Lukács György

A III. Internacionálé szervezeti kérdései^[A]

Written:
Source:
First Published: Jugend-Internationale, 1921. 9. szám.
Original title: Organisationsfragen der dritten Internationale
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

1.

A II. Internacionálé szocialista pártok laza összefogása volt: a III. Internacionálénak a szocialista mozgalom valódi egysé­gévé kell válnia. E szembeállításban két figyelemre méltó és következményekkel terhes mozzanat rejlik. Az egyik az, hogy a halódó II. Internacionáléban az egyes nemzeti pártok ké­pezték a közvetlen szervezeti egységeket; az Internacionálé pusztán „szövetségesük”, „egyesülésük” volt. Éles ellentét­ben ezzel az összes kommunista párt önmagát az Internacio­nálé puszta tagjának tekinti. Maga az Internacionálé a köz­vetlenül adott, tulajdonképpeni és döntő módon forradalmi valóság. Az egyes pártok nem egyebek, mint puszta szekciók, amelyek értelmüket csak a szerves együttműködésben talál­hatják meg.

Ennél az ellentétnél még fontosabbnak tűnik azonban a második: a II. Internacionálé valóságnak tartotta magát, míg a III. Internacionálé a proletariátus cselekedeteinek regulatív eszméje, elkerülhetetlen célkitűzése. Az e mondatokban látszólag rejlő ellentmondás válójában puszta látszat. A III. Internacionálé eszme-, Legyen-, cél-jellege összehasonlíthatatlanul magasabb rendű és elevenebb valóságot jelent, mint amivel a II. Internacionálé valaha is rendelkezett. A III. Internacionálénak ezt a Legyen-jellegét ugyanis az hozza létre, hogy a proletariátus valóságosan létező eleven egysége és az e valóság felett gyakorolt, éppily eleven kritikája között köl­csönhatás áll fenn. A proletariátusnak ez az önkritikája (amely legvilágosabban tetteiben nyilvánul meg) puszta látszatként, az igazi proletáregység megvalósítására tett elégtelen kísérlet­ként leplezi le a mindenkori elért szintet, s így egyre erőtelje­sebben készteti a proletariátust igazi egységének irányába. A III. Internacionálé éppen e nyomás és keresés, kritika és tö­rekvés; nem szilárd és megmerevedett, hanem a forradalmi proletariátus életelve. A II. Internacionálé valóságként rögzí­tette magát akkor, amikor (mint ezt a világháború és az eb­ből következő események mutatják) még nem született meg a proletariátus cselekvésben megnyilvánuló egysége; az Internacionálé így papirosvalósággá, bürokratikus egységgé degradá­lódott, s egyszer s mindenkorra elvesztette összes belső életle­hetőségét.

E belátás vezet vissza az elsőként felállított ellentéthez. A II. Internacionálé pártjai látszólag jogosan hivatkozhattak a Kommunista Kiáltvány azon szavaira, amelyek szerint „for­máját tekintve a proletariátus harca a burzsoázia ellen elő­ször is nemzeti”. Itt is azonban, mint minden egyes kérdés­ben, a forma lett úrrá a tartalom felett (amely a Kiáltvány szavai szerint sohasem lehet nemzeti), és az osztályharcnak abban a szakaszában sem változott meg a helyzet, amikor a fentebb hangsúlyozott „először is” a forma vonatkozásában is elvesztette érvényességét. A nemzet^[B] ugyanis a tőkés fejlődés meghatározott szakaszának ideológiai kifejeződése, amely e szakasz elmúltával feltétlenül elveszti ideológiai jelentőségét. Míg a nemzeti ideológia a burzsoázia koncentrációs törek­véseit, a feudális-abszolutisztikus maradványoknak a kapita­lista fejlődés útjából való eltakarítását (Németország és Olaszország egysége) kísérte, nemcsak objektíve kedvező volt a munkásosztály számára, hanem az osztályharcnak olyan for­máját kényszerítette rá, amelyben döntő szerepet kellett ját­szania a nemzeti tagozódásnak. Ez a helyzet azonban az im­perialista szakasz megjelenésével gyökeresen megváltozott. A kapitalizmus olyan fejlődési szintet ért el, ahol „eredeténél fogva nemzetközi jelenség, oszthatatlan egész, mely csak va­lamennyi kölcsönös vonatkozásában ismerhető meg, s amely­ből egyetlen állam sem vonhatja ki magát”^[C]. Ez a nemzetkö­ziség a proletár világszervezet igazi nemzetköziségének dia­lektikus előkészítése, negatív előfoka, csak erősödött a há­ború és annak kimenetele következtében. Az imperializmus a gazdaság nemzeti szervezeti kereteinek szétrobbantását ugyan­is éppen úgy készítette elő, hogy akarta, hangsúlyozta a na­cionalizmust, a hajlamot az agresszív expanzióra és a leigázásra. De a nemzeti keretek szétrobbantása azokban a for­mákban teljesedik ki, amelyekben megsemmisítik a világhá­borút. Közép- és Kelet-Európa nem élte át a keletkező kapi­talista termelés és a nemzeti egységállamok párhuzamos fej­lődését. A feudális-abszolutisztikus államképződmények szét­esése csak a tőkés fejlődés tetőződése után következett be (a helyzet világpolitikai oldalán csak keveset változtat az, hogy ezek közül az államok közül egyesek gazdaságilag több mint elmaradottak).

A háború következtében létrejött „nemzeti államok” tehát egytől egyig életképtelenek. Az, hogy lehetetlen megtalálni a valóságos „nyelvi határokat”, nemcsak a probléma „történel­mileg véletlen” bonyolultságából ered, hanem annak követ­kezménye, hogy e népek visszavonhatatlanul elmulasztották nemzeti (tehát korai kapitalista) államszervezetük kiépítésé­nek időpontját. Ma megoldhatatlan dilemma előtt állanak. Vagy a nyelvi határokon messze túlmenve kell kiszélesíteni a gazdasági területet, s ezáltal fokozott mértékben tér vissza a megdöntött feudális-abszolutisztikus rezsim minden megold­hatatlan problémája (Csehszlovákia), vagy az új állam kez­dettől fogva képtelen az önálló gazdasági létre (Német-Ausztria). Az első esetben sem lezárt azonban a megoldha­tatlan kérdések sora. Bármennyire is törekszik arra az új ál­lam – nem törődve az önrendelkezési jog demokratikus jelszavával –, hogy önmagának autochton, imperialista expan­zióra képes gazdasági területet biztosítson, e kérdések már nem intézhetők el egyszerűen a katonai-politikai leigázással. Azokat a területeket, amelyek gazdasági lényegüknél fogva (a székhely problémái!) szükségszerűen összefüggnek más te­rületekkel, nem lehet minden további nélkül leválasztani, és az új területekhez csatolni (pl. Lengyelország és Galícia vi­szonya). Másrészt viszont a régi kötelék sem állítható hely­re; így állandó ingadozás és átállás jön létre a gazdasági te­rületek összetartozásával kapcsolatban; olyan túlhaladása a nemzeti-kapitalista tagozódásnak, amely még nem találta meg valódi formáját, a nemzeti-gazdasági tagozódást a föderatív szovjetköztársaságon belül; következésképpen állandó káosz lesz az eredmény. Nyugat-Európa állapota természetesen sok­kal szilárdabb, a gazdasági formáknak a politikai (nemzeti) formákon való túlhaladása azonban már itt is észrevehető, és minden jel szerint egyre inkább előtérbe kerül.

E fejlődéssel szemben szükségképpen csődöt kellett mondania a II. Internacionálé szervezetében megtestesült szellem­nek. E csőd oka nemcsak a kapitalizmus imperialista szaka­szának lényegébe való elméleti belátás hiánya. Ez sokkal in­kább maga is szükségszerű következménye annak az egész magatartásnak, amelyet a modern állammal szemben a II. Internacionálé pártjai egyre inkább magukévá tettek. E ma­gatartás a legalitás. Ismét nem csupán a legalitás külső for­májára kell gondolnunk, amely éppenséggel csak következ­ménye annak a legális magatartásmódnak, amelyet a szociál­demokrata pártok az állammal szemben magukévá tettek, épp­úgy, amint a kommunisták „illegalitása” is csak annak szük­ségszerű következménye, hogy egész taktikájukban a polgári társadalom keretein kívülre helyezték magukat.^[D] A II. Internacionálé pártjai a fejlődés során – fokozatosan és csak­nem észrevétlenül – teljesen a polgári társadalom talajára he­lyezkedtek. Csaknem mindig „ellenzékben” voltak e társadalommal szemben; az ellenzék legális fegyverei azonban a defenzív szakasz harci eszközeiből egyre inkább magának a harcnak a lényegévé váltak. Mikor a II. Internacionálé párt­jai az eseményeket ugyanabból a szempontból kezdték megítélni, mint a burzsoázia, akkor éppúgy lehetetlenné vált szá­mukra a fejlődés lényegének átlátása, mint ahogy a burzsoá­zia számára ez kezdettől fogva lehetetlen. Mind a kibonta­kozó imperializmus, mind pedig a széthullás jelenlegi formái fenntartották ugyanis a nacionalizmust, az imperializmus előtti időszak ideológiáját.^[E] A burzsoázia osztályhelyzete miatt kezdettől fogva képtelen átlátni ezen az ideológiai fátyolon; ez megjósolt fátuma, amelynek Oidipuszhoz hasonlóan kény­telen vakon elébe menni. A proletariátus küldetése és feladata viszont éppen az, hogy tudatosítsa magában a fejlődés belső lényegét, tekintet nélkül az ideológiai fátylakra, azok jelenlétére. Bár e vakság a proletariátusra is rettenetes ter­heket róhat, nem mehet tönkre ezek alatt, s – akár akarja, akár nem – látóvá kell válnia. Csak a II. Internacionálé párt­jainak vezető rétegei mennek tönkre – abban a mértékben, ahogy e valódi belátás létrejön.

A II. Internacionálé teljes csődje 1914 augusztusában „lega­litásának” szükségszerű következménye. Képviselői már mit se tudtak arról, hogy a proletariátus számára az igazi valóság a világproletariátus kiharcolt egysége, hogy a világ „nemzeti” tagozódása nem több, mint a kapitalista fejlődés átmeneti formája, amellyel a proletariátusnak csak taktikailag, a min­denkori erőviszonyok mértékében kell számot vetnie, amellyel azonban semmiféle belső kapcsolatban nem áll. A II. Inter­nacionálé pártjai ezzel szemben olyan erősen összenőttek a nemzet ideológiai képződményével, hogy nemcsak Bebel be­szélt arról, hogy „hátunkra kell venni a puskát”, hanem még Ausztria-Magyarország állammonstruma is elméleti védelmezőre találhatott. S még a háború válsága sem tisztázott semmit. Mind a győzelmes kitartásban, mind pedig a háború előtti status quo melletti állásfoglalásban kifejeződött az a strucchoz illő kívánság, hogy ne kelljen megérteni az esemé­nyeket, s vissza lehessen térni a háború előtti legális ellen­zék helyzetébe. Ezért tartják a jelenlegi helyzetet semmivel sem alátámasztható módon „átmenetnek”, amely véleményük szerint vissza fog vezetni a „konszolidációhoz”, vagyis azok­hoz a nemzeti államokhoz, amelyek már a háború előtt is anakronisztikus jelenségeknek bizonyultak.

Ez az állásfoglalás érteti meg, hogy a II. Internacionálé miért nem volt sohasem több papiros-valóságnál. Számára a proletariátus egyesülése azonos volt az egyes nemzetek mun­kásságának egymás iránt érzett „kölcsönös rokonszenvével”; a munkások elsősorban „nemzetiek” voltak, de amennyiben és amennyire lehetséges volt – „támogatták” egymást. Eb­ben a korszakban az Internacionálé úgyszólván a proletariátus külpolitikája volt. Mivel azonban a pártokat fogva tartotta a burzsoázia nemzeti ideológiája, „külpolitikai” cselekvésük­ben is a burzsoázia uszályába szegődtek; a proletár „külpo­litika” számára csak annyi gondolatuk és érzésük maradt, amennyire az előbb említett kötöttség még lehetőséget nyúj­tott. A II. Internacionálé tevékenysége ezért egyre inkább csak „határozatokra” és „nyilatkozatokra” korlátozódott. Egy­re inkább dekorációvá vált, kongresszusokra és egyéb hasonló összejövetelekre korlátozódó intézménnyé. Mivel képtelen volt a proletariátus nemzetközi szolidaritásának gondolatát a nemzeti ellentétek fölé helyezni és tettekre váltani, el kellett pusztulnia, amikor válságba került az imperialista nacionaliz­mus, és a világháború bekövetkezett. Hogy milyen mélyek ezeknek az előítéleteknek a gyökerei a proletariátus vezető rétegeiben, az abban is kifejeződik, hogy az orosz kérdést sokszor még ma sem tartják az egész proletariátus s így ter­mészetesen minden egyes proletár életkérdésének, hanem az Oroszország irányában érzett „rokonszenvként”, „kölcsönös segítségként”, „proletár külpolitikaként” kezelik.

2.

A III. Internacionálé abból a véres és rettenetes önkritikából született, amelyet a proletariátus a világháborúban gyakorolt önmaga felett; ezért az illúzióktól való mentességnek, a va­lóságérzéknek és a cselekvés képességének lényegévé kell válnia. Az Internacionálé felépítésében úgy fejeződik ki e fordu­lat, hogy egyrészt töretlenül kitart az egész proletariátus egy­ségének gondolata mellett, másrészt pedig sohasem táplál illúziókat a már elért eredményekkel kapcsolatban, sohasem tartja valóságnak a látszatot. Szervezeteit nem úgy építi fel, mint a II. Internacionálé – nem tesz úgy, mintha már meg­valósult volna a proletariátus egysége. Sokkal inkább úgy szerveződik meg, hogy a lehető leghamarabb megvalósuljon ez az egység. Mikor a proletárcselekvés regulatív eszméjé­nek neveztük a III. Internacionálét, akkor ezzel hangsúlyoz­tuk, hogy az egész proletariátus valóságos egységének olyan szükségszerű célkitűzésként kell jelen lennie, amely közvetlenül és döntő módon befolyásol minden egyes cselekedetet.

Minden valóságos egység szükségszerű, dialektikus előfel­tétellé fokozza le a korábbi hamis egységet. A megszüntetett múlt szempontjából ezért a létrejött új egység szükségképpen széthullásnak, sőt káosznak és anarchiának tűnik. A kommu­nizmus a proletariátus igazi egységének létrehozását csak a pártstruktúrában létrejövő szakadások és „testvérháborúk” útján érheti el; az új, a forradalmi tett Internacionáléja is csak széteséseken és szakadásokon keresztül hozhatja meg az igazi egységet. Végzetes lehet ennek az egységnek bármely szerve­zeti anticipációja. Ekkor ugyanis egy látszatot fogunk való­ságnak tartani – ezáltal a halódó II. Internacionálé felépítése, következésképpen szelleme is áthatja és megmérgezi a kelet­kezőben levő III. Internacionálét.

A III. Internacionálénak számolnia kell azzal az igazság­gal, hogy jelenleg lehetséges létezése csak eszmei létezés. Ha úgy tetszik: egy olyan puszta „eszme”, amely még nem ha­tolt be a közvetlenül létező valóságba. Helyesebb azonban, ha ezt mondjuk: olyan eszméről van szó, amelynek fogalmá­ban rejlik a valóság egyre teljesebb áthatása, amelynek töké­letesen át kell hatnia a valóságot. A III. Internacionálé szer­vezetét két tényezőnek kell meghatároznia: ennek a Legyen-nek, amely a proletariátus tudatos élcsapatában már a cse­lekvés elvévé vált, valamint annak a tényállásnak, hogy az egész proletariátussal szemben az Internacionálé még megtar­totta követelményjellegét.

A szervezet kiépítése során Európa jelenlegi kaotikus álla­potából és a forradalom hasonlóan kaotikus fejlődési szaka­szából kell kiindulnunk. A régi keretek – mind a burzsoá ál­lam és gazdaság, mind pedig az ezzel ellenzékként szemben álló régi proletárpártok – vagy teljesen megsemmisültek, vagy a megsemmisülés felé haladnak. A széteső régi világgal a pro­letariátus nyíltan illegális módon állítja szembe a maga útját. Ebből az illegalitásból két fontos szervezeti mozzanat követ­kezik. Az egyik: a proletárpártok egyetlen pillanatra sem he­lyezkedhetnek a fennálló társadalom álláspontjára, sohasem engedhetik magukra hatni e társadalom ideológiai tévképzeteit; cselekvéseiket mindig csak a gazdasági fejlődés igazi ál­lapota diktálhatja. Másodszor: a hatalom jelenlegi birtokosai­val szemben is a törvényen kívül kell helyezniük magukat, elvi illegalitásuknak meg kell felelnie lényegi munkájuk ille­galitásának. Akadhatnak a harcnak olyan szakaszai, amikor egy időre ki lehet kényszeríteni a mozgalom bizonyos gyülekezési, sajtó- stb. szabadságát, ez azonban a legritkábban vo­natkozik a mozgalom nagyobb részére, és sohasem egy időben az egész mozgalomra. A dolgok mai állása mellett azonban még az esetleg kiharcolt, korlátozott érvényű szabadság sem alkalmazható az egész proletariátus nemzetközi egyetértésének lehetőségére. Az osztályharc jelenlegi állása mellett a proleta­riátus nemzetközi kapcsolatai csak illegálisak lehetnek. (Olasz­országban például – ahol látszólag a legerősebb a párt – ép­pen most tiltották meg Bombacci elvtárs oroszországi utazását.)

Az illegalitás viszont már tisztán technikai és szervezeti szempontból is kizárja a II. Internacionálé formáit, a kong­resszusokat és a Központi Irodát. (Természetesen előfeltéte­lezzük, hogy a kapcsolatok elevenek, nem pusztán deklaratív és bürokratikus viszonyok.) Olyan hosszú időre lenne ugyanis szükség egy általános kongresszus technikai előkészítéséhez, a küldöttek oda- és visszautazásához, hogy a legtöbb taktikai beszámoló és határozat már elavultan látna napvilágot; nem is beszélve arról, hogy illegális kommunikációs lehetőségek mellett mindig kétséges, vajon egyáltalán létrejöhet-e egy tel­jes létszámú kongresszus.

Egy egységes Központi Irodának ugyanezekkel a nehézsé­gekkel kellene megküzdenie. Ettől eltekintve is, az egész mozgalmat folyton az időleges megbénulás veszélye fenye­getné, ha valódi és szigorú centralizáció esetén a burzsoázia egyszer hatalmába kerítené a központot. E sors elkerülésének egyetlen módja, a központ Oroszországba való áthelyezése, viszont a közlekedési nehézségek miatt ismét csak illuzóri­kussá tenné tevékenységét.

Már e rendkívüli nehézségek is arra késztetnek, hogy a mozgalom jelenlegi helyzete alapján szükségszerű követel­ménynek tekintsük a III. Internacionálé decentralizált felépí­tését. Európa gazdasági és politikai helyzete viszont – mely­nek helyes megismeréséből, mint mozgalmunk illegalitásának igazi alapjából, e fejtegetések során kiindultunk – elvi és gyakorlati szempontból is szükségessé teszi e decentralizációt. Említettük, hogy az objektív fejlődés már túlment a nem­zeti szervezeti formákon, ha ez ideológiailag még nem is tu­datosodott a burzsoáziában és a befolyása alatt álló szociál­demokráciában. Európa igazi tagozódása ma már nem nem­zeti. E tagozódás olyan kérdések függvénye, amelyeket az ér­dekelt országok burzsoáziája – és szociáldemokráciája – nem képes megoldani; a megoldás csak az e kérdésben érdekelt összes munkás egységes cselekvésének eredménye lehet. (Csak néhány példát ragadunk ki a sok közül: a szénmezők kérdése Lengyelország, Csehszlovákia és Német-Ausztria között – ez utóbbi szénellátása ettől függ –; a rutén északkeleti Magyarország kérdése Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelor­szág és Ukrajna között; Fiume ügye Olaszország és Jugoszlá­via között stb.) E kérdések az érdekelt proletárcsoportok sza­kadatlan együttműködését követelik meg; az egyes pártok izo­lált cselekvése nem oldhatja meg őket. A megoldás nem függ­het helyileg messze levő központok döntésétől sem, mivel ezeknek kérdései és válaszai sohasem rendelkeznek a szüksé­ges közvetlenséggel és időszerűséggel.

Ezeknek a kérdéseknek a tagolódása nem rendezhető el – a mostanra kialakult helyzetnek megfelelően – a „nemzeti egység” sémája alapján. (Erre ismét az a Lengyelország szol­gáltatja a legnyilvánvalóbb példát, amely a danzigi kérdésben Németországgal, az osztravai kérdésben pedig Csehszlovákiá­val függ össze; hivatkozhatnánk azonban Olaszország és Ju­goszlávia kapcsolatára Trieszt-Fiume ügyében, Olaszország és Német-Ausztria kapcsolatára a dél-tiroli problémában és az olasz-francia viszonyra bizonyos nyugati kérdések eldöntésében.) Semmiképpen sem rögzíthetők és sematizálhatok e kérdéskomplexumok. A jelenlegi helyzet lényegét éppen az jellemzi, hogy e kérdések állandóan cseppfolyós állapotban maradnak, olyan komplexumok jönnek létre, amelyekre teg­nap még senki sem gondolt, másfelől viszont hirtelen eltűn­nek egyes megoldhatatlannak tűnt problémák. (Gondoljunk például arra, hogy nemrég még mind Csehszlovákiát, mind pedig Német-Ausztriát és Jugoszláviát a Lengyelországgal szövetkező magyar fehérterror fenyegette; s ezt nagymérték­ben éppen ezen államoknak a Szovjet-Magyarországgal szem­beni politikája idézte elő.) Amennyiben a III. Internacionálé a proletármozgalom eleven egysége kíván lenni, szervezetileg alkalmazkodnia kell ehhez a fejlődéshez.

A káosz felett szilárd elvek és hajlékony taktika segítségé­vel lehetünk úrrá. Éppen mivel a proletárforradalom célja a cselekvési egység, ezért kell alulról, a közvetlenül egységre törekvő kérdések irányából felépülnie. Ebből először is az következik, hogy a mozgalom jelenlegi helyzetében több taktikai központra van szükség, amennyiben ezek valóban befo­lyásolni akarják a mozgalmat, és nem akarnak egyébként egy­mástól függetlenül cselekvő pártok képviselőinek társas összejöveteleire korlátozódni. Másodszor lehetetlen minden egyes „országban” felállítani egy központot. A III. Internacionálé minden pártjának állandó és közvetlen eszmecserét kell foly­tatnia azon országok pártjaival, amelyekkel a fent jellemzett módon közös problémái vannak; így válik valóban lehetővé a taktikai együttműködés. Ebből az következik, hogy minden pártnak szoros kapcsolatban kell állnia minden olyan köz­ponttal, amelyhez ilyen jellegű problémák kapcsolják; egy pártnak tehát feltétlenül több központban lesz képviselete.

Úgy tűnik, mintha e gondolatmenet általában a közpon­tok szervezése ellen irányulna, mintha követelései az egyes pártoknak a közvetlenül égető kérdésekben elért közvetlen megegyezéseire korlátozódnának. Ez részben így is van. Akár egy központtal, akár többel képzeljük is el az Internacionálé felépítését, ez semmiképpen sem korlátozhatja a pártok egymás közti közvetlen kapcsolatait. Ellenkezőleg: minden köz­pontnak az a fő feladata, hogy a lehető legintenzívebbé te­gye e kapcsolatokat, intenzívebbé, mint amire az egyes pár­tok önmaguktól képesek lennének. Itt kiderül az is, hogy az ily módon gondolatmenetünkből levont következtetés csak részben lenne helyes. Csak annyiban lenne helyénvaló, hogy a III. Internacionálé szervezetei sem egymás közti, sem a pár­tokhoz fűződő, sem pedig a pártok egymás közötti viszonyai­ban nem merevedhetnek meg. Szervezetileg meg kell őrizniük hajlékony jellegüket, amely képessé teszi őket arra, hogy al­kalmazkodjanak a problémák helyzetében bekövetkező, ál­landó változásokhoz. Az e változásnak, hajlékonyságnak meg­felelő káosz azonban egyben az egységhez vezető út is. Az egység tudatos akarásának magában a proletariátusban kell szervezetileg kifejeződnie. Annál is inkább így van ez, mert az egyes csoportok taktikai jellegű kapcsolatai csaknem ki­vétel nélkül párhuzamosak a megfelelő országok fejlődési szakaszainak bizonyos jelenségeivel. Csaknem minden esetben nemcsak a közvetlenül taktikai, hanem az elvi-taktikai kér­désekben is előrehajtónak, szükségszerűnek tűnik az állandó együttműködés, a tapasztalatok szakadatlan cseréje. Ezek a központok még saját, önmagában korlátozott területük szá­mára sem ragaszkodhatnak mereven a kongresszusok sémái­hoz. Eltekintve attól, hogy minél több embert és minél na­gyobb területet fog át a központ, a valóságban annál ritkáb­ban jönnek létre az illegális összejövetelek, a közvetlenül kö­zös érdekek gyakori megbeszélése (amelyek mindenkor csak a részt vevő pártok meghatározott csoportjait érintik) megfele­lőbb szemléltető oktatásul szolgál a közös cselekvés számára, mint amit az általános kongresszusok a maguk gyakran túl általános határozataival valaha is nyújthatnának. Semmiképpen sem lehet alábecsülni a kongresszusok jelentőségét. Az elvek egysége és szilárdsága csak itt érhető el; ez pedig a tak­tika hajlékonyságának előfeltétele. Elvi kérdésekben a III. Internacionálénak meg kell őriznie teljes egységét. Ez az elvi egység azonban a valóságban csak akkor jöhet létre, miután már megvalósult a proletariátus valóságos egysége a cselek­véseken, a közvetlen, égető kérdésekben megnyilvánult takti­kai egységen keresztül.

Lehetetlen egységes szervezeti formát találni Európa egész proletármozgalma számára. Ennek végső soron az az oka, hogy a különböző országokban egymástól teljesen elütő sza­kaszokon megy át a kapitalizmus felbomlásának folyamata, s ennek következtében a proletariátus tudatossá válása is. A „legyőzött” országokban például nemcsak az államapparátus, hanem a szociáldemokrata és szakszervezeti apparátus is sokkal nagyobb megrázkódtatásokon ment keresztül, mint a „győztes” országokban. Ebből az következik, hogy egy egész sor taktikai kérdésben ismét csak nagyobb egység jön létre, s ez szervezetileg az Internacionálé központjaiban is kifejeződik. A II. Internacionálé csak olyan nemzeti mozgalmakat is­mert, amelyeknek látszategységét az Internacionálé teremtette meg. A III. Internacionálé megteremti a „nemzeti” korláto­zottságból már kitörő mozgalmak élő összefogását. Ez az összefogás az igazi egység felé vezető út egyik szakasza. Ál­landóan a mozgalom egy meghatározott szakaszának felel meg, átmenetnek, provizóriumnak tartja magát. Az alsóbb szintű egységek megoszlanak, egyesülnek, áthelyezik, illetve megváltoztatják működésük helyét, illetve módját; mindig úgy, ahogyan az osztályharc helyzete az adott pillanatban megköveteli.

^[A] A most következő megjegyzések csak vitára kívánják bocsátani a kér­dést, semmiképpen sem lépnek fel azonban azzal az igénnyel, hogy a prob­lémát akár csak vázlatosan is kimerítsék. Egy sor fontos kérdést (például új pártok felvételét a III. Internacionáléba) még csak nem is érinthettünk.
^[B] Az egyszerűség kedvéért beszéljünk itt csak a nemzet gazdasági-po­litikai értelmétől. A tisztán kulturális jelentés, amely sokkal bonyolultabb kérdés, annál is kevésbé jön itt számításba, mivel a tőkés fejlődésben sohasem lehet valóban hatékony tényező, hanem csupán a tulajdonképpeni harc leplezője és jelszava.
^[C] Rosa Luxemburg:  A szociáldemokrácia válsága. Válogatott beszédek és írások. 1. köt. 1958. 173.
^[D] Ha szociáldemokrata pártok (pl. most a magyar) illegálissá válnak, vagy kommunista pártok (pl. az olasz) legálisak maradnak, akkor ez át­meneti szakasza a fejlődésnek, semmiképpen sem „normális” állapot.
^[E] Rosa Luxemburg: i. m., i. h. 174.

Lukács György Internet Archívum