Written:
Source:
First Published: Jugend-Internationale, 1921.
7. szám
Original title: Zur Frage der Bildungsarbeit
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Előreláthatólag a módszer és az alapok kérdése fogja meghatározni a művelődés kérdésével kapcsolatos, eljövendő vitákat. A magyar elvtársak tézisei a társadalmi és történelmi tudományok prioritását hirdették meg a természettudományokkal szemben; nézeteik (a Jugend-Internationale II. évfolyamának 6. számában) egyetértésre találtak Röbig elvtársnál, előreláthatólag azonban jelentős ellenállásba is fognak ütközni. Ezért talán nem lesz felesleges, ha néhány rövid megjegyzés erejéig a kérdés módszertani oldalával is foglalkozunk.[A]
Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk: ha értelmesen akarjuk folytatni a vitát, akkor annak tárgya csak egy vagy más módszer uralma, nem pedig az egyes területek közötti prioritás lehet. Nincs olyan értelmes ember, aki előtt ne lenne világos: amennyiben a proletariátus diktatúrája átvészelte a közvetlen veszélyeztetettség időszakát, akkor ez a természettudomány és technika újabb virágkorát fogja megnyitni. Világos ugyanis, hogy a technika csak a profit által emelt korlátok eltűnése után indulhat el még alig elgondolható lehetőségek valóra váltása felé. Mindezzel együtt azonban a kérdés a következő: a nevelésben, gondolkodásban és érzelmekben, a tudományban és a filozófiában ugyanazt a meghatározó és mindent eldöntő szerepet fogja-e játszani a természettudományos módszer, mint amit a polgári társadalomban betölt? Egy dologgal legyünk ugyanis tisztában: a polgári társadalom a benne élő emberek minden egyes életmegnyilvánulása felett uralkodott. Már maga az a tény is bizonyítja ezt, hogy leszámítva néhány – s mint később látni fogjuk – reakciós kivételt, a természettudományos megismerés számított megismerésnek általában – vagy legalábbis a megismerés ideáltípusának; bizonyítéka ennek, hogy e tekintetben a polgári filozófia fő irányzatai (a Büchner-féle materializmus, kantianizmus és empiriokriticizmus) egyek voltak (hely hiányában nem akarjuk – és nem is vagyunk képesek rá – a kérdést bővebben kidolgozni). Mindez nem véletlen. A természettudományok a polgári társadalom számára nemcsak a termelés – tőkés – racionalizálását tették lehetővé, hanem módszerük kitűnő ideológiai fegyvernek bizonyult mind a halódó feudalizmussal, mind pedig a feltörekvő proletariátussal szemben.
A természettörvény első funkciója (az egyszerűség kedvéért erre a pontra összpontosítunk minden kérdést) általánosan ismert és könnyen belátható. A feudalizmus személyes „face to face” elnyomásának és kizsákmányolásának ugyanis ideológiai védelemként az isteni kinyilatkoztatásra és tekintélyre volt szüksége; a feltörekvő kapitalizmusnak ahhoz, hogy a munkást saját céljai számára „szabaddá” tegye, nemcsak a gazdasági és politikai kötelékeket kellett megsemmisítenie, hanem a régi társadalom ideológiai alapját is meg kellett rendítenie. A személyes isten helyébe tehát a személytelen természettörvényt állította; szétzúzta a régi tekintélyt, a helyére azonban új tekintélyt kellett a trónra ültetnie. Ez az új tekintély a természettörvény. A természettörvény funkciója kettős. Egyfelől szétzúzza a régi tekintélyt, megrendíti az emberekben azt a hitet, hogy az elnyomás és kizsákmányolás feudális módja öröktől fogva szükségszerű, isten által akart rend. Másfelől viszont felébreszti bennük azt a hitet, hogy a személytelen, „természettörvényszerűen” ható tőkés termelési rend megfelel az emberi ész „örök” törvényeinek, független az emberi akarattól, emberi erőfeszítések nem zúzhatják szét; hogy tehát e rend egy második természet (a polgári nemzetgazdaságtan és a természettudományos módszer összefüggése). A szoros összefüggést az is bizonyítja, hogy mikor a XIX. század végén elkezdődött a marxizmus politikai felvizezése, akkor ez együtt járt a polgári „tudományosságnak” a történelmi materializmusba való behatolásával. Bernstein kezdte el a „tudománytalan” dialektikus módszer elleni harcot; folytatását a szociológia mint „tiszta” természettudomány, a kantianizmus, machizmus stb. képezte. Céljukat el is érték: a proletariátus vezető rétegeiben és széles tömegeiben létrejött a kapitalizmus megrendíthetetlenségébe, „természettörvényszerű” szükségszerűségébe vetett hit; létrejött az ökonómiai fatalizmus világnézete, amely számára kalandorságnak, „tudománytalannak”, sőt nem-marxistának tűnt egy, a gyökeresen új társadalmi renddel vagy a forradalmi átalakulással kapcsolatos elképzelés. (Itt még utalásszerűen sem mutathatjuk be, hogy milyen mélyek e módszertani beállítottság gyökerei az opportunizmus elméletében. Csak arra utalok, hogy mivel az opportunisták „időtlenül és természettörvényszerűen”, tehát történelmietlenül, egy általában vett kapitalizmus vagy válság stb. kutatására törekedtek, teljességgel képtelenek voltak arra, hogy a történelmileg új jelenségeket, például az imperializmust a maguk újdonságában ragadják meg.)
Ezzel szemben hangsúlyozni kell: a proletariátus módszere történelmi. Marx a kapitalizmus mint történelmi jelenség lényegét történelmileg ragadta meg, hogy így történelmileg mutathassa fel szükségszerű bukását is. Ha tehát a proletariátus forradalmi tudománnyal akarja alátámasztani osztályharcát, akkor a történelmi materializmus hagyományait, a marxi módszert kell követnie. Mégis, mikor itt előtérbe állítjuk a történelmi-társadalmi módszert, akkor súlyos – és érthető – előítéleteket kell legyőznünk. A kapitalizmuson belül ugyanis a természettudományos módszer volt a haladó, a történelmi pedig a reakciós módszer. Míg az előbbi a feltörekvő polgári osztály ideológiai kifejeződése volt, addig a kétségbeesetten védekező feudalizmus a történelemben kereste a hagyomány és legitimitás megőrzésének ideológiai fegyverét.[B] A burzsoázia dekadenciájának időszakában újabb historizmus jött létre, a belső fáradtság, közömbösség, szenzációhajhászás és fatalizmus ideológiai kifejeződéseként. Amint a dekadens rómaiak eljutottak a vallási eklekticizmushoz, úgy a XIX. század végén létrejött a tanácstalan relativizmus, a historizmus. A tőkés társadalom ideológiai védelmét, szükségszerűségének és értelmességének bebizonyítását a burzsoázia egyre inkább lakájainak, a szociáldemokratáknak engedte át, akik hamarosan a polgári „tudományosság” örököseivé váltak.
A mi történelemfelfogásunk mindebből semmit sem profitálhat. Alapvetően leszámol minden (mind történelmi, mind természettudományos) fatalizmussal. „Az emberek maguk csinálják történelmüket” – mondja Engels a Feuerbach-ban, és aforizmáiban Marx még jobban kiélezi e gondolatot, mikor hangsúlyozza, hogy nem a világ értelmezése, hanem megváltoztatása a feladat. Ha azonban ily módon rögzítjük a proletártudomány célját és módszerét, akkor ebből következik, hogy a megismerés lényegi tárgya az emberi társadalom totalitása, a tudomány tárgya pedig annak tudatosítása, amit e totalitás fejlődése feladatként, a cselekvésben megvalósuló feladatként ró a proletariátusra. Csak a marxizmus, a forradalmi dialektika, a történelmi materializmus kínálja e megismerést, amely az egésznek s az egésznek mint folyamatnak a megismerése – s mint ilyen –, a cselekvés előzetes lépcsőfoka.
Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal is, hogy a megismerés minden területének a forradalmi marxizmus szellemével való ilyen áthatása ma még csak a tudománnyal szemben felállított követelmény; olyan követelmény, amely csak a forradalomban és a forradalom által teljesülhet. Bármilyen jelentős is Marx és Engels, valamint egyes követőik teljesítménye, bármennyire is kikényszerített már a polgári társadalmon belüli történelmi fejlődés is néhányat e változások közül, vagy legalábbis elindította ebbe az irányba a fejlődést (például a földrajz mint társadalomtudomány, mint antropológiai földrajz, a települési helyek tanával összefüggésben), mégis jelenleg még csak az út kezdetén állunk. Még a távoli jövő célja az, hogy az összes tudományt a szabad és szabad közösségben élő ember önmegismerésének nézőpontja egyesítse. Az egyes tudományok feltehetően még sokáig meg fogják őrizni a kapitalista munkamegosztásból és eldologiasodásból, a polgári individualizmusból származó, elvont elkülönülésüket, specializálódásukat és összefüggésnélküliségüket. Egy mindent átfogó totalitás tagjaivá való átalakulásuk (amely ekkor a természettudományokat is magába fogja foglalni) maga is olyan folyamat, amelynek most még csak kezdeteinél tartunk. Annak lehetetlensége azonban, hogy az egyes megismerési területek anyagából azt adjuk át a harcoló proletariátusnak, amire szüksége van, és aminek ismeretére szomjazik, nem akadályozhat meg abban, hogy már ma is tudatosítandónak tekintsük e követelményt. Éppen, mivel ma még nem vagyunk képesek a megismerhető tartalmak egészének módszerünkkel való átdolgozására, legalább magát a módszert művelődési munkánk középpontjába kell helyeznünk. Csak ily módon érhető el ugyanis a napi követelményeknek és a jövő előmozdításának egysége. Csak így törhető meg a proletariátusban a burzsoá képzetek és előítéletek ideológiai igézete, csak így engedheti át helyét a gyümölcsöző, tettekre vezető kritikának. A polgári társadalomnak ez a kritikája, melyet egyedül és kizárólagosan csak a dialektikus materializmus képes nyújtani, egyben az az emelő is, amely mozgásba hozhatja a mozgalmat a jövő birodalmának irányába.
[A]
A materialiszcíkiis nem az idealisztikus ellentéte, mint ahogy ezt a marxizmus
szokásos értelmezésében hamisan ábrázolják, hanem a formalisztikus korrelátuma;
a proletár történelemfelfogás szempontjából ennek mély jelentősége van.
Itt sajnos nem bonthatjuk ki e nagyon fontos tézis következményeit.
[B] Például:
a történelmi jogi iskola. Lásd erről MEM. I. köt. 78-85