Író: Lev Trockij, 1933. május 28.
Forrás: Trockijtól, Trockijról (BME gépészkari KISZ, 1988)
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 35. szám (1933. július).
Fordítás: T.I.
HTML: P.G.
Az imperialista korszak Európában éles fordulatot vett, és ennek eredményeként a politika szélsőségesen dinamikus jelleget öltött. A fordulat tétje - nem egyes reformok, hanem magának a rendszernek a sorsa. Ebből a tényből fakad a forradalmi párt és a pártvezetés rendkivüli szerepe. Amig a régi szép időkben, amikor a szociáldemokrácia egyenletesen és megszakítások nélkül fejlődött, hasonlóan a kapitalizmushoz, amelyből táplálkozott, és Bebel vezetősége egy olyan vezérkarhoz hasonlított, amely háboritatlanul foglalkozik egy meghatározatlan jövőben megvivandó háboru haditervével (egy olyan háboruéval, amely esetleg be sem következik), addig a jelenlegi körülmények között a forradalmi párt központi bizottsága egy akcióban levő hadsereg vezérkarára emlékeztet. A tanulmányozás, a felkészülés stratégiáját felváltotta a front stratégiája.
A centralizált ellenség elleni küzdelem centralizált ellenlépéseket követel. A szigoru fegyelem szellemében nevelt német munkásság magáévá tette, magába szivta ezt a gondolatot a háboru alatt, és az azt követő politikai fölfordulások során. A munkások látják a vezetés hibáit, de egyenként egyik sem képes arra, hogy lerázza a szervezet bilincseit A munkásság, mint egész, előnyben részesiti, hogy legyen egy erős vezetése, még ha az rossz is, mint hogy különböző irányba huzzon, vagy "függetlenül" cselekedjen. A történelem során sosem volt egy vezetőségnek olyan nagy a felelőssége, mint a jelenlegi korszakban.
A német proletariátus példa nélkül álló veresége a legfontosabb esemény az orosz munkásság hatalomra kerülése óta. A legfontosabb feladat most, a vereség másnapján, hogy elemezzük a vezetés politikáját. A felelős vezetők, (akik hála istennek biztonságban vannak és egészségesek) pátosszal utalnak a politikájukat végrehajtó "sorkatonák" bebörtönzésére, hogy igy hallgattassák el a birálatot. Csak megvetéssel illethetjük az érvelésnek ezt a szentimentális formáját. Szolidaritásunk azokkal, akiket Hitler bebörtönzött, megingathatatlan, de ez a szolidaritás nem terjed ki a vezetők hibáinak elfogadására. Az elszenvedett vereségeket csak az igazolhatja, ha a legyőzöttek levonják a tanulságokat. Ennek előfeltétele a bátor kritika.
Egy álló hónapon keresztül, egyetlen kommunista szervezet (beleértve a moszkvai Pravdát is) sem hallatott egyetlen hangot sem a március 5-i katasztrófáról. Mind arra vártak, hogy mit fog mindani a Komintern Végrehajtó Bizottsága. Ami az Elnökséget illeti, az két szélsőséges vélemény között ingadozott: "A Német Kommunista Párt Központi Bizottsága félrevezetett bennünket", ill. "a Központi Bizottság helyes politikát folytatott". Az első változatot elvetették: a katasztrófa előkészitése mindenki szeme láttára történt, és a baloldali ellenzékkel1 lefolytatott vita tulságosan is elkötelezte a Komintern vezetőit. Végül április 7-én a döntés megszületett:
"A Német Kommunista Párt Központi Bizottságának politikai vonala... élén Thalmannal, teljes mértékben helyes volt mind Hitler puccsáig, mind pedig a puccs alatt."
Csak sajnálni lehet, hogy mindazok, akiket a fasiszták a másvilágra küldtek, nem hallhatták ezt a megnyugtató értékelést, mielőtt meghaltak.
Az Elnökség határozata nem is próbálkozik azzal, hogy elemezze a Német Kommunista Párt politikáját - amit leginkább lehetne várni tőle, hanem megint a szociáldemokrácia elleni vádak hosszu listáját tartalmazza. Előnyben részesítette - mondják nekünk - a burzsoáziával való koaliciót. Kitért a fasizmus elleni tényleges harc elől. Béklyóba verte a tömegek kezdeményezését. Mivel pedig a kezében volt a "munkás tömegszervezetek vezetése", megakadályozta az általános sztrájkot. Mindez igaz. De nem uj. A szociáldemokrácia, mint a szociális reformok pártja, azzal, hogy a kapitalizmus imperializmusba ment át, kimeritette haladó küldetésének lehetőségeit. A háboru alatt a szociáldemokrácia az imperializmus közvetlen eszköze volt. A háboru után hivatalosan kibéreltette magát, mint a kapitalizmus háziorvosa. A Kommunista Párt ezzel szemben a sírásója akart lenni. Kit támogattak az események? A nemzetközi helyzet kuszasága, a pacifista illuziók összeomlása, a sulyos gazdasági válság, amely egyenértékű egy háboruval, és az azt követő járványokkal, mindez úgy tűnik, felfedte az európai kapitalizmus dekadens jellegét, és a reformisták reménytelen helyzetét.
Akkor mi történt a kommunista párttal? A valóságban a Kommunista Internacionálé figyelmen kivül hagyja az egyik szekcióját, noha ez a szekció mintegy hatmillió szavazatot kapott a választásokon. Ez már nem egyszerüen egy élcsapat, ez egy óriási, független hadsereg. Miért van az, hogy csak mint az elnyomás és pogromok áldozata vett részt ez a párt az eseményekben? Miért történt, hogy a döntő órában megbénult? Vannak körülmények, amikor nem vonulhatunk vissza harc nélkül. A vereségünket okozhatja az ellenség nagyobb ereje. Egy ilyen vereség után fel lehet állni. A passziv kapituláció a döntő területeken viszont arra utal, hogy organikusan képtelenek vagyunk vállalni a harcot, ami nem maradhat büntetlenül.
Az Elnökség közli velünk, hogy a Kommunista Internacionálé politikája helyes volt "mind a puccs előtt mind a puccs alatt". A helyes politika azonban a körülmények helyes értékelésével kezdődik. De az utóbbi négy évben, ténylegesen egészen március 5-ig, nap mint nap azt hallottuk, hogy egy hatalmas antifasiszta front van Németországban, amely állandóan növekedik, és a Nemzeti Szocializmus viszzaszorulóban és a széthullás állapotában van, és az egész helyzetet a forradalmi offenziva határozza meg. Hogyan lehet helyes egy olyan politika, amelynek helyzetelemzése, amelyre épül, ugy omlik össze, mint egy kártyavár?
Az Elnökség azzal magyarázza a Kommunista Párt passziv visszavonulását, hogy "nem állt mögötte a munkásosztály döntő többsége", nem vállalhatta a döntő csatát anélkül, hogy ne lenne ez egyenértékü egy bün elkövetésével. Ennek ellenére ugyanez a határozat a julius 20-i felhivást az általános politikai sztrájkra ugy emliti, mint ami elismerést érdemel, noha valamilyen oknál fogva nem tesz emlitést egy ugyanilyen felhívásról március 5-én. Az általános sztrájk az nem "döntő ütközet"? Ez a két sztrájkfelhívás tökéletesen megfelelt a "vezető szerep"-ből fakadó kötelezettségeknek "az antifasiszta egységfronton belül", a "forradalmi offenziva" körülményei között. Szerencsétlenségre a sztrájkfelhivás süket fülekre talált. Senki sem ment ki az utcára, senki sem válaszolt a felhívásra. De ha az egyik oldalon a hivatalos helyzetértékelés és a sztrájkfelhívás, másrészről a tények és a tettek ilyen óriási ellentmondásban vannak, nagyon nehéz megérteni, hogy miben különbözik egy helyes politika és a katasztrófálisan rossz politika. Minden esetre az Elnökség adós marad annak magyarázatával, volt a helyes: a két sztrájkfelhívás vagy a munkások ezekkel szemben mutatott érdektelensége.
De lehet, hogy a munkások megosztottsága a felelős vereségért? Az ilyen következtetés különösen kedves a lassu-agyuaknak. Mivel a proletariátus egysége, mint egy univerzális jelszó egyszerüen mitosz. A proletariátus nem egy homogén valami. A szakadás proletariátus öntudatra ébredésével kezdődik, és fejlődésének mechanizmusát képezi. Csak egy érett társadalmi válság, amikor közvetlenül a hatalom megragadásának feladatával kell szembenéznie, akkor képes az élcsapat egy helyes politika birtokában maga mögé állitani a munkásosztály döntő többségét. De a forradalmi csucsra való felemelkedés szakadások sorozatán keresztül történik.
Nem Lenin fedezte fel az egységfrontot. Ez - a munkásosztályon belüli szakadásokhoz hasonlóan - az osztályharc dialektikájából fakad. Semilyen siker sem érhető el ideiglenes megegyezések nélkül a munkásosztály különböző részei, szervezeti, csoportjai között, amelyek nélkülözhetetlenek a feladat végrehajtásához. A sztrájkok, a szakszervezetek, a lapok, a parlamenti választások megkövetelik, hogy szakadékot időről-időre, amikor szükség van rá, áthidaljuk. Azaz ad hoc egységfrontokra van szükség még akkor is, ha nem egy átfogó frontról van szó. A mozgalom első időszakában az egység epizódikusan, spontánul, alulról szerveződik, de amikor a tömegek hozzászoknak, hogy szervezeteiken keresztül harcoljanak, az egységet felülről kell megteremteni. A fejlett kapitalista körülmények között létező feltételek mellett az a jelszó, hogy "csak alulról" durva anakronizmus, amelyet - különösen a cári Oroszországon belüli forradalmi mozgalom első időszaka iránti nosztalgia táplál.
Bizonyos szinten az egységért folyó harc elemi tényből átváltozik taktikai feladattá. Az egységfront szimpla képlete nem old meg semmit. Nemcsak a kommunisták követelték az egységet, hanem a reformisták, sőt még a fasiszták is. Az egységfront taktikai alkalmazása minden egyes időszakban egy meghatározott stratégiai koncepciónak van alárendelve. A munkások forradalmi egyesítésének előkészítése, a reformisták ellen és nélkülük, hosszu, szivós és türelmes munka, amely feltételezi a reformistákkal való egységfrontot, ha szükséges. Természetesen minden esetben a végső forradalmi cél poziciójából. Pontosan ez az a módszer, amelyre Lenin szolgáltatott páratlanul jó példákat.
A Komintern stratégiai koncepciója elejétől végig hibás volt. A Német Kommunista Part kiinduló tézise az volt, hogy semmi különbség sincs a fasizmus és a szociáldemokrácia között, mindössze egyfajta munkamegosztás, hogy érdekeik hasonlóak, sőt azonosak. Ahelyett, hogy elmélyitette volna a kommunizmus elvi ellenfele és halálos ellensége közötti ellentétet - amihez elégséges lett volna hangosan kimondani az igazságot, ahelyett, hogy hamisnak itélték volna őket - a Komintern arról győzte meg a reformistákat, és a fasisztákat, hogy ikertestvérek. Megjósolta a kibékülésüket, elkeseritette és elidegenitette a szociáldemokrata munkásokat, és megerősítette a reformista vezetőket. Még ennél is rosszabb: minden esetben, amikor a vezetők által támasztott nehézségek ellenére egyesült helyi munkásvédelmi bizottságok alakultak, a bürokrácia kivonulásra kényszeritette a kommunisták képviselőit, kizárással fenyegetve meg őket. Ez a vezetés csak az egységfront szabotálásában mutatott szivósságot, és kitartást, akár felülről, akár alulról akarták ezt létrehozni. Mindezt - ebben bizonyosak lehetünk - a legjobb szándékkal tette.
A kommunista párt semmiféle politikája sem képes a szociáldemokráciából egy forradalmi pártot csinálni. Arra volt szükség, hogy a végletekig kiaknázzák a reformizmus és a fasizmus közötti ellentéteket, hogy legyengítsék a fasizmust, egyidejűleg gyöngitve a reformizmust azáltal, hogy a munkások előtt nyilvánvalóvá válik a tehetetlensége. Ez a két feladat természetüknél fogva egymásba olvad. A Komintern bürokráciájának a politikája ellenkező eredményre vezetett: a reformisták kapitulációja a fasizmus és nem a kommunizmus érdekeit szolgálta. A szociáldemokrata munkások a vezetőikkel maradtak. A kommunista munkások elvesztették a hitüket önmagukban és vezetőikben.
A tömegek harcolni akartak, de a vezetők makacsul megakadályozták ebben őket. A feszültség a bizonytalanság és végül az iránymutatás hiánya szétszakitotta belülről a munkásosztályt. Veszélyes dolog tul hosszu ideig tartani tüzben az olvadt fémet. Még veszélyesebb egy társadalmat tul hosszu ideig a forradalmi válság állapotában tartani. A kispolgárság csak azért pártolt át tulnyomó többségében a Nemzeti Szocializmushoz, mert a proletariátus, amelyet felülről megbénitottak, képtelen volt, hogy más uton vezesse öket. A munkások ellenállásának a hiánya fokozta a fasizmus önbizalmát, és csökkentette a nagyburzsoázia félelmét egy polgárháboru kockázatától. A proletariátustól egy növekvő mértékben elszigetelt kommunista alakulatok elkerülhetetlen demoralizálódása még a részleges ellenállást is lehetetlenné tette. Igy Hitler diadalmenete a proletár szervezetek csontjain biztositva volt.
A Komintern hibás stratégiai koncepciója minden lépésnél összeütközésbe került a valósággal, ami egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan cikkcakkos uthoz vezetett. A Kommunista Internacionáló alapelve a következő volt: nem engedhető meg az egységfront a reformista vezetőkkel! Aztán a legkritikusabb órában a Német Kommunista Párt Központi Bizottsága, magyarázat és előkészület nélkül felhívást intézett a szociáldemokrácia vezetőihez, mintegy ultimátumként jelentve be az egységfrontot: ma vagy soha! Mind a vezetők, mind a munkások a reformista táborban nem a félelelnek tudták ezt be, hanem ellenkezőleg, egy ördögi csapdára gyanakodtak. A kompromisszumos próbálkozás szükségszerü kudarca után a Kommunista Internacionálé olyan utasitást adott, hogy a felhívást tekintsék érvénytelennek, és az egységfrontnak már a gondolatát is ujból ellenforradalminak minősítették. A tömegek politikai öntudatának ilyen mértékü arcul csapása nem történhet büntetlenül. Ha március 5-ig még lehetőség lett volna - ha nehezen is - elképzelni, hogy a Komintern az ellenségtől való félelmében, az utolsó pillanatban az ellenség bunkójától fenyegettetve - a szociáldemokráciához fordul, az Elnökség március 5-i nyilatkozata a világ minden szociáldemokrata pártjához az egységes fellépésre, az egyes országok sajátosságainak figyelmen kivül hagyásával, meg ezt a magyarázatot is lehetetlenné tette. Ebben az elkésett, és az egész világhoz intézett egységfrontja vaslatában - amikor Németországot már a Reichstag tüzének lángjai világitották meg - egy szó sem volt többé a szociálfasizmusról.
A Kommunista Internacionálé még arra is kész volt - nehéz elhinni, de ki volt nyomtatva fehéren feketével -, hogy tartózkodjék a szociáldemokrácia birálatától a közös harc teljes időszaka alatt.
Még alig ültek el a reformizmus előtti pánikszerü kapitulació hullámai, amikor Wels hüséget fogadott Hitlernek, és Leipart felajánlotta támogatását és segitségét a fasizmusnak. "A kommunistáknak - reagált azonnal a Komintern Elnöksége - igazuk volt, amikor a szociáldemokratákat szociálfasisztáknak nevezte". Ezeknek az embereknek mindig igazuk van. De akkor miért adták fel a szociálfasizmus elméletét néhány nappal azelőtt, hogy az ilyen félreérthetetlenül igazolást nyert. Szerencsére senki sem akar kellemetlen kérdéseket feltenni a vezetőknek. De a szerencsétlenség itt nem fejeződik be: a bürokrácia tulságosan lassan gondolkozik ahhoz, hogy lépést tudjon tartani az eseményekkel. Alig tért vissza az Elnökség hires felismeréséhez, hogy, "a fasizmus és a szociáldemokrácia ikertestvérek", amikor Hitler befejezte a független szakszervezetek megsemmisítését, és csak ugy mellesleg letartóztatta Leipartot és társait. Az ikertestvérek közötti kapcsolatok egyáltalán nem testvériek.
Ahelyett, hogy a reformizmust történelmi tényként kezelnék, érdekeivel és ellentmondásaival, ingadozásaival jobbra és balra, a bürokrácia mechanikus modellel operál. Az, hogy Leipart hajlandó volt négykézláb mászni (Hitler előtt) a vereség után, érv az egységfront ellen a vereség előtt, hogy a hibás döntéssel kapcsolatos felelősség elkerülhető legyen. Mintha a reformistákkal kötendő harci szövetség a reformista vezetők bátorságára lenne alapozandó, és nem pedig arra, hogy a proletár demokrácia szervezetei és a fasiszta bandák összebékithetetlenek.
1932. augusztusában, amikor Németországot még a "szociáltábornok" Schleicher vezette, akitől azt várták, hogy megvalósítja Hitler és Wels Komintern által deklarált egységét, a következőket irtam:
"Minden arra utal, hogy a Wels-von Schleicher-Hitler háromszög szétesik, mielőtt összeállt volna. De lehet, hogy egy Hitler-Wels kombináció fogja heyettesiteni?... Tételezzük fel, hogy a szociáldemokrácia, saját munkásaitól félve keresni fogja, hogy áruba bocsássa Hitlernek a maga toleranciáját. A fasizmusnak azonban nincs szüksége erre az árura. Nem a szociáldemokrácia egyetértése, hanem megsemmisítése az, ami kell neki. Hitler kormánya csak akkor tudja feladatát teljesiteni, ha megtörte a proletariátus ellenállását, és az ellenállás minden lehetséges szervezetét. Ebben van a fasizmus történelmi küldetése."
Abban természetesen nem lehet kételkedni, hogy a reformisták boldogok lennének, ha Hitler megengedné nekik, hogy törvényesen vegetáljanak, amig el nem jönnek a jobb idők. De szerencsétlenségükre - nem volt számára hiábavaló az olasz tapasztalat - Hitler tudja, hogy a munkásszervezetek, még ha a vezetők még fel is teszik a szájkosarat, elkerülhetetlenül egy fenyegető veszélyt jelentenek a legkisebb politikai válság esetén is.
Doktor Ley, a mostani "munkásfront" káplárja, az Elnökségnél sokkal logikusabban határozta meg az n.n. ikertestvérek közötti kapcsolatot:
"A marxizmus most megjátsza, hogy halott (mondta május 2-án), hogy ujból felemelkedhessen, amikor eljön rá az alkalom... A ravasz róka azonban nem téveszt meg bennünket! Jobb számunkra, ha döntő csapást mérünk rá, mint hogy türjük, amig kigyógyul. A Leipartok és Grossmanok mindenféle hüséget hazudhatnak Hitlernek de jobb, ha a rács mögött tudhatjuk őket. Ezért van az, hogy kiütjük a marxista csőcselék kezéből a legfőbb fegyverét a szakszervezeteket, ezzel megfosztva attól, hogy ujból felfegyverkezzen."
Ha a Kommunista Internacionálé bürokratái nem lennének olyan tévedhetetlenek, ha odafigyelnének a birálatra, nem követtek volna el további hibákat március 22-e (Leipart Hitlernek tett hüségfogadalma) és május 2-a között, amikor esküje ellenére letartóztatták őt.
A "szociálfasizmus" elmélete lényegében megcáfolható lett volna akkor is, ha a fasiszták - benyomulva a szakszervezetekbe - nem végeznek olyan alapos munkát. Még ha Hitler szükségesnek is tartotta volna az erőviszonyokra való tekintettel, hogy Leipartot időlegesen és pro forma a szakszervezetek élén hagyja, ez az egység akkor sem szüntette volna meg az alapvető érdekek összebékithetetlenségét. Még ha a fasizmus el is türné őket, a reformisták emlékeznek a Weimari Köztársaságra, és ez önmagában is titkos ellenségekké tenné őket. Hogy nem láthatják, hogy a szociáldemokrácia és a fasizmus érdekei összebékithetetlenek, amikor még az Acélsisakosok független létezése sem megengedett a Harmadik Birodalomban? Mussolini egy ideig eltürte a szociáldemokráciát és még a kommunista pártot is, hogy késõbb annál kérlelhetetlenebbül számoljon velük. A szociáldemokrata képviselők szavazása a Reichstagban Hitler külpolitikája mellett ujabb szégyent hozott a pártra, de ez egy pillanatig sem fog változtatni azon, hogy mi lesz a párt sorsa.
A fasizmus győzelmének legfőbb oka, mondják a szerencsétlen vezetők Hitler "géniusza", aki mindent előre látott, és nem hagyott semmit figyelmen kivül. Felesleges lenne most foglalkozni a fasizmus multjának vizsgálatával. Elég, ha csak arra emlékeztetünk, hogy Hitler az utolsó év nyarán elmulasztotta kihasználni a fasizmus sikereinek csucsát. De még a ritmusban elkövetettt ilyen durva hiba - egy kolosszális melléfogás - még ez sem volt végzetes számára. A Reichstag felgyujtása Göring által, még ha napcser munka is volt ez a provokáció, meghozta a szükséges eredményt. Ugyanezt lehet mondani a fasiszta politika egészére, amely végülis győzelemre vezetett. Az ember sajnos nem tagadhatja, hogy a fasiszta vezetés jobb volt, mint a proletariátus vezetése. De csak illetlen szerénységgel magyarázható, hogy a megvert főnökök hallgatnak arról, hogy mi volt az ő szerepük Hitler győzelmében. Van drámajáték és van vesztésre játszás. A játék, amit Németországban játszottak, olyan volt, hogy Hitler játszotta a drámát, ellenfelei pedig játszották az eleve-vesztest. Ami Hitler zsenialitását illeti, nem volt rá szüksége. Ellenfeleinek stratégiája elég kompenzáció volt mindazokra a hibákra, amelyek stratégiáját jellemezték.
1 A Trockij által képviselt ellenzékről van szó - ford. megj.