A frankfurti brosúrából vett idézetben láttuk, hogy milyen határozottsággal adják ki a „baloldaliak” ezt a jelszót. Szomorú látvány, hogy olyan emberek, akik kétségkívül marxistáknak tartják magukat és marxisták akarnak lenni, elfelejtették a marxizmus alapigazságait. 1874-ben Engels, aki Marxhoz hasonlóan azokhoz a ritka, nagyon ritka írókhoz tartozott, akiknél minden egyes nagyobb munkájuk minden mondatában a tartalom csodálatos mélységét találjuk, a következőket írta a 33 blanquista kommunárd kiáltványa ellen:
„«... Mi kommunisták vagyunk» (írták kiáltványukbán a blanquista kommunárdok), «mert célunkat úgy akarjuk elérni, hogy nem állunk meg a közbeeső állomásokon, nem megyünk bele kompromisszumokba, amelyek csak kitolják a győzelem napját és meghosszabbítják a rabság korszakát».“ (Engels Frigyes. „A blanquista kommunárdok programja”(1), a „Volksstaat” c. német szociáldemokrata újságból, 1874. 73. sz. Interriationales aus dem Volksstaat (1871—1875). Berlin 1894. c. cikkgyűjteményből, orosz kiadás, „Cikkek 1871—1875-ből”. Petrográd 1919. 52—53. old.)
A német kommunisták azért kommunisták, mert valamennyi közbeeső állomáson és kompromisszumon át, amelyeket nem ők hoztak létre, hanem a történelmi fejlődés menete, világosan látják és soha nem tévesztik szem elől a végcélt: az osztályok megszüntetését és egy olyan társadalmi rend felépítését, amelyben nem lesz többé helye a föld és a termelési eszközök magántulajdonának. A harminchárom blanquista azért kommunista, mert azt képzeli, hogy mihelyt ők át akarnak ugrani minden közbeeső állomást és kompromisszumot, akkor a dolog rendben van és hogy ha — ami szilárd meggyőződésük — a napokban «megkezdődik» a dolog és a hatalom az ő kezükbe kerül, akkor holnapután «bevezetik a kommunizmust». Ha tehát ezt nem lehet most mindjárt megcsinálni, akkor ők nem kommunisták.
Micsoda gyerekes naivság, — hogy valaki a maga türelmetlenségét elméleti érvként hozza fel!
Engels ugyanabban a cikkben mély tiszteletét fejezi ki Vaillant iránt, és Vaillant-nak (aki Guesde-hez hasonlóan mindaddig, amíg 1914 augusztusában mindketten el nem árulták a szocializmust, a nemzetközi szocializmus egyik legnagyobb vezére volt) „kétségbevonhatatlan érdeméről” beszél. De a nyilvánvaló tévedést Engels nem hagyja beható elemzés nélkül. Természetesen olyan forradalmárok, akik nagyon fiatalok és tapasztalatlanok, valamint kispolgári forradalmárok, még ha igen tisztes korúak és nagyon tapasztaltak is, rendkívül „veszedelmesnek”, érthetetlennek, helytelennek láthatják „a kompromisszumok megengedését”. És sok szofista okoskodik (azért, mert nagyon vagy túlontúl „tapasztalt” politikai rókák) úgy, mint az opportunizmusnak Lansbury elvtárs által említett angol vezérei: „Ha a bolsevikoknak megengedhető ez vagy az a kompromisszum, akkor miért ne volna nekünk megengedhető bármiféle kompromisszum?” A proletárok azonban, akik sok-sok sztrájkon nevelődtek (hogy az osztályharcnak csak ezt az egy megnyilvánulását említsük), rendszerint kitűnően megértik az Engels által kifejtett igen mélyértelmű (filozófiai, történelmi, politikai és lélektani) igazságot. Minden egyes proletár átélt már sztrájkot, átélt már a gyűlölt elnyomókkal és kizsákmányolókkal kötött „kompromisszumokat”, amikor a munkások kénytelenek voltak munkába állni, anélkül hogy bármit is elértek volna, vagy pedig úgy, hogy beleegyeztek abba, hogy követeléseiket csak részben teljesítették. Minden egyes proletár, aki a tömegharcnak és az osztályellentétek erős kiéleződésének körülményei közt él, látja a különbséget az olyan kompromisszum között, amelyet az objektív feltételek kényszerítenek ki (a sztráj kólóknak szegény a kasszája, máshonnan nem kapnak támogatást, a végsőkig ki vannak éhezve és el vannak csigázva), amely kompromisszum a légkevésbbé sem csökkenti az ilyen kompromisszumot megkötő munkások forradalmi odaadását és a további harcra való készségét — másrészt pedig az árulók kompromisszuma között, akik az objektív körülményekre hárítják saját egoizmusukat (a sztrájktörők is „kompromisszumot” kötnek!), saját gyávaságukat, saját hasraesésüket a kapitalisták előtt, saját hajlandóságukat arra, hogy a kapitalisták ijesztgetéseire vagy rábeszélésére, néha alamizsnáinak, máskor hízelgéseinek hatására beadják a derekukat (az árulók ilyen kompromisszumai különösen sűrűn fordulnak elő az angol munkásmozgalom történetében az angol szakszervezetek vezérei részéről, de egy vagy más formában majdnem minden munkás látott hasonló jelenségeket minden országban).
Magától értetődik, hogy vannak egyes kivételesen nehéz és bonyolult esetek, amikor csak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerül helyesen megállapítani egyik vagy másik „kompromisszum”(*) igazi jellegét, mint ahogy vannak gyilkossági esetek, amikor nagyon nehéz eldönteni, hogy teljesen jogos, sőt kötelező emberölés történt-e (pl. kényszerű önvédelemből), vagypedig megbocsáthatatlan hanyagsággal, sőt esetleg ravaszul végrehajtott álnok tervvel van dolgunk. Magától értetődik, hogy a politikában, ahol osztályok és pártok közötti, gyakran rendkívül bonyolult — nemzeti és nemzetközi — kölcsönös viszonyról van szó, igen sok jóval nehezebb eset fordul majd elő, mint a sztrájk esetében jogos „kompromisszumnak”(*), illetőleg a sztrájktörő, a hitszegő vezér áruló „kompromisszumának”(*) stb. kérdése. Olyan receptet, vagy olyan általános szabályt („semmiféle kompromisszumot”(*)!) kidolgozni, amely minden esetre érvényes lenne, badarság. Az embernek a saját fejével kell gondolkoznia, hogy minden egyes esetben el tudjon igazodni. A pártszervezetnek és a vezér nevet megérdemlő pártvezetőknek jelentősége többek közt éppen abban van, hogy az adott osztályhoz tartozó valamennyi gondolkozó ember(*) hosszas, szívós, válljpzatos, sokoldalú munkája útján kikovácsolják a szükséges tudást, a szükséges tapasztalatokat, kifejlesztik a tudáson és tapasztalatokon kívül szükséges politikai érzéket, ami képessé teszi őket arra, hogy bonyolult politikai kérdéseket gyorsan és helyesen oldjanak meg.
Naív és egészen tapasztalatlan emberek azt képzelik, hogy elég elismerni azt, hogy a kompromisszumok általában megengedhetők, — és eltűnik minden határ az opportunizmus — amely ellen kérlelhetetlen harcot folytatunk s kell is folytatnunk — és a forradalmi marxizmus, vagyis a kommunizmus között. Az olyan embereken azonban, akik még nem tudják, hogy mind a természetben, mind a társadalomban minden határvonal mozgékony és bizonyos mértékig feltételes, nem lehet másképpen segíteni, mint hosszas tanítás, nevelés, felvilágosítás, politikai és élettapasztalatok útján. Fontos, hogy ki tudjuk ragadni minden egyes időpont vagy különleges történelmi pillanat gyakorlati politikai kérdései közül azokat, amelyekben megnyilvánul a megengedhetetlen, az áruló, a forradalmi osztály számára végzetesen veszedelmes opportunizmust megtestesítő kompromisszumok legfőbb válfaja, és minden erőnkkel azon legyünk, hogy ezekről a kompromisszumokról lerántsuk a leplet és harcoljunk ellenük. A két egyformán fosztogatásra és rablásra törekvő államcsoport között folyó 1914—1918-as imperialista háború idején az opportunizmusnak ilyen legfőbb, alapvető válfaja a szociálsovinizmus, azaz a „honvédelem” támogatása volt, ami az ilyen háborúban valójában egyet jelentett azzal, hogy védeni kell „saját” burzsoáziánk rablóérdekeit. A háború után a rabló „Népszövetség” védelme; az adott ország saját burzsoáziájával való és a forradalmi proletariátus, valamint a „szovjet” mozgalom ellen irányuló közvetlen vagy közvetett szövetségek védelme; a burzsoá demokrácia és a burzsoá parlamentarizmus védelme a „Szovjethatalom”- mal szemben: ezek voltak a legfőbb megnyilvánulásai azoknak a megengedhetetlen és áruló kompromisszumoknak, amelyek- összességükben a forradalmi proletariátusra és ügyére nézve végzetes opportunizmust eredményezték.
„... A leghatározottabban el kell vetni minden néven nevezendő kompromisszumot más pártokkal... minden néven nevezendő lavírozást és megegyezéses politikát”(1)— írják a német baloldaliak a frankfurti brosúrában.
Csodálatos, hogy ilyen nézetek mellett ezek a baloldaliak nem jelentik ki, hogy határozottan elítélik a bolsevizmust! Hiszen nem lehet, hogy a német baloldaliak ne tudnák, hogy a bolsevizmus egész története, mind az Októberi Forradalom előtt, mind utána, bővelkedika lavírozás, a más pártokkal — köztük burzsoá pártokkal— való megegyezések, kompromisszumok eseteiben!
Háborút folytatni a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért, százszorta nehezebb, hosszabb, bonyolultabb háborút, mint az államok közötti szokásos háborúk legádázabbja, és emellett eleve lemondani a lavírozásról, az ellenségek közötti érdekellentétek (akár csak ideiglenes) kihasználásáról, a lehetséges (bár esetleg csak ideiglenes, megbízhatatlan, ingadozó, feltételes) szövetségesekkel való egyességekről és kompromisszumokról — vájjon nem határtalanul nevetséges dolog ez? Nem olyan-e ez, mintha egy még ki nem kutatott és eddig hozzáférhetetlen hegy nehéz megmászásánál eleve lemondanánk arról, hogy néha cik-cakos vonalban haladjunk, néha visszaforduljunk, feladjuk a már kiválasztott irányt és különböző irányokat próbáljunk meg? És ilyen embereket tudtak támogatni — mindegy, hogy közvetlenül-e vagy közvetve, nyiltan-e vagy burkolt formában, teljesen-e vagy részben — a holland kommunista párt egyes tagjai, ilyen embereket, akik ennyire híjával vannak a tudatosságnak és ennyire tapasztalatlanok (még jó, ha ezt fiatalságuk indokolja: az ifjúságot az isten is arra teremtette, hogy bizonyos időn át efféle butaságokat beszéljen)!!
A proletariátus első szocialista forradalma után, a burzsoáziának egy országban való megdöntése után, ennek az országnak a proletariátusa hosszú időn át gyengébb lesz, mint a burzsoázia, egyszerűen már a burzsoázia óriási nemzetközi összeköttetései következtében is, azután pedig annak következtében, hogy annak az országnak kis árutermelői, amely a burzsoázia uralmát megdöntötte, ösztönösen és állandóan visszaállítják, feltámasztják a kapitalizmust és a burzsoáziát. A hatalmasabb ellenfelet csak a legnagyobb erőfeszítéssel és csak úgy lehet legyőzni, ha egyrészt feltétlenül, a legalaposabban, a leggondosabban, a legóvatossabban, a legügyesebben kihasználunk minden» még egészen ki „rést” is ellenségeink soraiban, a különböző országok burzsoáziája, az egyes országokban pedig a burzsoázia különböző csoportjai és válfajai közötti minden érdekellentétet, másrészt kihasználunk minden, akárszikrányi lehetőséget is arra, hogy olyan szövetségeshez jussunk, amely mögött tömegek állanak, még ha csak ideiglenes, ingadozó, bizonytalan, megbízhatatlan és feltételes is ez a szövetséges. Aki ezt nem értette meg, az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból és általában napjaink tudományos szocializmusából. Aki nem bizonyította be gyakorlatilag, elég hosszú időn át és elég változatos politikai helyzetekben, hogy ezt az igazságot tettre tudja váltani, az még nem tanulta meg, hogyan kell segíteni a forradalmi osztályt abban a harcban, amelyet ez az osztály az egész dolgozó emberiségnek a kizsákmányolóktól való megszabadításáért folytat. És a mondottak egyformán vonatkoznak a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítását megelőző és az azt követő időszakra.
A mi elméletünk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala — mondta Marx és Engels17, s az olyan „szabadalmazott” marxistáknak, mint Kari Kautsky, Ottó Bauer stb., óriási hibája, óriási bűne az, hogy ezt nem értették meg, hogy ezt nem tudták a proletariátus forradalmának legfontosabb pillanataiban alkalmazni. „A politikai tevékenység nem a Nyevszkij proszpekt járdája” (Pétervár nyílegyenes főutcájának tiszta, széles, síma járdája), szokta volt mondani még N. G. Csernisevszkij18, a Marx előtti idők nagy orosz szocialistája. Az orosz forradalmárok Csernisevszkij óta megszámlálhatatlan áldozattal fizettek azért, hogy ezt az igazságot semmibe vették vagy elfelejtették. Mindenáron el kell érni azt, hogy Nyugat Európa és Amerika baloldali kommunistái és a munkásosztály odaadó forradalmárai ne olyan drágán fizessenek meg ezért az igazságért, mint az elmaradt oroszok.
Az orosz forradalmi szociáldemokraták a cárizmus bukása előtt nem egyízben éltek a polgári liberálisok szolgálataival, azaz igen sok gyakorlati kompromisszumot kötöttek velük, 1901—ben 1902-ben pedig, még a bolsevizmus keletkezése előtt, az „Iszkra” régi szerkesztősége (ennek a szerkesztőségnek összetétele a következő volt: Plehanov, Akszelrod, Zaszulics, Martov, Potreszov meg én) formális politikai szövetséget kötött (igaz, nem hosszú időre) Sztruvéval, a polgári liberalizmus politikai vezérével, egyúttal azonban értett hozzá, hogy szünet nélkül a legkíméletlenebb ideológiai és politikai harcot folytassa a polgári liberalizmus és a polgári liberalizmusnak a munkásmozgalmon belül akár a legkisebb mértékben megnyilvánuló befolyása ellen. A bolsevikok mindig ezt a politikát folytatták. 1905-től kezdve rendszeresen síkraszálltak a munkásosztálynak és a parasztságnak a liberális burzsoázia és a cárizmu^ ellen irányuló szövetsége mellett, de ugyanakkor sohasem mondtak le arról, hogy támogassák a burzsoáziát a cárizmus ellen (például a választások második fordulójában, vagy a pótválasztásoknál), és nem szüntették be a legkérlelhetetlenebb eszmei és politikai harcot a burzsoá forradalmi parasztpárt, a „szociálforradalmárok” ellen, leleplezték őket, mint olyan kispolgári demokratákat, akik csalárd módon a szocialistákhoz számítják magukat. 1907-ben a bolsevikok a dumaválasztások alkalmával rövid időre szabályszerű politikai blokkra léptek a „szociálforradalmárokkal”. A mensevikekkel 1903 és 1912 közt többízben voltunk néhány éven át formailag egységes szociáldemokrata pártban, de sohasem szüntettük be ellenük, mint a proletariátusra gyakorolt polgári befolyás közvetítői és mint opportunisták ellen az eszmei és politikai harcot. A háború idején bizonyos kompromisszumot kötöttünk a „kautskystákkal”, a baloldali mensevikekkel (Martov) és a „szociálforradalmárok” egy részével (Csernov, Natanszon), együtt üléseztünk velük Zimmerwaldban és Kientalban s közös kiáltványokat bocsátottunk ki, de sohasem szüntettük be és nem hagytuk ellanyhulni az eszmei és politikai harcot a „kautskysták”, Martov és Csernov ellen (Natanszon 1919-ben, mint hozzánk egész közelálló, velünk majdnem szolidáris „forradalmi kommunista” narodnyik halt meg). Az Októberi Forradalom pillanatában nem kimondott, de igen fontos (és igen sikeres) politikai blokkra léptünk a kispolgári parasztsággal, minthogy teljesen, egyetlenegy változtatás nélkül elfogadtuk az eszer agrárprogramot, azaz kétségtelen kompromisszumot kötöttünk velük, hogy bebizonyítsuk a parasztoknak, hogy nem akarunk parancsolgatni nekik, hanem meg akarunk egyezni velük. Ugyanakkor a „baloldali eszereknek” a kormányban való részvétellel járó szabályszerű politikai blokkot ajánlottunk fel (és ezt hamarosan meg is valósítottuk), amelyet a breszti béke megkötése után ők bontottak fel, hogy aztán 1918 júliusában az ellenünk irányuló fegyveres felkelésig, a továbbiak során pedig az ellenünk való fegyveres harcig jussanak el.
Érthető tehát, hogy a német baloldaliak támadásai, amelyeket azért intéztek a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága ellen, mert ez a „függetlenekkel” („Németországi Független Szociáldemokrata Párt”, kautskysták) való blokk gondolatát megengedhetőnek tekinti, szerintünk teljesen komolytalanok és szemléltetően bizonyítják, hogy a „baloldaliaknak” nincs igazuk. Nálunk Oroszországban is voltak jobboldali mensevikek (akik résztvettek a Kerenszkij-kormányban), akik a német Scheidemannoknak felelnek meg, és baloldali mensevikek (Martov), akik a jobboldali mensevikekkel szemben ellenzékben voltak és a német kautskystáknak felelnek meg. A munkástömegeknek a mensevikektől a bolsevikokhoz való fokozatos átpártolását világosan láttuk 1917-ben: a I. Összoroszországi Szovjetkongresszuson, 1917 júniusában, a küldötteknek csak 13%-a tartozott hozzánk. Az eszerek és a mensevikek többségben voltak. A II. Szovjetkongresszuson (a régi naptár szerint 1917 október 25-én) a szavazatok 51%-a volt a mienk. Miért vezetett Németországban a munkások ugyanolyan, teljesen azonos jellegű, jobbról balra való eltolódása előbb a „függetlenek” közbülső pártjának s miért nem mindjárt a kommunistáknak megerősödésére, holott a „függetleneknek” soha semmi néven nevezendő önálló politikai eszméjük nem volt, ez a párt soha semmi néven nevezendő önálló politikát nem folytatott, hanem állandóan csak ingadozott Scheidemannék és a kommunisták között?
Ennek egyik oka nyilvánvalóan a német kommunisták hibás taktikája volt, akiknek bátran és becsületesen be kell ismerniük ezt a -hibát és meg kell tanulniuk azt jóvátenni. A hiba az volt, hogy elvetették a reakciós, burzsoá parlamentben és a reakciós szakszervezetekben való részvételt, a hiba annak a „baloldali” gyermekbetegségnek számos megnyilvánulásában rejlett, amely most kitört és amelyet annál jobban, annál gyorsabban, a szervezet számára annál nagyobb haszonnal fognak kigyógyítani.
A német „független szociáldemokrata párt” belül nyilvánvalóan nem egységes: a régi opportunista vezérek mellett (Kautsky, Hilferding és úgy látszik, jelentős mértékben Crispien, Ledebour és mások), akik bebizonyí tották, hogy képtelenek megérteni a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának jelentőségét, hogy képtelenek vezetni a proletariátus forradalmi harcát, ebben a pártban kialakult és rendkívüli gyorsasággal nő egy proletár balszárny. Ebben a pártban (amelynek, úgy hiszem, vagy háromnegyedmillió tagja van) a tagok százezrei olyan proletárok, akik otthagyták Scheidemannt és gyorsan haladnak a kommunizmus felé. Ez a proletár szárny már a függetlenek lipcsei kongresszusán (1919-ben) javasolta a III. Internacionáléhoz való haladéktalan és feltétlen csatlakozást. A pártnak ezzel a szárnyával való „kompromisszumtól” félni egyenesen nevetséges. Ellenkezőleg, a kommunisták kötelesek keresni és megtalálni a velük való kompromisszum megfelelő formáját, egy olyan kompromisszumét, amely egyrészt megkönnyíti és meggyorsítja az elkerülhetetlenül szükséges teljes egybeolvadást ezzel a szárnnyal, másrészt pedig semilyen tekintetben sem feszélyezi a kommunistákat a „függetlenek” opportunista jobbszárnya ellen irányuló eszmei és politikai harcukban. Valószínű, hogy a kompromisszum megfelelő formáját kidolgozni nem lesz könnyű dolog, de csak szélhámos ígérhetne a német munkásoknak és a német kommunistáknak „könnyű” utat a győzelemhez.
A kapitalizmus nem volna kapitalizmus, ha a „tiszta” proletariátust nem venné korül a proletártól a félproletárhoz (ahhoz, aki kenyerét félig munkaereje eladása útján szerzi meg), a félproletártól a kisparaszthoz (és a kisiparoshoz, a háziiparoshoz, általában a kistulajdonoshoz), a kisparaszttól a középparaszthoz stb. vezető rendkívül tarka átmeneti típusok tömege; — ha magán a proletariátuson belül nem volnának fejlettebb és kevésbhé fejlett rétegek, vidék, szakma, néha vallás stb. szerinti megoszlások. A proletariátus élcsapata, tudatos része, a kommunista párt számára mindebből az a szükségszerűség —mégpedig feltétlen szükségszerűség — következik, hogy lavírozáshoz, a proletárok különböző csoportjaival, a munkások és a kisemberek különböző pártjaival való megegyezéshez, kompromisszumokhoz kell folyamodnia. A dolog lényege az, hogy tudnunk kell ezt a taktikát a proletáröntudat, a forradalmiság, a harcképesség és a győznitudás általános színvonalának emelése, nem pedig leszállítása érdekében alkalmazni. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a bolsevikoknak a mensevikeken aratott győzelme nemcsak az 1917-es Októberi Forradalom előtt, hanemutána is a lavírozás, a megegyezés, a kompromisszumok taktikájának alkalmazását követelte, persze, csupán olyan lavírozásét, olyan megegyezését és kompromisszumokét, amelyek a bolsevikok munkáját a mensevikek rovására elősegítették, meggyorsították, szilárdították, erősítették. A kispolgári demokraták (köztük a mensevikek is) szükségképpen ingadoznak a burzsoázia és a proletariátus, a burzsoá demokrácia és a szovjetrendszer, a reformizmus és a forradalmiság, a munkások iránti szeretet és a proletárdiktatúrától való félelem stb. között. A kommunisták helyes taktikájának abban kell állnia, hogy ezeket az ingadozásokat kihasználja, s egyáltalán nem abban, hogy nem vesz tudomást róluk; a kihasználás megköveteli, hogy azoknak az elemeknek, akik a proletariátus felé fordulnak, engedményeket tegyünk, mégpedig akkor és annyiban, amikor és amennyiben ezt teszik; ugyanakkor harcolni kell azok ellen az elemek ellen, akik a burzsoázia felé fordulnak. A mensevizmus nálunk a helyes taktika alkalmazása következtében egyre jobban bomladozott és bomladozik, elszigeteli a konokul opportunista vezéreket és a mi táborunkba hozza a legjobb munkásokat, a kispolgári demokrácia legjobb elemeit. Ez hosszadalmas folyamat és az a hebehurgya „határozat”, hogy „semmiféle kompromisszumot, semmiféle lavírozást”, csak árthat a forradalmi proletariátus befolyása erősödésének és ereje növekedésének.í
Végül, a németországi „baloldaliak” egyik kétségtelen hibája, hogy csökönyösen ragaszkodnak a versailles-i béke el nem ismeréséhez. Minél „alaposabban” és „higgadtabban”, minél „határozottabban” és minél megfellebbezhetetlenebb módon fogalmazza meg ezt a nézetet például K. Horner, annál kevésbbé okos színezete van a dolognak. Nem elég az, ha lemondunk a „nemzeti bolsevizmus” (Lauffenberg és mások) égbekiáltó esztelenségeiről, amely addig az állításig merészkedett, hogy a nemzetközi proletárforradalom jelenlegi viszonyai közt blokkot kell alakítani a német burzsoáziával az Antant elleni háború céljából. Meg kell érteni, hogy merőben téves az a taktika, amely eleve kizárja, hogy Szovjet-Németország (ha hamarosan német szovjetköztársaság keletkeznék) bizonyos időre elismerje a versailles-i szerződést és alávesse magát ennek a szerződésnek. Ebből nem következik, hogy a „függetleneknek” igazuk volt, hogy akkor, amikor Scheidemannék ültek a kormányban, amikor Magyarországon még nem dőlt meg a Tanácshatalom, amikor még nem volt kizárva az a lehetőség, hogy egy bécsi szovjetforradalom segítséget fog nyújtani Tanács-Magyarországnak — hogy az akkori viszonyok között a versailles-i béke aláírását követelték. Akkor a „függetlenek” nagyon rosszul lavíroztak és manővereztek, mert többé-kevésbbé felelősséget vállaltak magukra az áruló Scheidemannokért, s a Scheidemannok ellen irányuló kíméletlen (és a legnagyobb mértékben higgadtan átgondolt) osztályháború álláspontjáról többé-kevésbbé lesiklottak az „osztálynélküli”, vagy „osztályfölötti” álláspontra.
Most azonban a helyzet nyilvánvalóan olyan, hogy a németországi kommunistáknak nem szabad megkötniök a kezüket és a kommunizmus győzelme esetére a versailles-i béke kötelező és feltétlen elvetését ígérniök. Ez ostobaság. Azt kell mondani: a Scheidemannok és a kautskysták az árulások egész sorát követték el, amelyek megnehezítették (részben egyenesen meghiúsították) a Szovjet-Oroszországgal és Tanács-Magyarországgal való szövetség ügyét. Mi kommunisták minden eszközzel megkönnyitjük és előkészítjük majd az ilyen szövetséget, a versailles-i békét pedig egyáltalán nem vagyunk kötelesek feltétlenül és még hozzá azonnal elvetni. A versailles-i béke sikeres elvetésének lehetősége a szovjet mozgalomnak nemcsak németországi, hanem nemzetközi sikereitől is függ. A Scheidemannok és a kautskysták akadályozták ezt a mozgalmat, mi pedig elősegítjük. Ez a dolog lényege, ez az alapvető különbség. És ha osztályellenségeink, a kizsákmányolok és lakájaik, a Scheidemannok és kautskysták elmulasztottak egés1 sor lehetőséget arra, hogy erősítsék mind a németországi, mind a nemzetközi szovjet mozgalmat, hogy erősítsék mind a németországi, mind a nemzetközi szovjetforradalmat, akkor ezért ők viselik a felelősséget. A németországi szovjetforradalom erősíteni fogja a nemzetközi szovjet mozgalmat, amely a leghatalmasabb védőbástya (még hozzá az egyetlen megbízható, bevehetetlen, világviszonylatban is hatalmas bástya) a versailles-i béke ellen és általában a nemzetközi imperializmus ellen. A versailles-i békétől való megszabadulást kötelezően, feltétlenül és haladéktalanul az első helyre, az imperializmus által elnyomott többi országnak az imperializmus járma alól való felszabadulása elé helyezni — kispolgári (a Kautskykhoz, Hilferdingekhez, Ottó Bauerekhez és kompániájukhoz méltó) nacionalizmus, nem pedig forradalmi internacionalizmus. A burzsoáziának bármely nagy európai országban, többek között Németországban való megdöntése a nemzetközi forradalom szempontjából olyan előnyt jelent, amelynek kedvéért el lehet és el is kell viselni — ha ez szükséges lesz — a versailles-i béke huzamosabb fennállását. Ha Oroszország egymagában, a forradalom számára hasznos módon, kibírt néhány hónapi breszti békét, akkor nincs semmi lehetetlen abban, hogy Szovjet-Németország, Szovjet-Oroszországgal szövetségben, a forradalom számára hasznos módon kibírja a versailles-i béke huzamosabb fennállását.
Franciaország, Anglia stb. imperialistái provokálják a német kommunistákat, csapdát állítanak nekik: „Mondjátok azt, hogy nem írjátok alá a versailles-i békét.” A baloldali kommunisták pedig, mint a gyerekek, beleesnek a nekik felállított csapdába, ahelyett hogy ügyesen manővereznének az álnok és az adott pillanatban erősebb ellenséggel szemben, ahelyett hogy azt mondanák neki: „Most aláírjuk a versailles-i békét.” Ha eleve megkötjük a kezünket, ha nyíltan megmondjuk az ellenségnek, amely most jobban fel van fegyverkezve, mint mi, hogy fogunk-e harcolni ellene és mikor, ez ostobaság, nem pedig forradalmiság. Felvenni a harcot, amikor ez nyilvánvalóan az ellenségnek és nem nekünk előnyös — bűn, és fabatkát sem érnek a forradalmi osztály olyan politikusai, akik nem képesek a „lavírozásra, a megegyezésre, a kompromiszszumokra(*)* abból a célból, hogy a számukra nyilvánvalóan hátrányos ütközet elől kitérjenek.
(*) Minden osztályban, még a legfelvilágosodottabb ország viszonyai között is, még a legelőrehaladottabb osztályban is, még akkor is, amikor az adott körülmények annak minden lelki erejét rendkívül felfokozták, mindig vannak — és amíg osztályok vannak, amíg teljesen gyökeret nem vert, meg nem szilárdult, ki nem fejlődött a maga saját alapján az osztálynélküli társadalom, elkerülhetetlenül lesznek — az osztályhoz tartozó olyan emberek, akik nem gondolkoznak és nem képesek gondolkozni. A kapitalizmus nem volna a tömegeket elnyomó kapitalizmus, ha ez nem így volna. (*)