Író: Lev Trockij, 1936. április 16.
Forrás: Trocki: A spanyol tanulság! - A Nemzetközi Kommunisták Könyvtára II. sorozat, I. füzet.
Fordítás: Terebessy Károly
HTML: P.G.
A Kreml falai között új szovjetalkotmányon dolgoznak, amely Sztálin, Molotov és mások szerint "a világon a legdemokratikusabb lesz." Mindenesetre az a mód, ahogyan ezt az alkotmányt kidolgozzák, alkalmas arra, hogy kétségeket ébresszen. Egészen a legutolsó időkig, sem a sajtóban, sem a gyűléseken nem beszéltek erről a nagy reformról. Az alkotmánytervezetet eddig még senkisem ismeri. Közben azonban Sztálin 1936. március 1-én Howardnak adott interjújában a következőket jelentette ki: "új alkotmányunkat valószínűleg ez év végén elfogadjuk". Így tehát Sztálin pontosan tudja, hogy mikor fogják elfogadni az alkotmányt, amelyről a nép eddig jóformán semmit sem tud. Amint látjuk, "a világ legdemokratikusabb alkotmányát" egyáltalán nem demokratikus módon dolgozzák ki és vezetik be.
Sztálin arról biztosítja Howardot és rajta keresztül a Szovjetunió népeit, hogy "az új alkotmány szerint a választás általános, egyenlő, közvetlen és titkos lesz". A munkásoknak a parasztokkal szembeni választási előjogai megszünnek. Mostantól kezdve, amint látjuk már nem a gyárak, hanem állampolgárok választanak: mindenki magáért. Miután már "nincsenek osztályok" a társadalom minden tagja egyenlő. A választójogot csupán bírói ítélet útján lehet valakitől megvonni. Mindezek az elvek a polgári demokráciából vannak átvéve, amit annak idején éppen a szovjetek váltotak le. A tanácsrendszert a párt mindig a demokrácia legmagasabb formájának tartotta. A szovjetrendszernek a proletariátus diktatúrájával együtt kell megszünnie, amelynek kifejezője. Így tehát az új alkotmány kérdése egy másik alapvetőbb kérdéshez vezet el: Vajjon mostantól fogva a diktatúra továbbra is erősödik-e majd, ahogy ezt minden hivatalos beszéd és cikk követeli, vagy pedig fordítva, enyhülni, gyengülni, "elhalni" kezd-e? Csak ennek a perspektívának a fényénél lehet az új alkotmány jelentőségét helyesen megítélnünk. Mindjárt hozzátehetjük, hogy a perspektíva egyáltalán nem a sztálini liberalizmus fokától függ, hanem az átmeneti állapotban levő szovjettársadalom reális struktúrájától.
A Pravda, hogy az új reformot megmagyarázza, homályosan és egyáltalán nem elővigyázatosan a Lenin által 1919-ben írt pártprogrammra hivatkozik, ahol tényleg az áll: "...a polititikai jogok megvonása és bármiféle szabadságkorlátozás csupán az előjogaikat védő vagy visszaállítani akaró kizsákmányolók kísérletei elleni időlegesen szükséges rendszabályok. Ugyanolyan mértékben, ahogyan az embereknek emberek által való kizsákmányolásának objektív lehetősége megszűnik, megszűnik az ilyen időleges rendszabályoknak a szükségessége is és a párt a korlátozások teljes eltávolítását fogja célul kitűzni." (Kiemelés a cikk szerzőjétől való.) Ezek a sorok kétségtelenül igazolják "a politikai jogok megvonásáról" való lemondást egy olyan társadalomban, ahol a kizsákmányolás lehetősége megszünt. - Azonban a program egyidejűleg "a bármiféle szabadságkorlátozás" megszüntetését is követeli. - Mert a szocialista társadalomba való átmenetet nem az jellemzi, hogy a parasztok a munkásokkal egyenlővé válnak és a 3-5% polgári eredetű állampolgár visszanyeri politikai jogait, hanem az, hogy a lakósság 100%-a teljesen szabad. Marx és Lenin szerint az osztályok megszűnésével nemcsak a diktatúra hal el, hanem maga az állam is. Azonban a mi a "szabadságkorlátozások" megszüntetését illeti, arról Sztálin semmit sem mondott sem Hovardnak, sem a Szovjetunió népeinek.
Molotov segítségére sietett, sajnos nem sok szerencsével. A "Temps" igazgatójának erre vonatkozó kérdésére Molotov így válaszolt: "Ma igen gyakran (?) semmi szükség sincs már azokra az adminisztratív rendszabályokra, amiket előbb alkalmaztunk, "de" a szovjethatalomnak természetesen erősnek és következetesnek kell lennie a terroristák és a társadalmi tulajdon megkárosítóival szembeni harcában.." Tehát: szovjethatalom szovjetek nélkül, proletárdiktatúra proletariátus nélkül és még hozzá, nem a burzsoázia elleni diktatúra, hanem... teroristák és tolvajok ellen. Ilyen államtípussal a pártprogram semmiesetre sem számolt.
Molotov arra vonatkozó ígérete, hogy "gyakran" a különleges rendszabályok nélkül is megvannak, amik immár szükségtelenek, már magában véve sem nagyon értékes. Azonban a rend ellenségeire vonatkozó hivatkozásával összefüggésben ez az ígéret is teljesen értékét veszti, mert velük szemben ezekről a rendszabályokról épenséggel nem lehet lemondani. Honnan jönnek a rendnek ezek az ellenségei, terroristák és tolvajok s még hozzá oly veszélyes számban, hogy állítólag még a diktatúra fenntartását is megokolják az osztálytalan társadalomban? Itt Molotovnak segítségére kell jönnünk: A Szovjetunió első éveiben a még be nem fejezett polgárháború légkörében a szociálrevolucionérek és fehérek terrorista tetteket követtek el. Azonban amikor a volt uralkodó osztály reményét vesztette, vége lett a terrorizmusnak is. A kulákterror, amelyeknek még ma is megvannak az utóhangjai, mindig csak helyi jelleggel bírt és a szovjeturalom elieni partizán háborút egészítette ki. Nem erről beszél Molotov. Az új terror nem alapszik sem a régi uralkodó osztályon, sem a kulákokon. Az utolsó évek terroristái kizárólag a szovjetfiatalságból, a komszomol soraiból és a pártból rekrutálódnak. Az egyéniterror, amely teljesen képtelen arra, hogy a maga elé állított feladatokat megoldja, mégis nagyon fontos szimptomatikus jelentőséggel bír, mert a bürokrácia és a széles néptömegek és különösképen a fiatal nemzedék közötti ellentét élességét jellemzi. A terrorizmus a bonapartizmus tragikus pendantja. A bürokrata, mint egyén fél a terrortól, a bürokrácia azonban mint egész; politikai monopoliumának igazolására igen eredményesen használja ki. Sztálin és Molotov ebben a tekintetben sem találták fel a puskaport.
Azonban sokkal rosszabb az, hogy a két interjúból, valamint a hozzájuk fűzött komentárokból egyáltalán nem vehető ki, hogy milyen természetű lesz az az állam, amelynek új alkotmányát kidolgozzák. A szovjetrendszer hivatalosan a proletárdiktatúra kifejeződését jelentette. Azonban, ha megszüntek az osztályok, megszünt a diktatúra társadalmi alapja is. Ki most annak a hordozója? Nyilvánvalóan a maga egészében vett lakosság. Ha azonban a diktatúra hordozójává az egész, az osztályellentétektől megszabadított nép lesz, akkor ez nem jelent mást, mint a diktatúrának a szocialista társadalomba való feloldódását és ebből következőleg - az állam likvidálását. A marxista logika megsebezhetetlen. Az állam likvidálása a bürokrácia likvidálásával kezdődik. Vajjon az új alkotmány a GPU likvidálását jelenti-e. Csak próbálna meg valaki a Szovjetunióban erről beszélni: a GPU azonnal meggyőző bizonyítékokkal cáfolná meg. Az osztályok megszüntek, a szovjetek szintén. Az állam osztály-elmélete a porban hever, de a bürokrácia megmaradt. Ez az, amit be kellett bizonyítani.
Később még vissza fogunk térni arra a kérdésre, hogy az általános, egyenlő és közvetlen választójog mennyiben felel meg minden állampolgár - állítólag - elért társadalmi egyenlőségének. Ha ez igaz, úgy annál megoldatlanabbnak tűnik fel a kérdés: miért kell ebben az esetben mostantól kezdve a választásnak titkosnak lennie? Kitől fél tulajdonképen a szocialista állam lakossága? Milyen támadásoktól kell őket megvédeni? Ha a gyerekek a sötétben félnek, úgy ennek a félelemnek tisztán biológiai alapja van. Ha azonban felnőtt emberek nem merik nyíltan megmondani véleményüket, úgy ennek a félelemnek politikai jellege van. És a marxisták részére a politika az osztályharc egyik funkciója. A kapitalista társadalomban a választás titkos jellegének az a célja, hogy a kizsákmányoltakat megóvja a kizsákmányolók terrorja elől. Ha a burzsoázia végre is beleegyezett ezekbe a reformokba - természetesen a tömegek nyomása alatt - úgy ezt csak azért tette, mert magának is érdeke, hogy az általa teremtett államot, legalább részben megvédje a demoralizálódástól. Azonban a Szovjetunióban nem lehetséges a kizsákmányolók által a dolgozókra gyakorolt nyomás. Kitől kell tehát a szovjetpolgárt a választás titkossága által megvédeni?
A régi szovjetalkotmányban a nyílt szavazást a forradalmi osztálynak a polgári és kispolgári ellenség elleni fegyvereként vezették be. Ugyanezt a célt szolgálta a választójog korlátozása is. Ma a forradalom utáni második évtized végén már nincs többé osztályellenség, de a dolgozók oly félénkek, hogy csupán a titkosság leple alatt tudnak szavazni. Azonban éppen a néptömegekről, még pedig túlnyomó többségükről van szó, mert éppenséggel nem lehet feltételezni, hogy a titkos szavazást speciálisan az ellenforradalmi kisebbség kedvéért vezették be.
Ki terrorizálja tehát a népet? A felelet világos: a bürokrácia. A választás titkosságával a dolgozókat saját magával szemben akarja megvédelmezni. Sztálin ezt meglehetősen leplezetlenül be is ismeri. Arra a kérdésre, hogy miért szükséges a titkos választás, szószerint ezzel felel: Mert mi a szovjetembernek teljes szabadságot akarunk adni abban, hogy azokra szavazzon, akit meg akar választani. Ily módon tudjuk meg Sztálintól, hogy ma "a szovjetember" nem szavazhat azokra, akiket meg akar választani.
"Mi" azonban meg akarjuk nekik ezt a lehetőséget adni. Kik azok a "mi"? akik ezt a választási szabadságot nyújthatjuk vagy nem nyújthatjuk. Ez az a réteg, melynek nevében Sztálin beszél és cselekszik: a bürokrácia. Sztálinnak még csak azt kellett volna ehhez hozzáfűznie, hogy fontos beismerése a pártra épp úgy vonatkozik, mint az államra, s hogy ő éppen annak a rendszernek köszönheti főtitkári állását, amely rendszer a tagoknak nem engedi meg, hogy azokat válasszák meg, akiket választani akarnak. Már magában az a mondat "mi meg akarjuk adni a szovjet embernek", minden alkotmánynál fontosabb, amelyet Sztálin megírhat, mert ez a rövid mondat már egy kész és nem fiktív alkotmány.
Ugyanúgy, mint annak idején az európai burzsoázia, a szovjetbürokrácia is kényszerítve érzi magát, hogy a titkos választáshoz nyúljon, hogy az államaparátus egyrészét, amelyet a "magántulajdon elve szerint" kihasznál, megtisztítsa attól a korrupciótól, amit maga okozott. Sztálin mellékesen a reformnak ezt a motívumát is szellőztette: "nálunk nem kevés intézmény van" mondta Howardnak "amik rosszul dolgoznak... a titkos választás a Szovjetunióban ostor lesz a lakosság kezében a rosszúl működő hatalmi szervek ellen". Ez a második figyelemreméltó beismerés! A bürokrácia miután saját kezüleg megteremtette a szocialista társadalmat szükségesnek érzi... az ostort. Nemcsak azért, mert a hatalmi szervek "rosszul dolgoznak" hanem főleg azért is, mert ezek keresztül-kasul át vannak rágva az ellenőrizhetetlen klikkek gazságaitól.
A napvilágra került elrémítő bürokratikus demoralizálódás több esetével kapcsolatban Rakovszki már 1928-ban a következőket írta: "a botrányok egyre növekvő dagályával kapcsolatban a legjellegzetesebb és legveszélyesebb a tömegek paszivitása, a kommunistáké még inkább, mint a pártonkívülieké, a hallatlan önkény oly megnyilvánulásaival szemben, amelyeknek a munkások maguk is tanui voltak. A hatalmonlévőktől való félelemtől vagy egyszerűen politikai egykedvűségből minden tiltakozás nélkül tértek napirendre a dolgok felett vagy pedig legfeljebb morogtak". Azóta 8 év telt el és a helyzet összehasonlíthatatlanúl megrosszabbodott. A sztálini önkényuralom a rokoni alapon való uralkodást, az önkényt, a zabolátlanságot, a sikkasztást és megvesztegetést uralmi rendszerré emelte fel. Az apparátus rohadtsága, amely lépésről-lépésre láthatóbbá vált, végül is magának az államnak a létét fenyegette, ami pedig az uralkodó réteg hatalmának, járadékának és előjogainak forrását képezi. Reformra volt szükség. Megrémülve saját kezeinek munkájától - a Kreml élei azzal a felhívással fordultak a lakossághoz, hogy segítsen az uralkodó apparátust megtisztítani és rendbehozni.
Miközben a bürokrácia a népben keresi a megmentő ostort egyúttal ultimatív feltételt szab: csak semmi politika. A legszentebb funkció, úgymint eddig, a "Vezér" monopóliuma kell hogy maradjon. Az amerikai érdeklődőnek a pártokra vonatkozó kényes kérdésére Sztálin így válaszolt: "Mikor nincs többé osztály, amikor az osztályok közötti határ elmosódik (nincs többé osztály" a nemlétező! "osztályok közötti határ elmosódik" T.L.) megmarad egy csekély, azonban nem alapvető különbség a szocialista társadalom különböző rétegel között, nem lehet talaja az egymással küzdő pártok megteremtésének. Ahol nincs több osztály, ott nem lehet több párt sem, mert a párt az osztály egy része". Minden szó egy hiba, sőt kettő!
Sztalinnál úgy fest a dolog, mintha az osztályhatárok élesen megvont vonalak lennének és minden osztálynak adott időben csak egy párt felelne meg. A pártok osztálytermészetéről szóló marxista tan itt egy nevetséges bürokratikus karikatúrává torzul el. A politikai dinamikát a történelmi folyamatból teljesen száműzi - az adminisztrativ rend érdekében. A valóságban az egész politikai történelemben egy példát sem találhatunk arra, hogy egy osztálynak csupán egy párt felelt volna meg. Az osztályok nem egyöntetűek, hanem belső ellentmondások folytán szakadozottak, sőt közös feladatok megoldásához sem közelednek másképen, mint az irányzatok, csoportok és pártok belső küzdelmén keresztül. Bizonyos korlátozásokkal bele mehetünk abba, hogy "a párt az osztály egy része". De miután egy osztálynak sok "része" van - egyesek előre, mások hátra felé néznek - ezért egy és ugyanazon osztály több pártot alakíthat ki. Ugyanebből az okból, egy párt több osztály részeire is támaszkodhatik. Figyelemreméltó, hogy Sztálin eme botrányos hibája teljesen önzetlen, mert hiszen a Szovjetunióra vonatkozólag abból a megállapításból indult ki, hogy egyáltalában nincsenek osztályok. Vajjon melyik osztálynak képezi a V.K.P. az egyrészét - az osztályok megszüntetése után. Az elmélet birodalmába való elővigyázatlan kirándulásával Sztálin többet bizonyít, mint amennyit akart. Érveléséből nem az adódik, hogy a Szovjetunióban nincsenek különböző pártok, hanem, hogy ott egyáltalában nem lehet semmilyen párt, ahol nincsenek osztályok, ott a politikának semmi helye. Csakhogy Sztálin ezzel a törvénnyel szemben kedves kivételt tesz annak a pártnak az érdekében, amelynek ő a főtitkára.
A pártokra vonatkozó sztálini elmélet tarthatatlansága legjobban a munkásosztály történelmében nyílvánul meg. Habár a munkásosztály társadalmi szerkezete szerint a kapitalista társadalom összes osztályai közül a leginkább egyöntetű, az oly "közbeeső rétegek", mint a munkásarisztokrácia és a vele összekötött munkásbürokrácia a reformista pártok megteremtéséhez vezetnek, amik elkerülhetetlenül a polgári uralom eszközévé válnak. Hogy a sztálini szociológia álláspontjáról a munkásarisztokrácia és a proletártömegek közötti külömbség "alapvető" vagy csupán "csekély" ez teljesen mindegy. De éppen ebből a különbségből nőtt ki a III. Internacionálé megteremtésének szükségessége. Másrészt azonban nem lehet kétség afelől, hogy a szovjettársadalom szerkezete jóval egyenetlenebb és összetettebb, mint a kapitalista országok proletariátusának szerkezete. Így tehát bőségesen nyújthat több pért részére termékeny talajt.
Sztálint a valóságban nem Marx szociológiája, hanem a bürokrácia monopóliuma érdekli. Ez egyáltában nem egy és ugyanaz. Minden munkásbürokrácia még akkor is, ha nem rendelkezik államhatalom felett, nagyon is hajlamos arra a nézetre, hogy a munkásosztályon belül nincs "termékeny talaj" - az ellenzék részére. A brit Labour Party a forradalmárokat azzal az indokolással kergeti ki a szakszervezetekből, hogy az "egységes" munkásmozgalom sorain belül nincs helye a pártharcnak. Ugyanezt az álláspontot képviseli Vandervelde, Leon Blum, Jouhaux, stb. A cselekvési módot nem az egység metafizikája, hanem a privilegizált klikkek egoisztikus érdekei diktálják. A szovjetbürokrácia összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, gazdagabb és magabiztosabb, mint a polgári államok munkásbürokráciája. A Szovjetunióban a magasabban kvalifikált munkások olyan előjogokat élveznek, amilyeneket Európa és Amerika legmagasabb munkakategóriái sem ismernek. Ez a kettős réteg: a bürokrácia, amely a munkásarisztokráciára támaszkodik, uralja az országot. A Szovjetunió uralkodó pártja nem más, mint a privilegizált réteg politikai gépezete. A sztálini bürokráciának van mit elvesztenie, de nincs mit nyernie. Nincs szándékában odaadni azt, amit birtokol. A "termékeny talajt" továbbra is a maga részére akarja megtartani. Bár a szovjetéra első idejében a bolsevista pártnak monopol helyzete volt az országban, de ezt a két jelenséget azonosítani annyit jelent, mint a látszatot a lényeggel összetéveszteni. A polgárháború éveinek rendkívül nehéz történelmi körülményei között, a bolsevik párt arra kényszerült, hogy ideiglenesen betiltsa a többi pártot, nem azért, mintha nem lett volna meg a "termékeny talaj" számukra, ebben az esetben nem is lett volna szükség betiltásukra - hanem azért, mert a termékeny talaj adva volt és ez veszélyessé tette őket. A párt nyíltan megmondta a tömegeknek azt, amit tett, mert mindenki előtt világos volt, hogy az életveszélyben levő elszigetelt forradalom védelméről van szó. Ma a bürokrácia annál jobban szépíti a szociális valóságot, minél szemtelenebbül akarja azt a saját előnyére kihasználni. Ha igaz lenne az, hogy a szocializmus birodalma már megvalósuit és a politikai pártok termőtalaja eltünt, úgy nem lenne szükség a politikai pártok betiltására. Csupán az maradna hátra, hogy a program értelmében a "bármiféle szabadságkorlátozásokat" megszüntessék. De egy ilyen alkotmányról a bürokrácia senkit sem enged nyilatkozni. Az egész építmény belső csalárdsága és hazugsága szembeszökő. Sztálin megkisérelve, hogy kérdezője természetes kételyeit eloszlassa, hozzáteszi: "választólistákat nem csak a KP, hanem az összes lehetséges pártonkívüli szervezet is fel fog állítani. Ezek nálunk százakra mennek..." A szovjettársadalom minden közbeeső rétegének meg lehetnek a maga különleges érdekei és a meglevő sokféle társadalmi szervezeten keresztül fejezheti ki ezeket. A szovjetalkotmány éppen ezen okból a "világ legdemokratikusabb alkotmánya" lesz.
Ez a szofizmus sem jobb a többinél. A szovjettársadalom legfontosabb "közbeeső rétegei" a bürokrácia élei, a munkásarisztokrácia középső és alsó rétegei, a kolhozarisztokrácia, a munkástömegek és kolhozparasztok középrétegei, az egyes parasztok, a munkások és parasztok alsótömegei, amelyek a lumpenproletariátusba mennek át, bezpizornyík, prostituáltak. stb. Ami a szovjet társadalmi szervezeteit illeti - szakszervezetek, szövetkezetek, kultúr és sport egyesületek stb. - úgy azok semmi esetre sem különböző "középrétegeket" képviselnek, mert mindegyiküknek megvan egy és ugyanazon hierarchisztikus szerkezete, még azokban az esetekben is, ahol e szervezetek, privilegizált körökre támaszkodnak, mint pl. a szakszervezetek és szövetkezetek, ahol aktív szerepet kizárólag a privilegizált élek képviselői játszanak és az utolsó szó mindig a "párté" azaz a vezénylő réteg politikai szervezetéé. Tehát a politikamentes szervezeteknek a választásban való résztvétele nem más, mint a különböző bürokrata klikkek versengése a Kreml által kijelölt határok között. Az uralkodó élek ily módon próbálnak megtudni egyes rejtett titkokat és az uralmat megfiatalítani, anélkül, hogy megengednék a politikai harcot, amelynek okvetlen ellenük kellene irányulnia.
A bürokrácia, legautoritatívabb vezérének személyében újra bebizonyította, hogy mily keveset ért azokból a történelmi tendenciákból, amelyek őt is mozgatják. Ha Sztálin azt mondja, hogy a szovjettársadalom középrétegei közötti különbség "csekély, de nem alapvető", úgy nyilvánvalóan az a tény van szeme előtt, hogy eltekintve az egyes parasztoktól, akiknek száma akkora, hogy még ma is be lehetne velük telepíteni Čsr-t, az összes többi "középrétegek" a termelőeszközök kollektivizálásán nyugszanak. Ez nem lehet vitás! Azonban a mezőgazdaság kollektív azaz csoporttulajdona és az ipar nacionalizált tulajdona egy "alapvető" különbség marad: ez a jövőben még sok munká adhat. Itt nem akarunk belemenni ennek a fontos ténynek a tárgyalásába. Ma jóval döntőbb jelentősége van a "középrétegek" közötti ama különbségnek, amit nem a termelőeszközökhöz, hanem a fogyasztási cikkekhez való viszony határoz meg. Az elosztási kör csupán a termelési körnek a "felülépítménye". Közben azonban az emberek mindennapi életére éppen az elosztási kör mérvadó. A termelőeszközök tulajdonának szempontjából egy marsall és takarítónő közötti különbség, tröszt főnöke és egy tanulatlan munkás, egy népbiztos fia és egy bezprizornyi közötti különbség nem "alapvető". De ezek hercegi lakásokban laknak, az ország különböző részein több nyaraló felett, a legjobb autókkal rendelkeznek s már régen elfelejtették, hogyan kell egy csizmát tisztítani. A többiek fabarakokban laknak, nyomorultul szinte éhezve tengődnek és csak azért nem tisztítják csizmákat, mert mezítláb járnak. A magas hivatalnokok részére ez a különbség csekély, tehát nem figyelemreméltó. A tanulatlan munkás előtt - nem ok nélkül - "lényegesnek" látszik.
Molotov szavai szerint a diktatúra tárgyát a Szovjetunió terroristái mellett, a tolvajok képezik. De már maga az a tény, hogy ezt a foglalkozást oly sokan űzik - legbiztosabb jele a társadalom nyomorának. Ahol a lakosság túlnyomó többségének olyan alacsony az anyagi színvonala, hogy a kenyér és a csizmák magántulajdonát agyonlövéssel kell megvédeni, ott ezek a beszédek az állítólag már megvalósított szocializmusról, az emberek legmegszégyenítőbb kigúnyolásai.
Egy valóban egyöntetű társadalomban, ahol a polgárok normális szükségleteit huzakodás és veszekedés nélkül elégítik ki, ott nem csak a bonapartisztikus abszolutizmus elképzelhetetlen, hanem még a bürokrácia is. A bürokrácia nem technikai, hanem társadalmi kategória. Minden bürokrácia a társadalom egyenlőtlensége, az érdekeltek és a belső harc következményeképpen fejlődik ki és tarja magát. A bürokrácia szabályozza a társadalmi ellentmondásokat a privilegizált osztályok vagy rétegek érdekében, s ezért a dolgozóktól hatalmas kamatokat hajt be. Ez éppen a szovjetbürokrácia szerepe, amit a tulajdon viszonyokban végbement nagy átalakulás ellenére cinizmussal és eredmény nélkül gyakorol.
A bürokrácia a NEP-pel együtt került magasra, kihasználva az egyik oldalon álló kulákok és nepemberek s a másik oldalon álló munkások és szegényparasztok közötti ellentétet. Mikor azután a megerősödött kulák már maga a bürokrácia után is kinyújtotta kezét, már önvédelemből is kénytelen volt a legalsóbb rétegekre támaszkodni. A kulákok elleni harc éveiben (1929-1932) volt a leggyöngébb a bürokrácia. Éppen ezért óriásléptekkel fogott hozzá a munkás és kolchozarisztokrácia megteremtéséhez: a munkabérek fokozatos diferenciálódása, prémiumok, rendjelek és hasonló rendszabályok, amiket egy harmadrészben a gazdasági szükségszerűség, de kétharmadrészben a bürokrácia politikai érdekei hívtak elő. Ezeken az új, egyre mélyülő társadalmi ellentmondásokon emelkedett fel az uralkodó kaszt mai bonapartisztikus polcára.
Egy olyan országban, ahol a forradalom lávája még nem hűlt ki, a privilegizáltak felette félnek saját privilegiumaiktól, különösen, ha az általános nyomorral állnak szemben. A legfelsőbb szovjetrétegek a tömegtől tisztán burzsoá módra félnek. Sztálin az uralkodó rétegnek növekvő privilégiumait "elméletileg" a Komintern segítségével igazolja és a szovjetarisztokráciát az elégedetlenséggel szemben, koncentrációs táborokkal védi. Sztálin a bürokrácia és munkásarsztokrácia elvitathatatlan vezére. Ő csak ezzel a "középréteggel" van állandó érintkezésben. A Vezér komolyan vett "istenítése" csak ebből a körből származik. Ez a lényege a Szovjetunió mai politikai rendszerének.
Azonban, hogy a gépezet fennmaradjon, Sztálinnak időről-időre a "nép" oldalára kell állnia a bürokráciával szemben, természetesen ez utóbbi hallgatólagos beleegyezésével. Sőt ő még arra is kényszerül, hogy a fent történő visszaélések ellen alul keressen korbácsot. Ez, amint már mondtuk, az alkotmányreform egyik motívuma. Azonban van egy másik motívuma is, amely nem kevésbbé fontos.
Az új kormány megszünteti a szovjeteket és a munkásokat így a lakosság általános tömegében oldja fel. Politikailag a szovjetek már régen elveszítették minden jelentőségüket. Azonban a társadalmi ellentétek növekedésével és az új nemzedék feleszmélésével újból életre kelhettek volna. Leginkább természetesen a városi szovjetektől kellett óvakodni, azok friss és igényes ifjú-kommunistáinak növekvő száma miatt. A városokban fényűzés és nyomor közötti ellentét túlságosan szembeötlő. A szovjetarisztokrácia első gondja, hogy a munkások és a vörös hadsereg szovjetetit elintézze.
A kollektivizálás ellenére a város és falu közötti anyagi és kulturális különbséget alig érintették. A parasztság még mindig nagyon elmaradott és szétszórt. A kolhozokon belül és a kolhozok között is vannak társadalmi ellentétek. A falu elégedetlenségével a bürokrácia sokkal könnyebben elkészül. A kolhozparasztokat nem minden eredmény nélkül játsza ki a városi munkássággal szemben. Hogy a munkásságnak a növekvő társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozását a falu visszamaradott tömegeinek súlyával elfojtsa, - ez az új alkotmány fő értelme, amiről természetesen sem Sztálin, sem Molotov senkinek sem beszél. A bonapartizmus, mellékesen mondva, mindig a falura támaszkodik a várossal szemben. Sztálin itt is hű marad a tradicióhoz.
A Webb fajtájú tanult filiszterek, akik egészen 1923-ig nem látták a bolsevizmus és cárizmus közötti nagy különbséget, ezzel szemben teljesen elismerik a sztálini uralom "demokráciáját". Nem csoda: ezek az urak egész életükben a munkásarisztokrácia ideológusai voltak. A valóságban a szovjetbonapartizmus úgy viszonylik a szovjet demokráciához, mint a polgári bonapartizmus vagy mi több a fasizmus a polgári demokráciához. Úgy az egyik, mint a másik egyformán a világproletariátus borzalmas vereségei folytán jött létre. Az egyik is, mint másik összeroppan majd az első győzelemnél.
A bonapartizmus, mint ahogy ezt a történelem mutatja nagyszerűen megfér az általános, s mi több a titkos választójoggal. A bonapartizmus demokratikus szertartása a népszavazás. Időről-időre felteszik a polgár előtt a kérdést: a Vezérért vagy a Vezér ellen? A Vezér pedig a maga részéről gondoskodik arról, hogy a választó halántékán érezze a revolver csövét. III. Napoleon kora óta, aki ma szinte vidéki dilletánsnak tűnik fel, ennek a technikája hallatlan méreteket ért el, amint ezt Göbbels legutóbbi rendezése is bizonyítja. Az új alkotmánynak így tehát a lebontásra kerülő szovjeturalmat kell jogilag likvidálnia és ezt népszavazási alapon való bonapartizmussal helyettesítenie.
Molotov, Sztálin álláspontját tovább fejlesztve a Temps szerkesztőjének azt válaszolta, hogy a pártok kérdése a Szovjetunióban "nem aktuális, mert nálunk az osztályok teljesen likvidálódtak". A gondolatok s a terminologia minő szabatossága! 1931-ben az "utolsó kapitalista osztályt", a "kulákságot" likvidálták s 1936-ban az összes osztályokat "teljesen" likvidálták. Így vagy amúgy, Molotov részére a pártok kérdése "nem aktuális". Azonban egészen másképen látják ezt a munkások, akik úgy találják, hogy a bürokrácia mialatt egyik kezével elnyomja a kizsákmányoló osztályokat, a másikkal előkészíti azok feltámadását. E fejlettebb munkások részére egy a bürokráciától független párt kérdése, az összes kérdések közül a legaktuálisabb. Sztalin és Molotov ezt nagyon jól megértik: nem hiába zártak ki a VKP-ból az utolsó hónapok alatt néhányszor tízezer bolseviki-leninistát, azaz alapjában véve egy egész forradalmi pártot.
Amidőn a Temps szerkesztője udvariasan a frakciók és azoknak esetleg egy párttá való átalakulása iránt kérdezősködött, Molotov sajátos leleményességével így válaszolt: "A pártban... voltak külön frakciók megalakítására irányuló kisérletek... azonban néhány év óta a helyzet lényegesen megváltozott és a kommunista párt valóban egységes". Hozzáfűzhette volna, hogy az állandó tisztogatások és koncentrációs táborok is ezt bizonyítják. Csakhogy az ellenzéki párt illegális léte nem azt jelenti, hogy nem létezik: ez csupán létének nagyon nehéz formája. Elfogatások teljesen hatásosaknak mutatkozhatnak egy a színtérről, eltűnő osztály párjaival szemben: ezt az 1917-23 közötti forradalmi diktatúra teljesen bebizonyította. Azonban a magát túlélt bürokrácia, amelynek saját bevallása szerint "korbácsra" van szüksége, a forradalmi élcsapattal szembeni elfogatásokkal sem tudja magát megmenteni.
Hazugság, háromszoros hazugság, hogy a szocializmust a Szovjetunióban megvalósították. A bürokrácia virágzása barbár tanujele annak, hogy a szocializmustól még messze vagyunk. Mindaddig, amíg a munka produktivitása a Szovjetunióban sokszorosan alatta marad az előrehaladott kapitalista országok termelőképességének, amíg a nép szükségben van, amíg a használati cikkekért elkeseredett harc folyik, s amíg a magát elkülönítő bürokrácia büntetlenül játszhat a társadalmi ellentmondásokkal, - mindaddig megmarad a polgári uralom visszaállításának veszélye a maga teljes erejében. Ma a gazdasági sikerek alapján való növekedő egyenlőtlenség mellett ez a veszély még inkább nőtt. Ebből és csakis egyedül ebből indokolható az államhatalom szükségessége. A bürokratikusan elfajult állam azonban maga lett a szocialista jövő legnagyobb veszedelmévé. Az egyenlőtlenségnek a jelenlegi stádiumban a gazdaságilag elkerülhetetlen mértékre való visszavezetése és a szocialista egyenlőségnek úttörése csakis a dolgozók aktív politikai ellenőrzésén keresztül történhetik, kezdve az élcsapatnál. A bolsevista pártnak, a bonapartista párttal szembeni ellensúlyként volt feléledése, az összes nehézségek és feladatok kulcsa.
A célhoz vezető úton értenünk kell ahhoz, hogy minden reális lehetőséggel éljünk, amik az egyes etapokon adódnak. A sztálinista alkotmánnyal szemben bármiféle iluziókat táplálni, ez természetesen nem helyénvaló. Ugyanúgy megengedhetetlen, hogy azt csak valamilyen jelentéktelen dolognak tekintsük. A bürokrácia nem önkényesen, hanem kényszerűségből nyúl a reform kockázatához. A történelem ismer egynéhány olyan példát, amikor a bonapartista diktatúra, hogy meggyógyuljon, "liberális" reformokhoz menekült, s még jobban meggyöngült. Miközben a bonapartizmus magát leleplezi, az alkotmány egyszersmind féllegális fedezetet nyújt az ellene való harcban. A bürokrata klikkek versengése széles politikai harcnak szelepét nyithatja meg. A "rosszul működő hatalmi szervek" elleni korbács a bonapartizmus elleni korbáccsá válhatik. Minden a munkásosztály előrehaladott elemeinek tevékenységi fokától függ.
A bürokrácia fél a munkásoktól - annál merészebben és szélesebben kell az ő körükben ellene a harcot vezetni.
A bolseviki-leninistáknak mostantól kezdve figyelmesen kell követniök az alkotmányreform minden fázisát, s szorgalmasan kell tanulmányozniok az első előttük álló választások tapasztalatait. Tanulni kell a különböző "társadalmi szervezetek" versengéséből, hogy a szocializmus érdekét szolgálhassuk. Értenünk kell, hogy a harcot a népszavazás alapján vegyük fel.
A bürokrácia fél a fiatalságtól, éppen ezért fel kell sorakoztatnunk azt, Marx és Lenin zászlaja alá. Az egyéni terror kalandorságától, a kétségbeesett módszerektől, a fiatal nemzedék élcsapatát a világforradalom széles útjára kell átvezetnünk. Új bolsevik kádereket kell kiépítenünk, hogy azok majd leválthassák a korhadt bürokrata uralmat.