Lukács György

A művelődési munka kérdéséhez


Written:
Source:
First Published: Jugend-Internationale, 1921. 7. szám
Original title: Zur Frage der Bildungsarbeit
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License


 

Előreláthatólag a módszer és az alapok kérdése fogja megha­tározni a művelődés kérdésével kapcsolatos, eljövendő vitá­kat. A magyar elvtársak tézisei a társadalmi és történelmi tu­dományok prioritását hirdették meg a természettudományok­kal szemben; nézeteik (a Jugend-Internationale II. évfolya­mának 6. számában) egyetértésre találtak Röbig elvtársnál, előreláthatólag azonban jelentős ellenállásba is fognak ütköz­ni. Ezért talán nem lesz felesleges, ha néhány rövid megjegy­zés erejéig a kérdés módszertani oldalával is foglalkozunk.[A]

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk: ha értelmesen akar­juk folytatni a vitát, akkor annak tárgya csak egy vagy más módszer uralma, nem pedig az egyes területek közötti prioritás lehet. Nincs olyan értelmes ember, aki előtt ne lenne vilá­gos: amennyiben a proletariátus diktatúrája átvészelte a köz­vetlen veszélyeztetettség időszakát, akkor ez a természettudo­mány és technika újabb virágkorát fogja megnyitni. Világos ugyanis, hogy a technika csak a profit által emelt korlátok el­tűnése után indulhat el még alig elgondolható lehetőségek valóra váltása felé. Mindezzel együtt azonban a kérdés a kö­vetkező: a nevelésben, gondolkodásban és érzelmekben, a tu­dományban és a filozófiában ugyanazt a meghatározó és min­dent eldöntő szerepet fogja-e játszani a természettudományos módszer, mint amit a polgári társadalomban betölt? Egy dologgal legyünk ugyanis tisztában: a polgári társadalom a benne élő emberek minden egyes életmegnyilvánulása felett uralkodott. Már maga az a tény is bizonyítja ezt, hogy leszá­mítva néhány – s mint később látni fogjuk – reakciós kivé­telt, a természettudományos megismerés számított megismerés­nek általában – vagy legalábbis a megismerés ideáltípusá­nak; bizonyítéka ennek, hogy e tekintetben a polgári filozófia fő irányzatai (a Büchner-féle materializmus, kantianizmus és empiriokriticizmus) egyek voltak (hely hiányában nem akar­juk – és nem is vagyunk képesek rá – a kérdést bővebben ki­dolgozni). Mindez nem véletlen. A természettudományok a polgári társadalom számára nemcsak a termelés – tőkés – ra­cionalizálását tették lehetővé, hanem módszerük kitűnő ideo­lógiai fegyvernek bizonyult mind a halódó feudalizmussal, mind pedig a feltörekvő proletariátussal szemben.

A természettörvény első funkciója (az egyszerűség kedvé­ért erre a pontra összpontosítunk minden kérdést) általánosan ismert és könnyen belátható. A feudalizmus személyes „face to face” elnyomásának és kizsákmányolásának ugyanis ideo­lógiai védelemként az isteni kinyilatkoztatásra és tekintélyre volt szüksége; a feltörekvő kapitalizmusnak ahhoz, hogy a munkást saját céljai számára „szabaddá” tegye, nemcsak a gazdasági és politikai kötelékeket kellett megsemmisítenie, hanem a régi társadalom ideológiai alapját is meg kellett rendítenie. A személyes isten helyébe tehát a személytelen ter­mészettörvényt állította; szétzúzta a régi tekintélyt, a helyére azonban új tekintélyt kellett a trónra ültetnie. Ez az új tekin­tély a természettörvény. A természettörvény funkciója kettős. Egyfelől szétzúzza a régi tekintélyt, megrendíti az emberek­ben azt a hitet, hogy az elnyomás és kizsákmányolás feudális módja öröktől fogva szükségszerű, isten által akart rend. Másfelől viszont felébreszti bennük azt a hitet, hogy a sze­mélytelen, „természettörvényszerűen” ható tőkés termelési rend megfelel az emberi ész „örök” törvényeinek, független az emberi akarattól, emberi erőfeszítések nem zúzhatják szét; hogy tehát e rend egy második természet (a polgári nemzetgazdaságtan és a természettudományos módszer összefüggé­se). A szoros összefüggést az is bizonyítja, hogy mikor a XIX. század végén elkezdődött a marxizmus politikai felvizezése, akkor ez együtt járt a polgári „tudományosságnak” a történel­mi materializmusba való behatolásával. Bernstein kezdte el a „tudománytalan” dialektikus módszer elleni harcot; folyta­tását a szociológia mint „tiszta” természettudomány, a kantianizmus, machizmus stb. képezte. Céljukat el is érték: a pro­letariátus vezető rétegeiben és széles tömegeiben létrejött a kapitalizmus megrendíthetetlenségébe, „természettörvényszerű” szükségszerűségébe vetett hit; létrejött az ökonómiai fatalizmus világnézete, amely számára kalandorságnak, „tudo­mánytalannak”, sőt nem-marxistának tűnt egy, a gyökeresen új társadalmi renddel vagy a forradalmi átalakulással kapcso­latos elképzelés. (Itt még utalásszerűen sem mutathatjuk be, hogy milyen mélyek e módszertani beállítottság gyökerei az opportunizmus elméletében. Csak arra utalok, hogy mivel az opportunisták „időtlenül és természettörvényszerűen”, tehát történelmietlenül, egy általában vett kapitalizmus vagy vál­ság stb. kutatására törekedtek, teljességgel képtelenek voltak arra, hogy a történelmileg új jelenségeket, például az impe­rializmust a maguk újdonságában ragadják meg.)

Ezzel szemben hangsúlyozni kell: a proletariátus módszere történelmi. Marx a kapitalizmus mint történelmi jelenség lé­nyegét történelmileg ragadta meg, hogy így történelmileg mutathassa fel szükségszerű bukását is. Ha tehát a proletariátus forradalmi tudománnyal akarja alátámasztani osztályharcát, akkor a történelmi materializmus hagyományait, a marxi mód­szert kell követnie. Mégis, mikor itt előtérbe állítjuk a törté­nelmi-társadalmi módszert, akkor súlyos – és érthető – elő­ítéleteket kell legyőznünk. A kapitalizmuson belül ugyanis a természettudományos módszer volt a haladó, a történelmi pe­dig a reakciós módszer. Míg az előbbi a feltörekvő polgári osztály ideológiai kifejeződése volt, addig a kétségbeesetten vé­dekező feudalizmus a történelemben kereste a hagyomány és legitimitás megőrzésének ideológiai fegyverét.[B] A burzsoázia dekadenciájának időszakában újabb historizmus jött létre, a belső fáradtság, közömbösség, szenzációhajhászás és fatalizmus ideológiai kifejeződéseként. Amint a dekadens rómaiak eljutottak a vallási eklekticizmushoz, úgy a XIX. század vé­gén létrejött a tanácstalan relativizmus, a historizmus. A tő­kés társadalom ideológiai védelmét, szükségszerűségének és ér­telmességének bebizonyítását a burzsoázia egyre inkább laká­jainak, a szociáldemokratáknak engedte át, akik hamarosan a polgári „tudományosság” örököseivé váltak.

A mi történelemfelfogásunk mindebből semmit sem profi­tálhat. Alapvetően leszámol minden (mind történelmi, mind természettudományos) fatalizmussal. „Az emberek maguk csi­nálják történelmüket” – mondja Engels a Feuerbach-ban, és aforizmáiban Marx még jobban kiélezi e gondolatot, mikor hangsúlyozza, hogy nem a világ értelmezése, hanem megvál­toztatása a feladat. Ha azonban ily módon rögzítjük a prole­tártudomány célját és módszerét, akkor ebből következik, hogy a megismerés lényegi tárgya az emberi társadalom tota­litása, a tudomány tárgya pedig annak tudatosítása, amit e totalitás fejlődése feladatként, a cselekvésben megvalósuló feladatként ró a proletariátusra. Csak a marxizmus, a forradal­mi dialektika, a történelmi materializmus kínálja e megis­merést, amely az egésznek s az egésznek mint folyamatnak a megismerése – s mint ilyen –, a cselekvés előzetes lépcsőfoka.

Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal is, hogy a megis­merés minden területének a forradalmi marxizmus szellemé­vel való ilyen áthatása ma még csak a tudománnyal szemben felállított követelmény; olyan követelmény, amely csak a for­radalomban és a forradalom által teljesülhet. Bármilyen jelen­tős is Marx és Engels, valamint egyes követőik teljesítménye, bármennyire is kikényszerített már a polgári társadalmon be­lüli történelmi fejlődés is néhányat e változások közül, vagy legalábbis elindította ebbe az irányba a fejlődést (például a földrajz mint társadalomtudomány, mint antropológiai föld­rajz, a települési helyek tanával összefüggésben), mégis jelen­leg még csak az út kezdetén állunk. Még a távoli jövő célja az, hogy az összes tudományt a szabad és szabad közösségben élő ember önmegismerésének nézőpontja egyesítse. Az egyes tudományok feltehetően még sokáig meg fogják őrizni a kapi­talista munkamegosztásból és eldologiasodásból, a polgári in­dividualizmusból származó, elvont elkülönülésüket, speciali­zálódásukat és összefüggésnélküliségüket. Egy mindent átfogó totalitás tagjaivá való átalakulásuk (amely ekkor a termé­szettudományokat is magába fogja foglalni) maga is olyan folyamat, amelynek most még csak kezdeteinél tartunk. An­nak lehetetlensége azonban, hogy az egyes megismerési terü­letek anyagából azt adjuk át a harcoló proletariátusnak, amire szüksége van, és aminek ismeretére szomjazik, nem akadá­lyozhat meg abban, hogy már ma is tudatosítandónak tekint­sük e követelményt. Éppen, mivel ma még nem vagyunk ké­pesek a megismerhető tartalmak egészének módszerünkkel való átdolgozására, legalább magát a módszert művelődési munkánk középpontjába kell helyeznünk. Csak ily módon érhető el ugyanis a napi követelményeknek és a jövő előmozdí­tásának egysége. Csak így törhető meg a proletariátusban a burzsoá képzetek és előítéletek ideológiai igézete, csak így en­gedheti át helyét a gyümölcsöző, tettekre vezető kritikának. A polgári társadalomnak ez a kritikája, melyet egyedül és kizárólagosan csak a dialektikus materializmus képes nyúj­tani, egyben az az emelő is, amely mozgásba hozhatja a moz­galmat a jövő birodalmának irányába.

 


[A] A materialiszcíkiis nem az idealisztikus ellentéte, mint ahogy ezt a marxizmus szokásos értelmezésében hamisan ábrázolják, hanem a formalisztikus korrelátuma; a proletár történelemfelfogás szempontjából ennek mély jelentősége van. Itt sajnos nem bonthatjuk ki e nagyon fontos tézis következményeit.
[B] Például: a történelmi jogi iskola. Lásd erről MEM. I. köt. 78-85