Író: Amadeo Bordiga
Először megjelent: Programme communiste, 11. szám, 1960. április-június. A fordítás az 1978-as változaton alapszik.
Forrás: Barikád Kollektíva
HTML: P.G.
A „Reich kristályéjszakájának” 40. évfordulója ezekben a napokban újból alkalmat nyújtott a jobboldali, centrumban álló és baloldali antifasisztáknak arra, hogy bebizonyítsák: a fajgyűlölet – és főképpen az antiszemitizmus – számukra nagy alibiként szolgál. Legszívesebben ilyen zászló alatt lovagolnak ki a harctérre, és egyúttal ez az utolsó menedékük a vitákban. Ki bírna a megsemmisítőtábor és a gázkamra érvének ellenállni? Ki nem némul el a hatmillió meggyilkolt zsidó előtt? Kit nem borzongat meg a nácik szadizmusa? És mégis, itt az antifasiszták egyik legszemérmetlenebb misztifikációjával van dolgunk, melyet le kell lepleznünk.
A német burzsoáziának és kispolgárságnak, kezdve az állami, párt-, szakszervezeti és egyházi főnökökkel, megint sikerült számos nyugaton és keleten rendezett tüntetésen a nácizmust felelőssé tennie az legutóbbi világháborúban megölt ötvenmillió ember, köztük hatmillió zsidó haláláért. Ez a beállítás, amely tipikusan polgári, megfelel az állítólagos kommunisták bölcsességének: a fasiszták voltak a háború okai. Mivel a polgári és reformista ideológusok vonakodnak attól, hogy a világot rendszeresen feldúló megrázkódtatások és válságok eredetét magában a kapitalista rendszerben ismerjék fel, megkísérelnek mindig mindent az emberek gonoszságával megmagyarázni. Tehát azt látjuk, hogy a fasiszta és antifasiszta ideológusok alapjában véve ugyanazt állítják: az emberek gondolatai, eszméi, akarata határozzák meg a társadalmi fejlődés alakulását. Mindezen ideológiákkal szemben, melyeket mi polgáriként határozunk meg, mert a kapitalizmus védelmére törekszenek, ahogyan minden múltbeli, mai és jövőbeli „idealistával” szemben is, a marxizmus bebizonyította, hogy ez éppen megfordítva van: a társadalom anyagi viszonyai azok, melyek meghatározzák az ideológiák képződését. Ez a marxizmus alapköve, és ebből látnunk kell, hogy állítólagos marxistáink ezt is feladták, midőn az eszmék világában mindent elmozdítottak: végeredményben számukra a gyarmatosítás, az imperializmus és a kapitalizmus maguk is csak szellemi állapotok.
Ezzel az emberiség minden szenvedését gonosztevőkre vezetik vissza, akiket bűnösöknek nyilvánítanak a nyomorúságért, az elnyomásért és a háborúért. Ellenben a marxizmus bebizonyította, hogy a nyomorúságot, az elnyomást, a háborút és a rombolást távolról sem az alattomos önkény termeli, hanem a kapitalizmus „normális” menetéhez tartoznak. Ez természetesen az imperialista korszak háborúira is áll. De mivel témánkhoz éppen a rombolás tartozik, ezt a kérdést egy kicsit közelebbről meg kell vizsgálnunk.
Még mikor elismerik, hogy az imperialista háború alapjaiként érdekkonfliktusok szolgálnak, a burzsoák és a reformisták még akkor is nagyon messze vannak attól, hogy bármit is megértsenek a kapitalizmusból. Ez megnyilatkozik arra való képtelenségükben, hogy megértsék a rombolások jelentőségét. Valamennyien azon a véleményen vannak, hogy a háború célja a győzelem, és az embereknek és anyagi értékeknek az ellenséges táborban folyó megsemmisítésében csupán egy eszközt látnak ennek a célnak az elérésére. Ez odáig megy, hogy egyes naiv emberek azt javasolták, hogy a következő háborút egész egyszerűen altatószerekkel folytassák! Ezzel teljesen ellentétben kijelentjük, hogy a háború fő célja pontosan a pusztítás. Az imperialista vetélkedések, melyek megmutatják a háború közvetlen okát, maguk is csupán a mindig tovább növekvő túltermelés következményei. Hogy ellene hasson a profitráta tendenciális esésének, a kapitalizmus arra kényszerül, hogy mindig többet és gyorsabban termeljen; a mindig többet termelés kényszere és a termékek értékesítésének lehetetlensége között feszülő ellentmondásból keletkezik a válság. A háború a válság kapitalista megoldása: a létesítmények, termelési eszközök és termelőerők masszív lerombolása által a termelés azután ismét magasba lendülhet; ugyanakkor a masszív emberpusztítás orvosolja a periodikus „túlnépesedést”, melyet a túltermelés okoz. Csak egy nyárspolgári álmodozó képzelheti azt, hogy az imperialista konfliktusok éppolyan jól rendezhetők volnának egy tekepartival vagy egy kerekasztalnál, és hogy a kolosszális rombolások és embermilliók halála egyesek makacsságának vagy mások gonoszságának és kapzsiságának tulajdonítható.
Marx már 1844-ben szemére vetette a polgári közgazdászoknak, hogy a kapzsiság megmagyarázása helyett azt az ember veleszületett tulajdonságának tekintették, és megmutatta, hogy a kapzsiak miért kapzsiak. Egyébként a marxizmus már ugyanabban az évben felfedte a „túlnépesedés” okát: „Az emberek iránti kereslet szükségszerűen szabályozza az emberek termelését, mint minden más áruét.” – írja Marx. „Ha a kínálat sokkal nagyobb, mint a kereslet, akkor a munkások egy része koldussorba vagy éhhalálba hull.” (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. 7. o.) És Engels a maga részéről: „A népesség csak ott túlságosan nagy, ahol egyáltalában a termelőerő túlságosan nagy.” (MEM I. 516. o.); a túlnépesedés „megmutatta, hogy a magántulajdon az emberből végeredményben árut csinált, amelynek termelése vagy megsemmisítése szintén csupán a kereslettől függ; hogy a konkurrencia rendszere ennélfogva embermilliókat mészárolt le és mészárol le ma is”. (MEM I. 518. o.). A legutolsó imperialista háború, amely távolról sem cáfolta meg a marxizmust és nem igazolta annak „megújítását”, bebizonyította elemzésünk helyességét.
Emlékeztetnünk kellett minderre ahhoz, hogy foglalkozhassunk a zsidók megsemmisítésének kérdésével. Mert ez a megsemmisítés nem egy tetszés szerinti időben ment végbe, hanem a válság és az imperialista háború kellős közepén. Tehát ezen az óriási megsemmisítési vállalkozáson belül kell azt megmagyaráznunk. Ezáltal lesz a kérdés helyesen megvilágítva. Többé nem a nácik „pusztító nihilizmusát” kell megmagyaráznunk, hanem azt, miért összpontosult ez a megsemmisítés részben a zsidókra. Itt a nácik és az antifasiszták megint csak egyek: a zsidókkal szembeni tömeggyilkosságot a fajgyűlölet, a zsidógyűlölet, egy szabad és vad „szenvedély” okozta! Mi, marxisták azonban tudjuk, hogy nincs szabad társadalmi szenvedély, és hogy semmi sem annyira meghatározott, mint éppen ezek a nagy, kollektív gyűlöletkitörések. Az imperialista korszak antiszemitizmusának vizsgálata ezt újból megerősíti nekünk.
Szándékosan beszélünk az imperialista éra antiszemitizmusáról, mivel, noha az „idealisták” minden fajtája, a náciktól egészen a „zsidóság” teoretikusaiig, azt állítja, hogy a zsidógyűlölet mindig és mindenütt ugyanaz, mi tudjuk, hogy ez nem így van. A mai korszak antiszemitizmusa a feudalizmus-korabelitől alapvetően eltér. Nem áll módunkban, hogy a zsidók történelmét, melyet a marxizmus pontosan megmagyarázott, itt újból kifejtsük. Tudjuk, hogy a feudális társadalomban miért maradt fenn a zsidó mint olyan; tudjuk, hogy az erős burzsoáziák (Amerika, Anglia, Franciaország), melyek korán képesek voltak politikai forradalmukat győzedelmesen megvalósítani, szinte teljesen asszimilálták zsidóikat, és hogy a gyengék erre képtelenek voltak. Nem a zsidó mint olyan túlélését kell itt megmagyaráznunk, hanem az imperialista korszak antiszemitizmusát. És ez nem nehéz, mihelyt nem a zsidók vagy az antiszemiták „lényegén” tűnődünk, hanem társadalmi helyüket kutatjuk fel.
Engels azt írta 1890-ben, hogy az antiszemitizmus „nem egyéb, mint középkori, hanyatló társadalmi rétegek reakciója a modern társadalommal szemben, amely lényegileg tőkésekből és bérmunkásokból áll”. (MEM 22, 46. o.) Történelmük folytán a zsidók ma főképpen a középosztályban találhatók. Ezt az osztályt azonban a tőkekoncentráció feltartóztathatatlan előrehaladása halálra ítéli. Itt van az új antiszemitizmus forrása is. A két háború közti időszak Németországában ez a tendencia extrém módon kiéleződik. Az első világháború és az 1918-1923-as évek forradalmi kitörései által megrendített és a proletariátus rohamai által még egyre fenyegetett német kapitalizmusra lidércnyomásként nehezedik a háború utáni krízis. Miközben a győzelmes, erősebb burzsoáziákat (USA, Anglia, Franciaország) a háború kevésbé sújtotta, és a háborús gazdaságnak a békésre való átállítását relatíve könnyen átvészelték, a német kapitalizmus kaotikus gazdasági hanyatlást szenvedett el. És mint minden válságban, mely a kis- és közepes vállalkozások egy részének kiküszöbölése révén a tőke magasabb koncentrációjához vezet, nem utolsósorban a középosztály volt az, amelyet a válság leginkább veszélyeztetett. A helyzet itt olyan volt, hogy a tönkrement, csődbe jutott és eladósodott kispolgárok egyáltalán nem zuhanhattak le a proletariátus sorába, hiszen az maga is súlyosan szenvedett a munkanélküliségtől (7 millió munkanélküli a válság tetőpontján): ezért közvetlenül a koldussorba zuhantak és éhhalálra ítéltettek, mihelyt elfogytak tartalékaik. Erre a borzalmas fenyegetésre tekintettel „fedezték fel” a kispolgárok az antiszemitizmust. Ezt nem annyira azért tették, amit a metafizikusok állítanak, hogy megmagyarázzák maguknak szerencsétlenségüket, hanem hogy megpróbálják megvédeni magukat tőle azáltal, hogy a fenyegetettséget csoportjaik egyikére összpontosítják.
A roppant gazdasági nyomás alatt, tekintettel a megsemmisülés veszélyére, mely tagjai mindegyikének életét bizonytalanná tette, de még általános és diffúz volt, a középosztály feláldozta egyik részét abban a reményben, hogy ezzel a másik rész életét megvédi és bebiztosítja. Az antiszemitizmus éppoly kevéssé származik egy „machiavellista tervből”, mint amennyire „belső romlottságból”. Közvetlen következménye a gazdasági kényszerhelyzetnek. Ahelyett, hogy a zsidók kiirtásának elsőszámú oka lenne, a zsidógyűlölet csupán kifejeződése annak a kívánságnak, hogy a megsemmisítést rájuk összpontosítsák és korlátozzák.
Néha megesik, hogy még a munkások is rasszizmusba esnek, amikor tömegesen fenyegeti őket a munkanélküliség, és megkísérlik azt egy részcsoportra, olaszokra, lengyelekre, törökökre vagy más „vendégmunkásokra”, arabokra, négerekre stb. koncentrálni. De a proletariátussal ez csak a legrosszabb demoralizáltság pillanataiban esik meg, és nem marad meg tartósan. Mihelyt a proletariátus ismét felveszi a harcot, világosan és konkrétan látja, hol rejtőzik ellenfele. A proletariátus egységes osztály, melynek történelmi távlata és küldetése van.
Ezzel szemben a középosztály egy kilátások nélküli és ítéletét elnyert osztály. Arra is ítéltetett ezzel, hogy semmit se legyen képes megérteni, és képtelen harcolni; a malomban, amely felőrli, csak maga körül csapkodhat vakon. A rasszizmus nem szellemi zavarodottság, a rasszizmus a kispolgári reakció a nagytőke nyomására és továbbra is az marad.
A „rassznak”, azaz annak a csoportnak a kiválasztása, melyre megpróbálja a megsemmisítést koncentrálni, természetesen a körülményektől függ. Németországban a zsidók teljesítették a „szükséges feltételeket”, és az egyetlenek voltak, akik teljesítették azokat. Csaknem valamennyien középosztálybeliek voltak, és a középosztályban ők voltak az egyetlen kellőképpen azonosítható csoport. A kispolgárság rájuk háríthatta a katasztrófát. Okvetlenül szükséges volt, hogy ez az azonosítás ne járjon nehézséggel. Pontosan meg kellett tudni határozni, kit kell megsemmisíteni és kit kell megkímélni. Ezért a megkeresztelt nagyszülők nevetségesen szánalmas számolgatása, amely nyíltan ellentmond a vérségi és fajelméletnek, és amely már önmagában elegendő lenne, hogy bebizonyítsa ezek tarthatatlanságát. De logikáról van itt a legkevésbé szó. A demokrata, aki csupán a rasszizmus képtelenségét és aljasságát hangsúlyozza, itt – mint általában – elmegy a valódi kérdés mellett.
A tőkétől szorongatva a német kispolgárok tehát a zsidókat dobták oda a farkasoknak, hogy ezzel könnyítsék szánjukat és megmeneküljenek. Mint mondtuk, ez nem tudatosan történt; de ez volt zsidógyűlöletük és megelégedésük jelentése, mikor bezárták és kirabolták a zsidó üzleteket. Azt lehetne mondani, hogy a nagytőke elégedetten összedörzsölte a kezeit: a középosztály beleegyezett saját maga egy részének likvidálásába; még pontosabban, a kispolgárok készek voltak maguk végrehajtani ezt a likvidálást. De a tőke ilyen „megszemélyesítése” csupán egy hibás kép: a kapitalista burzsoázia éppoly kevéssé tudja, mint a kispolgárok, hogy mit csinál valójában. A tőke közvetlenül a gazdasági kényszernek van alávetve, és a legkisebb ellenállás irányába mozog.
A proletariátus a maga részéről ebben a történetben nem vett részt közvetlenül. A német proletariátust leverték, és magától értetődően a zsidók kiirtása csak az ő veresége után következhetett be. De azok a társadalmi erők, melyek e megsemmisítés felé hajtottak, már a proletariátus veresége előtt léteztek. Utána tudtak „megvalósulni”, hiszen ekkor a kapitalizmusnak szabad útja lett.
Aztán a dolog a zsidók gazdasági likvidálásával kezdődött: Kisajátítás minden lehetséges formában, kizárás a szabad szakmákból, a közigazgatásból stb. Fokozatosan megfosztották a zsidókat minden létalaptól; azokból a tartalékokból éltek, amelyeket meg tudtak menteni. A háború kitöréséig a nácik zsidókkal szembeni politikája két szóban rejlett: zsidók kifelé! Mindent megtettek, hogy előmozdítsák a zsidók kivándorlását (még a Palesztinába való illegális kivándorlás támogatásával is!). De miközben a nácik meg akartak szabadulni a zsidóktól, akikkel semmit sem tudtak kezdeni, miközben a zsidók a maguk részéről semmi másra nem vágytak, mint eljönni Németországból, aközben sehol sem akarták őket beengedni. És ennek az a magyarázata: senki sem engedhette be őket, mert egy ország sem volt képes arra, hogy több millió tönkretett kispolgárt befogadjon, és életlehetőségeket kínáljon nekik. Csak kisszámú zsidó tudott kivándorolni. A legtöbbnek maradnia kellett, a saját és a nácik akarata ellenére. Ők úgyszólván a levegőben lebegtek.
Az imperialista háborúval a helyzet mennyiségi és egyúttal minőségi szempontból is kiéleződött. Mennyiségileg, mert a német kapitalizmus, amely ahhoz, hogy saját kezében koncentrálja az európai tőkét, a középosztály lebontására kényszerült, a zsidók likvidálását még egész Közép- és Kelet-Európára is kiterjesztette. Az antiszemitizmus bevált és lendületben volt. Ez egyébként megfelelt a közép- és kelet-európai országokban honos antiszemitizmusnak, habár ez komplexebb volt (a feudális és imperialista antiszemitizmus förtelmes zagyvaléka, melyet itt nem vizsgálhatunk közelebbről). A helyzet egyúttal minőségileg is kiéleződött. A háború miatt az életkörülmények sokkal nehezebbekké váltak; a zsidók tartalékai olvadtak, és ez gyorsabb vagy lassabb éhhalálra kárhoztatta őket.
„Normális” időkben és mikor egy kis mennyiségről van szó, a kapitalizmus hagyhatja magukban elhullani azokat az embereket, akiket kitaszít a termelési folyamatból. De a háború közepén és embermilliók esetén ez nem lehetséges: egy ilyen káosz mindent megbénítana. A kapitalizmusnak meg kellett szerveznie halálukat.
Mindazonáltal nem azonnal ölte meg őket. Először kiemelte őket a forgalomból, átcsoportosította, koncentrálta őket. Nehéz munkára kényszerítette és alultáplálta, azaz halálosan kizsigerelte őket. A tőke régi módszere, munkával meggyilkolni az embereket. Marx már 1844-ben azt írta: „Az ipari háború,” (a szövegben a háború ipari harcot, konkurenciát jelent – ICP) „hogy eredményesen folytathassák, nagyszámú hadseregeket kíván, amelyeket egyazon pontra halmozhat fel és bőségesen megtizedelhet”. (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. 17. o.) Ameddig ezek az emberek még éltek, maguknak kellett megfizetni életük költségeit, és egyúttal haláluk költségeit is. Értéktöbbletet kellett termelniük, amíg csak képesek voltak rá. Mert a kapitalizmus magát az általa elítélt embereknek a meggyilkolását is csak akkor hajthatja végre, ha az profitot hoz. Általánosságban így történik ez háborúban is.
De az ember szívós. Valódi csontvázakká válva még mindig nem hullottak el elég gyorsan. Le kellett mészárolni őket: azokat, akik nem tudtak többet dolgozni, aztán azokat, akikre nem volt többet szükség, mert munkaerejük a háború kedvezőtlen alakulása miatt nem talált több alkalmazást.
A német kapitalizmus persze csak kedvetlenül szánta el magát a közönséges gyilkosságra. Nem morális aggályok miatt, hanem mert ez semmit sem jövedelmezett. Így jött létre Joel Brand megbízatása, melyet megemlítünk itt, mert világosan felfedi a világkapitalizmus felelősségét. Joel Brand a magyar zsidók földalatti szervezetének egyik vezetője volt. Ez a szervezet titkos szállásokkal, illegális kivándorlással, SS-ek megvesztegetésével és minden lehetséges eszközzel próbálta menteni a zsidókat. Az SS-Judenkommando megtűrte az ilyesféle szervezeteket megvesztegetések miatt, és mert megpróbálta lehetőség szerint cinkosként felhasználni őket a zsidók összegyűjtésének és kiválogatásának műveleteinél.
1944 áprilisában Brandot beidézte a budapesti SS-Judenkommando: Eichmann, az SS zsidórészlegének vezetője akart vele beszélni. És Eichmann, Himmler hozzájárulásával, megbízta őt, hogy kezdjen tárgyalásokba a nyugati hatalmakkal egymillió zsidó eladásáról. Az SS 10 000 teherautót követelt értük, kész volt azonban mindenféle kufárkodásra, mind a csereáruk fajtájával, mind mennyiségével kapcsolatban. Hogy hangsúlyozza ajánlatuk komolyságát, indítványozta, hogy 100 000 zsidót rögtön az egyezség megkötése után kiszállít. Komoly üzlet volt.
Az ajánlat ott volt, de kereslet sajnos nem volt: nemcsak a zsidók, hanem maga az SS is bedőlt a szövetségesek „humanitárius” propagandájának! Mert a szövetségesek nem akarták az egymillió zsidót, sem 10 000 teherautóért, sem 5 000-ért, még ingyen sem.
Brand kudarcainak részleteibe itt nem bocsátkozhatunk bele. Törökországon keresztül a Közel-Keletre utazott, egyik angol fogházból a másikba ment. A szövetségesek nem akarták komolyan venni az ügyet, és mindent megtettek, hogy Brandot rossz hírbe hozzák és beléfojtsák a szót. Végül Brand Kairóban találkozott a brit Közel-Kelet-ügyi államminiszterrel, Lord Moyne-nal. Könyörgött neki, legalább egy írásos beleegyezést adjon át, akár azzal a szándékkal, hogy nem fogja betartani: hiszen ez megmentett volna 100 000 emberéletet!
„– És mennyi lenne összesen?
– Eichmann egymillióról beszélt.
– Hát hogy képzeli ezt, Mister Brand? Mit csináljak ezzel az egymillió zsidóval? Hova vigyem őket? Ki veszi fel ezeket az embereket? [...]
– Ha nincs helyünk a bolygón… – mondta Brand kétségbeesetten – akkor a mieinknek nem marad más hátra, mint a gázba menni.”
Az SS nem értette meg ezt azonnal, olyannyira hitt a nyugatiak „idealizmusában”! Brand kudarca után és a tömeggyilkosság közepén még próbálkozott azzal, hogy zsidókat adjon el a Jointnak (Joint American Jews Comitee) azáltal, hogy még egy 1 700 zsidóból álló „előleget” is szállított Svájcba. De rajtuk kívül senkinek sem volt sürgős megkötni ezt az üzletet.
Joel Brand megértette ezt, vagy majdnem megértette. Látta, hogyan állnak a dolgok, de azt nem, miért. Nem a bolygó volt az, ahol nem volt több hely, hanem a kapitalista társadalom.
És nem azért nem volt hely a zsidók számára, mert zsidók, hanem mert kitaszították őket a termelési folyamatból, mert haszontalanok voltak a termelés számára.
Lord Moyne-ot két zsidó terrorista megölte, és Brand később megtudta, hogy gyakran kifejezte részvétét a zsidók tragikus sorsa miatt: „A politikát, amelyet folytatnia kellett, a lélektelen londoni adminisztráció diktálta” – mondta Brand. De Brand nem értette meg, hogy ez az adminisztráció csupán a tőke adminisztrációja, és éppen a tőke az, ami embertelen. A tőke nem tudott mit kezdeni ezekkel az emberekkel. Magával a kevés túlélővel, azokkal a „displaced person”-okkal, akiknek nem találtak új helyet, velük sem tudott mit kezdeni.
A zsidó túlélőknek végül sikerült új helyet teremteniük. Erőszakkal és a nemzetközi konjunktúrának hála megalapították Izrael államot. De még ez is megkövetelte, hogy más népességeket „displace”-eljenek: azóta palesztinok százezrei tengetik a tőke számára terhes életüket a menekülttáborokban.
Láttuk, hogyan ítélt halálra embermilliókat a kapitalizmus azáltal, hogy kitaszította őket a termelési folyamatból. Láttuk, hogyan ölte meg őket, és emellett hogyan csikarta ki belőlük a lehető legnagyobb értéktöbbletet. Most még látnunk kell, hogyan folytatja kihasználásukat még haláluk után is, hogyan használja ki még a halálukat magát is.
Először a szövetséges tábor imperialistái arra használták őket, hogy igazolják háborújukat és győzelmük után a legyőzöttekkel szembeni aljas bánásmódot. Rávetették magukat a lágerekre és a holttestekre! Mindenütt körbemutogatták a borzalmas képeket és kiabáltak: „Nézzétek, micsoda gazemberek voltak a nácik! Mennyire igazunk volt, mikor harcoltunk velük! És mennyire igazunk van most, hogy megkeserítjük az életüket!”
Emlékezzünk az imperializmus számtalan bűntettére; emlékezzünk pl. arra, hogy éppen 1945. május 8-án, amikor Franciaországban Thorez, az egykori FKP-vezető szétkukorékolta a fasizmus feletti győzelmet, 145 000 algériait, akik az imperializmus elleni antikolonialista mozgalom avantgardját alkották, lemészároltak azzal az ürüggyel, hogy ők fasiszta provokátorok; gondoljunk a világkapitalizmus felelősségére mindezen vérfürdőkben – émelygés fog el akkor minket a győzelmes imperialista blokk aljas cinizmusától és álszent önelégültségétől!
Egyidejűleg vetette rá magát minden derék antifasiszta demokrata a zsidók holttesteire. És lobogtatják ezeket a képeket a proletariátus szeme előtt. Magától értetődik, hogy nem azért teszik ezt, hogy megmutassák a kapitalizmus ocsmányságát! Ellenkezőleg, azt próbálják megmutatni, milyen szép a másik tábor igaz demokráciája és igaz haladása, milyen kellemes az élet a megújított kapitalista társadalomban! A kapitalista halál borzalma előtt a proletariátusnak el kell felednie a kapitalista élet borzalmát, és hogy a kettő egymással elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Az SS-orvosok kísérletei előtt el kell felejteni, hogy a kapitalizmus nagy léptékben kísérletezik alkohollal, rákkeltő termékekkel, a „demokratikus” atombombák sugárzásával stb. Megmutatják az emberbőrből készült lámpaburákat, hogy elfelejtsük, hogy a kapitalizmus élő emberekből, az ő munkaerejükből készít lámpaburát. A haj- és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, a munkát tette áruvá. Itt van minden szerencsétlenség forrása. Mikor ezt a tőke áldozatainak tetemei mögé akarják rejteni, mikor ezeket a holttesteket a tőke védelmére használják, ez valójában a legförtelmesebb módja a végsőkig való kihasználásuknak.