Angliában még nincs kommunista párt, de van friss, szélesmedrű, hatalmas, gyorsan fejlődő, a legrózsásabb reményekre jogosító kommunista mozgalom a munkások között; van néhány politikai párt és szervezet („Brit Szocialista Párt”(1), „Szocialista Munkáspárt”, „Délwalesi Szocialista Egyesület”, „Szocialista Munkásszövetség”(2)), amelyek kommunista pártot akarnak teremteni és már tárgyalásokat folytatnak egymással erre vonatkozólag. A „Workers Dreadnought” c. újságban (VI. köt., 48. sz. 1920 február 21.), a „Szocialista Munkásszövetség” hetilapjában, „Kommunista párt felé” címmel egy cikk jelent meg a lap szerkesztőjének, Sylvia Pankhurst elvtársnőnek tollából. A cikk ismerteti azoknak a tárgyalásoknak a menetét, amelyeket az említett négy szervezet folytat egymással egy egységes kommunista párt megalakításáról, a III. Internacionáléhoz való csatlakozás, a parlamentarizmus helyett a tanácsrendszernek és a proletárdiktatúrának elismerése alapján. Kitűnik, hogy az egységes kommunista párt haladéktalan megalakításának egyik legfőbb akadálya azokban a nézeteltérésekben rejlik, amelyek a parlamentben való részvétel és az új kommunista pártnak a régi, szakmai beállítottságú, főleg szakszervezetekből összetevődő opportunista és szociálsoviniszta „Munkáspárt”-hoz való csatlakozása kérdésében állnak fenn. A „Szocialista Munkásszövetség” — éppúgy, mint a „Szocialista Munkáspárt"(1) — a parlamenti választásokban és a parlamentben való részvétel ellen, a „Munkáspárt"-hoz való csatlakozás ellen foglal állást, s ebben a tekintetben más álláspontot foglal el, mint a Brit Szocialista Párt tagjai, illetőleg tagjainak többsége; ez utóbbi párt az ő szemükben az angliai „kommunista pártok jobbszárnya” (Sylvia Pankhurst említett cikke, 5. old.).
Az alapvető megoszlás tehát ugyanaz, mint Németországban, annak ellenére, hogy a nézeteltérések megnyilvánulásának formája (Németországban ez a forma sokkal közelebb áll az „oroszhoz”, mint Angliában) és egész sor más körülmény tekintetében óriási különbségek vannak. Vegyük hát szemügyre a „baloldaliak" érveit.
A parlamentben való részvétel kérdését illetőleg Sylvia Pankhurst elvtársnő W. Gallacher elvtársnak ugyanabban a számban közölt cikkére hivatkozik, aki a glasgow-i „Skótországi Munkástanács” nevében a következőket írja:
„Ez a munkástanács — írja — határozottan parlamentellenes
és mögötte áll különböző politikai szervezetek balszárnya. Mi a skótországi forradalmi mozgalmat képviseljük,
amely arra törekszik, hogy az üzemekben (a különböző iparágakban)
forradalmi szervezetet, és a szociális bizottságokon
alapuló kommunista pártot hozzon létre az egész országban.
Hosszú ideig veszekedtünk a hivatalos parlamenti politikusokkal.
Nem tartottuk szükségesnek, hogy nyíltan hadat üzenjünk nekik, ők pedig nem mernek támadást indítani ellenünk.
Az ilyen helyzet azonban nem tarthat sokáig. Győzünk az egész vonalon.
Skótországban a Független Munkáspárt tagjainak zöme
egyre nagyobb undort érez, amikor a parlamentre gondol s
majdnem valamennyi helyi csoport a szovjetek” (a szerző
angol átírásban az orosz szót használja) „vagy munkástanácsok
híve. Magától értetődik, hogy ennek igen komoly jelentősége
van azoknak az uraknak a szempontjából, akik a politikát kereseti
forrásnak (foglalkozásnak) tekintik, s ezek minden eszközt
igénybe vesznek, hogy tagjaikat rábírják arra, hogy visszatérjenek
a parlamentarizmus ölébe. A forradalmár elvtársaknak nem szabad”
(a kiemelés mindenütt a szerzőtől ered) „ezt a
bandát támogatniuk. A mi harcunk itt igen nehéz lesz. Egyik
legcsúnyább vonása azoknak az árulása lesz, akiket a személyes
érdekek jobban ösztökélnek, mint a forradalom érdekei.
A parlamentarizmusnak mindennemű támogatása egyszerűen
azt segíti elő, hogy a hatalom a mi brit Scheidemannjaink és
Noskéink kezébe kerüljön. Henderson, Clynes és társaik megrögzött reakciósok.
A hivatalos Független Munkáspárt egyre
jobban a polgári liberálisok hatalmába kerül, akik lelki menhelyet találtak MacDonald meg Snowden úr és kompániájuk
táborában. A hivatalos Független Munkáspárt esküdt ellensége
a III. Internacionáiénak, a tömeg viszont a III. Internacionále
mellett van. Az opportunista parlamenti politikusoknak bármi
módon való támogatása egyszerűen azt jelenti, hogy a fentnevezett urak kezére játszunk.
A Brit Szocialista Pártnak itt
nincsen semmi jelentősége . . . Egészséges forradalmi üzemi
(ipari) szervezet és kommunista párt kell itten, amely világos,
pontosan meghatározott, tudományos alapokon működik.
Ha elvtársaink segíthetnek nekünk abban, hogy mind az egyiket,
mind a másikat megteremtsük, akkor szívesen elfogadjuk
segítségüket; ha nem tehetik ezt, akkor az isten szerelméért,
egyáltalán ne avatkozzanak bele a dologba, ha nem akarják
elárulni a forradalmat azáltal, hogy támogatják a reakciósokat,
akik oly buzgón igyekeznek megszerezni a «tiszteletreméltó»” (? — a kérdőjel a szerzőtől ered) „képviselői címet és
égnek a vágytól, hogy bebizonyítsák, hogy éppoly sikerrel
tudnak kormányozni, mint maguk a «főnökök», az osztálypolitikusok”.
Ez a szerkesztőséghez intézett levél, véleményem szerint, nagyszerűen kifejezi az olyan fiatal kommunisták vagy egyszerű munkások hangulatát és szempontját, akik éppen hogy kezdenek közeledni a kommunizmushoz. Ez a hangulat a legnagyobb mértékben örvendetes és értékes; meg kell becsülni és támogatni kell ezt a hangulatot, mert nélküle a proletariátus győzelmére Angliában — vagy akármelyik más országban — nem volna semmi remény. Az olyan embereket, akik ki tudják fejezni a tömegeknek ezt a hangulatát, akik a tömegekben elő tudják idézni az ilyen (igen gyakran csak szunnyadó, nem tudatosodott, fel nem ébresztett) hangulatot, istápolni kell és körültekintően minden támogatást meg kell nekik adni. Egyúttál azonban határozottan, nyíltan meg kell mondani nekik, hogy a hangulat magábanvéve nem elég ahhoz, hogy a tömegeket a nagy forradalmi harcban vezessük s hogy ezek meg ezek a hibák, amelyeket a forradalom legodaadóbb hívei készek elkövetni, vagy elkövetnek — mégiscsak hibák, amelyek kárt okozhatnak a forradalom ügyének. Gallacher elvtársnak a szerkesztőséghez intézett levele minden kétséget kizáró módon mutatja mindazoknak a hibáknak a csíráit, amelyeket a német „baloldali” kommunisták elkövetnek és amelyeket az orosz „baloldali” bolsevikok 1908-ban és 1918-ban elkövettek.
A levél írója el van telve a legnemesebb proletár gyűlölettel a polgári „osztálypolitikusok” ellen (ez a gyűlölet azonban nemcsak proletárok számára, hanem valamennyi dolgozó és — hogy egy német kifejezéssel éljünk — valamennyi „kisember” számára is érthető, mindannyiukhoz közelálló). Az elnyomott és kizsákmányolt tömegek képviselőjének ez a gyűlölete valóban „minden bölcseség kezdete”, minden szocialista és kommunista mozgalomnak és a mozgalom sikerének az alapja. De a levél írója nyilván nem veszi figyelembe azt, hogy a politika tudomány és művészet, amely nem az égből pottyan le, amelyet nem adnak ingyen, s hogy a proletariátusnak, ha le akarja győzni a burzsoáziát, ki kell termelnie a saját proletár „osztálypolitikusait”, mégpedig olyanokat, akik nem rosszabbak a burzsoá politikusoknál.
A levél írója kitűnően megértette, hogy nem a parlament, hanem csak a munkástanácsok szolgálhatnak eszközül a proletariátus céljának elérésére és természetes, hogy aki ezt eddig nem értette meg, az a legmegrögzöttebb reakciós, akkor is, ha a legtudósabb ember, a legtapasztaltabb politikus, a legőszintébb szocialista, a legolvasottabb marxista, a legbecsületesebb polgár és családapa. A levél írója azonban fel sem veti azt a kérdést, nem is gondol arra, hogy fel kell vetni azt a kérdést, hogy vájjon ki lehet-e vívni a szovjetek győzelmét a parlament fölött anélkül, hogy bevinnők a „szovjet” politikusokat a parlamentbe? — anélkül, hogy belülről bomlasztanánk a parlamentarizmust? — anélkül, hogy a parlamenten belülről előkészítenők a tanácsok sikerét a parlament szétkergetésének rájuk váró feladata terén. Pedig a levél írója kimondja azt a tökéletesen helyes gondolatot, hogy a kommunista pártnak Angliában tudományos alapokon kell működnie. A tudomány először is megköveteli más országok tapasztalatainak tekintetbevételét, különösen, ha más, szintén kapitalista országok olyan helyzetben vannak vagy voltak nemrégiben, hogy igen hasonló tapasztalatokat szűrhetnek, illetőleg szűrhettek le; másodszor, tekintetbe kell venni az adott országon belül működő erők, csoportok, pártok, osztályok és tömegek összességét, és semmi esetre sem szabad a politikát kizárólag csak egy csoport vagy párt kívánságainak és nézeteinek, öntudatossága és harckészségének foka alapján meghatározni.
Hogy a Hendersonok, Clynesek, MacDonaldok, Snowdenek megrögzött reakciósok, az igaz. Éppúgy igaz az is, hogy a hatalmat a kezükbe akarják venni (aminek érdekében egyébként előnyben részesítik a burzsoáziával való koalíciót), hogy ugyanazon ősrégi burzsoá szabályok szerint akarnak „kormányozni", hogy amikor hatalmon lesznek, elkerülhetetlenül úgy fognak viselkedni, mint a Scheidemannok és Noskék. Mindez így van. De ebből egyáltalán nem az következik, hogy támogatásuk a forradalom elárulása, hanem az, hogy a forradalom érdekében a munkásosztály forradalmárainak ezeket az urakat bizonyos parlamenti támogatásban kell részesíteniük. Hogy ezt a gondolatot világossá tegyem, két, napjainkból származó angol politikai okmányból indulok ki: 1) Lloyd George miniszterelnök 1920 március 18-i beszédéből (a „The Manchester Guardian” 1920 március 19-i számának közlése szerint) és 2) a „baloldali" kommunista Sylvia Pankhurst elvtársnőnek fentebb említett cikkében olvasható fejtegetéseiből.
Lloyd George beszédében vitába szállt Asquith-tel (akit külön meghívtak a gyűlésre, de aki nem fogadta el a meghívást) és azokkal a liberálisokkal, akik nem a konzervatívokkal való koalíciót, hanem a munkáspárthoz való közeledést akarják. (Mint láttuk, Gallacher elvtárs a szerkesztőséghez intézett levelében szintén utalt arra a tényre, hogy a liberálisok a Független Munkáspárthoz mennek át.) Lloyd George azt bizonyítgatta, hogy szükség van a liberálisok és konzervatívok koalíciójára, méghozzá szoros koalíciójára, mert különben győzhet a Munkáspárt, amelyet Lloyd George „szívesebben nevez” szocialista pártnak és amely a termelési eszközök „kollektív tulajdonba vételére” törekszik. „Franciaországban ezt kommunizmusnak nevezték” — magyarázta népszerű formában az angol burzsoázia vezére hallgatóinak, a parlamenti liberális párt tagjainak, akik ezt eddig valószínűleg nem tudták —, „Németországban ezt szocializmusnak nevezték, Oroszországban pedig bolsevizmusnak nevezik.” A liberálisok számára ez — magyarázta Lloyd George — elvileg elfogadhatatlan, mert a liberálisok elvi alapon a magántulajdon hívei. „Veszélyben a civilizáció”, jelentette ki a szónok s ezért a liberálisoknak és a konzervatívoknak egyesülniük kell...
„... Ha az ember elmegy a mezőgazdasági kerületekbe — mondotta Lloyd George —, elismerem, hogy ott a régi párttagozódást találja meg, amely megmaradt úgy, ahogy volt. Ott a veszély messze van. Ott nincs veszély. De ha majd a mezőgazdasági kerületekre is rákerül a sor, a veszély ott éppen olyan nagy lesz, mint amekkora most egyes ipari kerületekben. Országunk négyötödrésze iparral és kereskedelemmel foglalkozik; csak alig egyötöde földműveléssel. Ez egyike azoknak a körülményeknek, amelyeket állandóan szem előtt tartok, amikor azokra a veszedelmekre gondolok, amelyeket a jövő tartogat számunkra. Franciaországban a lakosság mezőgazdasággal foglalkozik, ott tehát bizonyos nézeteknek szilárd alapjuk van, amely nem valami gyorsan változik és amelyet nem nagyon könnyű forradalmi mozgalommal megbolygatni. A mi országunkban más a helyzet. A mi országunkat könnyebb felforgatni, mint bármely más országot a világon, és ha ez az ország majd inogni kezd, akkor itt az összeomlás az említett okoknál fogva nagyobb lesz, mint más országokban.
Az olvasó láthatja ebből, hogy Lloyd George úr nemcsak nagyon okos ember, hanem tanult is sokat a marxistáktól. Nem árt, ha mi is tanulunk egyet-mást Lloyd George-tól.
Meg kell még említeni a Lloyd George beszédét követő vitából a következő érdekes epizódot:
„Wallace úr: Szeretném megkérdezni, hogy mi a, miniszterelnök úr véleménye az ipari kerületekben az ipari munkások irányában követett politikája eredményeiről, akik közül jelenleg igen sokan liberálisok és akiknek részéről oly sok támogatásban részesülünk. Nem lesz-e az eredmény esetleg az, hogy a munkások, akik jelenleg a mi őszinte segítőtársaink, óriási mértékben fogják növelni a Munkáspárt erejét?
A miniszterelnök: Nekem egészen más a nézetem. Az a tény, hogy a liberálisok egymás ellen harcolnak, kétségkívül igen nagyszámú liberálist elkeserít és a Munkáspárt felé taszít, ahol már igen jelentékeny számban vannak liberálisok, igen tehetséges emberek, akik most a kormány befeketítésével vannak elfoglalva. Az eredmény kétségkívül az, hogy a közhangulat jelentős mértékben a Munkáspárt javára billen. A közvélemény nem a Munkáspárton kívül álló liberálisok felé fordul, hanem a Munkáspárt felé, mint ahogy a pótválasztások mutatják.”
Közbevetőleg mondva, ez a gondolatmenet különösen világosan mutatja, hogy a burzsoázia legokosabb emberei is megzavarodtak és képtelenek arra, hogy jóvátehetetlen butaságokat ne kövessenek el. Ebbe a burzsoázia bele is fog pusztulni. Ezzel szemben a mi embereink még butaságokat is elkövethetnek (igaz, csak akkor, ha ezek a butaságok nem tülnagyok és ha idejekorán jóváteszik őket), s végül mégis ők lesznek a győztesek.
A másik politikai okmány a „baloldali" kommunista Sylvia Pankhurst elvtársnő következő vélekedése:
„... Inkpin elvtárs (a Brit Szocialista Párt titkára) a Munkáspártról azt mondja, hogy «a munkásosztály mozgalmának fő szervezete». Egy másik elvtárs a Brit Szocialista Pártból a III. Internacionále konferenciáján még világosabban kidomborította a Brit Szocialista Párt nézeteit. Azt mondta: «Mi a Munkáspártot a szervezett munkásosztálynak tekintjük».
Mi nem osztjuk ezt a nézetet a Munkáspártot illetőleg. A Munkáspárt számszerűleg igen nagy, bár tagjainak igen jelentékeny része tétlen és közömbös; ezek olyan munkások és munkásnők, akik azért léptek be a szakszervezetbe, mert műhelytársaik szakszervezeti tagok és mert segélyt akarnak kapni.
De elismerjük, hogy a Munkáspárt nagy számbeli erejét az a tény is előidézte, hogy ezt a pártot az az elméleti iskola hozta létre, amelynek határán túl a brit munkásosztály többsége még nem jutott el, bár a nép fejében nagy változások készülnek, és ezek gyorsan meg fogják változtatni ezt a helyzetet.
A Brit Munkáspárt, más országok szociálpatrióta szervezeteihez hasonlóan, a társadalom természetes fejlődése során elkerülhetetlenül hatalomra fog jutni. A kommunisták feladata az, hogy dolgozzanak azoknak az erőknek a kikovácsolásán, amelyek megdöntik majd a szociálpatriótákat, és nekünk országunkban sem késlekednünk nem szabad ezzel a tevékenységgel, sem pedig ingadoznunk nem szabad.
Nem szabad energiánkat a Munkáspárt erejének növelésére pazarolnunk; ennek a pártnak hatalomrajutása elkerülhetetlen. Erőnket a kommunista mozgalom megteremtésére kell összpontosítanunk, amely ezt a pártot le fogja győzni. A Munkáspárt nemsokára kormányt fog alakítani; a forradalmi ellenzéknek készen kell lennie arra, hogy megtámadja ...”
A liberális burzsoázia tehát lemond az évszázados tapasztalatok által történelmileg szentesített — és a kizsákmányolok számára rendkívül előnyös — „kétpárt”-rendszerről (a kizsákmányolok pártjairól van szó) és szükségesnek tartja e pártok erőinek egyesítését a Munkáspárt elleni harcra. A liberálisok egyrésze, mint a patkányok a süllyedő hajóról, a Munkáspártba menekül. A baloldali kommunisták elkerülhetetlennek tartják a hatalom átmeneteiét a Munkáspárt kezébe és elismerik, hogy most a munkások többsége mögötte áll. Ebből azt a furcsa következtetést vonják le, amelyet Sylvia Pankhurst elvtársnő így fogalmaz meg:
„A Kommunista Pártnak nem szabad kompromisszumodat kötnie ... Doktrínáját tisztán, a reformizmustól való függetlenségét szepfőtlenül kell megőriznie; hivatása az, hogy az élen haladjon, megállás nélkül, ne térjen le az útról, hogy egyenes úton haladjon a kommunista forradalom felé.”
Ellenkezőleg, abból, hogy a munkások többsége Angliában még az angol Kerenszkijeket vagy Scheidemannokat követi, hogy még nem tudja tapasztalatból, milyen az a kormány, amely ezekből az emberekből áll — márpedig ilyen tapasztalatok Oroszországban és Németországban egyaránt szükségesek voltak ahhoz, hogy a munkások tömegesen pártoljanak át a kommunizmushoz —, ebből kétségbevonhatatlanul az következik, hogy az angol kommunistáknak részt kell venniök a parlamenti életben, hogy kötelesek a parlamenten belülről segíteni a munkástömegeket abban, hogy a gyakorlatban lássák egy Henderson- és Snowden-féle kormány eredményeit, segíteniük kell a Hendersonoknak és Snowdeneknek legyőzni az egyesült Lloyd George-ot és Churchillt. Ha máskép járnak el, akkor ezzel megnehezítik a forradalom ügyét, mert a forradalom lehetetlen mindaddig, amíg a munkásosztály többségének nézetei meg nem változnak, márpedig ezt a változást a tömegek politikai tapasztalatai idézik elő, sohasem pusztán a propaganda. „Kompromiszszumok nélkül előre, ne térjünk le az útról” — ha ezt a munkásoknak egy nyilvánvalóan erőtlen kisebbsége mondja, amely tudja (vagy amelynek mindenesetre tudnia kell), hogy a többség rövid idő múlva, abban az esetben, ha Henderson és Snowden legyőzi Lloyd George-ot és Churchillt, csalódik vezéreiben és áttér majd a kommunizmus támogatására (vagy mindenesetre a semlegességre, mégpedig nagyobbrészt a kommunisták iránti jóakaratú semlegességre) — az ilyen jelszó nyilvánvalóan hibás. Ez ugyanaz, mintha tízezer katona harcbarontana ötvenezer főnyi ellenség ellen, ahelyett, hogy „megállna”, '.letérne az útról”, sőt „kompromisszumot” kötne, mégpedig azért, hogy bevárja a közeledő százezerfőnyi erősítést, amely nem tud azonnal akcióba lépni. Ez intellektuel gyerekesség, nem pedig a forradalmi osztály komoly taktikája.
A forradalom alaptörvénye, melyet minden forradalom és különösképpen a XX. század mindhárom orosz forradalma megerősít, a következő: a forradalomhoz nem elegendő az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott tömegek belássák, hogy a régi módon lehetetlen tovább élniök és változást követeljenek; a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolok ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak akkor, ha az „alul levők” nem akarják a régit, a „felül levők” pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom. Ezt az igazságot más szavakkal így fejezhetjük ki: a forradalom nem lehetséges általános nemzeti (a kizsákmányoltakat és a kizsákmányolókat egyaránt érintő) válság nélkül. Tehát a forradalomhoz először is azt kell elérnünk, hogy a munkások többsége (vagy mindenesetre a tudatos, gondolkodó, politikailag aktív munkások többsége) teljesen megértse a forradalom szükségességét és kész legyen érte akár halálba menni; másodszor, hogy a kormányzó osztályok olyan kormányzati válságot éljenek át, amely a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába (minden igazi forradalom jele: az addig közömbös dolgozó és elnyomott tömeg politikai harcra képes képviselőinek gyors megtízszereződése, vagy akár megszázszorozódása), meggyengíti a kormányt és lehetővé teszi, hogy a forradalmárok gyorsan megdöntsék.
Angliában, mint ahogy az egyebek között éppen Lloyd George beszédéből látható, nyilvánvalóan érlelődőben van a sikeres proletárforradalom mindkét előfeltétele. És a baloldali kommunisták által elkövetett hibák most éppen azért rendkívül veszedelmesek, mert egyes forradalmároknál azt tapasztaljuk, hogy nem eléggé higgadtan, nem eléggé figyelmesen, nem eléggé tudatosan, nem eléggé körültekintően mérlegelik ezeket a feltételeket. Ha mi nem forradalmi csoport, hanem a forradalmi osztály pártja vagyunk, ha magunkkal akarjuk ragadni a tömegeket (enélkül pedig azt kockáztatjuk, hogy egyszerűen szószátyárok maradunk), akkor először, segítenünk kell Héndersonnak, vagy Snowdennek, hogy leverje Lloyd George-ot és Churchillt (sőt helyesebb, ha azt mondjuk: kényszerítenünk kell az előbbieket arra, hogy az utóbbiakat leverjék, mert az előbbiek félnek saját győzelmüktől); másodszor, segítenünk kell a munkásosztály többségének, hogy saját tapasztalatai alapján győződjék meg a mi igazunkról, vagyis arról, hogy a Hendersonok és Snowdenek semmit sem érnek, hogy egész lényükben kispolgárok és árulók, hogy bukásuk elkerülhetetlen; harmadszor, közelebb kell hozni azt a pillanatot, amikor azon a talajon, amelyet a munkások többségének a Hendersonokból való kiábrándulása teremt, a siker komoly kilátásával egycsapásra lehet majd félredobni a Hendersonok kormányát, amely még kétségbeesettebben fog fűhöz-fához kapkodni, ha még az igen okos és igen komoly, nem kispolgár, hanem nagypolgár Lloyd George is teljes fejetlenséget árul el és egyre inkább lejáratja magát (és az egész burzsoáziát) azzal, hogy az egyik nap Churchillel támadnak „súrlódásai”, másnap meg Asquith-tel vannak „súrlódásai”.
De beszéljünk konkrétabban. Az angol kommunistáknak, nézetem szerint, egyetlen Kommunista Pártban kell egyesíteniük mind a négy pártjukat és csoportjukat (mind nagyon gyenge, egyik-másik igen-igen gyenge), a III. Internacionále elveinek és a parlamentben való kötelező részvételnek alapján. A Kommunista Párt „kompromisszumot”, választási megegyezést ajánl fel a Hendersonoknak és a Snowdeneknek: együtt megyünk Lloyd George és a konzervatívok szövetsége ellen, felosztjuk a parlamenti helyeket a Munkáspártra, illetőleg a kommunistákra (nem a választásokon, hanem külön szavazásnál) leadott munkásszavazatok alapján, fenntartjuk magunknak az agitáció, a propaganda és a politikai tevékenység legteljesebb szabadságát. E nélkül az utolsó feltétel nélkül természetesen nem szabad blokkot alakítani, mert ez árulás volna: az angol kommunisták éppoly feltétlenül kötelesek védeni és megvédeni a Hendersonok és Snowdenek leleplezésének legteljesebb szabadságát, mint ahogy az orosz bolsevikok (tizenöt éven át, 1903-tól 1917-ig) védték és meg is védték azt az orosz Hendersonokkal és Snowdenekkel, azaz a mensevikekkel szemben.
Ha a Hendersonok és Snowdenek hajlandók lesznek belemenni ilyen feltételek mellett a blokkba, akkor nyertünk, mert hiszen nekünk egyáltalán nem fontos a mandátumok száma, mi nem törjük magunkat értük, mi ebben a tekintetben engedékenyek leszünk (ezzel szemben a Hendersonok és különösen új barátaik — vagy gazdáik —, a Független Munkáspárthoz átpártolt liberálisok, a legjobban a mandátumokat hajhásszák). Nyertünk, mert olyan pillanatban fogjuk bevinni a tömegek közé a mi agitációnkat, amikor maga Lloyd George „ajzottafel” őket -és nemcsak a Munkáspártnak fogunk segíteni abban, hogy minél hamarabb megalakítsa a maga kormányát, hanem a tömegeknek is segítségére leszünk abban, hogy minél hamarabb megértsék egész kommunista propagandánkat, amelyet úgy fogunk folytatni a Hendersonok ellen, hogy semmiben sem engedjük magunkat korlátozni és semmit sem hallgatunk el.
Ha a Hendersonok és Snowdenek elutasítják majd azt, hogy ilyen feltételek mellett blokkra lépjenek velünk, akkor még többet nyertünk. Mert akkor egycsapásra megmutattuk a tömegeknek (jegyezzük meg, hogy a tömeg, még a tisztára mensevik, teljesen opportunista Független Munkáspárton belül is, a Szovjetek híve), hogy a Hendersonok többre becsülik azt, hogy ők maguk a tőkések közelében maradjanak, mint azt, hogy egyesítsék a munkásokat. Akkor egycsapásra nyertünk a tömegek szemé ben, amelyek, különösen Lloyd George ragyogó és — a kommunizmus számára — fölöttébb helyes, fölöttébb hasznos magyarázatai után, rokonszenvezni fognak azzal a gondolattal, hogy a munkásoknak egyesülniük kell Lloyd George és a konzervatívok szövetsége ellen. Akkor egycsapásra nyertünk, mert bebizonyítottuk a tömegeknek, hogy a Hendersonok és Snowdenek félnek legyőzni Lloyd George-ot, félnek egyedül kezükbe venni a hatalmat, igyekeznek titokban megszerezni Lloyd George támogatását, aki nyíltan nyújtja kezét a konzervatívoknak a Munkáspárt ellen. Meg kell jegyeznünk, hogy nálunk Oroszországban az 1917 február 27-i (a régi naptár szerint) forradalom után a bolsevikoknak a mensevikek és eszerek (vagyis az orosz Hendersonok és Snowdenek) ellen irányuló propagandája szakasztott ilyen körülmények folytán járt sikerrel. Mi azt mondtuk a mensevikeknek és eszereknek: vegyétek kezetekbe az egész hatalmat a burzsoázia nélkül, mert többségetek van a Szovjetekben (az I. összoroszországi Szovjetkongresszuson, 1917 júniusában, a szavazatoknak mindössze 13%-a volt a bolsevikoké). De az orosz Hendersonok és Snowdenek féltek a burzsoázia nélkül kezükbe venni a hatalmat és amikor a burzsoázia halogatta az Alkotmányozó-gyűlési választásokat, mert nagyon jól tudta, hogy a többség az eszereké és mensevikeké lesz(4) (az eszerek és mensevikek a legszorosabb politikai blokkra léptek és valójában egy és ugyanazt a kispolgári demokráciát képviselték), akkor az eszerek és mensevikek nem voltak képesek erélyesen és következetesen harcolni ez ellen a halogatás ellen.
Abban az esetben, ha a Hendersonok és Snowdenek elutasítanák a blokkot a kommunistákkal, a kommunisták egycsapásra nyernének a tömegek rokonszenvének meghódítása és a Hendersonok meg Snowdenek diszkreditálása tekintetében, ha pedig ennek következtében vesztenénk néhány parlamenti mandátumot, ez nekünk egyáltalán nem lenne fontos. Csak egészen kevés, feltétlenül biztos kerületben, vagyis csak ott állítanánk jelöltet, ahol jelöltjeink felállítása nem vezetne a liberális jelölt győzelmére a munkáspárti jelölttel szemben. Választási agitációt folytatnánk és röplapokat terjesztenénk a kommunizmus mellett, és minden kerületben, ahol nincs jelöltünk, arra szólítanánk fel a választókat, hogy szavazzanak a munkáspártira a burzsoá ellen. Sylvia Pankhurst elvtársnő és Gallacher elvtárs tévednek, ha ebben a kommunizmus elárulását, vagy a szociálárulók elleni harcról való lemondást látják. Ellenkezőleg, ezáltal a kommunista forradalom ügye kétségkívül nyerne.
Az angol kommunistáknak most igen gyakran nehéz a tömegekhez még csak hozzá is férniük, még csak meghallgatásra is találniok. Ha mint kommunista lépek fel és kijelentem, hogy a választókat arra szólítom fel, hogy Lloyd George-zsal szemben Hendersonra szavazzanak, biztosan meg fognak hallgatni. És módomban lesz mindenki számára érthetően megmagyarázni nemcsak azt, hogy miért jobbak a Szovjetek a parlamentnél és miért jobb a proletariátus diktatúrája Churchill diktatúrájánál (amelyet a polgári „demokrácia” cégére leplez), hanem azt is, hogy szavazatommal csak úgy akarom támogatni Hendersont, ahogy a kötél támogatja az akasztott embert; — hogy amikor a Hendersonok közelebb jutnak ahhoz, hogy megalakítsák saját kormányukat, az éppúgy az én oldalamra fogja állítani a tömegeket, éppúgy meg fogja gyorsítani a Hendersonok és Snowdenek politikai halálát, mint ahogy oroszországi és németországi elvtársaikkal történt.
Ha pedig azzal az ellenvetéssel hozakodnak elő, hogy ez túlságosan „ravasz” vagy bonyolult taktika, a tömegek nem fogják megérteni, ez a taktika szét fogja forgácsolni, fel fogja aprózni erőnket, meg fog bennünket akadályozni abban, hogy erőnket a szovjetforradalomra összpontosítsuk stb., akkor én azoknak a „baloldaliaknak”, akik ilyen ellenvetéssel hozakodnak elő, azt válaszolom: — ne hárítsátok saját doktrinér beállítottságotokat a tömegekre! Oroszországban a tömegek bizonyára nem műveltebbek, hanem kevésbbé műveltek, mint Angliában. Mindamellett a tömegek megértették a bolsevikokat: és a bolsevikoknak nem ártott, hanem használt az a körülmény, hogy a szovjetforradalom előestéjén, 1917 szeptemberében, összeállították a polgári parlament (az Alkotmányozó Gyűlés) választásain fellépő képviselőjelöltjeik névsorát, közvetlenül a szovjetforradalom utáni napon pedig, 1917 novemberében, résztvettek ugyanannak az Alkotmányozó Gyűlésnek a választásain, amelyet 1918 január 5-én szétkergettek.
Nem térhetek itt ki az angol kommunisták között felmerült másik nézeteltérésre, amely a körül forog, hogy csatlakozni kell-e a Munkáspárthoz vagy sem. Túlságosan kevés anyag áll rendelkezésemre ezzel a kérdéssel kapcsolatban, amely különösen bonyolult annak következté ben, hogy az angol „Munkáspárt” rendkívül sajátságos párt, felépítésében túlságosan eltér az európai kontinensen megszokott politikai pártoktól. Kétségtelen csupán az, hogy, először, ebben a kérdésben is elkerülhetetlenül hibát követ el az, aki a forradalmi proletariátus taktikáját olyan elvekből akarná levezetni, mint például: „a Kommunista Pártnak doktrínáját tisztán, a reformizmustól való függetlenségét szeplőtlenül kell megőriznie; hivatása az, hogy az élen haladjon, megállás nélkül, ne térjen le az útról, hogy egyenes úton haladjon a kommunista forradalom felé.” Mert az ilyen elvek nem jelentenek egyebet, mint a francia blanquista kommunárdok hibáinak megismétlését, akik 1874-ben mindennemű kompromisszum és mindennemű közbeeső állomás „elvetését” hirdették. Másodszor, kétségtelen, hogy a feladat itt is, mint mindig, az, hogy a kommunizmus általános és alapvető elveit alkalmazni tudjuk az osztályok és pártok közötti viszonyoknak arra a sajátosságára, a kommunizmus felé való objektív fejlődésnek arra a sajátosságára, amely minden egyes országot jellemez és amelyet tudni kell tanulmányozni, fellelni, eltalálni. Erről azonban nem csupán az angol kommunista mozgalommal, hanem a valamennyi tőkés ország kommunista mozgalmának fejlődését érintő általános következtetésekkel kapcsolatban is beszélni kell. Tehát most erre a témára térünk át.
(1) A Brit Szocialista Párt” (British Socialist Party) 1911-ben, Manchesterben alakult. Marxista szellemben fejtett ki propagandát és agitációt, és „nem opportunista, a liberálisoktól valóban független” párt volt (Lenin). Alacsony taglétszáma és a töme gektől való elszigeteltsége következtében a pártot bizonyos szektás vonások jellemezték. Az első világháború idején a pártban két áramlat keletkezett: egy nyílt szociálszocialiszta áramlat, élén Hyndmannel és másokkal, és egy internacionalista áramlat, A. Inkpin és mások vezetésével. 1916 áprilisában a pártban szakadás állt be. A. Hyndman és hívei — akik kisebbségben voltak — kiváltak a pártból. Ettől az időtől kezdve a Brit Szocialista Párt élén internacionalisták álltak. A Brit Szocialista Párt volt az, amely 1920-ban a Nagybritanniai Kommunista Párt megalapítását kezdeményezte.
(2)
A „Szocialista Munkáspárt” 1903-ban alakult a
„Szociáldemokrata Föderáció ”-ból kivált baloldali
szociáldemokraták csoportjából. — A „Dél-walesi
Szocialista Egyesület” főleg waleszi szénbányászokból
álló kis csoport. — A „Szocialista Munkásszövetség” — alacsony taglétszámú szervezet, amely a
„Nők választójogának védelmére alakult egyesület”-ből keletkezett és túlnyomó részben nőkből állt.
(3)
Úgy látszik, ez a párt ellenzi a „Munkáspárt”-hoz való
csatlakozást, de nem az egész párt ellenzi a parlamentben való
részvételt.
(4)
Az 1917 novembarében lezajlott oroszországi alkotmányozó gyűlési választásokon,
több mint 36 millió választót felölelő adatok szerint, a bolsevikok a szavazatok 25 százalékát, a földbirtokosok
és a burzsoázia különböző pártjai a szavazatok 13 százalékát, a kispolgári demokrácia, vagyis az eszerek
és mensevikek a velük rokon kis csoportokkal együtt a szavazatok 62 százalékát kapták.