Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?

Elso rész

5. A revizionizmus gyakorlati következményei és általános jellege

 

Az elso fejezetben megpróbáltuk megmutatni, hogy a Bernstein-féle elmélet a szocialista programot az anyagi talajról fölemeli, és idealista alapra helyezi. Ez az elméleti indoklásra vonatkozik. De milyen mármost az elmélet - a gyakorlatba átültetve? Elso pillantásra és formailag egyáltalán nem különbözik a szociáldemokrata harc eddig szokásos gyakorlatától. Szakszervezetek, a társadalmi reformért és a politikai intézmények demokratizálásáért vívott harc, ez ugyanaz, mint ami a szociáldemokrata párttevékenység formális tartalmát egyébként is kiteszi. A különbség tehát nem a miben van, hanem a hogyanban. A dolgok mostani állása szerint a szakszervezeti és a parlamenti harcot úgy fogják fel, mint eszközt a proletariátusnak a politikai hatalom birtokbavételéhez való fokozatos eljuttatására és nevelésére. A revizionista felfogás szerint, tekintettel e birtokbavétel lehetetlenségére és értelmetlenségére, mindkét harcot csupán közvetlen eredmények érdekében, azaz a munkások anyagi helyzetének javítása, a tokés kizsákmányolás fokozatos korlátozása és a társadalmi ellenorzés kiterjesztése érdekében kell vívni. Ha eltekintünk a munkások helyzete közvetlen javításának céljától, mert ez mindkét felfogásban, a pártban eddig szokásos felfogásban és a revizionista felfogásban közös, akkor az egész különbség röviden összefoglalva a következo: a közkeletu felfogás szerint a szakszervezeti és a politikai harc szocialista jelentosége abban áll, hogy elokészíti a proletariátust, vagyis a szocialista átalakulás szubjektív tényezojét ennek az átalakulásnak a végrehajtására. Bernstein szerint abban áll, hogy a szakszervezeti és politikai harc fokozatosan korlátozni fogja magát a tokés kizsákmányolást, a tokés társadalmat egyre inkább megfosztja tokés jellegétol és szocialista jelleguvé teszi, egyszóval az objektív értelemben vett szocialista átalakuláshoz vezet. Sot ha a dolgot jobban szemügyre vesszük, akkor a két felfogás éppen ellentétes. A párt szokásos felfogása szerint a szakszervezeti és politikai harc során a proletariátus arra a meggyozodésre jut, hogy ezzel a harccal helyzetének alapveto megváltoztatása lehetetlen, és a politikai hatalmi eszközök végérvényes birtokbavétele elkerülhetetlen. A Bernstein-féle felfogásban elofeltételként a politikai hatalom megragadásának lehetetlenségébol indulnak ki, hogy puszta szakszervezeti és politikai harc útján vezessék be a szocialista rendet.

A szakszervezeti és parlamenti harc szocialista jellege tehát a Bernstein-féle felfogás szerint abban a hitben rejlik, hogy ez a harc fokozatos szocializáló hatást gyakorol a tokés gazdaságra. Ám valójában egy ilyen hatás - amint azt megpróbáltuk kimutatni - puszta képzelodés. A tokés tulajdon és a tokés állami intézmények ellenkezo irányba fejlodnek. Ám ezáltal a szociáldemokrácia mindennapos gyakorlati harca végso soron egyáltalán a szocializmussal való minden kapcsolatát elveszti. A szakszervezeti és politikai harc óriási szocialista jelentosége abban áll, hogy szocializálja a proletariátus felismerését, tudatát, megszervezi a proletariátust mint osztályt. Azzal, hogy a tokés gazdaság közvetlen szocializálásának eszközeként fogják fel, nemcsak ez a kiagyalt hatása mond csodöt, hanem egyúttal elveszíti másik jelentoségét is: megszunik olyan eszköz lenni, amely a munkásosztályt a proletár hatalomátvételre neveli.

Ezért teljes félreértésen alapul, ha Eduard Bernstein és Konrad Schmidt azzal nyugtatják meg magukat, hogy az egész harcnak a társadalmi reformra és a szakszervezetekre való korlátozása folytán a munkásmozgalom számára mégsem vész el a végcél, mert ezen a pályán minden lépés túlmutat önmagán, és a szocialista cél így tendenciaként benne rejlik magában a mozgalomban. Ez kétségtelenül teljes mértékben így van a német szociáldemokrácia mostani taktikája mellett, azaz ha a politikai hatalom meghódítására irányuló tudatos és szilárd törekvés vezércsillagként jár a szakszervezeti és társadalmi reformáló harc elott. De ha ezt az eleve adott törekvést leválasztjuk a mozgalomról, s a társadalmi reformot mindenekelott öncélként tuzzük ki, akkor az nemcsak hogy nem vezet a szocialista végcél megvalósulásához, hanem inkább megfordítva. Konrad Schmidt egyszeruen arra az úgyszólván mechanikus mozgásra hagyatkozik, amely, ha már megindult, nem képes magától újra megállni, mégpedig annak az egyszeru tételnek az alapján, hogy evés közben jön meg az étvágy, s a munkásosztály sohasem elégedhet meg reformokkal addig, amíg a szocialista átalakulás be nem fejezodött. Az utolsó feltevés helyes ugyan, és errol maga a kapitalista társadalmi reform elégtelensége kezeskedik nekünk. De a belole levont következtetés csak akkor lehetne igaz, ha folyamatos és állandóan nagyobb társadalmi reformok szakadatlan láncát lehetne konstruálni a mai társadalmi rendtol közvetlenül a szocialista társadalmi rendig. Csakhogy ez ábránd, a lánc, ellenkezoleg, nagyon hamar megszakad a dolgok természete folytán, és a mozgalom ettol a ponttól kezdve sokféle útra léphet.

A taktikában akkor legeloször és legvalószínubben abban az irányban következik be eltolódás, hogy minden eszközzel lehetové tegyék a harc gyakorlati eredményeit, a társadalmi reformokat. A kibékíthetetlen, merev osztályálláspont, melynek csak a politikai hatalomátvételre való törekvés esetén van értelme, egyre inkább puszta akadállyá válik, mihelyt közvetlen gyakorlati sikerek alkotják a fo célt. A legközelebbi lépés tehát egy „kompenzációs politika” - világosabban: az alkudozás politikája - és a békülékeny, okos államférfiúi magatartás. A mozgalom azonban itt sem állhat meg sokáig. Minthogy egyszer a társadalmi reform a tokés világban lyukas dió, és mindörökre az is marad, bármilyen taktikát alkalmaznak, a következo logikus lépés a csalódás a társadalmi reformban is, vagyis az a nyugodt kiköto, ahol Schmoller és Tsai professzorok lehorgonyoztak, akik persze ugyancsak szociálreformista vizeken tanulmányozták át a nagy és kis világot, hogy végül mindent hagyjanak úgy történni, ahogy Istennek tetszik.[A]A szocializmus tehát egyáltalán nem következik magától és minden körülmények között a munkásosztály mindennapi harcából. Csak a tokés gazdaság egyre jobban kiélezodo ellentmondásaiból és a munkásosztálynak abból a felismerésébol jön létre, hogy elengedhetetlen ezeknek az ellentmondásoknak egy társadalmi forradalmi átalakulás útján való megszüntetése. Ha az egyiket tagadjuk, a másikat pedig elvetjük, amint ezt a revizionizmus teszi, akkor a munkásmozgalom mindenekelott egyszeru szakegyletesdire és szociálreformizmusra redukálódik, és saját nehézségi erejénél fogva végso soron az osztályálláspont elhagyásához vezet.

Ezek a következmények akkor is kiviláglanak, ha a revizionista elméletet még egy másik oldalról is megvizsgáljuk, és föltesszük magunknak a kérdést: mi az általános jellege ennek a felfogásnak? Világos, hogy a revizionizmus nem a kapitalista viszonyok talaján áll, s nem tagadja azok ellentmondásait a polgári közgazdászokkal egy húron pendülve. Ellenkezoleg, elméletében a marxi felfogáshoz hasonlóan ezeknek az ellentmondásoknak a létezésébol indul ki mint elofeltevésbol. Másrészt viszont - s ez a revizionista felfogásnak általában éppúgy lényege, mint az eddig szokásos szociáldemokrata felfogástól való alapveto eltérése - elméletében nem támaszkodik ezeknek az ellentmondásoknak saját következetes fejlodésük által való megszüntetésére.

A revizionizmus elmélete középen áll a két szélsoség között, nem akarja hagyni, hogy a kapitalista ellentmondások teljesen megérlelodjenek, s nem akarja ezeket az ellentmondásokat egy forradalmi fordulattal a csúcson megszüntetni, hanem a csúcsait akarja letörni, letompítani. A válságok elmaradása és a vállalkozók szervezetei így tompítják le szerinte a termelés és a csere közötti ellentmondást, a proletariátus helyzetének javítása és a középosztály további létezése így tompítja le szerinte a toke és a munka közötti ellentmondást, a fokozódó ellenorzés és demokrácia az osztályállam és a társadalom közötti ellentmondást.

Persze a szokásos szociáldemokrata taktika sem abból áll, hogy megvárja a tokés ellentmondásoknak a legmagasabb csúcsig való fejlodését és a csak ezután következo fordulatukat. Ellenkezoleg, mi csupán támaszkodunk a fejlodés már felismert irányára, de aztán a politikai harcban kiélezzük következményeit, s általában minden forradalmi taktikának ebben rejlik a lényege. Igy például a szociáldemokrácia minden idoben harcol a vámok és a militarizmus ellen, nemcsak akkor, amikor reakciós jellegük teljesen a felszínre tört. Ám Bernstein taktikájában egyáltalán nem a tokés ellentmondások továbbfejlodésébol és kiélezodésébol, hanem a tompulásából indul ki. O maga jellemezte ezt a legtalálóbban azzal, hogy a tokes gazdaság „alkalmazkodásáról” beszél. Mikor volna helyes ilyen felfogás? A mai társadalom valamennyi ellentmondása a tokés termelési mód egyszeru eredménye. Tegyük fel, hogy ez a termelési mód továbbfejlodik a mostanáig megadott irányban, akkor valamennyi következménye is szükségképpen tole elválaszthatatlanul továbbfejlodik, az ellentmondások kiélezodnek és fokozódnak, ahelyett hogy tompulnának. Tompulásuk tehát, megfordítva, azt feltételezi, hogy maga a tokés termelési mód gátolva legyen fejlodésében. Egyszóval, a Bernstein-féle elmélet legáltalánosabb elofeltétele, hogy a tokés fejlodés megáll.

Ezzel azonban az elmélet önmaga fölött mond ítéletet, mégpedig kétszeresen. Mert eloször is, megmutatja utópista jellegét a szocialista végcél vonatkozásában - eleve világos, hogy egy elposványosodott kapitalista fejlodés nem vezethet a szocialista átalakuláshoz -, s itt van az elmélet gyakorlati következményérol szóló leírásunk igazolása. Másodszor, leleplezi reakciós jellegét a valóban végbemeno gyors tokés fejlodés vonatkozásában. Mármost fölmerül a kérdés: hogyan lehet a Bernstein-féle felfogásmódot e valóságos tokés fejlodés láttán megmagyarázni vagy éppenséggel jellemezni?

Hogy azok a közgazdasági feltételezések, amelyekbol Bernstein a mai társadalmi viszonyok elemzésében kiindul - a kapitalista „alkalmazkodásról” szóló elmélete -, nem helytállók, azt, úgy hisszük, az elso szakaszban kimutattuk. Láttuk, hogy sem a hitelügyet, sem a kartelleket nem lehet a tokés gazdaság „alkalmazkodási eszközeiként” fölfogni, sem a válságok ideiglenes kimaradását, sem pedig a középosztály fennmaradását a kapitalista alkalmazkodás tüneteként. De az alkalmazkodási elmélet valamennyi megnevezett részlete - eltekintve közvetlen tévességétol - még egy közös jellemzo vonáson alapul. Ez az elmélet a gazdasági élet valamennyi tárgyalt jelenségét nem egészében, a tokés fejlodésbe való szerves beilleszkedésében és az egész gazdasági mechanizmussal való összefüggésében fogja föl, hanem ebbol az összefüggésbol kiragadva, önálló létezésében, egy élettelen gépezet disjecta membráiként [szétszórt részeiként]. Így például a hitel alkalmazkodási hatására vonatkozó felfogás. Ha a hitelt a csere természetes magasabb fokozataként s a tokés cserében benne rejlo valamennyi ellentmondással összefüggésben vesszük szemügyre, akkor lehetetlen benne valamiféle, mintegy a cserefolyamaton kívül álló mechanikus „alkalmazkodási eszközt” látni, éppúgy, ahogy magát a pénzt, az árut, a tokét nem lehet a kapitalizmus „alkalmazkodási eszközeinek” tekinteni. Ámde a hitel - egy hajszállal sem kevésbé, mint a pénz, az áru és a toke - a tokés gazdaságnak, fejlodése egy bizonyos fokán, szerves része, s ezen a fokon, megint csak egészen úgy, mint azok, gépezetének éppúgy nélkülözhetetlen része, ahogyan romboló eszköz is azáltal, hogy fokozza és újratermeli a tokés gazdaság belso ellentmondásait.

Pontosan ugyanez érvényes a kartellekre meg a tökéletesített közlekedési eszközökre.

Ugyanez a mechanikus és antidialektikus felfogás rejlik továbbá abban, ahogyan Bernstein a válságok kimaradását a tokés gazdaság „alkalmazkodása” tünetének tekinti. Számára a válságok egyszeruen a gazdasági mechanizmus zavarai, s ha kimaradnak, akkor nyilvánvalóan simán muködhet a mechanizmus. Csakhogy a válságok valójában nem a tulajdonképpeni értelemben vett „zavarok”, vagy, jobban mondva, olyan zavarok, amelyek nélkül a tokés gazdaság egészében nem is boldogulhat. Ha egyszer tény, hogy a válságok, egészen röviden szólva, a termelés korlátlan terjeszkedo képessége és a felvevopiac szuk korlátai közötti ellentét idoszakos megoldásának kapitalista alapon egyedül lehetséges, ezért teljesen normális módszerének tekintendok, akkor a válságok is a tokés összgazdaság elválaszthatatlan szerves jelenségei.

Márpedig a tokés termelés „zavartalan” menetében olyan veszélyek rejlenek a gazdaság számára, amelyek nagyobbak maguknál a válságoknál. Ez ugyanis a profitrátának nem a termelés és a csere közötti ellentmondásból, hanem magának a munkatermelékenységnek a fejlodésébol adódó állandó csökkenése, amelynek megvan az a rendkívül veszélyes tendenciája, hogy a termelést valamennyi kisebb és közepes toke számára lehetetlenné teszi, s így korlátokat állít újraképzodése, s ezzel a tokebefektetések fejlodése elé. Éppen a válságok, melyek ugyanabból a folyamatból erednek, mint másik következmény, a toke idoszakos leértékelésével, a termelési eszközök olcsóbbá tételével és a muködo toke egy részének megbénításával egyúttal a profitok emelkedesét idézik elo, s így a termelésben teret nyitnak új befektetések és ezzel új fejlodés számára. A válságok így olyan eszközök, melyek a tokés fejlodés tüzét újra meg újra felszítják és lángra lobbantják, s ha nem csak a világpiac kialakulásának bizonyos pillanataira maradnak ki, amint azt mi feltételezzük, hanem teljesen, akkor ez a tokés gazdaságot nem a boldogulás útjára juttatta volna, amint Bemstein véli, hanem hamarosan egyenest a posványba. Az egész alkalmazkodási elméletet jellemzo mechanikus felfogásmód szerint Bernstein éppúgy figyelmen kívül hagyja a válságok nélkülözhetetlenségét, mint a kis- és középtokék idoszakonként újra meg újra megnövo új befektetéseinek nélkülözhetetlenségét, amiért többek között a kistoke állandó újjászületését is a tokés pangás jelének tekinti, nem pedig a normális tokés fejlodés jelének, holott ténylegesen ez utóbbiról van szó.

Mármost van persze egy álláspont, amelyrol valamennyi tárgyalt jelenség valóban úgy mutatkozik, ahogy azt az „alkalmazkodási elmélet” összefoglalja, tudniillik az egyes tokés álláspontja, ahogyan a konkurrencia törvényei által eltorzított gazdasági élet tényeinek tudatára ébred. Az egyes tokés mindenekelott a gazdaság egészének minden szerves részét valóban önmagában véve, önállónak, egésznek látja, továbbra is csak arról az oldalról látja, ahogy az rá, az egyes tokésre hat, ezért látja oket puszta „zavaroknak” vagy puszta „alkalmazkodási eszközöknek”. Az egyes tokés számára a válságok valóban puszta zavarok, s kimaradásuk hosszabb élettartamot biztosít neki, számára a hitel ugyancsak eszköz arra, hogy elégtelen termeloeroit a piac igényeihez „alkalmazza”, számára egy kartell, amelybe belép, csakugyan megszünteti a termelés anarchiáját.

Egyszóval, a Bernstein-féle „alkalmazkodási elmélet” nem más, mint az egyes tokés felfogásmódjának elméleti általánosítása. De mi más ez a felfogásmód elméletileg kifejezve, mint a polgári vulgáris közgazdaságtan lényege és jellemzoje? Ennek az iskolának valamennyi közgazdaságtani tévedése éppen azon a félreértésen nyugszik, hogy a konkurrencia jelenségeit az egyes tokés szemével nézve, az egész tokés gazdaság jelenségeinek tartja. S ahogy Bernstein a hitelt, úgy a vulgáris közgazdaságtan például még a pénzt is a csere szükségleteihez való szellemes „alkalmazkodási eszközként” fogja föl, magában a kapitalista jelenségekben is a kapitalista bajok ellenszerét keresi, Bernsteinnel összhangban hisz a tokés gazdaság szabályozásának lehetoségében, végül is mindig, ahogy a Bernstein-féle elmélet is, végso soron a kapitalista ellentmondások tompításába és a kapitalista sebek tapasszal való elfödésébe torkollik, vagyis, más szóval, a forradalmi eljárás helyett reakciósba, s ezzel utópiába.

A revizionista elmélet tehát egészében véve a következoképpen jellemezheto: ez a szocialista elposványosodás elmélete, vulgáris közgazdaságtanilag megindokolva a kapitalista elposványosodás elméletével.

 


[A]1872-ben Wagner, Schmoller, Brentano professzorok és mások Eisenachban kongresszust tartottak, amelyen nagy huhóval és feltunéssel a munkásosztály védelmét szolgáló társadalmi reformok bevezetését hirdették meg céljukként. Ugyanezek - a liberális Oppenheim által ironikusan „katedraszocialistának” nevezett - urak rögtön ezután megalakították a „Társadalmi Reformok Egyesületét”. Már egy-két évvel késobb, amikor kiélezodött a szociáldemokrácia elleni harc, a „katedraszocializmus” kiválóságai országgyulési képviseloként a szocialistaellenes törvény meghosszabbítására szavaztak. Különben az egyesület egész tevékenysége az évenként megtartott közgyulésekbol áll, amelyeken különbözo témákról adnak elo néhány professzori referátumot, ezenkívül ugyanez az egyesület több mint száz vaskos kötetet adott ki gazdasági kérdésekrol. A professzorok, akik egyébként a védovámok, a militarizmus stb. mellett is síkraszállnak, a kisujjukat sem mozdították meg társadalmi reformok érdekében. Végül az egyesület le is mondott a társadalmi reformokról, és a válságok, kartellek és hasonlók témájával foglalkozik.

Next Chapter