Író: Lev Trockij
Forrás: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1933. március, 33. szám.
Fordítás: Sipos András
HTML: P.G.
Az ÖK/b/P Központi Bizottsága tagjainak
Az ÖK/b/Р Központi Ellenőrző Bizottsága tagjainak
A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága Elnökségének
Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy tájékoztassam önöket leányom öngyilkosságának okairól és körülményeiről.
1930 végén önök, kérésemre, lehetővé tették tuberkulózisban szenvedő leányom, Zinaida Volkova számára, hogy ötéves kisfiával, Vszevoloddal együtt gyógykezelés céljából időlegesen Törökországba távozzon. Akkor nem gondoltam arra, hogy ezen liberalizmus mögött Sztálin hátsó gondolatai rejlenek. Leányom 1931 januárjában érkezett meg, légmellel mindkét tüdején. Tíz hónapi törökországi tartózkodás után, a szovjet külképviseletek folytonos ellenkezése dacára, sikerült megszerezni az engedélyt ahhoz, hogy Németországba utazhasson kezelésre. A kisfiú egyelőre nálunk maradt Törökországban, ezzel is tehermentesíteni akartuk a beteget. Egy idő után a német orvosok megállapították, a légmell megszüntethető. Zinaida jobban lett, arról ábrándozott, hogy fiával együtt visszatér a Szovjetunióba. Ott maradt a kislánya és a férje, akit Sztálin, mint leninista bolseviket száműzetésben tart.
Önök 1932. február 20-án közzétett rendeletükkel rajtam, feleségemen és fiunkon kívül leányomat, Zinaida Volkovát is megfosztották a szovjet állampolgárságtól, aki csupán gyógykezelése miatt tartózkodott külföldön, ahova önök szovjet útlevéllel engedték el. Nem játszott, és egészségi állapota miatt nem is játszhatott semmiféle szerepet a politikai küzdelemben. Tartózkodott mindentől, ami akár csak árnyékot vethetett volna "megbízhatóságára". Állampolgársága elvételének nem volt más értelme, mint az ellenem irányuló bosszú. Az ő számára ez annyit jelentett, hogy elszakították kislányától, férjétől, barátaitól, az egész megszokott életétől. Húga halála, majd saját betegsége áltál egyébként is megviselt lelkivilága ezzel újabb csapást szenvedett el, amely annál súlyosabb volt, mivel teljesen váratlanul érte, és ő semmiféle okot nem szolgáltatott rá. A pszichiáterek egybehangzóan azt mondották, hogy csak az mentheti meg őt, ha a lehető legrövidebb időn belül visszatér megszokott körülményei közé, családjához, munkájához. Éppen ettől a lehetőségtől fosztotta meg őt az önök 1932. februári dekrétuma. A hozzá közelállók minden arra irányuló igyekezete, hogy a betegre nézve oldják fel a rendelkezést, mint önök is tudják, hasztalannak bizonyult.
A berlini orvosok ragaszkodtak ahhoz, hogy legalább a fiát, amilyen hamar csak lehet, visszakapja. Úgy látták, hogy ez még lehetőséget adhat az anya lelki egyensúlyának helyreállítására, önök azonban a hatéves gyermek szovjet állampolgárságát is elvették, ami Konstantinápolyból Berlinbe való eljutásának a nehézségeit megtízszerezte. Egy fél év ment el a szüntelen és eredménytelen próbálkozásokra több országban. Csak egy véletlen koppenhágai utazásom tette lehetővé, hogy áthozzuk a gyereket Európába. Innen hat hét alatt, a legnagyobb nehézségek közepette tette meg az utat Berlinig. Nem tölthetett azonban édesanyjával több időt, mint egy hetet, mivel Schleicher tábornok rendőrsége, kétségkívül Sztálin ügynökeinek ármánykodása folytán, úgy döntött, hogy kiutasítja a lányomat Berlinből. Hová menjen? Törökországba? Prinkipó szigetére? De a kisfiúnak iskolára volt szüksége, a lányomnak pedig állandó orvosi felügyeletre, normális családi életre és munkakörülményekre. Ezt az újabb csapást már nem bírta elviselni. Január 5-én gázzal megmérgezte magát. Harminc évet élt. Kisebbik lányom, Nyina, akinek a férjét Sztálin magánzárkába csukatta, és már ötödik éve tartja ott, 1928-ban, nem sokkal Alma-Atába váló száműzetésem után, kórházba került. Roncsoló tüdövész támadta meg. Hozzám intézett teljesen személyes jellegű levélét, amelyben nem volt a legcsekélyebb politikai vonatkozás sem, önök 70 napig visszatartották. Emiatt a válaszom már nem találta életben. 26 éves korában halt meg.
Koppenhágai tartózkodásom idején, ahol a feleségem súlyos betegség miatt kezdte el kezeltetni magát, én pedig készülődtem a gyógykezelésre, Sztálin a TASZSZ útján azt az álhírt hozta az európai rendőrségek tudomására, hogy Koppenhágában „trockista konferencia” ült össze. Ennyi bőven elegendő volt ahhoz, hogy a dán szociáldemokrata kormány elébe menjen Sztálin akaratának és lázas sietséggel kiutasítson engem, megszakítva ezzel a feleségem számára létfontosságú gyógykezelést. Ez esetben, miként egy sor más alkalommal is, Sztálin legalább politikai célokból szövetkezett ellenem a kapitalista rendőrséggel. A lányom üldözésének azonban a legcsekélyebb politikai értelme sem volt. Megfosztása az állampolgárságtól, az, hogy elvették tőle az utolsó reményt: megszokott környezetébe visszakerülve felépülhet, és végül a Berlinből való kiutasítása (nyilvánvalóan Sztálinnak tett szolgálat a német rendőrség részéről), mindez a közönséges bosszú minden politikai tartalmat nélkülöző megnyilvánulása, semmi több. A lányom világosan számot vetett a helyzetével. Megéltette, hogy nem menekülhet az őt Sztálin kedvéért üldöző európai rendőrség karmai közül. Ez a felismerés kergette a halálba 1933. január 5-én. Ilyenkor azt szokták mondani, hogy "önként választotta a halált". Nem, ő nem szabad elhatározásából halt meg. Sztálin kergette a halálba.
Csupán ennek közlésére szorítkozom, messzebb menő következtetéseket nem vonok, le. Eljön ennek is az ideje. A következtetéseket majd az újjászülető párt fogja levonni.
L. Trockij