Író: Lev Trockij, 1933. március 14.
Forrás: Trocki: A német proletariátus tragédiája, 1933. Pozsony.
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1933. május, 34. szám
Fordítás: Angermayer Károly
HTML: P.G.
A német munkásság, amely a termelésben elfoglalt helyzeténél, társadalmi súlyánál és szervezeti erejénél fogva Európa leghatalmasabb proletariátusa, Hitler hatalomrajutását és a munkásszervezetek elleni vad támadását ellenállás nélkül engedte megvalósulni. Ez az a tény, amelyből ma ki kell indulni minden további sztratégiai számításnál.
Természetesen esztelenség volna azt hinni, hogy a németországi fejlődés az olasz utat fogja járni: hogy Hitler lépésről lépésre minden komoly ellenállás nélkül fogja uralmát megszilárdítani; hogy a német fasizmus hosszú évekig fog uralmon maradni. Nem, a nemzeti szocializmus sorsára vonatkozólag, nem a történelmi analógiából, hanem csakis a német és a nemzetközi feltételek analíziséből lehet következtetéseket levonni. Egy már ma bizonyos: ha Németországra vonatkozólag 1930 szeptember óta rövid távlatokat követeltünk a Kominterntől, akkor ma nagy távlatokban kell szemlélnünk az eseményeket. A német proletariátus élcsapatának át kell orientálódnia mielőtt döntő harcok lehetővé válnak, azaz világosan fel kell ismernie a történteket, helyesen ki kell mérnie a nagy történelmi vereség felelősségét, új utakat kell felvázolnia és önbizalmát vissza kell nyernie.
A szociáldemokrácia bűnös szerepe nem szorul kommentárra: 14 év előtt éppen azért kellett megteremteni a Kominternt, hogy a proletariátust kivonjuk a szociáldemokrácia hatása alól. Hogy ez a feladat máig nem sikerült, hogy a német proletariátus a legnagyobb történelmi erőpróbánál ájultnak, lefegyverzettnek, bénultnak mutatkozott, ez a Komintern leninutáni vezetésének közvetlen bűne. Ez az első következtetés, amelyet ma le kell vonnunk.
A baloldali ellenzék a sztálini bürokrácia minden hitszegő csapása dacára mindvégig megőrizte hűségét a hivatalos párttal szemben. A bolseviki leninisták sorsa ma ugyanaz mint a többi kommunista organizációé: kádereinket börtönbe vetik, sajtónkat betiltották, irodalmi termékeink el vannak kobozva. Hitler még az orosz nyelven megjelenő "Az ellenzék szemléjé"-t is sietve betiltotta. A bolseviki-leninisták a proletariátus élcsapatával együtt viselik ugyan a fasizmus első komoly győzelmének következményeit, de nem viselhetik, és nem akarják viselni a felelősséget a Komintern hivatalos politikájáért.
1923 óta, vagyis a baloldali ellenzék elleni harc kezdete óta, a sztálini vezetés minden erejével, ha a másik végről is, segített a szociáldemokráciának a német proletariátust letéríteni az igazi útról, belsőleg összezavarni, tehetetlenségre kárhoztatni: megakadályozta és fékezte a munkásokat akkor, amikor a helyzet merész forradalmi támadásokat követelt; forradalmi helyzetek közvetlen közeledtét proklamálta akkor, amikor az alkalmas pillanat már elmult; kispolgári fecsegő hősökkel kötött szövetséget, tehetetlenül ugrándozott a szoc.dem. szoknyája körül az egységfront látszatpolitikájában; proklamálta a "harmadik periódust" és az utca meghódításáért való harcot akkor, amikor politikai apály volt és a kommunista párt erőtlenül állott; parádék és versenyek rendezésével helyettesítette a komoly harcot; a kommunistákat elszigetelte a szakszervezeti tömegektől; a szociáldemokráciát azonosította a fasizmussal és a munkásság tömegszervezeteivel való egységfrontot visszautasította még akkor is, amikor a nemzeti szocialista bandák közvetlen rohama küszöbön állott; szabotált minden helyi kezdeményezést, amely a védelmi egységfrontot célozta és egyidejűleg rendszeresen megtévesztette a munkásságot a tényleges erőviszonyokra vonatkozólag, tényeket hamisított, barátokat ellenségnek és ellenséget barátnak deklarált a munkásság előtt és mindinkább összébb szorította a párt nyakán a hurkot, amennyiben megfosztotta a szabad lélegzés, a véleménynyilvánítás és a szabad gondolkozás lehetőségeitől.
Elengedő, ha a fasizmussal foglalkozó temérdek irodalomból csupán a német kommunista párt hivatalos vezérének, Thälmannak a beszédére mutatunk rá, aki a Kommunista Internacionale végrehajtó-bizottsága (k.i.v.b.) 1931. áprilisi ülésén a "peszszimistáknak" vagyis azoknak, akik jobban tudtak előrelátni, a következőket mondotta: "Mi nem türtük, hogy pánikhangulatok leszorítsanak minket utunkról... Józanul és szilárdan megállapítottuk, hogy szeptember 14-ike (1930.) bizonyos értelemben Hitler legjobb napja volt, amelyre nem jobb, de rosszabb napok fognak következni... Ennek a pártnak (a nemzeti szocialista párt) a fejlődésére vonatkozó mérlegelésünket az események igazolták... A fasizmusnak ma már nincsen oka nevetni." A szociáldemokrácia védelmi szervezeteinek a felállítására rámutatva, ugyanebben a beszédében Thälmann kijelentette, hogy ezek az alakulatok nem különböznek a nemzeti szocialisták harci szervezeteitől és mindkettő rendeltetése a kommunisták letörése.
Thälmann börtönben van. A győzelmes reakció előtt a bolseviki-leninisták egy sorban állnak vele. Igen, de Thälmann politikája nem más mint Sztalin politikája, vagyis a Komintern hivatalos politikája. És éppen ez a politika okozta a párt teljes demoralizálást a veszély pillanatában, amikor a vezérek elveszítik a fejüket, a gondolkozástól, elszokott párttagok kimerültségbe esnek és a legnagyobb történelmi hadállásokat harc nélkül engedik át az ellenségnek. Hamis történelmi elmélet magában hordja büntetését. Az apparátus szívóssága és hatalma a párt felett csak növeli a katasztrófa méreteit.
Mialatt a sztálinisták az ellenségnek mindent átengedtek, amit olyan rövid idő alatt csak átengedni lehetett, ugyanakkor a múltat görcsös rángatózásokkal igyekeznek megjavítani, ami azonban csak annál rikítóbban világítja meg az elkövetett bűnök egész sorozatát. Most amikor a kommunista párt sajtója el van fojtva, a pártapparátus össze van zúzva, a Liebknechtház ormán büntetlenül lenghet a fasizmus vérbeáztatott rongya, most kezdi a Komintern végrehajtóbizottsága az egységfront politikáját nemcsak alulról, de felülről is. Az új cikkcakkot az eddigieknél is hirtelenebbül csinálta és pedig nem saját belátásból; a sztálini bürokrácia a 2. internacionálénak engedte át a kezdeményezést.
Így aztán sikerült a II. Internacionálénak kezébe keríteni az egységfront fegyverét, amelytől olyan halálosan félt. Ha egy fejveszett visszavonulás feltételei közepette egyáltalában beszélni lehet politikai előnyökről, akkor ez teljes mértékben a reformizmus oldalán van ma. A sztálini bürokrácia kénytelen lévén a felvetett kérdésre válaszolni, a lehető legrosszabb utat választja: nem utasítja vissza a javaslatot, hogy a két internacionále tárgyaljon közvetlenül egymással, de nem is fogadja el, bujósdit játszik. Annyira nem bízik önmagában, a megalázás oly fokáig süllyedt, hogy a világproletariátus színe előtt nem mer szemtől szembe kerülni a II. Internacionále vezetőivel, a burzsoázia megbélyegzett ügynökeivel, Hindenburgválasztókkal, akik utat egyengettek a fasizmusnak.
A k.i.v.b. március 5-iki felhívásban ("Minden ország munkásaihoz") a sztálinisták már egyetlen szóval sem említik a "szociálfasizmust" mint főellenséget. Már nem figyelmeztetnek vezetőjük fenséges megnyilatkozására: "a szociáldemokrácia és a fasizmus nem ellenlábasok, hanem ikertestvérek," már nem állapítják meg, hogy a szociáldemokrácia szétroncsolása kell hogy megelőzze a fasizmus elleni harcot. Egyetlen szóval sem említik, hogy az egységfront felülről nem képezheti vita tárgyát. Ellenkezőleg felhoznak eseteket a múltból, amikor a sztálini bürokrácia kénytelen volt a reformista vezetőknek felajánlani az egységfrontot úgy önmagát mint a munkásokat is meglepve. Így esnek széjjel az összes mesterséges hamis és ámító elméletek a történelmi vihar forgatagában.
A sztálinista bürokraták arra hivatkoznak, hogy "az egyes országok sajátos feltételei" állítólag lehetetlenné teszik az egységfront megvalósítását világméretekben (a kivételesség elleni harc, ez a jobboldaliak elmélete a nemzeti sajátosságról, teljesen el van feledve) és az egyes országok kommunista pártjainak ajánlják, hogy "a szociáldemokrata pártok végrehajtóbizottságaival" kezdjék meg az egységfront-tárgyalásokat. Még tegnap ezt a szocialfasizmus előtt való kapitulálásnak jelentették ki! Így dobják sutba a sztálinizmus utolsó éveinek legdicsőbb tanait. Így porlad széjjel egy egész politikai rendszer.
A tények azonban nem maradnak ennyiben: miután a k.i.v.b. kijelentette, hogy lehetetlen a világméretekben való egységfront feltételeit megállapítani, azonnal elfelejti ezt és 20 sorral lejebb megjelöli azokat a feltételeket, amelyek az összes országokban, a nemzeti feltételek különbözőségének dacára elfogadhatók és megengedhetők. A fasizmus előli meghátrálást nyomon kíséri a sztálinizmus elméleti követelményeitől való pánikszerű visszavonulás. A vad menekülés közben ballasztként dobálják el a sztálini gondolattörmelékeket.
Azok a feltételek, amelyeket a Komintern valamennyi országra nézve megjelölt (fasizmus elleni akcióbizottságok, bérredukció elleni demonstrációk és sztrájkok) nem újak. Ellenkezőleg, csak sematikus és bürokratikus ismétlései azoknak a jelszavaknak, ame1yeket a baloldali ellenzék sokkal pontosabban és konkrétebben fogalmazott meg 2 és fél évvel ezelőtt és amelyek miatt a szociálfasizmus táborába sorozták őket. Az egységfront ilyen alapon döntő eredménnyel járhatott volna Németországban; csakhogy idejében kellett volna megvalósítani. A politikában éppen az idő a legfontosabb tényező.
Nézzük mi a k.i.v.b. javaslatainak gyakorlati értéke? Németország számára minimális. Az egységfront politikája előfeltételezi a "frontot" vagyis a szilárd hadállásokat és a központosított vezetést. Annak idején a baloldali ellenzék az egységfront feltételeit az aktív védekezés feltételeiként állította fel és pedig a támadásba való átmenetel perspektívájával. Jelenleg a német proletariátust a rendszertelen, sőt utóvédharcok nélküli visszavonulás helyzetébe sodorták. Ilyen körülmények között a kommunista és szociáldemokrata munkások között létre jöhetnek és létre fognak jönni önálló egyesülések egy-egy epizódikus cél érdekében; de az egységfront rendszeres megvalósítása elkerülhetetlenül bizonytalan időre eltolódik. Erre vonatkozólag nem szabad magunkat illúziókkal áltatnunk.
Másfél évvel ezelőtt kijelentettük, hogy a helyzet kulcsa a német kommunista párt kezében van. Most a sztálini bürokrácia kisiklatta kezéből ezt a kulcsot. Nagy és a párt akaratán kívül álló eseményekre lesz szükség, amelyek lehetővé teszik majd a munkásságnak sorai rendezését, belső megszilárdulását és az aktív védekezésre való átmenetet. Hogy mikor leszünk ennyire, nem tudjuk. Talán hamarább, mintsem a győzelmes ellenforradalom ezt gondolja. Azonban Németországban az egységfront politikáját mindenesetre nem azok fogják vezetni, akik a k.i.v.b. kiáltványt szerkesztették.
Ha a központi állás feladatott, akkar mellékpontokon kell szilárd talajt teremteni, az elkövetkező támadáshoz támpontokat kell kiépiteni. Németországban ez azt jelenti, hogy kritikailag számot kell vetni a múlttal, bátorítani kell a harcban előlállókat és ott ahol ez lehetséges, egyesíteni kell az erőket. Utóvédharcokat szervezni, várva a pillanatra, amikor az egyes osztagok egy nagy hadsereggé egyesülhetnek. Ez az előkészület egyúttal a proletariátus hadállásainak a védelmét jelenti azokban az országokban, amelyek Németországgal érintkezésben állanak, vagy vele határosak: így Ausztriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, a Keleti-tenger országaiban, Skandináviában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Svájcban. A fasiszta Németországot proletártámaszpontok hatalmas gyűrűjével kell körülvenni. Anélkül, hogy csak egy pillanatra is elhanyagolnánk azt a feladatot, hogy a német munkásság rendszeres visszavonulását feltartóztassuk, már most megerősített proletárállásokat kell teremteni Németország határain.
A fasizmus veszélye elsősorban is Ausztriát fenyegeti. A leghatározattabban állíthatjuk, hogy: ha sikerülne az osztrák proletariátusnak a hatalmat magához ragadnia és az országot forradalmi gyüjtőponttá alakítani, - Ausztria ugyanazt jelentené a forradalmi német proletariátus számára, ami Piemont volt annak idején, a forradalmi olasz burzsoázia számára. Hogy milyen messzire jut az osztrák proletariátus ezen az úton, - az események által ugyan tova sodorva, de a reformista bürokráciától megbénítva, - erre nézve ma még nem bocsátkozhatunk jóslásokba. A kommunizmus feladata az eseményeket az ausztro-marxizmus dacára elősegíteni. A baloldali ellenzék követelései, melyeket a k.i.v.b. manifesztuma oly későn ismétel, teljesen érvényben maradnak.
Az egységfront politikája azonban nemcsak előnyöket, hanem veszedelmeket is rejt magában. Könnyen teremthet megegyezéseket a vezérek között a tömeg tudtán kívül, passzív alkalmazkodást a szövetségesekhez és opportunista ingadozásokat. Ezek a veszélyek csak akkor háríthatók el, ha föltétlenül meglesz a következő két biztosíték: teljes kritikai szabadság a szövetségesekkel szemben és a kritikai szabadságnak teljes mértékben való visszaállítása, a saját párt kereteken belül. A kritikáról való lemondás közvetlen kapitulációhoz vezet, a reformizmus előtt. Az egységfront politikája pártdemokrácia nélkül, ill. a párt ellenőrzése nélkül az apparátus felett, megadja a vezetőknek, az opportunista kísérletek lehetőségét, amelyek elkerülhetetlenül kalandor kísérletekhez vezetnek.
Mit csinál ebben az esetben a k. i. b. v.? Számtalanszor látta meg előre a baloldali ellenzék, hogy a sztálinisták az események súlya alatt, ultrabaloldali tendenciájukkal szakítani fognak és az egységfront útjára lépve elkövetik mindazokat az opportunista árulásokat, amelyekkel tegnap még bennünket vádoltak. A dolgoknak ilyképpen való meglátása szóról-szóra beteljesült.
Miközben a k.i.v.b. az egységfront pozíciójára való nyaktörő ugrásra vállalkozott, eltiporja ama alapvető garanciákat, melyek egyedül biztosíthatják, az egységfront-politika forradalmi tartalmát. A sztálinisták akceptálják a reformisták képmutató-diplomatikus követeléseit, az úgynevezett "kölcsönös megnemtámadási paktumot" illetőleg. A marxizmus és bolsevizmus minden tradíciójáról lemondva a k.i.v.b. ajánlja a komintern szekcióinak, az egységfront megvalósulásának esetére, "a minden támadástól való eltekintést, - az egységes harc idején a szociáldemokrata szervezetekkel szemben." Szóról-szóra így: "Mondjatok le a szociáldemokraták elleni támadásról" (milyen szégyenteljes megfogalmazás). Ez egyértelmű a politikai kritika szabadságáról való lemondással, ami pedig egy forradalmi párt alapvető funkcióját képezi.
A kapitulációt nem praktikus szükségszerűség idézte elő, hanem a pánikszerű hangulat. A reformisták akceptálják ugyan és akceptálni is fognak egy szövetséget, de csak olyan mértékben, amennyire őket az események és a tömeg nyomása erre kényszeríti. A megnemtámadási paktum egyenértékű a zsarolással, illetve tekinthetjük a vezérek kísérletének, előnyök elnyerésére. Zsarolásnak engedni annyit jelent, mint az egységfrontot düledező talajra épiteni és a reformista vezetőknek lehetőséget nyújtani, az egységfront tetszés szerinti szétrobbantására.
A kritika általában és különösképpen az egységfront feltételei között, a reális viszonyoknak kell, hogy megfeleljen és a szükséges határokat kell betartania. A "szociálfasizmusról" szóló értelmetlenségeknek el kell maradniok. Ez engedmény, nem a szociáldemokraciának, hanem a marxizmusnak.
A szövetségeseket bírálni kell, nem az 1918-ban elkövetett árulásaikért, hanem rossz munkájukért az 1933-as évben. A bírálat azonban egyetlen órára sem szünetelhet, mint maga a politikai élet, amelynek ez a bírálat a hangja. Amennyiben a kommunista leleplezések megfelelnek a valóságnak, úgy az egységfront céljait szolgálják, előrelökik időleges szövetségeseiket és, - ami még fontosabb - forradalmi nevelést képeznek a proletariátus számára. Lemondani erről az alapvető kötelességről, első lépcsőjét jelentené ama gyalázatos és galád politikának, amelyet Sztálin, a kinai kommunistákra a Kuomintangra vonatkozóan rákényszerített.
Nem sokkal jobban áll a dolog a második garanciával sem. Miután lemond a kritikáról a szociáldemokratákat illetőleg, nem gondol arra a sztálini apparátus, hogy tagjai számára visszaállítsa a bírálat jogát a saját pártjukkal szemben. A fordulat maga, szokásszerűen, mint bürokratikus kinyilatkoztatás ment végbe. Sem országos pártnap, sem nemzetközi kongresszus, sem a pártsajtó előkészítése, de még csak egy ülése sem a k.i.v.b. plénumnak, sem pedig analízise az elmúlt politikának, nem előzte meg a történteket. Ezen nincs mit csodálkoznunk. Hiszen egy pártvita első lépésénél, minden gondolkodó munkás feltenné a következő kérdéseket: miért zárták ki a bolseviki-leninistákat minden szekcióból és a Szovjetunióban miért börtönözték be, miért száműzték és miért végezték ki őket. Talán csak azért, mert gondolataik mélyebbre szántottak és mert messzebbre látnak? Ezt a következtést a sztálini bürokrácia nem engedheti meg. Ők minden ugrásra és minden elhajlásra képesek, viszont nem tudnak és nem mernek a munkásság jelenlétében, becsületesen és nyíltan a bolseviki-leninisták ellen fordulni. Így értékteleníti el az apparátus, saját fentartásáért vivott küzdelmében az új fordulat jelentőségét, aláássa eleve a bizalmat saját magával szemben, nemcsak a szociáldemokrata, hanem a kommunista munkásoknál is.
A k.i.v.b. manifesztum nyilvánosságra hozatalánál van még egy kísérő körülmény, amely ugyan nem függ össze szorosan az analizált kérdéssel, azonban igen erős fényt vet a Komintern mai helyzetére, valamint az uralkodó sztálini csoport hozzá való állásfoglalására. A "Pravda" március 6-iki számában kinyomatták a manifesztumot, de nem mint közvetlen és nyílt felhívást a Moszkvában székelő k.i.v.b. nevében - amiként ez mindig történt, hanem mint a Tass által a Humanité egyik táviratilag elküldött dokumentumának a fordítását. Milyen ostoba és méltatlan fogás. A nagy siker után, az ötéves terv valóraváltása után, az osztályok megsemmisítése és a szocializmusba való bevonulás után, nincs bátorsága a sztálini bürokráciának ahhoz, hogy a k.i.v.b. felhívását a saját nevében nyilvánosságra hozza. Ilyen a Komintern igazi helyzete és ilyen a tényleges nemzetközi poziciója.
A manifesztum nem az egyetlen válasz a II. Internacionále kezdeményezésére. Előtérbe tolt szervezetek által a német és lengyel V.Sz.E.1) Antifa az úgynevezett Olasz Általános Munkás Föderáció által a Komintern felhívást intéz egy összeurópai antifasiszta munkáskongresszusra. A felhívottak listája, amint illik ködös és felmérhetetlen: "üzemek" (így hangzik üzemek, noha a kommunisták Sztálin és Lozovszki fáradozásai révén, az üzemekből ki vannak szorítva) helyi forradalmi, reformista, párt, pártnélküli, sport antifasiszta és parasztmunkásszervezetek. Még több ennél: "Meg akarjuk hívni az egyedüljárókat akik valójában (!) a dolgozók ügyéért harcolnak." Miután olyan hosszú időn át megsemmisítették a tömeg ügyét az egyedül állókhoz appelálnak a stratégák, azon igazakhoz, akik nem találták meg helyüket a tömeg soraiban, de ennek dacára igazán a dolgozók ügyéért harcolnak. Barbusse és Schönaich tábornokot ismét mozgosítják, hogy Európát megmentsék Hitlertől.
Előttünk fekszik kész librettója ama hazug színjátéknak, amellyel a sztálinisták ájultságukat palástolják. Milyen lépéseket foganatosított a centristák amszterdami blokkja a pacifistákkal Japánnak Kinába való rabló betörése ellen? Semmit sem tett. A pacifisták sztálini semlegességre való tekintettel, még csak tiltakozásukat sem fejezték ki. Most készitik elő az amszterdami kongresszusnak egy második kiadását, nem a háború, hanem a fasizmus ellen. Mit kezd majd az antifasiszta blokk, amely távollévő "üzemekből" és tehetetlen "egyedül járókból" alakult? Semmit. Egy üres hangú manifesztumot fog kibocsájtani, ha ezúttal egyáltalában sor kerül a kongresszusra.
Az "egyedül járókhoz" való közeledés vagy opportunizmusból vagy kalandorságból ered. A régi orosz szociálforradalmárok szokása volt, hogy jobb kezüket a liberalistáknak nyújtották, és balkezükben bombát tartottak. Az utolsó évtized tapasztalatai azt bizonyítják, hogy minden a Komintern politikája által előidézett vagy általa elmérgesített vereség után, a sztálini bürokrácia minden alkalommal megkísérelte, hogy reputációját valami nagyszabású kalanddal korrigálja (Észtország, Bulgária, Kanton). Nem áll fenn ez a veszély ma is? Mi mindenesetre szükségesnek tartjuk figyelmeztető szavunkat felemelni. Kalandok, amelyeknek a célja az, hogy a megbénított tömegek cselekvését pótolja, a tömeg dezorganizációjához vezet és elmélyíti a katasztrófát.
A mai világhelyzet körülményei, éppenúgy, mint minden különálló ország körülményei éppoly halálos a szociáldemokrácia számára, mint amilyen előnyösek egy forradalmi párt számára. A sztálini bürokrácia jól értett ahhoz, miként kell a kapitalizmus és reformizmus krízisét, a kommunizmus krízisévé alakítani. Ez az eredménye az epigonok tízéves, ellenőrzés nélküli politikájának.
Megint lesznek képmutatók, akik azt fogják mondani: az ellenzék hóhérok kezére jutott pártot kritizálja. Korhelyek majd hozzáteszik: az ellenzék támogatja a hóhérokat. Hamis érzelgőségek és mérgezett hazugságok keverékével, a sztálinisták majd megkísérlik, hogy a Központi Bizottságot az aparátus mögé, az aparátust pedig a párt mögé rejtsék, a katasztrófa okozóiról, a hamis stratégiáról, a pusztulást hozó rezsimről, a bűnös vezetésről való kérdezősködést válasz nélkül hagyják: ez azonban éppen úgy a mai, mint a holnapi hóhérnak való segédkezést jelenti.
A sztálini bürokrácia kínai politikája nem kevésbé volt káros, mint a mai politikája Németországban. Csakhogy ott ez a világproletáritusának háta mögött, számára érthetetlen helyzetben ment végbe. Az ellenzék bíráló hangja a Szovjetunióból a többi ország munkásait jóformán nem érte el. A kínai eseményekért büntetlen maradt a sztálini bürokrácia. Azonban máskép néz ki a dolog Németországban. A dráma összes etappjai a világproletárus szemei előtt folytak le. A baloldali ellenzék minden etappnál felemelte a hangját. Előre megmondta az események teljes menetét. A sztálini bürokrácia megrágalmazta az ellenzéket, hamis színben tüntette fel gondolatait és terveit, kizárta azokat, akik egységfrontról beszéltek, segített a szocdem, bürokraciának az egyesült helyi-védelmi bizottságokat felrobbantani, elzárta a munkások elől a tömegharc útját, dezorganizálta az élcsapatot, megbénította a proletariátust. És miután ellene volt a szociáldemokraciával való közös védelmi frontnak, a szociáldemokraciával a zavar és kapituláció egységfrontjába sodródik.
És most a romok előtt állva, a Komintern vezetősége leginkább a világosságtól és a kritikától retteg. Felőle a világforradalom pusztulhat, csak felfuvalkodott presztizse maradjon meg. A csődbejutottak igyekeznek zavart kelteni, a tényeket eltüntetni, a nyomokat eltörölni. Azt a tényt, hogy a német párt az első csapások alatt "csak" 1,200.000 szavazatot vesztett - a választók 4 milliós növekedése mellett - a "Pravda" "óriási politikai győzelemnek" könyvelte el. Épp így proklamálta Sztálin 1924-ben óriási győzelemnek azt a tényt, hogy a harc nélkül visszavonuló német munkások akkor 3,600.000 szavazatot adtak a kommunista pártnak. Ha a két apparátus által becsapott és védtelenségre kárhoztatott proletariátus ezúttal a pártnak 5 millió szavazatot adott, úgy ez csak azt jelenti, hogy kétszer és háromszor annyi szavazatot kapott volna a párt, ha meg lett volna a bizalom a vezetőségben. A proletariátus hatalomra emelte volna a pártot, ha az képesnek mutatkozott volna a hatalom átvételére és megtartására. De a pártvezetőség nem hozott a proletariátusnak egyebet, mint zavart, cikkcakkot, vereséget és szerencsétlenséget.
Igen, még 5 millió kommunista jelent meg egyenként a választóurnák előtt. De az üzemekben és az utcákon nem léteznek. Fejetlenek, széjjelszórtak, demoralizáltak. Az apparátus igája által meg vannak fosztva önállóságuktól. A sztálinizmus bürokratikus terrorja megbénította akaratukat még mielőtt a fasizmus bandita terrorja sorra került volna.
Világosan, szabatosan és nyíltan meg kell mondani: a sztálinizmus Németországban megélte a saját augusztus negyedikéjét. Németország leghaladottabb munkásai ezentúl csak szégyenérzettel, a gyűlölet és átok szavaival fognak a sztálini bürokrácia uralmának korszakáról beszélni. A hivatalos kommunista pártról elhangzott az ítélet. Ez a párt most széjjel fog hullani, felmorzsolódik, a semmibe vész. Semmiféle mesterséges eszköz nem menti meg többé.
A német kommunizmus csak új alapokon és új vezetés mellett támadhat új életre.
Az egyenlőtlen fejlődés törvénye a sztalinizmus sorsán is mutatkozik. A különböző országokban a feloszlás különböző stádiumaiban van. Hogy milyen mértékben fog Németország tragikus tapasztalata a többi Kominternszekció újjáéledésére kihatni, azt a jövő fogja megmutatni. Németországban a sztálinizmus végzetes dala mindenesetre befejeződött.
A német proletariátus talpra áll, a sztálinizmus - soha. A német munkásságnak az ellenség félelmetes csapásai alatt fel kell építenie az új pártot. A bolseviki-leninisták e munkának szentelik teljes erejüket.
Prinkipo, 1933. március 14.
1 Vörös Szakszervezeti Ellenzék.