Lukács György

Rosa Luxemburg, a marxista

Written:
Source:
Original title: Rosa Luxemburg als Marxist
First Published: Kommunismus, 1921. januar 15. (rovidebb valtozatban).
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2004. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

A közgazdászok megmagyarázzák nekünk,
hogyan ter­melnek az emberek ezek között az adott
viszonyok kö­zött; amit azonban nem magyaráznak
meg, az az, ho­gyan termelődnek ki maguk ezek
a viszonyok, vagyis nem magyarázzák meg azt
a történelmi mozgást, amely ezeket a viszonyokat
létrehozza.

Marx: A filozófia nyomorúsága

1.

Nem az ökonómiai motívum elsődlegessége a történelemmagyarázatban, hanem a totalitás nézőpontja különbözteti meg döntően a marxizmust a polgári tudománytól. A totalitás kategóriája, az egésznek részei feletti, mindenoldalú, meghatá­rozó uralma képezi annak a módszernek a lényegét, amelyet Marx Hegeltől vett át, és eredeti módon egy teljesen új tudomány alapjává alakított. A termelőnek a termelés összfolyamatától való tőkés elválasztása, a munkafolyamatnak olyan részekre való feldarabolása, amelyek figyelmen kívül hagyják a munkás emberi sajátosságait, a társadalomnak tervszerűtlenül és összefüggés nélkül termelő egyénatomokra bomlása szükségképpen mélyrehatóan befolyásolta a kapitalizmus gondolkodásmódját, tudományát és filozófiáját is. A proletártu­domány alapvetően forradalmi jellege nem pusztán annyit je­lent, hogy forradalmi tartalmakat állít szembe a polgári társadalommal, hanem elsősorban magának a módszernek a for­radalmi lényegét. A tudományban a totalitás kategóriájának uralkodó jellege a forradalmi elv hordozója.

Marx előtt is gyakran felismerték már a hegeli dialektika e forradalmi elvét – függetlenül a hegeli filozófia minden kon­zervatív tartalmától. Ebből azonban nem fejlődhetett ki forra­dalmi tudomány. Csak Marxnál válhatott a hegeli dialektika – Herzen szavai szerint – valóban a „forradalom algebrájá”-vá. Ez azonban nem egyszerűen a materialista megfordítás következménye. Sokkal inkább csak azért válhatott világossá a hegeli dialektika forradalmi elve e megfordításban és annak következtében, mert változatlan maradt a módszer lényege, a totalitás nézőpontja: minden részjelenségnek az egész – a gon­dolkodás és történelem egységeként felfogott dialektikus fo­lyamat – mozzanataként való szemlélete. Marxnál a dialektikus módszer eredménye a társadalom mint totalitás megis­merése. A polgári tudomány a – szaktudományos és módszer­tani szempontból szükséges és hasznos – absztrakciókat, amelyek részben a kutatás tárgyának elkülönítése, részben pedig a tudományos munkamegosztás és specializáció következté­ben keletkeznek, vagy naivrealista módon, „valósággal”, vagy „kritikailag”, autonómiával ruházza fel, a marxizmus viszont megszünteti ezeket az elkülönüléseket, amennyiben dialektikus mozzanatokká változtatja őket. Persze elkerülhetetlen mind egész kutatási területek, mind pedig ezeken belül egyes prob­lémakomplexumok vagy fogalmak elemeinek absztraháló izo­lálása. A döntő kérdés azonban az, hogy ez az izoláció csu­pán eszközként szolgál-e az egész megismerésére, vagyis mindig beágyazódik-e az elkülönítésben feltételezett és megköve­telt, helyes, totális összefüggésbe, vagy pedig az izolált rész­területek absztrakt megismerése megőrzi „autonómiáját”, és öncéllá válik. A marxizmus számára végső soron tehát nem létezik önálló jogtudomány, nemzetgazdaságtan, történelem stb., hanem csupán egyetlen, egységes – történelmi-dialektikus – tudomány, amelynek tárgya a társadalom mint totalitás fej­lődése.

A totalitás nézőpontja azonban nem csupán a megismerés tárgyát, hanem szubjektumát is meghatározza. A polgári tu­domány a társadalmi jelenségeket – tudatosan vagy tudatta­lanul, naiv vagy kifinomult módon – mindig az egyén álláspontjáról szemléli.¹ Az egyén álláspontjáról viszont nem adód­hat semmiféle totalitás; a legjobb esetben is csupán egy rész­terület aspektusai, legtöbbször azonban csak töredékes isme­retek: összefüggéstelen „tények” vagy absztrakt résztörvé­nyek. A tárgy totalitása csak akkor tételezhető, ha a tételező szubjektum maga is totalitás; ha tehát önmaga elgondolásá­hoz tárgyát totalitásként kénytelen elgondolni. A totalitás mint szubjektum e nézőpontját a modern társadalomban egye­dül és kizárólagosan az osztályok szolgáltatják. Marx tehát, amikor minden problémát, különösen a Tőké-ben, ebből a szempontból tekint át, még határozottabban és gyümölcsö­zőbben korrigálja Hegelt (aki még ingadozott a „nagy egyé­niség” és az absztrakt népszellem nézőpontja között), mint az „idealizmus” és „materializmus” kérdésében (bár e korrek­ciót követői sokkal ritkábban értették meg).

A klasszikus nemzetgazdaságtan, még inkább pedig ennek vulgarizáló követői, mindig az egyes tőkés álláspontjáról szem­lélték a kapitalista fejlődést, és ennek következtében egy sor megoldhatatlan ellentmondásba és látszatproblémába keve­redtek. Marx a Tőké-ben radikálisan szakít ezzel a módszer­rel. Nem mintha most már – agitatív módon – minden moz­zanatot azonnal és kizárólagosan a proletariátus álláspontjáról szemlélne. Az ilyen egyoldalúságból csupán egy megfordított előjelű, új vulgárökonómia keletkezhetett volna. Az új mód­szer sokkal inkább abban nyilvánul meg, hogy az egész kapi­talista társadalom problémáit az azt felépítő osztályok (kapi­talisták és proletárok) mint összességek (Gesamtheiten) prob­lémáiként vizsgálja. Nem ezeknek, a csak módszertani prob­lémára utaló soroknak a feladata annak vizsgálata, hogy mennyiben kerül új megvilágításba ezáltal egy sor kérdés, hogyan keletkeznek olyan új problémák, amelyeket a klasszikus nemzetgazdaságtan fel sem ismerhetett, megoldásukról nem is beszélve, és mennyiben bizonyult semmisnek sok látszatprob­lémája. Itt csak arról lehet szó, hogy nyomatékosan rámutas­sunk a dialektikus módszer valódi és nem pusztán játékos kezelésének (amint ez Hegel epigonjainál történt) mindkét elő­feltételére: a totalitásnak mint tételezett tárgynak és mint té­telező szubjektumnak a követelményére.

2.

Rosa Luxemburg főműve, a Tőkefelhalmozás, a marxizmus vulgarizálásának évizedei után ezen a ponton veszi fel a fo­nalat. A marxizmus ellaposításának, polgári „tudománnyá” való alakításának első világos és nyílt kifejeződése Bernstein A szocializmus előfeltételei című könyve. Egyáltalán nem vé­letlen, hogy a könyvnek ugyanazon fejezete, amely az egzakt „tudomány” nevében a dialektikus módszer elleni támadással kezdődik, azzal végződik, hogy magát Marxot blanquizmussal vádolja. Azért nem tekinthető ez véletlennek, mert mi­helyt eltűnik a totalitás nézőpontja, a dialektikus módszer ki­indulópontja és célja, előfeltétele és követelménye; mihelyt izolált, az összfejlődéstől elválasztott aktusnak, nem pedig a folyamat mozzanatának tűnik a forradalom, Marx elméleté­nek forradalmi tartalma feltétlenül a munkásmozgalom kez­detleges időszakába, a blanquizmusba való visszaesésként je­lenik meg. A forradalom elvének elvetésével együtt (amely elv a totalitás kategoriális uralmának következménye) viszont a marxizmus egész rendszere szétesik. Bernstein bírálata opportunizmusnak is túlságosan opportunista ahhoz, hogy ebben a tekintetben minden következtetését napvilágra bocsássa.²

A történelem dialektikus menete azonban, amelyet elsősor­ban akartak a marxizmusból kiirtani, itt is az opportunistákra kényszerítette a szükségszerű következtetéseket. Az im­perialista korszak gazdasági fejlődése egyre inkább lehetet­lenné tette a tőkés rendszer elleni látszattámadásokat, izolál­tan felfogott jelenségeinek az „objektív és egzakt tudomány” érdekében való „tudományos” elemzését. Nemcsak a politikai döntés kérdése volt a kapitalizmus melletti vagy a vele szem­beni állásfoglalás. Elméletileg is dönteni kellett. A lehetősé­gek a következők voltak: vagy marxista módon, totalitásként szemléljük a társadalom összfejlődését, ebben az esetben azonban mind elméletileg, mind gyakorlatilag meg kell bir­kózni az imperializmus jelenségével, vagy ezt elkerülve, elszi­getelt mozzanatok szaktudományos vizsgálatára korlátozzuk magunkat. A monografikus nézőpont a legbiztosabban zárja el a kitekintést azon probléma irányában, amelynek megpillan­tásától az egész, opportunistává vált szociáldemokrácia rette­gett. Az elszigetelt részterületek „egzakt” leírása, az egyes ese­tekre „időtlenül érvényes törvények” felismerése közben el­mosódik az imperializmust az előző korszaktól elválasztó sza­kadás. Egyszerre az „általában vett” kapitalizmusban talál­juk magunkat, melynek fennállása – a szociáldemokrata teo­retikusok szemében – egyre inkább éppúgy az emberi ész lé­nyegének megfelelőnek, éppúgy ,,természettörvényszerű”-nek tűnt, mint Ricardo és az őt követő polgári vulgárökonómusok számára.

Nem marxista és nem dialektikus kérdésfeltevés lenne, ha annak vizsgálatából indulnánk ki, hogy a gyakorlati oppor­tunizmus okozta-e ezt a visszaesést a vulgáris gazdaságtan módszerének szintjére, vagy fordítva. A történelmi materializ­mus szemléletmódja számára a két tendencia összetartozik: együtt jelentik a szociáldemokrácia háború előtti helyzetének társadalmi környezetét; csak ebből a környezetből érthetők meg a Rosa Luxemburg Tőkefelhalmozás-a körül folyt elmé­leti csatározások.

A Bauer, Eckstein és mások által folytatott vita ugyanis nem akörül folyt, hogy helyes-e tárgyilag a tőkefelhalmozás problémájának Rosa Luxemburg által adott megoldása. Ellenkezőleg: azt a felfogást támadták, hogy itt egyáltalán prob­lémáról van szó, a leghevesebben vitatták egy valódi prob­léma létezését. A vulgáris gazdaságtan módszertani álláspont­járól ez teljesen érthető, sőt, szükségszerű. Ha ugyanis a fel­halmozás kérdését egyfelől a nemzetgazdaságtan részkérdése­ként tárgyaljuk, másfelől pedig az egyes tőkés szempontjából tekintjük, valóban nem jelentkezik problémaként.³

Az egész problémának ez az elutasítása szorosan összefügg azzal, hogy Rosa Luxemburg bírálói egyáltalán nem fordítot­tak figyelmet a könyv döntően fontos fejezetére (A felhalmo­zás történelmi feltételei), és következetesen a következő for­mában vetették fel a kérdést: helyesek-e Marx formulái, ame­lyeknek alapja a csak tőkésekből és munkásokból álló társa­dalom módszertanilag izoláló feltételezése? Hogyan értelmez­hetők ezek a leghelyesebben? A bírálók egyáltalán nem vették figyelembe, hogy e feltételezés magánál Marxnál csupán mód­szertani jellegű, a probléma világosabb megragadását szolgál­ja, amelytől azonban az átfogóbb kérdésfeltevés, a problémá­nak a társadalmi totalitásba való belehelyezése felé kell elő­rehaladni. Nem vették figyelembe, hogy a Tőke első köteté­ben az úgynevezett eredeti felhalmozással kapcsolatban maga Marx is megtette ezt a lépést; tudatosan vagy tudattalanul el­hallgatták, hogy a Tőke éppen e probléma szempontjából olyan töredék, amely pontosan ott szakad félbe, ahol a prob­léma megoldásának kellene következnie; hogy ezek szerint Rosa Luxemburg semmi mást nem tett, mint hogy Marx ér­telmében gondolta végig Marx töredékét, és szelleméhez hűen egészítette ki azt.

Mindazonáltal nagyon következetesen jártak el. Az egyes tőkés álláspontjáról, a vulgárgazdaságtan nézőpontjából ugyan­is valóban nem vethető fel ez a probléma. Az egyes tőkés ál­láspontjáról a gazdasági valóság örök természeti törvények által uralt világnak tűnik, melynek törvényeihez az egyén minden cselekedetének alkalmazkodnia kell. Számára az értéktöbblet realizálása, a felhalmozás (bár még itt is csak na­gyon gyakran, de semmiképpen sem mindig) a többi egyes tő­késsel való csere formájában megy végbe. A felhalmozás egész problémája is csupán azon számos változásnak egyik formája, amelyeken a pénz-áru-pénz- és az áru-pénz-áru-formulák a termelés és a körforgás során átmennek. A felhalmozás kér­dése a vulgáris gazdaságtan számára így olyan szaktudományos részkérdéssé válik, amely semmiképpen sem kapcsolódik az egész kapitalizmus sorsához. Ez utóbbi probléma megoldását megfelelően garantálja a marxi formulák helyessége, s ezeket legfeljebb – amint ezt Otto Bauer teszi – a „kornak megfe­lelően” ki kell javítani. Hasonlóan ahhoz a meg nem értés­hez, amelyet a Rícardo-tanítványok a marxi kérdésfeltevés­sel szemben tanúsítottak, Bauer és elvtársai sem értik, hogy e formulák elvileg képtelenek a gazdasági valóság megragadásá­ra, mivel előfeltevésüket éppen ettől a totális valóságtól való absztrakció képezi (a társadalmat kizárólag tőkésekből és munkásokból állónak tekintik); ezért a formulák szerepe csak a problémák megvilágítása, a valódi problémák irányába való orientáció lehet.

A Tőkefelhalmozás ismét feleleveníti a fiatal Marx, a Fi­lozófia nyomorúságá-nak módszerét és kérdésfeltevését. Mi­ként ott azok a történelmi feltételek kerülnek elemzésre, amelyek lehetővé és érvényessé tették Ricardo gazdaságtanát, itt ugyanezt a módszert alkalmazza Luxemburg a Tőke 2-3. kötetének töredékes vizsgálataira. A feltörekvő kapitalizmus ideológiai képviselőiként fellépő polgári közgazdászok szük­ségképpen azonosnak tekintették a Smith és Ricardo által fel­fedezett „természeti törvényeket” a társadalmi valósággal, hogy ezáltal a kapitalista társadalmat az ember és az ész „ter­mészetének” egyedül megfelelő társadalomként állíthassák be. A szociáldemokrácia (mint annak a kispolgárivá vált mun­kásarisztokráciának a kifejeződése, amely érdekelt volt az egész világnak a kapitalizmus utolsó szakaszában végbemenő imperialista kizsákmányolásában, ugyanakkor viszont el akar­ta kerülni ennek szükségszerű következményét, a világhábo­rút) éppígy kénytelen a fejlődést úgy felfogni, hogy a kapita­lista felhalmozás folyamata elképzelhető a matematikai for­mulák légüres (tehát problémamentes, tehát világháború nél­küli) terében. Ezáltal azonban politikai belátás és előrelátás tekintetében messze elmaradtak azon nagytőkés rétegek mö­gött, amelyek az imperialista kizsákmányolásban a háborús következmények ellenére is érdekeltek voltak. A szociálde­mokraták elméletileg viszont éppen így foglalhatták el már akkor is a mai elméleti pozíciójukat: így lettek a tőkés gaz­dasági rend örökös fennállásának védelmezői, akik óvtak azoktól a sorsszerűen kataszrafális következményektől, ame­lyek irányába az imperialista kapitalizmus valódi képviselői látnoki módon és egyben vakon sodródtak. Miként a ricardói „természettörvények” azonosítása a társadalmi valósággal a feltörekvő kapitalizmus ideológiai önvédelmének szerepét töl­tötte be, úgy válik a marxi absztrakcióknak a társadalmi to­talitással való azonosítása az osztrák iskola Marx-értelmezé­sében a hanyatló kapitalizmus „racionalitásának” önvédel­mévé. Miként a fiatal Marx totalitásszemlélete metszőén vi­lágított bele az akkor még virágzó kapitalizmus képmutató ar­culatába, úgy Rosa Luxemburg szemléletében a kapitalizmus alapproblémáinak a történelmi folyamat totalitásába való beillesztése által a kapitalizmus végső virágzása egy iszonyú ha­láltánc jellegét ölti magára; oidipuszi út ez az elkerülhetetlen sors felé.

3.

Rosa Luxemburg önálló (csak halála után megjelent) brosú­rát szentelt a „marxista” vulgárökonómia cáfolatának. Mind előadásmódját illetően, mind módszertanilag azonban inkább a Tőkefelhalmozás második szakaszának végére illik e cáfo­lat, s így a negyedik összecsapást jelentené a kapitalista fej­lődés e sorskérdésének tárgyalása során. A könyv ábrázolás­módjában ugyanis az a sajátos, hogy túlnyomórészt probléma­történeti vizsgálódásokból áll. Nem csupán annyiban, hogy az egyszerű és bővített újratermelés marxi elemzése a vizsgáló­dások kiindulópontját és a probléma végső tárgyalásának kez­detét jelenti. A könyv magvát a felhalmozás problémájával kapcsolatos nagy viták úgynevezett irodalomtörténeti taglalá­sa képezi: Sismondi vitája Ricardóval és iskolájával, Rodbertus és Kirchmann polémiája és a narodnyikok összecsa­pása az orosz marxistákkal.

Ez az ábrázolásmód sem idegen azonban a marxista hagyo­mányoktól. Éppenséggel az eredeti, hamisítatlan marxizmus­hoz, Marx ábrázolásmódjához való visszatérést jelent. Marx első érett, teljes és befejezett műve, A filozófia nyomorúsága, ugyanis úgy cáfolja Proudhont, hogy nézeteinek valódi forrá­sához, egyfelől Ricardóhoz, másfelől pedig Hegelhez nyúlik vissza. Annak elemzése, hogy hol, hogyan és mindenekelőtt miért kellett Proudhonnak Ricardót és Hegelt félreértenie, az a fényforrás, amely nemcsak kíméletlenül átvilágítja Proudhon önellentmondásait, hanem előrenyomulást biztosít a tévedéseit előidéző, de számára is ismeretlen alapok, azon osztályvi­szonyok irányában, amelyeknek nézetei elméleti kifejeződését alkotják. „A közgazdasági kategóriák csak a társadalmi ter­melési viszonyok elméleti kifejeződései, absztrakciói” – mond­ja Marx.⁴ Nem rejtheti el a problémák kezelésének valóságos hasonlóságát az a tény sem, hogy Marx elméleti főműve a tárgyalt problémák sokasága és a mű terjedelme miatt a prob­lématörténeti ábrázolásnak ezt a módját csak részben gyako­rolta. A Tőke és az Értéktöbblet-elméletek a dolog lényegét tekintve egy művet alkotnak, melynek belső felépítése A filozófia nyomorúságá-ban ragyogóan és irodalmilag is nagyvo­nalúan felvetett és felvázolt problémák tartalmi megoldását jelenti.

A problémák alakításának e belső formája ismét visszave­zet bennünket a dialektikus módszer középponti problémájá­hoz, a totalitás kategóriájának helyesen felfogott uralkodó szerepéhez, s ezzel együtt a hegeli filozófiához is. Ezen a lé­nyeges ponton Marx sohasem vetette el a hegeli filozófiát, amely – legteljesebben A szellem fenomenológiájá-ban – min­dig egyszerre jelentette a filozófia történetét és a történelem filozófiáját. Gondolkodás és lét hegeli, dialektikus egysége, ennek egy folyamat egységeként és totalitásaként való felfo­gása egyben a történelmi materializmus történetfilozófiájának lényege is. A történelem „ideologikus” felfogása elleni polé­mia is inkább a Hegel-epigonok, mint maga a mester ellen irányult, aki e tekintetben sokkal közelebb állt Marxhoz, mint ahogyan azt a dialektikus módszer „idealista” megmerevítése elleni harcából néha gondolhatnánk. A Hegel-epigonok „ab­szolút” idealizmusa ugyanis a rendszer eredeti totalitásának feloldását,⁵ a dialektika és az élő történelem kapcsolatának szétszakítását, tehát végső fokon gondolkodás és lét dialek­tikus egységének megszüntetését jelentette. De a Marx-epigonok dogmatikus materializmusa is megismétli a történelmi va­lóság konkrét totalitásának ezt a feloldását. Ha módszerük nem is fajult a Hegel-epigonokéhoz hasonló, üres gondolati sémákká, de mechanikus-szaktudományos vulgárökonómiává merevedik. Ha az előbbiek tisztán ideologikus konstrukciók­kal nem voltak képesek a történelmi események megragadá­sára, akkor az utóbbiak képtelennek bizonyultak arra, hogy a társadalom úgynevezett „ideológiai” formáit gazdasági alap­jukkal való összefüggésükben, magát a gazdaságot pedig mint totalitást, mint társadalmi valóságot ragadják meg.

A dialektikus módszert – bármiről legyen is szó – mindig ugyanaz a probléma foglalkoztatja: a történelmi folyamat to­talitásának megismerése. Ezért számára az „ideológiai” és „ökonómiai” problémák elvesztik egymással szemben kölcsö­nösen merev idegenségüket, s átcsapnak egymásba. A problématörténet valóban a problémák történetévé válik. Egy prob­léma irodalmi, tudományos kifejeződése egy társadalmi egész, a hozzá kapcsolódó lehetőségek, korlátok és problémák kifeje­ződése. Az irodalomtörténeti problémakezelés ezáltal a legtisztábban fejezheti ki a történelmi folyamat problematikáját. A filozófia története történetfilozófiává alakul.

Éppen ezért semmiképpen sem véletlen, hogy a marxizmus újjászületésének kezdetén álló két alapvető mű, Rosa Luxem­burg Tőkefelhalmozás-a és Lenin Állam és forradalom-a az ábrázolási mód tekintetében is visszanyúlnak a fiatal Marx­hoz. Úgyszólván irodalomtörténetileg ábrázolják problémáik keletkezését, hogy műveik valódi problémái szemünk előtt dia­lektikus módon jöjjenek létre. Amennyiben a problémafelve­tésüket megelőző nézetek változásait és fordulatait taglalják, amennyiben a gondolati tisztázás és zavar minden ilyen lép­csőfokát feltételeik és következményeik történelmi totalitá­sába beágyazva tárgyalják, más módszerek által elérhetetlen életszerűséggel jelenítik meg magát azt a történelmi folyama­tot, amelynek a saját problémafelvetésük és megoldásuk is gyümölcse. Óriási különbség van e módszer és „az elődök fi­gyelembevételének” a polgári tudományban használatos eljárása között (mindenképpen ez utóbbihoz tartoznak a szociáld­emokrata teoretikusok is). Amennyiben ugyanis a polgári tudomány módszertanilag különbséget tesz a történelem és el­mélet között, amennyiben az egyes problémákat elvileg és módszertanilag elválasztja egymástól, vagyis az egzakt tudo­mányosság alapján kizárja a totalitás problémáját, a problé­matörténet az adott probléma szempontjából mind tárgyilag, mind az ábrázolás tekintetében felesleges ballaszttá válik; csak a szaktudósokat érdekli, korlátlan kiterjeszthetősége el­zárja a valódi problémák iránti érzékenységet, és táptalajává válik a szellemtelen szakbarbárságnak.

A Marx és Hegel ábrázolási-módszertani hagyományaihoz való kapcsolódás révén válik Lenin problématörténete a XIX. század európai forradalmainak immanens történetévé; ezál­tal lesz Rosa Luxemburg irodalomtörténeti ábrázolásából a kapitalista rendszer lehetőségeiért és kiterjesztéséért folytatott harcok története. A még fejletlen, feltörekvő kapitalizmus első, nagy megrázkódtatásai, az 1805-ös és 1818-19-es nagy válságok Sismondi Nouveaux Principes d’Économie Politique című művének formájában jelennek meg. A kapitalizmus problematikusságának első – célját tekintve reakciós – felis­meréséről van itt szó. A kapitalizmus fejletlensége ellenfelé­nek egyszerre egyoldalú és téves szempontjaiban fejeződik ki. Míg Sismondi reakciós szkepszise a felhalmozás lehetetlensé­gének jelét látta a válságokban, az új termelési rend szószó­lóinak még töretlen optimizmusa tagadja a válságok szükség­szerű jellegét, és egyáltalán, bármilyen probléma létezését. A sor végén teljesen megfordul a kérdezők társadalmi réteg­ződése és válaszaik társadalmi jelentősége: egyre inkább – ha ez sokáig nem is tudatosodik – a forradalom sorsa, a ka­pitalizmus hanyatlása válik témává. Az a tény, hogy a marxi elemzés e jelentésváltozást elméletileg döntően befolyásolta, annak jele, hogy a burzsoázia kezéből egyre inkább kicsúszik a társadalom ideológiai irányítása is. Míg azonban a narodnyikok elméleti állásfoglalásában világosan megnyilvánul kis­polgári-reakciós lényegük, az orosz „marxisták” érdekes mó­don egyre inkább a kapitalista fejlődés ideológiai élharcosai­vá válnak. A kapitalizmus fejlődési lehetőségeivel kapcsolat­ban ők lesznek Say, Mac Culloch és társaik társadalmi opti­mizmusának ideológiai örökösei. „A legális orosz marxisták minden kétséget kizáróan legyőzték ellenfeleiket, a népiese­ket – mondja Rosa Luxemburg –, diadalmuk azonban túl nagy volt... a vita akörül folyt, hogy fejlődőképes-e általá­ban és különösen Oroszországban a kapitalizmus, és a neve­zett marxisták ezt olyan alaposan igazolták, hogy elméletileg bebizonyították a kapitalizmus örök voltának lehetőségét is. Világos, hogy amennyiben feltételezzük a korlátlan tőkefel­halmozást, ezzel bebizonyítottuk a tőke korlátlan életképessé­gét is. Ha a kapitalista termelési mód a termelőerők korlát­lan növekedésével képes a gazdasági haladás biztosítására, akkor ez a termelési mód meghaladhatatlan.”⁶

Itt következik a felhalmozás problémája körüli negyedik és utolsó összecsapás, Otto Bauer harca Rosa Luxemburggal. A szociális optimizmus funkciója újabb változáson ment keresztül. Rosa Luxemburgnál a felhalmozás lehetőségében való ké­telkedés leveti abszolutisztikus formáját. A felhalmozás fel­tételeinek történelmi kérdésévé és egyben azzá a bizonyos­sággá válik, hogy lehetetlen a korlátlan felhalmozás. A felhal­mozás dialektikussá válik azáltal, hogy a társadalmi egész összefüggésében vizsgáljuk. A kérdésből az egész kapitalista rendszer dialektikája fejlődik ki. „Abban a pillanatban – mondja Rosa Luxemburg –, mikor a bővített újratermelés marxi sémája megfelel a valóságnak, ez a felhalmozási fo­lyamat hanyatlását és történelmi korlátját, azaz a kapitalista termelés végét jelzi. A felhalmozás lehetetlensége a kapita­lista terminológiában a termelőerők további kibontakozásá­nak lehetetlenné válását, és ezzel a kapitalizmus bukásának ob­jektív történelmi szükségszerűségét jelenti. Ebből adódik az utolsó, imperialista szakasznak, a tőke történelmi pályafutása végső korszakának ellentmondásos mozgása.”⁷ Mikor a két­ségből dialektikus bizonyság lesz, nyomtalanul maga mögött hagyja múltjának minden kispolgári-reakciós maradványát: optimizmussá, az eljövendő társadalmi forradalomban való elméleti bizonyossággá válik.

Ugyanez a funkcióváltozás az ellentétes állásfoglalást, a korlátlan felhalmozás igenlését kispolgári-ingadozó, bizonyta­lan és kétkedő jelleggel ruházza fel. Otto Bauer igenléséből hiányzik egy Say vagy egy Tugan-Baranovszkij napsugaras és felhőtlen optimizmusa. Bauer és a hozzá hasonlóan gondol­kodók marxista terminológiába öltözve ugyan, de lényegében proudhonisták. A felhalmozás problémájának megoldására, jobban mondva, mint problémának el nem ismerésére irá­nyuló kísérleteik végső fokon Proudhonnak abba a törekvé­sébe torkollnak, hogy megőrizzék a kapitalista fejlődés „jó ol­dalait”, és ugyanakkor kiküszöböljék a „rossz oldalakat”.⁸ A felhalmozás problémájának elismerése azonban egyben annak elismerését is jelenti, hogy e „rossz oldalak” a kapitalizmus legbelső lényegével állnak kapcsolatban: következésképpen annyit jelent, hogy az imperializmust, a világháborút és a világforradalmat a fejlődés szükségszerű mozzanatának kell te­kinteni. Amint azonban már rámutattunk, ez szemben áll azon rétegek közvetlen érdekeivel, melyeknek a marxista centrum vált szószólójává: e rétegek imperialista „kinövések” nélküli, fejlett kapitalizmust, háborús „zavarok” nélküli, „szabályo­zott” termelést stb. kívánnak. „Odáig jut e felfogás – mond­ja Rosa Luxemburg –, hogy bebeszélik a burzsoáziának: saját kapitalista érdekeik szempontjából is káros az imperializmus és militarizmus; ezáltal izolálni akarják az imperializmus ál­lítólagos maroknyi haszonélvezőjét, hogy megteremtsék a pro­letariátus és a burzsoázia széles rétegeinek blokkját az impe­rializmus megfojtása..., méregfogainak kihúzása érdekében! A hanyatló liberalizmushoz hasonlóan, amely a rosszul infor­mált monarchiával szemben a jól informálthoz folyamodott, a marxista centrum a rossz szándékú burzsoáziával szemben a felvilágosulthoz folyamodik.”⁹ Bauer és társai mind gazdasá­gilag, mind ideológiailag kapituláltak a kapitalizmus előtt. Kapitulációjuk elméletileg ökonómiai fatalizmusukban, a ka­pitalizmus örök, „természettörvényszerű” fennállásába vetett hitükben fejeződik ki. Mivel azonban, igazi kispolgár mód­jára, csak a kapitalizmus ideológiai és gazdasági függelékét jelentik, és a „rossz oldalak”, „kinövések” nélküli kapitaliz­mus az óhajuk, egyben – ismét csak igazi kispolgári – „oppozícióban” is vannak a kapitalizmussal szemben: etikai oppozícióban.

4.

Az ökonómiai fatalizmus és a szocializmus etikai újramegalapozása szorosan összetartozó jelenségek. Nem véletlen, hogy egyformán megtaláljuk mindkettőt Bernsteinnél, Tugan-Baranovszkijnál és Otto Bauernél. Nem is pusztán azért, mert a forradalomhoz vezető, önmaguk által elzárt, objektív út he­lyett valamilyen szubjektív pótlékot kell keresniük, hanem, mert ez a vulgárökonómiai szemléletmódjuk, módszertani in­dividualizmusuk következménye. A szocializmus etikai újramegalapozása a szubjektív oldala annak, hogy hiányzik az összefoglalásra egyedül képes totalitáskategória. Akár egyes tőkésről, akár egyes munkásról van szó, az egyén számára szükségképpen brutálisan és értelmetlenül sorsszerűnek, lé­nyegétől örökre idegennek jelenik meg a környező világ, az egyén társadalmi környezete (ennek elméleti tükre és projek­ciója, a természet is). Csak akkor ragadhatja meg ezt a vilá­got, ha az elméletbe beépíti az „örök természettörvények” fo­galmát, ha a világ az embertől idegen, az egyén cselekvési lehetőségei által teljesen befolyásolhatatlan és áthatolhatatlan racionalitást nyer; ha ehhez az ember tisztán kontemplatív, fatalista módon viszonyul. Egy ilyen világban a cselekvés lehetőségének csak két útja van, ezek azonban csak látszólagos útjai a cselekvésnek, a világ megváltoztatásának. Az első a fenti módon megismert, fatalista módon elfogadott, válto­zatlan „törvények” hasznosítása meghatározott emberi célok érdekében (például a technika), A második a tisztán befelé irányuló cselekvés, mint kísérlet arra, hogy a világ megváltoz­tatását az egyedül szabadnak megmaradt ponton, magán az emberen hajtsák végre (etika). Mivel azonban a világ mechanizálódásával egy időben szükségszerűen mechanizálódik szub­jektuma, az ember is, ez az etika is absztrakt, a világtól izolált ember totalitásával szemben is csak normatív, nem pedig valóban aktív, tárgyat teremtő marad. Puszta Legyen; csak követelményjelleggel rendelkezik. Kényszerítő és elke­rülhetetlen a módszertani összefüggés a kanti A tiszta ész kri­tikája és A gyakorlati ész kritikája között. Mihelyt a cse­lekvés problémáját veti fel, minden olyan „marxista” szük­ségképpen visszatér a Kant-iskola absztrakt követelményeti­kájához, aki a társadalmi-gazdasági valóság szemléletében fel­adja a hegeli-marxi módszert, a történelmi folyamat totális szemléletét, hogy valamilyen módon közelítsen a „kritikai” szemlélet szaktudományos-történelmietlen „törvényeket” ku­tató módszeréhez.

A totális szemlélet szétszakítása ugyanis elmélet és gya­korlat egységét bontja meg. A cselekvés, a gyakorlat – mely­nek követelményét Marx a Feuerbach-tézisekben előtérbe he­lyezte –, lényegét tekintve, a valóság áthatása és megváltoz­tatása. A valóság azonban csak totalitásként ragadható meg, és áthatására csak olyan szubjektum képes, amely maga is totalitás. Nemhiába állítja fel filozófiája első követelménye­ként a fiatal Hegel azt a tételt, hogy „az igazat ne csak mint szubsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot is fog­juk fel és fejezzük ki”¹⁰. Ezzel felfedezte a klasszikus német filozófia legmélyebb hibáját és utolsó korlátját, követelményé­nek teljesítése azonban saját filozófiájában sem sikerült: sok vonatkozásban éppen úgy rabja maradt e korlátoknak, mint elődei. Csak Marx számára adatott meg, hogy mi­közben a megismert totalitás teljesülését a történelmi fo­lyamat valóságára összpontosította, és korlátozta (s azáltal meghatározta mind a megismerhető, mind a megismerendő to­talitást), konkrét formában találja meg az „igazat mint szub­jektumot”, és ezzel létrehozza elmélet és gyakorlat egységét. Az osztály nézőpontjának tudományos és módszertani magasabbrendűsége (szemben az egyén nézőpontjával) már az előzőekből világos. Most e magasabbrendűség alapja is világos­sá válik: csak az osztály képes a társadalmi valóság cselekvő áthatására és totalitásának megváltoztatására. Ezért az e né­zőpontból gyakorolt „kritika”, amennyiben a totalitás szemléletén alapszik, elmélet és gyakorlat dialektikus egysége. Mint szétválaszthatatlan dialektikus egység, egyszerre alapja és következménye, tükrözése és motorja a történelmi-dialektikus folyamatnak. A proletariátus mint a társadalom elgon­dolásának szubjektuma, egy csapásra megoldja a tehetetlen­ség paradoxonát: a tiszta törvények fatalizmusa és a tiszta érzület etikája közti dilemmát.

Ha tehát a marxizmus számára életkérdéssé válik a kapi­talizmus történelmi feltételezettsége (a felhalmozás problémá­ja), ez azért van, mert csak ebben az összefüggésben, elmélet és gyakorlat egységében látszik megalapozottnak a társadalmi forradalom szükségszerűsége, a társadalmi totalitás teljes át­alakítása. Csak akkor zárulhat be a dialektikus módszer által teremtett kör (ez a meghatározás is Hegeltől származik), ha ezen összefüggés megismerhetősége és megismerése is a folya­mat termékeként foghatók fel. Rosa Luxemburg már Bernstein elleni, korai vitájában is hangsúlyozza a totális és a részle­ges, a dialektikus és mechanikus (ez utóbbi akár opportunista, akár puccsista is lehet) történelemszemlélet lényegi különb­séget. „Ebben rejlik az alapvető különbség – fejtette ki –, egy elszánt kisebbség blanqista puccsa és aközött, mikor a hatalmas, osztálytudatos néptömegek meghódítják az állam­hatalmat. Az előbbi mindenkor úgy jelenik meg, mint derült égből a villámcsapás, és ezért mindig túl korai. Az utóbbi maga viszont nem lehet más, mint a polgári társadalom kez­dődő összeomlásának terméke, és ezért önmagában hordja idő­szerűségének gazdasági-politikai jogosultságát.”¹¹ Hasonlókat olvashatunk utolsó írásában is: „A kapitalista fejlődés e cél felé irányuló, objektív tendenciája elégséges ahhoz, hogy egy­re inkább a társadalmi ellentétek olyan szociális és politikai ébredését, az állapotok olyan tarthatatlanságát hozza létre, hogy ezek előkészítsek az uralkodó rendszer végét. Végső fo­kon azonban e társadalmi és politikai ellentétek csupán a ka­pitalista rendszer gazdasági tarthatatlanságának termékei, és éppen ebből a forrásból származik növekvő éleződésük, ép­pen abban a mértékben, ahogyan megragadhatóvá válik a tarthatatlanság.”¹²

A proletariátus tehát egyszerre a kapitalizmus állandó vál­ságának terméke és a kapitalizmust a válság felé hajtó ten­denciák végrehajtója is. „A proletariátus – mondja Marx – azt az ítéletet hajtja végre, amelyet a magántulajdon a prole­tariátus megteremtésével önmaga felett mondott ki.”¹³ A pro­letariátus akkor cselekszik, ha helyzetét felismeri. Akkor is­meri fel helyzetét a társadalomban, ha harcol a kapitalizmus ellen.

A proletariátus osztálytudata, a folyamat mint „szubjek­tum” igazsága azonban egyáltalán nem azonosnak maradó vagy mechanikus „törvények” alapján továbbmozgó. Ő maga a dialektikus folyamat tudata: ezért maga is dialektikus fo­galom. Az osztálytudat igazi lényege, gyakorlati, aktív oldala csak akkor vehető szemügyre igazi alakjában, ha a történelmi folyamat parancsolóan követeli működésbe lépését, ha a gaz­daság akut válsága cselekvésre ösztönzi. Ennek hiányában – a kapitalizmus látensen állandó válságának megfelelően – maga is elméleti és látens marad: ,,puszta” tudatként, Rosa Luxemburg szavaival „ideális összegként”, mint követelmény áll szemben az egyes napi kérdésekkel és harcokkal.¹⁴

Elmélet és gyakorlat dialektikus egységében azonban (me­lyet Marx a proletariátus felszabadító harcában ismert fel és tudatosított) nem létezhet a puszta tudatnak egyetlen formá­ja sem, legyen ez akár „tiszta” elmélet, akár puszta követel­mény, puszta kellés, a cselekvés puszta normája. Itt a köve­telménynek is van valósága. Ezért a történelmi folyamat minden olyan szakaszának, amely követelményjelleget, „látens és elméleti” vonásokat ruház rá a proletariátus osztálytudatára, megfelelő valósággá kell alakulnia, és mint ilyennek, a folyamat totalitásába cselekvően kell beavatkoznia. A proletár osztálytudat ezen alakja a párt. Nem véletlen, hogy az a Rosa Luxemburg, aki sokaknál korábban és világosabban ismerte fel a forradalmi tömegakciók spontán lényegét (ezzel tulaj­donképpen annak a korábban tárgyalt állításnak egy másik aspektusát érintette, hogy a gazdasági folyamat szükségszerű­sége e cselekedeteket szükségszerűen produkálja), másoknál korábban tisztázta a párt forradalombeli szerepét is.¹⁵ A mechanikus vulgarizátorok szemében a párt pusztán szervezeti forma volt, a tömegmozgalom, a forradalom pedig csupán szervezeti kérdés. Rosa Luxemburg már korán felismerte, hogy a szervezet sokkal inkább következménye, mint előfel­tétele a forradalmi folyamatnak, amint a proletariátus is csak a folyamatban és a folyamat által válhat osztállyá. E folya­matban, amelyet tehát sem létrehozni, sem kikerülni nem ké­pes, a párt magasztos szerepe az, hogy a proletariátus osztály­tudatának hordozója, történelmi küldetésének lelkiismerete legyen. Míg az a látszólag és a felületes szemlélő számára ak­tívabb, „reálisabb” szemlélet, amely a pártnak túlnyomó rész­ben vagy kizárólag a szervezést tenné meg feladatául, a forradalom tényével szemben tarthatatlan fatalizmusra kénysze­rül, Rosa Luxemburg szemlélete a valódi, forradalmi aktivi­tás forrásává válik. Amennyiben a pártnak arról kell gondos­kodnia, hogy „a proletariátus meglevő és már felszabadí­tott, aktivizált erőinek egész sommája a küzdelem minden szakaszában és minden pillanatában realizálódjék, és a párt hadállásában kifejezésre jusson, hogy a szociáldemokrácia taktikája elszántságát és élességét tekintve sohase maradjon a tényleges erőviszonyok mögött, hanem előttük járjon,”¹⁶akkor követelményjellegét a kiélesedő forradalmi pillanat­ban hatékony valósággá változtatja; a spontán tömegmozga­lomba beviszi a benne rejlő igazságot, miközben keletkezésé­nek gazdasági szükségszerűségét a tudatos cselekvés szabad­ságává változtatja. A követelménynek a valóságba való átcsapása a proletariátus valóban osztályharcos, forradalmi szer­vezetének emelőjévé válik. A megismerésből cselekvés, az el­méletből jelszó lesz, a jelszónak megfelelően cselekvő tömeg egyre erősebben, tudatosabban és állhatatosabban sorakozik fel a szervezett élharcosok soraiban. A helyes jelszavakból or­ganikusan nőnek ki a harcoló proletariátus technikai szerveze­tének előfeltételei és lehetőségei is.

Az osztálytudat a proletariátus „etikája”, elméletének és gyakorlatának egysége, az a pont, ahol felszabadító harcá­nak szükségszerűsége dialektikusan szabadságba csap át. Amennyiben a párt az osztálytudat történelmi alakjaként és cselekvő hordozójaként lép fel, egyben a harcoló proletariá­tus etikájának is hordozójává válik. Politikáját is e funkciójá­nak kell meghatároznia. Ha ez a politika nincs is mindig összhangban a pillanatnyilag adott, empirikus valósággal, ha ilyen pillanatban nem is követik jelszavait, a történelem szük­ségszerű menete nemcsak elégtételt szolgáltat majd neki, hanem a helyes osztálytudat morális ereje, a helyes, osztály­szerű cselekvés gyakorlati-reálpolitikai síkon is meghozza gyü­mölcsét.¹⁷

Mert a párt ereje morális: a spontánul forradalmi, a gazda­sági fejlődés által felkelésre kényszerített tömegek bizalma él­teti. Ez abban az érzésben nyilvánul meg, hogy a párt legsajátabb, önmaguk számára sem egészen világos akaratuk objektivációja és osztálytudatuk látható, szervezett alakja. Csak miután a párt kiharcolta és megszolgálta e bizalmat, válhat a forradalom vezetőjévé. Csak ekkor nyomul majd minden erővel és egyre ösztönösebben a tömegek spontán áradata a párt, saját tudatosulásuk irányában.

Az opportunisták azáltal, hogy szétválasztották az elválaszthatatlant, elzárták maguk elől e megismerést, a cselekvő proletariátus önmegismerését. Ezért előharcosaik igazi kispol­gári és szabadgondolkodói módon gúnyolódnak azon a ,,val­lásos hiten”, amely a bolsevizmus, a forradalmi marxizmus alapját képezi. Ez a vád saját tehetetlenségük bevallása. Hiába álcázza magát a hűvös és objektív „tudományosság” mezével e belsőleg kiüresedett és széthullott kétségbeesés. Minden szó, minden mozdulat árulkodik: a tisztességesebbek­nél a kétségről, a tisztességteleneknél a mögöttük álló belső ürességről – a proletariátustól, útjaitól és hivatásától való el­szigeteltségükről. Amit hitnek neveznek, amit a „vallás” megjelöléssel akarnak lejáratni, nem több és nem kevesebb, mint a kapitalizmus bukásában való bizonyosság, a – végső fokon – győzedelmes proletárforradalom bizonyossága. Nem létezik „anyagi” garancia e bizonyosság számára. A garancia számunkra csak – a dialektikus módszer következtében – módszertani. Még ez is csak a cselekvésben, a forradalomban, a forradalomért való életben és halálban nyerhető el és pró­bálható ki. A dolgozószobai objektivitás marxistája számára éppoly keveset nyújthat, mint a világforradalom győzelmé­nek „természettörvények” által garantált bizonyossága.

Elmélet és gyakorlat egysége nemcsak elméleti, hanem a gyakorlat számára való kérdés is. Miként a proletariátus mint osztály csak a harcban, a cselekvésben képes osztálytudata meghódítására és megtartására, arra, hogy objektíve adott történelmi feladatai szintjére emelkedjék, a párt és az egyes harcosok is csak akkor azonosulhatnak valóban elméletük­kel, ha képesek elmélet és gyakorlat egységét a gyakorlatba átvinni. Az úgynevezett vallásos hit itt nem egyéb, mint az a módszertani bizonyosság, hogy függetlenül minden pilla­natnyi vereségtől és visszaeséstől, a történelmi folyamat a mi tetteinkben, a mi tetteinken keresztül halad végig a maga útján. Az opportunisták számára ebben is csak a tehetetlen­ség régi dilemmája rejlik; ezt mondják: ha a kommunisták előre látják a „vereséget”, akkor vagy minden cselekvést el kellene kerülniük, vagy pedig lelkiismeretlen kalandorok, katasztrófapolitikusok és puccsisták. Szellemi és morális alacso­nyabbrendűségük következtében éppen arra képtelenek, hogy önmagukat és cselekvésük pillanatát is a totalitás, a folyamat mozzanataként fogják fel, s ezzel együtt a „vereséget” is a győzelem felé vezető szükségszerű útként.

Rosa Luxemburg életművében elmélet és gyakorlat egysé­gének jele, hogy győzelem és vereség, egyéni sors és összfolyamat egységét elmélete és életvitele vezérelvévé alakította. Már Bernstein elleni első vitájában is elkerülhetetlennek te­kintette a proletariátus hatalomátvételének szükségképpen „korai” jellegét. A forradalom iránti e tényből kiinduló és et­től félő opportunista hitetlenséget olyan politikai értelmetlenségként leplezte le, amely „a társadalom mechanikus fejlődé­séből indul ki, s előfeltételezi, hogy az osztályharc győzelmének az osztályharctól függetlenül meghatározható időpontja van”¹⁸. Ez az illúziómentes bizonyosság vezeti Rosa Luxem­burgot a proletariátus felszabadításáért: a kapitalizmussal szembeni anyagi alávetettség alól való gazdasági és politikai felszabadulásáért, az opportunizmussal szembeni szellemi alávetettség alóli ideológiai felszabadulásért folytatott harcá­ban. Mint a proletariátus nagy szellemi vezére ez utóbbi – ve­szélyesebb, hiszen nehezebben leküzdhető – ellenség ellen vívta fő harcát. A halál, amely legelkeseredettebb ellenfelei, Scheidemann és Noske kezétől érte, életének és gondolkodá­sának következetes betetőzése ezért. Az, hogy a januári fel­kelés elméletileg már évek óta, taktikailag pedig a cselekvés pillanatában világosan előre látott veresége idején a tömegek között maradt, és sorsukban osztozott, éppúgy elmélet és gyakorlat egységének következménye cselekvésében, mint az, hogy gyilkosai, a szociáldemokrata opportunisták, joggal vál­tak halálos ellenségeivé.

1921 január

¹Marx a gazdasági robinzonádokkal kapcsolatban meggyőzően bizo­nyította, hogy ez nem véletlen, hanem a polgári társadalom lényegéből fa­kad. Bevezetés. A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13. köt. 151-152.
²Ezt egyébként Bernstein is elismeri. „Gyakorlatilag – mondja –, a párt agitációs szükségleteire való tekintettel, nem mindig vontam le kritikai ál­lításaim végső következményeit.” Voraussetzungen. 9. kiad. 260.
³Antikritikájában Rosa Luxemburg cáfolhatatlanul bizonyítja ezt, kü­lönösen legkomolyabb bírálójánál, Otto Bauernél. L. Antikritik, Leipzig. 1921. 66. k.
⁴A filozófia nyomorúsága. MEM. 4. köt. 124.
⁵Hegel és követői viszonyával kapcsolatban lásd a hegeliánus Lassalle kitűnő tanulmányát: A hegeli és a rosenkranzi logika. Művei. Cassirer. 6. köt. Azzal kapcsolatban, hogy mennyiben vezeti Hegel saját rendszerét hamis kiteljesülésekhez, és e tekintetben miképpen javította őt ki Marx mélyrehatóan és döntően, lásd a Mi az ortodox marxizmus? című tanulmányt.
⁶Akkumulation des Kapitals. Berlin. 1913. 296.
⁷Uo. 393.
⁸A filozófia nyomorúsága, MEM. 4. k. 127.
⁹Antikritik. Id. kiad. 118.
¹⁰A szellem fenomenológiája. Előszó. Budapest, 1961.
¹¹Sozialreform oder Revolution? L. Rosa Luxemburg: Politische Schriften. Leipzig. 1968. 86.
¹²Antikritik. Id. kiad. 37.
¹³A szent család. MEM. 2. köt. 35.
¹⁴Tömegsztrájk. Luxemburg: Válogatott beszédek és írások. 1. köt. 1958. 54.
¹⁵ Nézeteinek korlátaival kapcsolatban lásd a Kritikai megjegyzések stb. és a Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéssel kapcsolatban című tanulmányokat. Itt megelégszünk álláspontjának bemutatásával.
¹⁶Tömegsztrájk. Id. kiad. 54.
¹⁷Vö. a Június-brosúra szép helyével. Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, id. kiad. 1. köt. 96.
¹⁸Sozialreform oder Revolution? id. kiad. 86.

Lukács György Internet Archívum