Író: Lev Trockij
Forrás: Trocki: A spanyol tanulság! - A Nemzetközi Kommunisták Könyvtára II. sorozat, I. füzet.
Először megjelent: "Socialist Appeal," 2. évfolyam, 8. szám.
Fordítás: Terebessy Károly
HTML: P.G.
Európa hatalmas és kemény iskolává lett a proletariátus számára. Egyik ország a másik után válik olyan események színhelyévé, melyek a munkásságtól nagy és véres áldozatokat követelnek meg, eddig azonban csak a proletariátus ellenséginek győzelméhez vezettek. (Olaszország, Németország, Ausztria...) A régi munkáspártok politikája megmutatja, hogyan nem szabad a proletariátust vezetni, hogyan nem lehet a győzelmet előkészíteni.
A spanyol polgárháború, amikor ezek a sorok íródtak, még nem fejeződött be. Az egész világ munkásságva feszült figyelemmel várja a spanyol proletariátus győzeméről szóló hírt. Ha bekövetkezik ez a győzelem, amit bizton remélünk, azt kell majd mondanunk: a munkásság győzött, bár a vezetőség mindent megtett, hogy vereségét előkészítse. Annál nagyobb tisztelet és megbecsülés a spanyol munkásoknak!
A spanyolországi szocialisták és kommunisták a népfronthoz tartoznak, amely egyszer már elárulta a forradalmat, de a munkások és parasztok támogatásával megint győzelemre jutott és februárban megalakította a "köztársasági" kormányt. Hat hónappal később a "köztársasági" hadsereg a nép ellen vonul. A népfrontkormány tehát a nép filléreiből a tiszti kasztot táplálta, ellátta tenkintéllyel, hatalommal és fegyverrel, vezénylete alá fiatal munkásokat és parasztokat állított - és mindezt azért, hogy az aztán annál könnyebben készíthesse elő a munkások és parasztok megsemmisítését.
Sőt, még most, a polgárháború alatt is megtesz a népfrontkormány minden tőle tehetőt, hogy a győzelmet megnezítse. A polgárháború tudvalevőleg nemcsak katonai, hanem politikai intézkedéseket is megkövetel. Tisztán katonai értelemben a spanyol forradalom eddig még nem ér fel ellenségeivel. Ereje abban van, hogy nagy tömegeket tud talpra állítani. Sőt a reakciós katonatisztektől is el tudja venni hadseregüket: ehhez csak az kell, hogy következetesen és bátran felállítsa a társadalmi átalakulás programját. Hirdetni kell, hogy a föld, a gyárak és üzemek most már a kapitalistáktól a nép tulajdonába mennek át. Erélyesen hozzá kell látni e program megvalósításához azokon a vidékeken, ahol a hatalom a munkásság kezében van. A fasiszta hadsereg e program hatásának 24 óra hosszat se tudna ellentállani: a katonák megkötözve szolgálták ki tisztjeiket a munkásmilícia legközelebbi parancsnokságának. De a polgári miniszterek nem járulhatnak hozzá ilyen programhoz. Lassítják a szociális forradalmat és inkább elnézik, hogy a munkások és parasztok akár tízannyi vért is ontsanak. Azt remélik ezek az urak, hogy így a győzelem után ismét lefegyverezhetik a munkásságot és tiszteletet szerezhetnek a magántulajdon szent törvényének. Ez a népfront igazi lényege. Minden egyéb csak frázis és hazugság!
Mostanában a népfront sok híve szemrehányóan csóválja a fejét a madridi kormány miatt: "Hogy nem láthatták ezt előre? Miért nem tisztították meg idejében a hadsereget? miért nem foganasítottak előzetes óvintézkedéseket?" Különösen sok ilyen kritikus akad Franciaországban, ahol pedig a népfrontvezérek politikája semmiben sem különbözik spanyol kollégáikétól. Spanyolország szörnyű tanulsága ellenére is előrelátható, hogy a Blum-kormány se fog semmiféle tisztogatást végezni a hadseregben. Miért? Mert a munkásszervezetek koalícióban vannak a radikális szocialistákkal s ennek következtében a burzsoázia foglyai.
Naiv dolog azon siránkozni, hogy a spanyol köztársaságiak, vagy a szocialisták, vagy a kommunisták semmit se láttak előre és mindent elmulasztottak. Egyáltalán nem ennek vagy annak a miniszternek vagy vezérnek az előrelátásáról van szó, hanem a politika általános irányáról. Egy munkáspárt, ha politikai szövetségre lép a radikális polgársággal, ezzel lemond a kapitalista militarizmus elleni harcról. A polgári uralomnak, vagyis a termelőeszközök magántulajdonának fenntartása elképzelhetetlen anélkül, hogy a kizsákmányolókat a fegyveres hatalom ne támogassa. A tisztikar a tőke védőrsége. Nélküle a burzsoázia egy napig se tudna meglenni. Az emberanyag kiválogatása, kiképzése és nevelése a tisztikart a maga egészében a szocializmus engesztelhetetlen ellenségévé teszi. Így van ez az összes polgárállamokban. A veszély nem a hangoskodó és demagóg katonák oldaláról fenyeget, akik nyíltan mint fasiszták lépnek fel; sokkal komolyabb az a veszély, hogy a proletárforradalom közeledtével az egész tisztikar a proletariátus hóhérának bizonyul. Száz vagy ötszáz reakciós agitátort kidobni a hadseregből tulajdonképen azt jelenti, hogy marad minden a régiben. A tisztikart, amelyben évszázados hagyományok a nép hajcsárait tömörítették, teljesen és maradéktalanul el kell bocsátani, le kell fokozni, szét kell verni. A kaszárnyaélethez szokott, a tisztikar befolyása alatt álló hadsereget néphadsereggel kell helyettesíteni, vagyis a munkások és parasztok demokratikus szervezetével. Más megoldás nincs. De egy ilyen hadsereget nem lehet összeegyeztetni a nagy és kis kizsákmányolók uralmával. Hozzájárulhatnak-e polgári köztársaságiak az e fajta rendszabályhoz? Semmi esetre sem. A népfrontkormány, vagyis a munkások és a burzsoázia koaliciós kormánya, lényegénét fogva a bürokrácia és a tisztikar előtti kapituláció kormánya. Ez a spanyol események legfőbb tanulsága és ezt ma az emberéletek ezreivel kell megfizetni.
Hogy a munkásvezérek politikai szövetségre lépnek a burzsoáziával, azt a "köztársaság" védelmével indokolják. A spanyol tapasztalat mutatja, hogy mi ez a védelem a valóságban. A "köztársasági" és "demokrata" szavak általában nem egyebek tudatos csalásnál, amely az osztályellentétek elleplezésére szolgál. A polgár köztársasági mindaddig, amíg a köztársaság a magántulajdont védi. A munkásság pedig arra használja fel a köztársaságot, hogy a magántulajdont megdöntse. Más szavakkal: a köztársaság elveszti a polgár számára minden értékét abban a pillanatban, amikor a munkás szemében értékessé kezd válni. A radikálisok nem alkothatnak szövetséget a munkáspártokkal anélkül, hogy a tisztikarban támaszpontot ne biztosítsanak maguknak. Nem véletlenül lett Daladier Franciaországban a hadügyminisztérium vezetője. A francia burzsoázia már nem egyszer rábízta ezt a tisztet, és még sohasem csalódott benne. Hogy Daladier képes lehetne a hadsereget megtisztítani a reakciós elemektől és a fasisztáktól, vagyis szét tudná kergetni a tisztikart, azt csak olyan emberek hihetik, mint Maurice Paz vagy Marceau Pivert. De őket senki sem veszi komolyan.
Itt azonban félbeszakítanak bennünket egy közbeszólással? "Már hogy bocsáthatnók el a tisztikart? Hiszen ez azt jelenti, hogy a hadsereg felbomlik és az ország védtelenül ki van szolgáltatva a fasizmusnak. Hitler és Mussolini ennél jobbat nem is kívánhatnának maguknak". Mindezek az érvek már régóta és igen jól ismeretesek. Így beszéltek az orosz kadettek, szociálforradalmárok és mensevikek 1917-ben. Így beszéltek a spanyol népfront vezérei. A spanyol munkások félig-meddig el is hitték ezeket az érveket, amíg saját tapasztalatuk révén meg nem győződtek arról, hogy a legközelebbi fasiszta ellenség a spanyol hadseregben ül. Nem hiába tanította öreg barátunk Liebknecht Károly: "A főellenség a saját országunkban van".
A "L'Humanité" siránkozva könyörög, hogy szabadítsák meg a hadsereget a fasisztáktól. De mi haszna van ennek a könyörgésnek? Megszavazni a hadsereg fenntartásához szükséges hiteleket, Daladier-val és rajta keresztül a finánctőkével szövetségre lépni, a hadsereget Daladiernak kiszolgáltatni - és ugyanakkor azt követelni, hogy ez a keresztül-kasul kapitalista hadsereg a "népet" és ne a tőkét szolgálja, ez vagy tökéletes hülyeség vagy a dolgozó tömegek tudatos becsapása.
"De csak nem maradhatunk hadsereg nélkül", ismételgetik a szocialista és kommunista vezérek, "hiszen meg kell védenünk Hitler ellen demokráciánkat és vele a Szovjetuniót!" A spanyol tanulság után nem nehéz előrelátni, hogy milyen következményekkel jár ez a politika, úgy a demokrácia, mint a Szovjetunió számára. A tisztikar kiválasztja a legkedvezőbb pillanatot, hogy a feloszlatott fasiszta szövetségekkel támadásba menjen át a dolgozó tömegek ellen, s ha győzelmet arat fölöttük, teljesen elpusztítsa a polgári demokrácia nyomorúságos maradványait és kezet nyujtson Hitlernek a Szovjetunió elleni közös harcra.
Nem lehet felháborodás, sőt undor nélkül olvasni a "Populaire"-nek és "Humanité"-nek a spanyol eseményekre vonatkozó cikkeit. Ezek az emberek nem tanulnak semmit. Nem akarnak tanulni. Tudatosan behunyják szemüket a tények előtt. Számukra az a főtanulság, hogy minden áron meg kell őrizni a népfront "egységét", vagyis az egységet a polgársággal, a barátságot Daladier-val.
Daladier természetesen nagy "demokrata".
De kétséges lehet-e egy percig is, hogy Blum minisztériumában végzett hivatalos munkája mellett sokat dolgozik nemhivatalosan is, a vezérkarban és a tisztikarban? Ott ülnek a komoly férfiak, akik szembe tudnak nézni a tényekkel s nem részegülnek Blum módjára üres szónokiasságba. Ott felkészülnek minden eshetőségre. Kétségtelenül megbeszéli Daladier a katonaság vezetőivel a szükséges rendszabályokat arra az esetre, ha a munkások forradalmi aktivitást tanusítanának. A tábornokok természetesen szívesen fogadják őt. De maguk közt azt mondják: "Daladiert megtűrjük, míg a munkásokkal le nem számoltunk; akkor aztán majd erősebb urat ültetünk helyébe". Közben a szocialista és kommunista urak állandóan "Daladier barátunkról" beszélnek. A munkásoknak így kell hozzájuk szólni: "Mondd meg, hogy kivel jársz együtt és én megmondom, ki vagy!" Akik Daladier-ra, a tőke régi ügynökére bizzák a hadsereget, nem érdemlik meg a munkások bizalmát.
Spanyolország proletariátusa, éppúgy mint Franciaországé, természetesen nem akar fegyvertelenül állni Hitler vagy Mussolini előtt. De hogy ellenük megvédje magát, saját országában kell szétvernie az ellenséget. A burzsoáziát nem lehet legyőzni a tisztikar szétverése nélkül. A tisztikart nem lehet leverni a polgárság megdöntése nélkül. Minden győzelmes ellenforradalomban döntő szerepük volt a tiszteknek. Minden győzelmes forradalom, ha mély, társadalmi jellege volt, megsemmisítette a tisztikart. Így járt el a nagy francia forradalom a 18. század végén. Ezt tette az októberi forradalom 1917-ben. Ahhoz, hogy erre az útra lépjünk, abba kell hagyni a térdencsúszást a radikális polgárság előtt. A munkások és parasztok igazi szövetségét kell megteremteni a polgárság ellen, még pedig a radikális polgárság ellen is. Rábízni magunkat a proletariátus erejére, kezdeményező képességére, bátorságára. A proletariátus a maga oldalára fogja tudni vonni a katonákat. Az lesz a munkások, parasztok és katonák igazi hamisítatlan szövetsége. Ilyen szövetség jön létre és edződik meg a spanyol polgárháború tüzében. A nép győzelme a népfront végét és a Tanácsspanyolország kezdetét fogja jelenteni. A spanyolországi győzelmes társadalmi forradalom elkerülhetetienül átcsap Európa többi részére. Az olaszországi és németországi fasiszta hóhérok számára ez sokkal félelmetesebb minden diplomáciai szerződésnél és katonai szövetségnél.
1936. július 30. Lev Trockij.