom révén — a forradalom ügyét. És ez sokkal nagyobb érdem. Azok a mesék, hogy Lenin rendkívül nagyra értékelte Gyemjan művészi tehetségét, aligha egyebek puszta legendánál. Lenin az első osztályú rímfaragó agitátort és a népi nyelv jelentékeny mesterét értékelte benne. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy szemtől szembe megmondja neki: "közönséges, ó, mennyire közönséges és a trágárság elmaradhatatlan kelléke". A közönségesség és a trágárság Gyemjannál a kispolgári-kulák beütés kifejeződése.
Gyemjan lényegében a polgárháborúval együtt kiégett. A paraszti őserő áradása szabályozott mederbe terelődött. Az iparosítás, a tempó, a világforradalom kérdései kerültek előtérbe — ezeket se mesébe, se rigmusokba nem lehet foglalni. Gyemjan akkor próbált újítani, és nem is sikertelenül, amikor az első és a legszervesebb reakció jelentkezett a baloldali oppozícióval szemben. Ennek lényege az volt, hogy Október útitársai — felvilágosult kulákok, nepmanok, baloldali értelmiségiek, spec-szmenovehovec1 hivatalnokok felléptek a proletariátus vezető szerepe ellen és komolyan készülődtek arra, hogy elküldjék a fenébe a permanens forradalmat, vagyis a nemzetközi proletárforradalmat. Ezt a hangulatot Gyemján szerfelett naturálisán, tisztán útszéli modorban fejezte ki. Nem volt szükség politikai mikrofonra ahhoz, hogy Gyemján Bednij 1924—27-es műveiben meghallja az ember a hamisítatlanul orosz thermidor melódiáját. A házasságról és a válásról szóló tárcáit a hétköznapi, durva reakció visszataszító példáiként őrizte meg az emlékezet. A nemzetieskedő hangutánzásai mögött feketeszázas dallamok érződtek, a "Kijevljanyin"-t böfögte vissza. Ez a túlságosan nyílt reakció azonban nyilvánvalóan feszélyezte és kellemetlenül érintette a sztálini bürokráciát, amely a baloldali ellenzék ellen folyó harc legkiélezettebb időszakában nem riadt vissza attól, hogy teljesen tudatosan felhasználja a tisztán, feketeszázas hangulati elemeket, de az első adandó alkalommal igyekezett megszabadulni ettől. Ily módon lett Október útitársából a hivatalnoki előthermidor útitársa. Ezt követően Gyemján végleg a süllyesztőbe került.
A tehetetlenségi erőnél fogva azonban még befolyásos embernek számított. A RAPP2 néhány rafinált embere tömjénezte, akik nem érezték meg a szélirány változását. De nem érezte meg azt ő maga sem. A forradalom arisztokratájának tekintette magát, és bár nem kímélte a hátát a hatalom előtt, alkalomadtán azt is megengedte magának, hogy feltegye a lábát az asztalra. Az averbahisták, miközben a kiszolgált író tiszteletet keltő cipőtalpait szemlélték, kórusban szavalták, hogy gyemjanosítani kell a proletárirodalmat, ah, de még mennyire kell. Micsoda? — hördült fel a kifinomultabb ízlésű csinovnyik; hiszen Gyemján egyszerűen kövület, most amikor Gorkij eljött Capriból és maga Bemard Shaw is látogatóba készül hozzánk. Gyemjan nem való a finom közönségnek. Ráadásul elhajlásban is vétkes: a legutóbbi tárcájában, harmadik hasáb, alulról a 12. sor, a kolhoztyúkok kérdésénél. Nincs megvilágítva Sztálin mint teoretikus. Ugyan kérem, Gyemján már a múlt.
Nem nehéz elképzelni, mennyire felzaklathatta a költőt, aki a bürokrácia által osztogatott babérokhoz szokott, amikor megérezte, hogy háttérbe szorítják. Ennek hatására vakmerő arcátlanságokig merészkedett el. "Hát miért harcoltunk?!" Hiszen Gorkij a barikád másik oldalán állt, majd amikor a harc véget ért, fölült a barikád tetejére könnyekre fakadt, és felszólított az általános, annexió és hadisarc nélküli megbékélésre, ő, Gyemjan Bednij pedig ott volt, mint fáradhatatlan énekes a vörös harcosok táborában október 25-e éjszakáján és sok más nappalon és éjszakán át...
Igaz, mindez igaz, de a dolgok menetén ez nem változtat. Az ambiciózus és csökönyös Gyemjanra nincs már szükség, az októberi Gyemjanra éppúgy, mint az enyhén feketeszázas Gyemjanra. Igaz, hogy hajlandó hajbókolni, de csak — hogy úgy mondjam — nagystílűen. De arra, hogy minden direktíva és kicsinyes cikkcakk mögé felsorakozzon, a tegnapnak még a nyomait is eltüntesse, kábulatba essen Kaganovics ékesszólásától — nem, őt nem erre találták ki. Erre ott vannak a nevesincs fiatalok és idősebbek. És az averbahisták agyában "hirtelen világosság gyúlt": dehogyis kell gyemjanosítani az irodalmat, magát Gyemjant kell velejéig gyemjantalanítani. A kerék fordult egyet, és eltaposta ezt a nem túlzottan rokonszenves, de kétségkívül nem hétköznapi figurát. Volt Gyemjan Bednij — nincs Gyemjan Bednij. És ha most elidőztünk egy kicsit az ő szomorú sorsánál, azt azért tettük, mert a Gyemjannal való leszámolás, ha közvetve is, részét képezi a bürokrácia leszámolásának az Októberhez kötődő érzésekkel és hangulatokkal.
1 Itt: polgári szakember (szójáték — a szerk.) 2 Proletár írók Oroszországi Társasága — a szerk.