Írók: Gilles Deleuze, Felix Guattari
Először megjelent: "Les nouvelles," 1984. május 3.
Forrás: Ex Symposion - A copyright tulajdonosai
Fordítás: Horváth Irén
HTML: P.G.
Az olyan történelmi jelenségekben, mint az 1789-es forradalom, a Kommün, az 1917-es forradalom, mindig létezik az eseménynek egy olyan része, amit nem lehet semmiféle társadalmi determinációra, ok-okozati összefüggésre visszavezetni. A történészek nemigen szeretik ezt a vonatkozást: ők az okokat a megtörtént eseményekből következtetik vissza. De maga az esemény is az okozattal szakító szabálytalan eltolódás: egy elágazás, egy rendellenesség, egy bizonytalan állapot, mely a lehetséges új mezőit nyitja meg. Ilya Prigogine beszélt ezekről az állapotokról, melyekben ‒ még a fizikában is ‒ a kis különbségek ahelyett, hogy eltűnnének, továbbgyűrűznek, vagy melyekben az egymástól teljesen független jelenségek egymást erősítő kölcsönhatásba kerülnek. Ebben az értelemben egy eseménynek ellent lehet mondani, el lehet fojtani, vissza lehet csinálni, el lehet árulni, mégis van valami, amitől nem lehet eltekinteni. A tagadók mondják, hogy idejétmúlt. De maga az esemény nem idejétmúlt, nem lehet túllépni rajta, mert a lehetséges nyitányát hordozza. Az egyénen belülre, és a társadalom mélységeibe költözik.
Ugyanakkor az idézett történelmi jelenségekhez társulnak determinizmusok vagy ok-okozati összefüggések, noha más természetűek. 68 májusa viszont inkább tiszta, minden normális vagy normatív okozati viszonytól mentes esemény. Története „bizonytalanságok és felerősödött ingadozások sora”. Sok volt 68-ban a nyugtalanság, a hadonászás, a beszéd, a butaság, az illúzió, de nem ez a lényeg. Az számít, hogy egy előremutató esemény volt, mintha csak egy társadalom egyszerre látta volna meg mindazt, amit tűrhetetlennek tartott, és meglátott volna egy másik lehetőséget. Ez egy kollektív élmény, ami a „Lehetőséget, vagy megfulladok” formában nyilvánul meg. A lehetséges előzőleg nem létezik, azt az eseményt teremti meg. Ilyen az élet, ez tény. Az esemény megteremt egy új létezést, egy új szubjektivitást (új testfelfogást, szexualitást, környezetet, kultúrát, munkát...).
Amikor megjelenik egy társadalmi mutáció, nem elég levonni a következtetéseket vagy körvonalazni a gazdasági és politikai okozatokat. A társadalomnak képesnek kell lennie arra, hogy az új szubjektivizmust kifejező kollektív alakzatokat hozzon létre, ehhez akarnia kell a változást. Ebben áll a valódi „váltás”. Az amerikai New Deal, a japán fellendülés a szubjektív változás nagyon eltérő, mindenféle kétértelműséggel és reakciós struktúrákkal is terhelt példái, de ugyanakkor azoknak a kezdeményezésnek és elképzeléseknek is részei, amik az események diktálta új társadalmi állapotnak feleltek meg. Franciaországban ellenben 68 után a hatalom nem szűnt meg azzal a gondolattal élni, hogy „minden leülepszik majd”. És voltaképpen le is ülepedett, de katasztrofális körülmények között. 68 májusa nem egy válság következménye volt, sem pedig egy válságra adott válasz. Inkább a fordítottja igaz. A mai válság, a mai patthelyzet, a franciaországi válság mai patthelyzete egyenesen abból következik, hogy a francia társadalom képtelen volt 68 májusát megemészteni. A francia társadalom radikális tehetelenséget mutatott a 68 által megkövetelt kollektív szintű szubjektív váltás terén: ettől kezdve hogyan tudott volna gazdasági váltást véghezvinni a „baloldali” környezetben? Semmit sem tudott javasolni az embereknek: sem az oktatás, sem a munka területén. Mindent, ami új volt, peremre szorítottak vagy karikíroztak. Ma a Longwy-i emberek ragaszkodnak az acéljukhoz, a tejtermelők a tehenükhöz stb.: mi mást tehetnének miután az új létezés, az új kollektív szubjektivitás minden közvetítőjét jóelőre szétzúzta a 68 elleni baloldali és jobboldali reakció? Még a szabad rádióállomásokat is. A lehetőséget mindahányszor kizárták.
68 májusának gyermekei nincsenek tisztában ezzel, majd mindenütt megtaláljuk őket, és minden ország a maga módján termeli ki őket. Helyzetük nem túl ragyogó. Nem ők a fiatal vezetők. Furcsamód közömbösek, és mégis igen jólértesültek. Megszűntek igényesnek vagy narcisztikusnak lenni, de tudják, hogy jelenleg semmi nem felel meg a szubjektivitásuknak, potenciális energiájuknak. Még azt is tudják, hogy minden aktuális reform inkább ellenük dolgozik. Úgy döntöttek, hogy inkább a maguk dolgával törődnek, amennyire tudnak. Megőriznek egy bizonyos nyitottságot, lehetőséget. Coppola a Rusty James-ben költői módon ábrázolta őket, Mickey Rourke színész magyarázza: „Ez a figura kissé a kötél végén lóg a szakadék felett. Nem tartozik a Pokol Angyalai típushoz. Van esze, ráadásul jóérzésű. Az utca és az egyetem kultúráját vegyíti. És ez az egyveleg kergette az őrületbe. Semmit sem lát. Tudja, hogy számára nincs munka, mert minden szóba jöhető alkalmazónál tehetségesebb...” (Libération, 1984. február 15.)
Ez az egész világra igaz. A munkanélküliek, nyugdíjasok, tanulók számára a fogyatékosok intézményeinek mintájára hozunk létre kereteket, az ellenőrzött „magárahagyás helyzeteit” valósítsa meg. Jelenleg az amerikai vadkapitalizmus, az Iránban hódító muzulmán fundamentalizmus, a Brazíliából ismert afroamerikai vallások a kollektív szintű szubjektív változások egyedüli példái: ezek pedig az újfajta integráció ellentétei (hozzátehetjük az európai újkatolicizmust). Európának egyetlen ötlete sincs, és Franciaország látszólag semmit mást nem akar, mint a szükséges gazdasági átalakulást felülről irányító, amerikanizált és túlfegyverzett Európa élére állni. A lehetőségek mezeje ennek ellenére máshol van: a Kelet-Nyugat tengelyt követő pacifizmusban, amennyiben nemcsak a konfiktusok kezelését, a túlfegyverkezés megfékezését tűzi ki célul, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió cinkosságának és elosztási egyezségének leszerelését is. Az Észak-Dél tengely mentén egy új internacionalizmusnak kellene kibontakoznia, amelynek nemcsak a Harmadik Világgal való szövetségen kellene alapulnia, hanem a gazdag országokban terjedő harmadik világbeliségen (például a metropoliszok fejlődésén, a belvárosok hanyatlásán, a Paul Virilio által elemzett, Európán belül megjelenő Harmadik Világon) is.
Gilles Deleuze, Felix Guattari