A munkabért a tőkés és a munkás közötti ellenséges harc határozza meg. A győzelem szükségképpen a tőkésé. A tőkés tovább élhet a munkás nélkül, mint a munkás a tőkés nélkül. A tőkések között a kapcsolat bevett és hatékony; a munkásoké tilos és rossz következményekkel jár rájuk nézve. Ezenkívül a földtulajdonos és a tőkés kiegészítheti jövedelmeit ipari haszonnal, a munkás a maga ipari jövedelmét nem egészítheti ki sem földjáradékkal, sem tőkekamatokkal. Ezért oly nagy a konkurencia a munkások között. Tehát a tőke, földtulajdon és munka különválása csakis a munkásszámára szükségszerű, lényegi és káros különválás. A tőkének és a földtulajdonnak nem kell ebben az elvonatkoztatásban megállniuk, de a munkás munkájának igen.

A munkás számára tehát a tőke, földjáradék és munka különválása halálos.

A munkabér legalacsonyabb és egyedül szükségszerű rátája a munkás létfenntartása a munka folyamán, és hozzá még annyi, hogy családját eltarthassa és a munkások faja ki ne haljon. A szokásos munkabér Smith szerint az a legalacsonyabb bér, amely összeférhető a „közönséges emberséggel“¹ tudniillik egy állati létezéssel.

Az emberek iránti kereslet szükségszerűen szabályozza az emberek termelését, mint minden más áruét. Ha a kínálat sokkal nagyobb, mint a kereslet, akkor a munkások egy része koldussorba vagy éhhalálba hull. A munkás létezése tehát minden más áru létezésének feltételére redukálódik. A munkás áruvá lett, s szerencséje van, ha túladhat magán. És a kereslet, amelytől függ a munkás élete, a gazdagok és tőkések szeszélyétől függ. Ha a kínálat mennyisége felülmúlja a keresletet, akkor az árat alkotó részek — profit, földjáradék, munkabér — egyikét áron alul fizetik meg; egy része e teljesítményeknek tehát elvonódik ebből az alkalmaztatásból, és így a piaci ár a természetes ár mint középpont felé gravitál. De 1. a munka nagy megosztása folytán a munkás számára a legnehezebb, hogy a munkájának más irányt adjon, 2. a tőkéshez való alárendelt viszonyánál fogva őt sújtja elsőnek a hátrány.

A piaci árnak a természetes ár felé gravitálása során tehát legtöbbet és feltétlenül a munkás veszít. És éppen a tőkésnek az a képessége, hogy tőkéjének más irányt adjon, az egy meghatározott munkaágra korlátozott munkást vagy kenyértelenné teszi, vagy arra kényszeríti, hogy e tőkés minden követelésének alávesse magát.

A piaci ár véletlen és hirtelen ingadozásai kevésbé érintik a földjáradékot, mint az árnak profitra és munkabérre feloldódott részét, s megint kevésbé a profitot, mint a munkabért. Egy olyan munkabérre, amely emelkedik, legtöbbnyire jut egy olyan, amely stacionárius marad, és egy olyan, amely esik.

A munkásnak nem kell szükségképpen nyernie a tőkés nyereségével, de szükségképpen vele együtt veszít. Így a munkás nem nyer akkor, amikor a tőkés gyári vagy kereskedelmi titok, monopóliumok vagy földjének kedvező fekvése révén a piaci árat a természetes ár felett tartja.

Továbbá: A munka árai sokkal állandóbbak, mint a létfenntartási eszközök árai. Gyakran fordított arányban állnak. Drága esztendőben a munkabér csökken a kereslet csökkenése, emelkedik a létfenntartási eszközök árának emelkedése miatt. Tehát kiegyensúlyozódik. Mindenesetre bizonyos mennyiségű munkás kenyerét veszíti. Olcsó években a munkabér emelkedik a kereslet emelkedése, csökken a létfenntartási eszközök árai miatt. Tehát kiegyensúlyozódik.

A munkás egy másik hátránya:

A munkások különböző fajtáinak munkaárai sokkal különbözőbbek, mint a különböző ágak nyereségei, amelyekre a tőke rátelepszik. A munkánál az egyéni tevékenység egész természeti, szellemi és társadalmi különbözősége előtűnik, és különbözőképpen díjazzák, míg a holt tőke mindig egyforma lépésben jár és közömbös a valóságos egyéni tevékenység iránt.

Egyáltalában meg kell jegyezni, hogy ott, ahol a munkás és tőkés egyaránt károsul, a munkást létezésében, a tőkést holt Mammonjának nyereségében sújtja kár.

A munkásnak küzdenie kell nemcsak fizikai létfenntartási eszközeiért, hanem munka szerzéséért is, vagyis annak a lehetőségéért, annak az eszközeiért, hogy tevékenységét megvalósíthassa.

Vegyük azt a három fő állapotot, amelyben a társadalom leledzhetik, s vizsgáljuk meg a munkás helyzetét benne.

1. Ha a társadalom gazdagsága hanyatlóban van, legtöbbet a munkás szenved, mert: Jóllehet a munkásosztály a társadalom szerencsés állapotában nem nyerhet annyit, mint a tulajdonosok osztálya, „egyik sem szenved olyan kegyetlenül hanyatlásától, mint a munkásoké".²

2. Vegyünk most egy olyan társadalmat, amelyben a gazdagság előrehalad. Ez az állapot az egyetlen, amely a munkásnak kedvező. Itt konkurencia lép fel a tőkések között. A munkások iránti kereslet felülmúlja kínálatukat.

De:

Először: A munkabér emelkedése a munkások között túldolgozást idéz elő. Minél többet akarnak keresni, annál inkább fel kell áldozniuk idejüket, és minden szabadságukat teljesen elidegenítve a kapzsiság szolgálatában rabszolgamunkát kell végezniük. Emellett ezzel megrövidítik életidejüket. Élettartamuk e megrövidítése kedvező körülmény a munkásosztály egésze számára, mert ezáltal mindig új kínálat válik szükségessé. Ez az osztály mindig fel kell hogy áldozza önmagának egy részét, nehogy egészében tönkremenjen.

Továbbá: Mikor van egy társadalom gazdagodása előrehaladóban? Amikor egy ország tőkéi és jövedelmei gyarapodnak. De ez csak azáltal lehetséges, α) hogy sok munkát halmoznak össze, mert a tőke felhalmozott munka; tehát azáltal, hogy a munkásnak a kezéből termékei mind nagyobb részét veszik ki, hogy saját munkája mindinkább idegen tulajdonként lép vele szembe és létezésének és tevékenységének eszközei mindinkább a tőkés kezében koncentrálódnak, β) A tőke halmozása gyarapítja a munka megosztását, a munka megosztása gyarapítja a munkások számát; megfordítva, a munkások száma gyarapítja a munka megosztását, mint ahogy a munka megosztása gyarapítja a tőkék felhalmozását. Egyfelől a munka e megosztása által és másfelől a tőkék halmozása által a munkás mindinkább merőben a munkától, mégpedig egy meghatározott, nagyon egyoldalú, gépszerű munkától válik függővé. Mint ahogy tehát szellemileg és testileg géppé szorítják le és emberből egy elvont tevékenységgé és hassá válik, éppúgy mind függőbbé is válik a piaci ár minden ingadozásától, a tőkék alkalmazásától és a gazdagok szeszélyétől. Épp ugyanígy a csak dolgozó emberosztály növekedése fokozza a munkások konkurenciáját, tehát leszállítja árukat. A gyárrendszerben éri el a munkásnak ez a helyzete a tetőpontját.

γ) Egy olyan társadalomban, amely növekvő jólétben leledzik, már csak a leggazdagabbak élhetnek pénzkamatból. Az összes többieknek tőkéjükkel vállalkozást kell folytatniuk, vagy bele kell vetniük azt a kereskedelembe. Ezáltal tehát nagyobb lesz a tőkék között a konkurencia; nagyobb lesz a tőkék koncentrációja, a nagytőkések tönkreteszik a kicsiket, és az egykori tőkések egy része lesüllyed a munkások osztályába, amely ez utánpótlás folytán részben megint a munkabérleszorítását szenvedi el és a kevés számú nagytőkéstől még nagyobb függőségbe jut; mivel a tőkések száma csökkent, konkurenciájuk a munkásokat illetően szinte nincs meg többé, és mivel a munkások száma gyarapodott, egymás közötti konkurenciájuk annál nagyobb, természetellenesebb és erőszakosabb lett. A munkásrend egy része tehát éppoly szükségszerűen a koldusok vagy éhenveszők rendjébe süllyed, mint a közepes tőkések egy része a munkásrendbe.

Tehát a társadalomnak még abban az állapotában is, amely a munkásnak a legkedvezőbb, a munkás számára a szükségszerű következmény a túldolgozás és korai halál, lesüllyedés géppé, a tőke szolgájává, amely tőke vele szemben veszélyesen felhalmozódik, új konkurrencia, a munkások egy részének éhhalála vagy koldussága.

A munkabér emelkedése felkelti a munkásban a tőkés gazdagodási vágyát, amelyet azonban csak szellemének és testének feláldozása árán elégíthet ki. A munkabér emelkedése előfeltételezi a tőke halmozódását és előidézi azt; a munka termékét tehát mind idegenebbként állítja szembe a munkással. Éppígy a munka megosztása mind egyoldalúbbá és függőbbé teszi a munkást, ahogy nemcsak az emberek, hanem a gépek konkurenciáját is előidézi. Minthogy a munkás géppé süllyedt le, a gép konkurensként léphet vele szembe. Végül, ahogy a tőke halmozása gyarapítja az ipar mennyiségét, tehát a munkásokat, e felhalmozás által az iparnak ugyanaz a mennyisége nagyobb mennyiségű készítményt hoz létre, amely túltermeléssé válik és vagy azzal végződik, hogy a munkások egy nagy részét kiteszik a munkából, vagy pedig bérüket a legnyomorúságosabb minimumra csökkentik. Ezek a következményei egy olyan társadalmi állapotnak, amely a legkedvezőbb a munkásra, tudniillik a növekvő, előrehaladó gazdagság állapotának.

De végül is ennek a növekvő állapotnak egyszer el kell érnie a tetőpontját. Milyen ekkor a munkás helyzete?

3. „Olyan országban, amely elérte gazdagságának [...] egész kiteljesedését [...] mind a munkabér, mind a tőkekamat [...] igen alacsony volna [...] A munkások foglalkoztatásáért folytatott konkurenciája [...] oly nagy volna, hogy a munkabért a munkások számának fenntartásához pusztán elegendőre csökkentené, s mivel az ország már teljesen benépesült, ez a szám többé nem emelkedhetnék.”³

A plusznak meg kellene halnia.

Tehát a társadalom csökkenő állapotában a munkások része progresszív nyomorúság, előrehaladó állapotában szövődményes nyomorúság, kiteljesedett állapotában stacionárius nyomorúság.

Minthogy azonban Smith szerint⁴ nem boldog az a társadalom, amelyben a többség szenved, minthogy pedig a társadalom leggazdagabb állapota a többség e szenvedéséhez, és minthogy a nemzetgazdaság (egyáltalában a magánérdek társadalma) e leggazdagabb állapothoz vezet, így tehát a társadalom boldogtalansága a nemzetgazdaság célja.

A munkás és tőkés közötti viszonyt illetően még meg kell jegyezni, hogy a munkabér emelkedését a tőkés számára a munkaidő mennyiségének csökkenése több mint kiegyenlíti, és hogy a munkabér emelkedése és a tőkekamat emelkedése az áruk árára mint egyszerű és kamatos kamat hat.

Helyezkedjünk most egészen a nemzetgazdász álláspontjára és az nyomán hasonlítsuk össze a munkások elméleti és gyakorlati igényeit.

Azt mondja nekünk, hogy eredetileg és fogalma szerint a munka egész terméke a munkásé. De ugyanakkor azt is mondja, hogy a valóságban a munkásnak a termék legkisebb és legeslegelkerülhetetlenebb része jut; csak annyi, amennyi szükséges, nem ahhoz, hogy emberként, hanem hogy munkásként létezzék, és nem ahhoz, hogy az emberiséget, hanem hogy a munkások rabszolgaosztályát szaporítsa.

A nemzetgazdász azt mondja nekünk, hogy mindent munkával vásárolnak meg, és hogy a tőke nem más, mint felhalmozott munka, de ugyanakkor azt is mondja, hogy a munkásnak, nemhogy mindent megvehetne, el kell adnia önmagát és emberségét.

Míg a rest földbirtokos földjáradéka többnyire a földtermék harmadára, a serény tőkés profitja pedig még a pénzkamat kétszeresére is rúg, az a többlet, amelyet a munkás legjobb esetben megkeres, annyi, hogy négy gyermekéből kettőnek éhen kell vesznie és elpusztulnia.

Míg a nemzetgazdászok szerint a munka az egyetlen, amely által az ember a természet termékeinek értékét megnagyobbítja, s a munka az ember tevékeny tulajdona, ugyanazon nemzetgazdaságtan szerint a földtulajdonos és tőkés, akik qua [mint] földtulajdonos és tőkés csupán kiváltságos és henyélő istenek, mindenütt fölötte állnak a munkásnak és törvényeket írnak elő neki.

Míg a nemzetgazdászok szerint a munka a dolgok egyetlen változhatatlan ára, semmi se véletlenebb, mint a munka ára, semmi sincs nagyobb ingadozásoknak kitéve.

Míg a munka megosztása a munka termelőerejét, a társadalom gazdagságát és finomodását növeli, a munkást géppé szegényíti. Míg a munka a tőkék halmozását és ezzel a társadalom gyarapodó jólétét idézi elő, a munkást mind függőbbé teszi a tőkéstől, nagyobb konkurenciába viszi bele, a túltermelés hajszájába kergeti, melyre ugyanolyan elernyedés következik.

Míg a munkás érdeke a nemzetgazdászok szerint sohasem áll szemben a társadalom érdekével, a társadalom mindig és szükségszerűen szemben áll a munkás érdekével.

A nemzetgazdászok szerint a munkás érdeke sohasem áll szemben a társadaloméval, 1. mert a munkabér emelkedése több mint pótlódik a munkaidő mennyiségének csökkenése által, a fentebb kifejtett egyéb következmények mellett, és 2. mert a társadalomra való vonatkozásban az egész bruttó termék nettó termék és a nettónak csupán a magánemberre való vonatkozásban van jelentősége.

Hogy a munka azonban maga, nemcsak a mostani feltételek mellett, hanem amennyiben egyáltalában pusztán a gazdagság növelése a célja, — mondom, hogy a munka maga káros, vészterhes, az, anélkül, hogy a nemzetgazdász tudná, fejtegetéseiből következik.

Fogalmuk szerint a földjáradék és a tőkenyereség levonások a munkabér rovására. A valóságban azonban a munkabér levonás, amelyet a föld és a tőke a munkásnak juttat, engedmény a munka termékéből a munkás, a munka számára.

A társadalom hanyatló állapotában a munkás szenved a legsúlyosabban. A ránehezedő nyomás specifikus súlyát munkáskénti helyzetének, de egyáltalában a nyomást a társadalom helyzetének köszönheti.

Ám a társadalom előrehaladó állapotában a munkás lesüllyedése és elszegényedése munkájának és az általa termelt gazdagságnak a terméke. Ez a nyomor tehát magának a mai munkának a lényegéből ered.

A társadalom leggazdagabb állapota — olyan eszmény, amelyet megközelítőleg mégis elérnek, legalábbis ez a nemzetgazdaság, valamint a polgári társadalom célja — a munkások számára stacionárius nyomor.

Magától értetődik, hogy a nemzetgazdaság a proletárt, vagyis azt, aki tőke és földjáradék nélkül tisztán a munkából, mégpedig egyoldalú, elvont munkából él, csak mint munkást szemléli. Ennélfogva felállíthatja azt a tételt, hogy éppúgy, mint egy lónak, annyit kell kapnia, hogy dolgozhassék. Nem szemléli munkán kívüli idejében, mint embert, hanem ezt a szemléletet átengedi a büntető igazságszolgáltatásnak, az orvosoknak, a vallásnak, a statisztikai táblázatoknak, a politikának és a koldusbírónak.

Emelkedjünk most a nemzetgazdaság színvonala fölé és igyekezzünk az eddigi, csaknem a nemzetgazdászok szavaival adott kifejtésből két kérdést megválaszolni.

1. Mi értelme van az emberiség fejlődésében annak, hogy az emberiség legnagyobb része így az elvont munkára van redukálva?

2. Milyen hibákat követnek el az en détail [kicsinybeni; részletbeli] reformátorok, akik vagy a munkabért akarják emelni és ezáltal a munkásosztály helyzetét megjavítani, vagy pedig (mint Proudhon⁵) a munkabér egyenlőségét tekintik a társadalmi forradalom céljának?

A munka a nemzetgazdaságban csak a kereső tevékenység alakjában fordul elő.

„Állíthatjuk, hogy olyan foglalkozások, amelyek sajátos adottságokat vagy hosszabb előképzést előfeltételeznek, egészben véve jövedelmezőbbekké váltak; míg annak a gépiesen egyhangú tevékenységnek a viszonylagos bére, amelyre akárkit könnyen és gyorsan be lehet tanítani, a növekvő konkurencia folytán esett és szükségképpen esnie kellett. És megszervezésének mostani állapotában a munkának éppen ez a fajtája még mindig messze a legszámosabb. Ha tehát az első kategóriában egy munkás ma hétszer annyit, a másodikban pedig egy másik éppen annyit keres, mint teszem ötven évvel ezelőtt, akkor persze ketten átlagban négyszer annyit keresnek. Ámde ha egy országban a munka első kategóriája csak ezer emberrel, a második ellenben egymillióval szerepel, akkor 999 000-en nem állnak jobban, mint ötven évvel ezelőtt, sőt rosszabbul állnak, ha ugyanekkor a létszükségleti cikkek árai emelkedtek. És [...] ilyen [...] felszínes átlagszámításokkal [...] akarjuk magunkat a népesség legszámosabb osztályát [...] illetően megtéveszteni. Azonfelül a munkásbér nagysága csak egy mozzanat a munkásjövedelem becslésénél, mert az utóbbi mérésénél még lényegesen számításba jön annak biztosított tartama is, amelyről pedig az úgynevezett szabad konkurencia anarchiájában, folyton visszatérő ingadozásaival és megrekedéseivel, éppenséggel szó sincs. Végül még a korábban és a most szokásos munkaidő is tekintetbe veendő. Ez azonban az angol pamutipari munkások számára mintegy huszonöt év óta, tehát éppen a munkát megtakarító gépek bevezetése óta a vállalkozók szerzésvágya miatt napi 12—16 órára emelkedett, s az egy országban és az ipar egy ágában történt emelkedésnek — a szegények gazdagok általi feltétlen kizsákmányolásának még mindenütt elismert joga mellett — többé-kevésbé másutt is érvényesülnie kellett.” Schulz: „Bewegung der Produktion”, 65. old

„Ámde még ha oly igaz lenne is, amennyire hamis, hogy a társadalom valamennyi osztályának átlagjövedelme megnőtt, a jövedelem különbségei és viszonylagos eltérései mégis nőhettek és ennélfogva a gazdagság és szegénység ellentétei élesebben előtűnhetnek. Hiszen éppen mert az össztermelés emelkedik és ugyanazon mértékben, ahogy ez történik, szaporodnak a szükségletek, vágyak és igények is, és a relatív szegénység ily módon növekedhet, míg az abszolút csökken. A szamojéd nem szegény a halzsírja és avas halai mellett, mert lezárt társadalmában mindenkinek ugyanazok a szükségletei. De egy előrehaladó államban, amely teszem egy évtized folyamán össztermelését a társadalomhoz arányítva egyharmaddal megnövelte, az a munkás, aki tíz év előtt és után egyformán keres, nem maradt ugyanolyan jómódú, hanem egyharmaddal szűkölködőbb lett.” Uo. 65—66. old.

De a nemzetgazdaság a munkást csak mint munkaállatot, mint a legszűkösebb testi szükségletekre redukált barmot ismeri.

„Egy népnek, hogy szellemileg szabadabban kiművelődjék, nem szabad többé testi szükségleteinek rabszolgaságában élnie, nem szabad teste jobbágyának lennie. Tehát mindenekelőtt idejének kell maradnia ahhoz, hogy szellemileg is alkotni és szellemileg élvezni tudjon. A munka szervezetében történt előrehaladások megnyerik ezt az időt. Hiszen most, új hajtóerőkkel és tökéletesített gépi berendezéssel egyetlen munkás a pamutgyárakban nem ritkán 100, sőt 250-350 régebbi munkás művét végzi el. Hasonló következmények [...] észlelhetők [...] a termelés minden ágában [...] mert [...] külső természeti erőket [...] mindinkább rákényszerítenek az emberi munkában való részvételre. Ha mármost korábban, anyagi szükségletek bizonyos mennyiségének kielégítésére, bizonyos idő és emberi erő olyan ráfordítása volt szükséges, amely később a felével csökkent, akkor egyszersmind, az érzéki jóllétnek minden csorbulása nélkül, a szellemi alkotás és élvezés játéktere ugyanannyival kiszélesedett [...] De hogy a zsákmányt, amelyet magától az öreg Kronosztól legsajátabb területén elhódítunk, hogyan osztjuk el, erről is még a vak, igazságtalan véletlenség kockajátéka dönt. Franciaországban kiszámították, hogy a termelés mostani állása mellett minden munkaképes ember napi öt órai átlagos munkaideje a társadalom összes anyagi érdekeinek kielégítésére elégséges lenne [...] Tekintet nélkül a gépi berendezés tökéletesedése révén elért időmegtakarításokra, a rabszolgamunka tartama a gyárakban egy nagyszámú népességre nézve csak megnövekedett.” Uo. 67—68. old.

„Az összetett kézi munkától való átmenet előfeltételezi annak egyszerű műveleteire való szétbontását. Mármost azonban az egyformán visszatérő műveleteknek eleinte csak egy része fog a gépekre, egy másik része pedig az emberekre fog jutni. A dolog természeténél fogva és egybehangzó tapasztalatok szerint az ilyen tartósan egyhangú tevékenység a szellemre és a testre egyaránt hátrányos; s így hát, amikor a gépi berendezést ily módon összekapcsolják munkának nagyobb számú emberkéz közötti puszta megosztásával, az utóbbi minden hátránya is még szükségképpen napvilágra jut. Ezek a hátrányok egyebek között megmutatkoznak a gyári munkások nagyobb halandóságában [...] Ezt a nagy különbséget, hogy mennyire dolgoznak az emberek gépek által, vagy mennyiben gépekként, nem vették [...] tekintetbe.” Uo. 69. old.

„De a népek életének jövendőjében a gépekben működő, értelem nélküli természeti erők rabszolgáink és jobbágyaink lesznek.” Uo. 74. old.

„Az angol fonodákban csak 158 818 férfi van foglalkoztatva és 196 818 nő. Lancester grófság pamutgyáraiban minden 100 munkásra 103 munkásnő jut, Skóciában pedig már 209. Leeds angol lenszövő gyáraiban 100 férfi munkásra 147 női munkást számláltak; Drudenban és Skócia keleti partján pedig már 280-at. Az angol selyemgyárakban [...] sok a munkásnő; a gyapjúipari gyárakban, amelyek nagyobb munkaerőt kívánnak meg, több a férfi [...] Az észak-amerikai pamutgyárakban is az 1833. esztendőben 18 593 férfi mellett nem kevesebb mint 38 927 nő volt foglalkoztatva. A munka szervezetében történt változások folytán tehát a női nem előtt a kereső tevékenység szélesebb köre nyílott meg [...] a nők gazdaságilag önállóbb helyzete [...] a két nem társadalmi viszonylataiban közelebb került egymáshoz.” Uo. 71—72. old.

„A gőzzel és vízzel hajtott angol fonodákban az 1835. évben dolgozott: 20 558: 8—12 év közötti, 35 867: 12—13 év közötti, s végül 108 208: 13—18 év közötti gyermek [...] Persze a mechanika további előrehaladásai, minthogy mindinkább kiveszik az emberek kezéből az összes egyhangú foglalatosságokat, a visszásság fokozatos kiküszöbölése irányában hatnak. Ámde maguknak e gyorsabb előrehaladásoknak éppen az a körülmény áll még az útjukban, hogy a tőkések az alsóbb osztályok erőit, egészen a gyermekkorig terjedően, a legkönnyebben és legolcsóbban elsajátíthatják, hogy ezeket a mechanika segédeszközei helyett használják és elhasználják.” Schulz: „Bewegung der Produktion”, 70—71. old.

„Lord Brougham felhívása a munkásokhoz: »Legyetek tőkésekké!« [...] az [...] a baj, hogy milliók csak megerőltető, testileg romboló, erkölcsileg és szellemileg elnyomorító munka révén képesek szűkös megélhetéshez jutni; hogy még azt a szerencsétlenséget is, hogy ilyen munkát találhattak, szerencsének kell tartaniuk.” Uo. 60. old.

„Hogy tehát élhessenek, a nem-tulajdonosok kénytelenek közvetlenül vagy közvetve a tulajdonosok szolgálatába, vagyis a tőlük való függőségbe lépni.” Pecqueur: „Théorie nouvelle d’économie sociale etc.”, 409. old.

Házicselédek — szegődmények; munkások — bérek; hivatalnokok — fizetés vagy illetmények. Uo. 409—410. old.

„Munkáját bérbeadni”, „munkáját kamatra kölcsönözni”, „más helyett dolgozni”.

„A munka anyagát bérbeadni”, „a munka anyagát kamatra kölcsönözni”, „maga helyett mást dolgoztatni”, uo. [411. old.]

„Ez a gazdasági berendezkedés az embereket olyan alantas mesterségekre, olyan vigasztalan és keserű lealacsonyodásra kárhoztatja, hogy ezzel összehasonlítva a vadság királyi helyzetnek tűnik fel.” I. m. 417—418. old.

„A nem-tulajdonos osztály prostitúciója minden formában.” 421. sk. old. Rongyszedők.

Ch. Loudon „Solution du problème de la population etc.” c. írásában, Párizs 1842, a prostituáltak számát Angliában 60—70 000-re teszi. A „kétes erkölcsű nők“ száma ugyanakkora. 228. old.

„Az átlagos életideje e szerencsétlen teremtményeknek az utcasarkon, azután, hogy a bűn útjára léptek, körülbelül hat vagy hét év. Ahhoz, hogy a 60—70 000 prostituált számát fenntartsák, a három királyságban évente legalább 8—9000 olyan nőnek kell lennie, aki e gyalázatos mesterségre adja magát, vagyis naponként mintegy huszonnégy új áldozat, ami óránként átlagosan egy; és következésképpen, ha ugyanez az arány áll fenn az egész földtekén, e boldogtalanokból állandóan másfél milliónak kell lennie.” Uo. 229. old.

„A nyomorultak népessége nyomorukkal növekszik, és az ínség végső határán tolonganak legnagyobb számban az emberi lények, hogy egymástól elvitassák a szenvedés jogát [...] 1821-ben Írország népessége 6 801 827 volt. 1831-ben 7 764 010-re emelkedett; ez tíz év alatt 14 százaléknyi növekedés. Leinsterben, abban a tartományban, ahol a legnagyobb a jólét, a népesség csak 8 százalékkal növekedett, míg Connaughtban, a legnyomorúságosabb tartományban a növekedés 21 százalékra emelkedett. (»Extraits des enquêtes publiées en Angleterre surl’Irlande«, Vienne 184O.)” Buref: „De la misère etc.”, I. köt. [36—]37. old. A nemzetgazdaságtan a munkát elvontan dolognak tekinti; „a munka áru“; ha az ár magas, akkor az árut nagyon keresik; ha alacsony, akkor nagyon kínálják; „mint árunak, a munkának mindinkább kell hogy essék az ára“; részben a tőkés és munkás közti konkurencia, részben a munkások egymás közti konkurenciája kényszerít erre. [42—43. old.]

„A munkásnépesség, a munka árusítója, kényszerűen a termék legcsekélyebb részére van leszorítva [...] mi más a munka-áru elmélete, mint az álcázott rabszolgaság elmélete?” I. m. 43. old.

„Miért láttak hát a munkában csupán csereértéket?” Uo. 44. old. A nagy műhelyek kiváltképpen nők és gyermekek munkáját vásárolják, mert ez kevesebbe kerül, mint a férfiaké. I. h.

„A munkás azzal szemben, aki alkalmazza, semmiképp sincs a szabad eladó helyzetében [...] a tőkésnek mindig szabadságában van a munkát alkalmazni, a munkás mindig kényszerítve van azt eladni. A munka értéke teljesen megsemmisül, ha nincs eladva minden pillanatban. A munka nem alkalmas felhalmozásra és még megtakarításra sem, eltérően az igazi [áruktól]. A munka az élet, s ha az élet nem cserélődik ki naponta élelmiszerekre, megsínyli és csakhamar elpusztul. Hogy tehát az ember élete áru legyen, el kell ismerni a rabszolgaságot.” 49—50. old. Ha tehát a munka áru, akkor a legboldogtalanabb tulajdonságokkal bíró áru. De még nemzetgazdasági alapelvek szerint sem az, mert nem „szabad alku szabad eredménye“. [50. old.] A mostani gazdasági rendszer „egyszerre leszállítja mind a munka árát, mind a díjazását; tökéletesíti a munkást és lefokozza az embert“. I. m. 52—53. old.

„Az ipar háborúvá vált és a kereskedelem játékká.” I. m. 62. old.

A pamutmegmunkáló gépek (Angliában) egymaguk 84 000 000 kézművest képviselnek. [193. old.]

Az ipar mostanáig a hódító háború állapotában volt, „a hadseregét alkotó emberek életét oly közömbösen pazarolta, mint a nagy hódítók. Célja a gazdagság birtoklása, nem pedig az emberek boldogsága volt.” Buret, i. m. 20. old. „Ezeknek az érdekeknek” (ti. a gazdaságiaknak), „szabadon önmagukra hagyva, [...] szükségképpen összeütközésbe kell kerülnük; nincs más döntőbírájuk, mint a háború, és a háború döntései az egyiknek a vereséget és a halált hozzák, hogy a másiknak meghozzák a győzelmet [...] a rendet és egyensúlyt a szemben álló erők összeütközésében keresi a tudomány: az örökös háború szerinte az egyetlen eszköz a béke elérésére; ezt a háborút konkurenciának nevezik.” I. m. 23. old.

Az ipari háború, hogy eredményesen folytathassák, nagyszámú hadseregeket kíván, amelyeket egyazon pontra halmozhat fel és bőségesen megtizedelhet. És e hadsereg katonái nem önfeláldozásból s nem kötelességből viselik a rájuk rótt erőfeszítéseket; hanem csak hogy az éhség kemény szüksége elől meneküljenek. Sem ragaszkodást, sem elismerést nem éreznek főnökeik iránt; ezeket alárendeltjeikhez nem fűzi semmiféle jóakarat érzése; nem ismerik őket mint embereket, hanem csak mint a termelés szerszámait, amelyeknek a lehető legtöbbet kell hozniuk és a lehető legkevesebb fölös költséget kell okozniok. A munkások e mindjobban zsúfolódó népességeinek még az a gondtalanságuk sincs meg, hogy mindig alkalmazzák őket; az ipar, amely őket összetoborozta, csak akkor engedi élni őket, amikor szüksége van rájuk, és mihelyt ellehet nélkülük, a legkisebb aggály nélkül cserbenhagyja őket; és a munkások kénytelenek személyüket és erejüket azért az árért felkínálni, amelyet nekik engedélyezni akarnak. Minél hosszabb, fáradalmasabb, utálatosabb a munka, amelyet nekik adnak, annál kevésbé fizetik meg őket; akadnak olyanok, akik napi tizenhat órai munkával, erejüket folytonosan megfeszítve, alig vásárolják meg azt a jogot, hogy meg ne haljanak. I. m. [68—]69. old.

„Meggyőződésünk [...] és ebben osztoznak [...] a kéziszövők helyzetének vizsgálatával megbízott biztosok, hogy a nagy ipari városok rövid idő alatt elveszítenék munkásnépességüket, ha nem kapnának minden pillanatban a szomszédos vidékekről folytonos utánpótlást egészséges emberekből, friss vérből.” I. m. 362. old.

A tőke profitja
Földjáradék
Az elidegenült munka

1. Min nyugszik a tőke, vagyis az idegen munka termékei feletti magántulajdon?

„Ha magát a tőkét nem is lehet lopásra vagy sikkasztásra visszavezetni, de az örökség szentesítéséhez szükség van a törvényhozás közreműködésére." Say,⁶ I. köt. 136. old., jegyzet.

Hogyan lesz az ember termelőalapok tulajdonosává? Hogyan lesz az ember azon termékek tulajdonosává, amelyek ez alapok révén jönnek létre?

A pozitív jog által. Say, II. köt. 4. old.

Mit szerez az ember a tőkével, pl. egy nagy vagyon öröklésével?

„Aki” pl. „nagy vagyont [...] örököl, nem szükségképpen szerez [...] politikai hatalmat [...] Az a hatalom, amelyet ez a birtoklás azonnal és közvetlenül ad neki, a vásárlás hatalma: bizonyos parancsnoklás mások valamennyi munkája vagy e munka valamennyi terméke felett, amely akkor a piacon van.” Smith, [I. könyv V. fej.,] I. köt. 61. old.

A tőke tehát a kormányzati hatalom a munka és termékei felett. A tőkés e hatalommal nem személyi vagy emberi tulajdonságainál fogva bír, hanem amennyiben a tőke tulajdonosa. Tőkéjének vásárló hatalma, amelynek semmi sem állhat ellen, az hatalma.

Később látni fogjuk először azt, miképpen gyakorolja a tőkés tőkéje révén kormányzati hatalmát a munka felett, azután pedig a tőkének a kormányzati hatalmát maga a tőkés felett is.

Mi a tőke?

„Bizonyos mennyiségű felraktározott és felhalmozott munka.” Smith, [II. könyv III. fej.,] II. köt. 312. old.

A tőke felraktározott munka.

2. Alap, készlet a föld és az ipari munka termékeinek minden felhal- mozása. A készletet csak akkor hívják tőkének, ha tulajdonosának jövedelmet vagy nyereséget hoz. Smith, [II. könyv I. fej.] II. köt. 191. old.⁷

A profit, vagyis a tőke nyeresége egészen különböző a munkabértől. Ez a különbözőség kettős módon mutatkozik meg: Először a tőke nyereségei teljesen az alkalmazott tőke értéke szerintszabályozódnak, jóllehet a felügyelet és igazgatás munkája különböző tőkéknél ugyanaz lehet. Azután ehhez járul, hogy a nagy gyárakban ezt az egész munkát egy főtisztviselőre bízzák, akinek a fizetése semmiképpen sem áll arányban azzal a tőkével, amelynek teljesítményére felügyel. Jóllehet itt már a tulajdonos munkája csaknem semmire redukálódik, mégis tőkéjéhez arányított profitokat követel meg. Smith, I. köt. [VI. fej.,] 97—99. old.

Miért követeli meg a tőkés ezt a nyereség és tőke közötti arányt?

Nem volna érdeke alkalmazni a munkásokat, ha művük eladásából nem számítana többre, mint amennyi a munkabérre előlegezett alapok pótlásához szükséges; és nem volna érdeke inkább nagy, mint kis összegű alapot alkalmazni, ha profitja nem állna arányban az alkalmazott alapok terjedelmével. I. köt. 96-97. old.

A tőkés tehát nyereséget húz először a munkabérek, másodszor az előlegezett nyersanyagok után.

Milyen arányban áll mármost a nyereség a tőkéhez?

Ha már az is nehéz, hogy a munkabér szokásos közepes rátáját adott helyen és időben meghatározzuk, még nehezebb a tőkék nyereségét. Változás azon áruk árában, amelyekkel a tőke kereskedik, versenytársainak és vevőinek szerencséje vagy balszerencséje, ezer más véletlen, amelynek az áruk ki vannak téve mind a szállításnál, mind a raktárakban, naponkénti, szinte óránkénti változást idéznek elő a profitban. Smith, [I. könyv IX. fej.,] I. köt. 179—180. old. Bármennyire lehetetlen is mármost a tőkék nyereségeit pontossággal meghatározni, mégis elképzelést alkothatunk róluk a pénzkamat nyomán. Ha sok nyereséget lehet csinálni a pénzzel, akkor sokat fizetnek használatának lehetőségéért, ha keveset lehet vele csinálni, akkor keveset. Smith, I. köt. 181. old. Az az arány, amelynek a szokásos kamatráta és a tiszta nyereség rátája között fenn kell állnia, a nyereség emelkedésével vagy esésével szükségképpen változik. Nagy-Britanniáhan a kamat kétszeresét tekintik annak, amit a kereskedők „tisztes, mérsékelt, ésszerű profitnak“ neveznek — csupa olyan kifejezés, amely semmi mást nem akar jelenteni, mint közönséges és szokásos profitot. Smith, I. köt. 198. old.

Mi a nyereség legalacsonyabb rátája? Mi a legmagasabb?

A legmagasabb ráta, ameddig a szokásos nyereségek emelkedhetnek, az, amely az áruk többségénél a földjáradék teljességét elveszi és a szolgáltatott áru munkabérét a legalacsonyabb árra, a munkásnak a munka folyamán való puszta létfenntartására redukálja. Így vagy amúgy, a munkást mindig élelmezni kell, ameddig napi munkára alkalmazzák; a földjáradék egészen eleshet. Példa: Bengáliában az indiai kereskedelmi társaság emberei; Smith, I. köt. [197-198. old.]

A csekély konkurencia mindazon előnyein kívül, amelyeket ebben az esetben kiaknázhat, a tőkés a piaci árat tisztes módon a természetes ár felett tarthatja.

Először kereskedelmi titok révén, amikor a piac azoktól, akik igénybe veszik, nagyon távol van: tudniillik az ár változásának, természetes állása fölé emelkedésének titokban tartásával. Ennek a titokban tartásnak tudniillik az az eredménye, hogy más tőkések nem dobják tőkéiket ugyancsak erre az iparágra.

Azután gyári titok révén, amikor is a kisebb termelési költségű tőkés az áruját ugyanazon vagy akár alacsonyabb áron több profittal szolgáltatja, mint konkurrensei. — (Az eltitkolás által történő csalás nem erkölcstelen-e? Tőzsdei kereskedés.) — Továbbá: ahol a termelés egy meghatározott helyhez van kötve (mint pl. drága bor) és a hatékony keresletet soha nem lehet kielégíteni. Végül: egyének és társaságok monopóliumai révén. A monopolár a lehető legmagasabb. Smith, [I. könyv VII. fej.,] I. köt. 120—124. old.

Más véletlen okok, amelyek a tőke nyereségét emelhetik: új területek vagy új kereskedelmi ágak megszerzése gyakran, még egy gazdag országban is, növeli a tőkék nyereségét, mert a régi kereskedelmi ágaktól elvonják a tőkék egy részét, csökkentik a konkurenciát, kevesebb árut juttatnak a piacnak, és ezek ára azután emelkedik: az ezekkel kereskedők azután magasabb kamatokat fizethetnek a kölcsönzött pénzért. Smith, [I. könyv IX. fej.,] I. köt. 190. old.

Minél inkább megmunkálnak egy árut, minél inkább az ipar tárgya lesz, annál inkább emelkedik az árnak az a része, amely munkabérre és nyereségre oldódik fel, viszonyítva ahhoz a részhez, amely földjáradékra oldódik fel. Abban az előrehaladásban, amelyet az ezen az árun való kézi munka megtesz, nemcsak a nyereségek száma szaporodik, hanem minden következő nyereség nagyobb, mint a megelőző, mert a tőke, amelyből fakad, szükségképpen mindig nagyobb lesz. Az a tőke, amely a lenszövőkkel munkát végeztet, szükségképpen mindig nagyobb, mint az, amely a fonókat dolgoztatja, mert nemcsak az utolsó tőkét pótolja nyereségeivel együtt, hanem azonkívül még a lenszövők munkabéreit is fizeti, és szükségszerű, hogy a nyereségek mindig egyfajta arányban álljanak a tőkével. [I. könyv VI. fej.,] I. köt. 102-103. old.

Az az előrehaladás tehát, amelyet a természeti terméken és a megmunkált természeti terméken való emberi munka megtesz, nem a munkabért növeli, hanem részben a nyereségszerző tőkék számát, részben mindegyik következő tőke arányát a megelőzőkhöz.

Arról a nyereségről, amelyet a tőkés a munka megosztásából húz, később szólunk.

Kétszeresen nyer, először a munka megosztásából, másodszor egyáltalában az előrehaladásból, amelyet a természeti terméken való emberi munka megtesz. Minél nagyobb az emberi munka része egy áruban, annál nagyobb a holt tőke nyeresége.

Egy és ugyanazon társadalomban a tőkenyereségek átlagrátája sokkal közelebb van egyazon színvonalhoz, mint a munka különböző fajtáinak bére. [I. könyv X. fej. 1. rész,] I. köt. 228. old. A tőke különböző alkalmazásainál a nyereség szokásos rátája a tőke megtérülésének nagyobb vagy kisebb bizonyossága szerint változik.

„A profit [...] rátája [...] a kockázattal együtt emelkedik [...], ha nem is [...] teljesen [...] arányosan.” Uo. [226-227. old.]

Magától értetődik, hogy a tőkenyereségek a forgalmi eszközökkel kapcsolatos könnyebbedés vagy kisebb költségességük révén (pl. papírpénz) is emelkednek.

Az egyetlen indíték, amely egy tőke birtokosát arra bírja, hogy tőkéjét inkább a mezőgazdaságban vagy az iparban, vagy a nagybani vagy kicsínybeni kereskedelem egy különös ágában használja fel, a saját profitjának nézőpontja. Sohasem jut eszébe, hogy számításba vegye, mennyi termelő munkát hoznak működésbe ezek a különböző alkalmazási módok, vagy mennyi értéket fognak hozzátenni országa földjeinek és munkájának évi termékéhez. Smith, [II. könyv V. fej.,] II. köt. 400—401. old.

A tőkés számára a tőke leghasznosabb alkalmazása az, amely egyenlő biztonság mellett a legnagyobb nyereséget hozza. Ez az alkalmazás nem mindig a társadalom számára leghasznosabb; a leghasznosabb az, amelyet arra fordítanak, hogy a termelő természeti erőkből hasznot húzzanak. Say, II. köt. 131. old.

A munka legfontosabb műveleteit azoknak a tervei és spekulációi szabályozzák és irányítják, akik a tőkéket alkalmazzák; és a cél, amelyet mind e tervekben és műveletekben maguk elé tűznek: a profit. Tehát: a profit rátája nem a társadalom jólétével emelkedik, mint a földjáradék és a munkabér, s nem a társadalom hanyatlásával esik, mint ezek. Ellenkezőleg, ez a ráta természetesen alacsony a gazdag országokban és magas a szegény országokban; és sehol sem olyan magas, mint azokban az országokban, amelyek leggyorsabban rohannak romlásuk felé. Ennek az osztálynak az érdeke tehát nem áll ugyanolyan kapcsolatban a társadalom általános érdekével, mint a két másiké... Azok különös érdeke, akik egy különös kereskedelmi vagy ipari ágat űznek, bizonyos tekintetben mindig különbözik a közönség érdekétől, sőt gyakran ellenségesen áll azzal szemben. A kereskedőnek mindig az az érdeke, hogy nagyobbítsa a piacot és korlátozza az eladók konkurenciáját... Ez olyan emberek osztálya, akiknek az érdeke sohasem lesz pontosan ugyanaz, mint a társadalomé, s akiknek általában az az érdekük, hogy a közönséget rászedjék és becsapják. Smith, II. köt. 163—165. old.

A tőkék gyarapodása, amely emeli a munkabért, a tőkések nyereségének csökkentésére irányul, a tőkések közötti konkurencia révén. Smith, [I. könyv IX. fej.,] I. köt. 179. old.

Ha pl. az a tőke, amely egy város szatócskereskedelméhez szükséges, két különböző szatócs között van megosztva, a konkurencia azt fogja előidézni, hogy mindegyikük olcsóbban fog árusítani, mintha a tőke egyetlenegynek a kezében lett volna; és ha húsz között van megosztva, a konkurencia annál tevékenyebb lesz, és annál kevésbé lesz adva a lehetőség arra, hogy egymás közt megegyezésre juthassanak áruik árának emelése végett. Smith, [II. könyv V. fej.,] II. köt. 372—373. old.

Minthogy azt már tudjuk, hogy a monopólium árai a lehető legmagasab- bak, minthogy a tőkések érdeke még közönséges nemzetgazdasági nézőpont- ból tekintve is ellenségesen áll szemben a társadalommal, minthogy a tőke- nyereség emelkedése úgy hat az áru árára, mint a kamatos kamat (Smith, [I. könyv IX. fej.,] I. köt. 199—201. old.), ennélfogva az egyetlen segítség a tőkések ellen a konkurencia, amely a nemzetgazdaságtan állítása szerint éppoly jótékonyan hat a munkabér emelkedésére, mint a fogyasztóközönség javát szolgálva az áruk olcsóságára.

Ámde a konkurrencia csak azáltal lehetséges, hogy a tőkék gyarapodnak, mégpedig sok kézben. Sok tőke keletkezése csak sokoldalú felhalmozás révén lehetséges, minthogy a tőke egyáltalában csak felhalmozás révén keletkezik, és a sokoldalú felhalmozás szükségképpen egyoldalúba csap át. A tőkék közötti konkurencia gyarapítja a tőkék közötti felhalmozást. A felhalmozás — amely a magántulajdon uralma alatt a tőke kevés kézben való koncentrációja — egyáltalában szükségszerű következmény, ha a tőkéket természetes menetüknek engedik át, és a tőkének ez a természetes meghatározása a konkurencián keresztül tör csak igazán szabad utat magának.

Hallottuk már, hogy a tőke nyeresége arányban áll a nagyságával. Egészen eltekintve legelőbb is a szándékos konkurrenciától, egy nagy tőke tehát nagyságához képest viszonylag gyorsabban halmozódik fel, mint egy kis tőke.

Eszerint, már egészen eltekintve a konkurenciától, a nagy tőke felhalmozódása sokkal gyorsabb, mint a kisebb tőkéé. De kövessük nyomon tovább a lefolyást.

A tőkék gyarapodásával a konkurencia révén csökkennek a tőkék profitjai. Tehát mindenekelőtt a kistőkés szenved.

A tőkék gyarapodása és tőkék nagy száma továbbá az ország előrehaladó gazdagságát előfeltételezi.

„Olyan országban, amely elérte gazdagságának egész kiteljesedését [...], a tiszta profit rendesrátája igen kicsi volna, úgyhogy a kamat szokásos piaci rátája, amelyet e profitból nyújtani lehet, olyan alacsony volna, hogy lehetetlenné tenné bárkinek, a legesleggazdagabb emberek kivételével, hogy pénze kamatából éljen. A kis vagy közepes vagyonú emberek tehát valamennyien kénytelenek lennének maguk felügyelni saját tőkéik alkalmazására. Szükségképpen majdnem mindenkinek üzletembernek kellene lennie vagy valamilyen fajta szakmát folytatnia.” Smith, I. köt. [196—] 197. old.

Ez az állapot a nemzetgazdaság kedvenc állapota.

„Tehát láthatólag a tőke és a jövedelem közti arány szabályozza mindenütt az iparkodás és a henyélés arányát. Ahol a tőke van túlsúlyban, ott az iparkodás uralkodik, ahol a jövedelem, ott a henyélés.” Smith, [П. könyv III. fej.,] II. köt. 325. old.

Mi mármost a helyzet a tőke alkalmazásával e megnagyobbodott konkurenciában?

A tőkék gyarapodásával a „kamatra kölcsönzött alap“ mennyiségének fokozatosan nagyobbá kell válnia; ez alapok gyarapodásával a pénzkamat kisebb lesz, 1. mert minden dolog piaci ára esik, minél inkább gyarapodik a mennyisége, 2. mert a tőkék gyarapodásával egy országban nehezebbé válik új tőkének előnyös módon való befektetése.

„Különböző tőkék között [...] konkurencia keletkezik, mivel az egyik tőke tulajdonosa megkísérli birtokba venni azt az alkalmaztatást, amely el van foglalva egy másik által. De legtöbbször csakis oly módon remélheti, hogy ezt a másik tőkét kitessékelheti ebből az alkalmaztatásból, ha ésszerűbb feltételek mellett köt üzleteket. Nemcsak valamivel olcsóbban kell eladnia azt, amivel üzletet folytat, hanem avégett, hogy módja legyen eladni, olykor drágábban is kell megvásárolnia. Minthogy a termelő munka fenntartására rendeltetett alapok nőnek, az e munka iránti kereslet napról napra nagyobb lesz. A munkások könnyen találnak alkalmazást, de a tőketulajdonosok nehezen találnak alkalmazható munkásokat. A tőkések konkurenciája emeli a munkabért és csökkenti a tőkeprofitot.” Smith, [II. könyv IV. fej.,] II. köt. 358—359. old.

A kistőkésnek tehát választása van eközött: 1. vagy feléli tőkéjét, minthogy a kamatokból többé nem tud megélni, megszűnik tehát tőkés lenni; vagy 2. maga kezd vállalkozást, áruját olcsóbban adja és drágábban veszi, mint a gazdagabb tőkés, és magasabb munkabért fizet; tehát, minthogy a piaci ár az előfeltételezett magas konkurencia folytán már nagyon alacsonyan áll, tönkreteszi magát. Ha ellenben a nagytőkés akarja kitessékelni a kisebbet, megvannak vele szemben mindazok az előnyei, amelyekkel a tőkés mint tőkés a munkással szemben bír. A kisebb nyereségeket pótolja tőkéjének nagyobb mennyisége, és még pillanatnyi veszteségeket is elviselhet mindaddig, míg a kisebb tőkés tönkre nem ment, és meg nem szabadult ettől a konkurenciától. Így felhalmozza magának a kistőkés nyereségeit.

Továbbá: A nagytőkés mindig olcsóbban vásárol be, mint a kicsi, mert tömegesebben vásárol be. Tehát kár nélkül eladhat olcsóbban.

Ha azonban a pénzkamat esése a közepes tőkéseket járadékosokból üzletemberekké teszi, akkor megfordítva, az üzleti tőkék gyarapodása és az ebből következő kisebb nyereség a pénzkamat esését okozza.

„Ha a profitok, amelyeket egy tőke használatából csinálni lehet [...], csökkennek [...], az ár, amelyet e tőke használatáért fizetni lehet [...], szükségképpen ezzel együtt csökken.” Smith, II. köt. 359. old.

„Ahogy a gazdagság, a tökéletesedés, a népesség gyarapszik, a kamat csökken”, tehát a tőkék nyeresége; de maguk a tőkék a profitok csökkenése ellenére mindamellett gyarapodnak, sőt gyorsabban, mint azelőtt [...] „Egy nagy tőke még kis profitok mellett is általában sokkal gyorsabban nő, mint egy kis tőke nagy profitok mellett. A pénz pénzt szül, mondja a közmondás. ” [I. könyv IX. fej.,] I. köt. 189. old.

Ha tehát ezzel a nagy tőkével most éppenséggel kis nyereségű kis tőkék lépnek szembe, ahogy ez az erős konkurencia előfeltételezett állapotában történik, akkor a nagy tőke teljesen eltiporja őket.

Ebben a konkurenciában azután a szükségszerű következmény az áruk általános rontása, a hamisítás, a látszat-termelés, az általános mérgezés, mint az nagy városokban mutatkozik.

Fontos körülmény továbbá a nagy és kis tőkék konkurenciájában az állótőke és forgótőke aránya.

Forgótőke az olyan tőke, amelyet létfenntartási eszközök előállítására, gyártásra vagy kereskedelemre alkalmaznak. Az így befektetett tőke nem hoz gazdájának jövedelmet vagy profitot, ameddig az birtokában marad vagy továbbra is ugyanabban az alakban marad meg. Állandóan kikerül a kezéből egy meghatározott formában, hogy egy másik formában térjen vissza, s csak e körforgás, vagyis e folytatólagos átváltozás és kicserélődés révén hasznot hajtó. Állótőke a földek megjavítására, gépek, szerszámok, kézművesszerszám, hasonló dolog vásárlásába fektetett tőkében áll. Smith, [II. könyv I. fej., II. köt.] 197—198. old.

Az állótőke fenntartásában történő minden megtakarítás a tiszta nyereség szaporulata. Valamennyi munkásokat foglalkoztató vállalkozó össztőkéje szükségképpen megoszlik állótőkéje és forgótőkéje között. Az összeg egyenlősége esetén az egyik rész annál kisebb lesz, minél nagyobb a másik. A forgótőke szolgáltatja neki a munka anyagát és bérét és működésbe hozza az ipart. Tehát az állótőkében történő minden megtakarítás, amely nem csökkenti a munka termelőerejét, növeli az alapot. Smith, [II. könyv II. fej.,] II. köt. 226[-227], old.

Eleve látjuk, hogy az állótőke és forgótőke aránya sokkal kedvezőbb a nagy-, mint a kisebb tőkés számára. Egy igen nagy bankárnak csak jelentéktelenül több állótőkére van szüksége, mint egy nagyon kicsinek. Állótőkéjük az irodahelyiségre szorítkozik. Egy nagy földbirtokosnak a szerszámai nem szaporodnak birtoka nagyságának arányában. Éppúgy az a hitel is, amellyel egy nagytőkés a kisebb tőkéshez képest rendelkezik, annyival nagyobb megtakarítást jelent az állótőkében, tudniillik azon pénzben, amelyet mindig készen kell tartania. Végül magától értetődik, hogy ott, ahol az ipari munka magas fokot ért el, ahol tehát szinte minden kézi munka gyári munkává vált, a kis tőkésnek egész tőkéje nem elégséges ahhoz, hogy csak a szükséges állótőkével is rendelkezzék. „Tudjuk, hogy a nagybani művelés munkái rendszerint csak kisszámú munkáskezet vesznek igénybe.“

Egyáltalában a nagy tőkék felhalmozása során az állótőke viszonylagos koncentrációja és egyszerűsödése is végbemegy a kisebb tőkésekhez képest. A nagytőkés a munkaszerszámok egyfajta megszervezését vezeti be magának.

„Éppen így az ipar területén már minden manufaktúra és gyár nem egyéb, mint nagyobb dologi vagyon átfogóbb összekapcsolása számos és sokféle intellektuális képességgel és technikai készséggel a termelés egy közös céljára [...] Ahol a törvényhozás a földtulajdont nagy tömegekben együtt-tartja, a növekvő népesség többlete az iparok felé tódul, és ily módon, miként Nagy-Britanniában, az ipar mezeje az, ahol a proletárok nagyobb tömege főként felgyülemlik. Ahol azonban a törvényhozás megengedi a talaj folytatólagos megosztását, ott, miként Franciaországban, megszaporodik a kis és eladósodott tulajdonosok száma, akik a továbbfolyó szétdarabolódás folytán az ínségesek és elégedetlenek osztályába vetődnek. Ha végül ez a szétdarabolódás és túladósodás magasabb fokra hágott, akkor megint a nagy földbirtok elnyeli a kicsit, mint ahogy a nagy ipar is megsemmisíti a kicsit; és minthogy most megint nagyobb birtokkomplexusok képződnek, ezért a birtoktalan munkásoknak a talaj megműveléséhez nem teljességgel szükséges tömege szintén megint az ipar felé tódul.” Schulz: „Bewegung der Produktion”, [58—]59. old.

„Az ugyanazon fajtájú áruk milyensége a termelés fajtájában történő változások és nevezetesen a gépi berendezés alkalmazása révén mássá lesz. Csak az emberi erő kizárása révén vált lehetségessé, hogy egy font súlyú, 3 sh. 8 d. értékű gyapotból 350 motringot fonjanak, amelyeknek hossza 167 angol, vagyis 36 német mérföld, kereskedelmi értéke pedig 25 guinea.” Uo. 62. old.

„Angliában 45 év óta a pamutszövetek árai átlagban 11/12-del csökkentek, és Marshall számításai szerint⁹ ugyanazt a gyártmánymennyiséget, amelyért még 1814-ben 16 sh.-et fizettek, most 1 sh. 10 d.-ért szolgáltatják. Az ipari készítmények nagyobb olcsósága megnövelte mind a belföldi fogyasztást, mind a külföldi piacot; s ezzel függ össze, hogy Nagy-Britanniában a pamutipari munkások száma a gépek bevezetése után nemcsak hogy nem csökkent, hanem 40 000-ről 1½ millióra emelkedett. Ami mármost az ipari vállalkozók és munkások keresetét illeti, a gyárurak közti növekvő konkurencia folytán nyereségük az általuk szolgáltatott készítmények mennyiségéhez képest szükségképpen csökkent. Az 1820—1833 években a manchesteri gyárosok bruttó nyeresége egy vég kalikónál 4 sh. 1 [és] 1/3 d.-ről 1 sh. 9 d.-re esett. De e veszteség behozására a gyártás terjedelme annál inkább kibővült. Ennek mármost az a következménye [...], hogy az ipar egyes ágaiban részleges túltermelés áll be; hogy gyakori csődök keletkeznek, ami által a tőkések és munkáltatók osztályán belül a birtok bizonytalan ingadozása és hullámzása jön létre, s ez a gazdaságilag szétzúzottak egy részét a proletariátusba veti; hogy gyakran és hirtelen a munka beszüntetése vagy csökkentése válik szükségessé, amelynek hátrányait a bérmunkások osztálya mindig keserűen tapasztalja.” Uo. [62—]63. old.

„Munkáját bérbeadni annyi, mint rabszolgaságát megkezdeni; a munka anyagát bérbeadni annyi, mint szabadságát megalkotni [...] A munka az ember, az anyagban ellenben semmi emberi nincs.” Pecqueur: „Théorie sociale etc.”, 411—412. old.

„Az anyagi elem, amely semmit sem tehet a gazdagság megteremtéséért a másik elem, a munka nélkül, megkapja a mágikus erőt, hogy termékeny az anyag birtokosai számára, mintha ők saját tettükkel vitték volna bele ezt a nélkülözhetetlen elemet.” Uo. i. h. „Feltételezve, hogy egy munkásnak évente átlag 400 frankot hoz a mindennapi munkája, s hogy ez az összeg minden felnőtt ember számára elég az élet szűkös fenntartására, akkor mindegyik 2000 fr. járadékot, haszonbért, házbért stb. élvező tulajdonos közvetve tehát 5 embert kényszerít arra, hogy neki dolgozzék; 100 000 fr. járadék 250 ember munkáját képviseli, és 1 000 000 fr. 2500 egyénét.”

(Tehát 300 millió (Lajos Fülöp) 750 000 munkás munkáját.) Uo. 412—413. old.

„A tulajdonosok az emberek törvényétől jogot kaptak arra, hogy minden munka anyagával éljenek és visszaéljenek, vagyis azt tegyenek vele, amit akarnak [...] a törvény semmiképpen sem kötelezi őket arra, hogy idejében és mindig munkát nyújtsanak a nem-tulajdonosoknak, sem pedig, hogy nekik mindig elegendő bért fizessenek stb.” I. m. 413. old. „Teljes szabadság a termelés természetét, mennyiségét, minőségét, idejénvalóságát illetően, a gazdagság felhasználását, elfogyasztását illetően, minden munka anyaga feletti rendelkezést illetően. Mindenkinek szabadságában áll kicserélni az dolgát szándéka szerint, nem véve tekintetbe mást, mint a saját egyéni érdekét.” I. m. 413. old.

„A konkurencia nem fejez ki mást, mint a tetszés szerinti cserét, amely maga legközelebbi és logikus következménye annak az egyéni jognak, hogy minden termelés szerszámával éljünk és visszaéljünk. E három gazdasági mozzanat, amelyek valójában egyet alkotnak: az élés és visszaélés joga, a csere szabadsága és az önkényes konkurencia, az alábbi következményeket vonja maga után: mindenki azt termeli, amit akar, ahogy akarja, amikor akarja, ahol akarja; jól termel vagy rosszul termel, túl sokat vagy nem eleget, túl korán vagy túl későn, túl drágán vagy túl olcsón; senki sem tudja, eladja-e, hogyan adja el, mikor adja el, hol adja el, kinek adja el; és ugyanez a helyzet a vételeket illetően. A termelő nem ismeri a szükségleteket és a forrásokat, a keresletet és a kínálatot. Akkor ad el, amikor akar, amikor tud, ahol akar, akinek akar, olyan áron, ahogy akar. És ugyanígy vásárol is. Mindebben mindig a véletlen játékszere; az erősebb, a kevésbé sürgetett, a gazdagabb törvényének rabszolgája [...] Míg egyik ponton szűkösség van egy cikkben, egy másikon túlbőség és pazarlás. Míg egyik termelő sokat ad el, vagy nagyon drágán és óriási haszonnal, a másik nem ad el semmit, vagy veszteséggel ad el [...] A kínálat nem ismeri a keresletet és a kereslet nem ismeri a kínálatot. Ti egy ízlésben, egy divatban bízva termeltek, amely megnyilvánul a fogyasztóközönségben; de mire készen álltok az áru szállítására, a szeszély már elillant és másfajta terméknél rögződött [...] elmaradhatatlan következmények a csődök állandósága és egyetemessége; a számításba csúszott hibák, a hirtelen tönkremenések és a rögtönzött vagyonok; a kereskedelmi válságok, az üzemek leállítása, a periodikus torlódás vagy ínség; a munkabérek és profitok állandótlansága és lesüllyedése; a gazdagság, idő és erőfeszítések elvesztegetése és óriási pazarlása egy ádáz konkurencia küzdőterén.” I. m. 414—416. old.

Ricardo mondja könyvében („földjáradék“): A nemzetek csupán a termelés műhelyei, az ember fogyasztásra és termelésre szolgáló gép; az emberi élet tőke; a gazdasági törvények vakon kormányozzák a világot. Ricardo számára az emberek semmi, a termék minden. A francia fordítás XXVI. fejezetében ez áll:

„Egy egyén számára, akinek 20 000 £ tőkéje van, és a profitja évenként 2000 £, teljesen közömbös dolog lenne, hogy tőkéje 100 vagy 1000 embert foglalkoztat-e [...] Vajon a nemzet reális érdeke nem hasonlatos-e? Feltéve, hogy reális nettó jövedelme, járadéka és profitja ugyanaz, semmi jelentősége nincs annak, hogy ez a nemzet 10 vagy 12 millió lakosból áll-e.” [II. köt. 194-195. old.]

„Valóban — mondja de Sismondi úr (II. köt. 331. old.) —, nincs más hátra, mint azt kívánnunk, hogy a király, teljesen egyedül maradva a szigeten, állandóan egy hajtókart (manivelle) forgatva automatákkal elvégeztesse Anglia egész munkáját.”¹⁰

„A gazda, aki oly alacsony áron veszi meg a munkás munkáját, hogy az alig elegendő a munkás legégetőbb szükségleteire, nem felelős sem a bérek elégtelenségéért, sem a munka túl hosszú tartamáért: ő maga is alá van vetve a törvénynek, amelyet másokra kényszerít [...] a nyomor nem annyira az emberektől, mint inkább a dolgok hatalmától ered.” [Buret,] i. m. 82. old.

„Nagy-Britannia sok különböző részének lakosai nem rendelkeznek elegendő tőkével valamennyi földjük megjavításához és megműveléséhez; Skócia déli grófságainak gyapjúját, annak nagy részét, igen rossz utakon történő hosszú szárazföldi szállítás után Yorkshire-ban dolgozzák fel, mert hiányzik a tőke a helybeli feldolgozásához. Nagy-Britanniában sok kis gyárváros van, melyeknek lakosai nem rendelkeznek elegendő tőkével saját iparkodásuk termékének elszállításához azon távoli piacokra, ahol kereslet és fogyasztás van rá. Ha vannak is kereskedők közöttük, ezek voltaképpen csak a valamelyik nagyobb kereskedelmi városban székelő gazdagabb kereskedők ügynökei.” Smith, [II. könyv V. fej.,] II. köt. 381—382. old.

„A föld és munka évi termékének értéke [...] nem növelhető másképpen, csak ha növeljük a termelő munkások számát vagy a korábban foglalkoztatott munkások termelőerőit [...] Mindkét esetben majdnem mindig szükség van pótlólagos tőkére.” Smith, [II. könyv III. fej.,] II. köt. 338. old.

„Ahogy a tőkefelhalmozásnak a dolgok természete szerint meg kell előznie a munkamegosztást, úgy a munkát csak abban az arányban lehet mindinkább megosztani, amelyben előzetesen mind több tőke halmozódott fel. Ahogy a munkát mindinkább megosztják, az egyenlő számú ember által feldolgozható anyag mennyisége nagy arányban nő; és ahogy minden munkás műveletét fokozatosan egyszerűsítik, sokféle új gépet találnak fel e műveletek megkönyítésére és megrövidítésére. Ezért ahogy a munkamegosztás előrehalad, ugyanolyan számú munkás állandó foglalkoztatásához a létfenntartási eszközöknek ugyanolyan készletét, az anyagoknak és szerszámoknak pedig nagyobb készletét kell előzetesen felhalmozni, mint amilyenre a dolgok nyersebb állapotában szükség volt. De a munkások száma mindegyik üzletágban általánosan nő az ez ágbeli munkamegosztással, vagy jobban mondva számuk növekedése az, ami lehetővé teszi nekik, hogy ilyen módon osztályozódjanak és tovább megoszoljanak.” Smith, [II. könyv, Bevezetés,] II. köt. 193—194. old.

„Ahogy az előzetes tőkefelhalmozás szükséges a munka termelőerőinek ehhez a nagy tökéletesedéséhez, úgy ez a felhalmozás természetszerűen elvezet ehhez a tökéletesedéshez. Az, aki tőkéjét arra használja fel, hogy munkásokat tartson, szükségképpen olyan módon igyekszik azt felhasználni, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű munkaterméket termelje. Ezért arra törekszik, hogy munkásai között a legmegfelelőbben ossza meg a munkát, és hogy a legjobb gépekkel lássa el őket, amelyeket csak fel tud találni vagy meg tud vásárolni. Képességei mindkét tekintetben rendszerint tőkéjének terjedelmével, illetve az e tőke által foglalkoztatható emberek számával arányosak. Ezért nemcsak hogy az iparkodás nő minden országban az őt foglalkoztató tőke növekedésével, hanem e növekedés következtében ugyanolyan mennyiségű iparkodás sokkal nagyobb mennyiségű munkaterméket termel.” Smith, i. m. 194—195. old.

Tehát túltermelés.

„A termelőerők átfogóbb kombinációi [...] iparban és kereskedelemben nagyobb számú és többféle emberi erő és természeti erő egyesítése által nagyobb méretű vállalkozásokhoz. Szintén [...] már itt-ott a termelés fő ágainak szorosabb összekapcsolása egymás közt. Így nagy gyárosok igyekezni fognak egyúttal nagy földbirtokot is szerezni, hogy az iparukhoz szükséges nyersanyagoknak legalább egy részét ne legyenek kénytelenek harmadik kézből beszerezni; vagy ipari vállalkozásaikkal kereskedelmet fognak összekapcsolni, nem csupán saját gyártmányaik árusítása, hanem akár másfajta termékek vásárlása és munkásaiknak való eladása végett is. Angliában, ahol egyes gyárurak olykor 10—12 000 munkás élén állanak [...], különböző termelési ágak ilyen összekapcsolásai egy vezető intelligencia alatt, ilyen kisebb államok vagy tartományok az államban nem ritkák. Így újabb időben a Birmingham melletti bányabirtokosok átveszik a vaskészítés egész folyamatát, amely korábban különböző vállalkozók és birtokosok között oszlott el. Lásd »Der bergmännische Distrikt bei Birmingham«; »Deutsche Vierteljahrsschrift«, 1838. 3.¹¹
Végül az oly számossá vált nagyobb részvényvállalkozásokban sok résztvevő pénz-erőinek átfogó kombinációit látjuk mások tudományos és technikai ismereteivel és készségeivel, akikre e munka kivitelezését bízzák. Ezáltal a tőkések számára lehetséges, hogy megtakarításaikat sokrétűbb módon és akár egyidejűleg is mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termelésre használják, ami által érdekük egyidejűleg többoldalú lesz, a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem érdekei közötti ellentétek enyhülnek és egybemosódnak. De még e megkönnyebbedett lehetőségnek is, hogy a tőkét a legkülönbözőbbmódon tegyék hasznot hajtóvá, fokoznia kell az ellentétet a vagyonos és vagyontalan osztályok között.” Schulz, i. m. 40—41. old.

Óriási nyereség, amelyet a ház-bérbeadók a nyomorból húznak. A lakbér fordított arányban áll az ipari nyomorral.

Úgyszintén százalékok a tönkrement proletárok bűneiből. (Prostitúció, iszákosság, zálogkölcsönző.) A tőkék felhalmozása növekszik és konkurenciája csökken, mivel tőke és földbirtok egy kézben találkoznak, úgyszintén, mivel a tőke nagyságánál fogva képes lesz különböző termelési ágakat kombinálni.

Közömbösség az emberekkel szemben. Smith húsz lottósorsjegye.¹²

Say nettó és bruttó jövedelme.¹³

A földtulajdonosok joga rablásból származtatja eredetét. Say, I. köt. 136. old., jegyzet. A földtulajdonosok — akárcsak minden más ember — szeretnek aratni ott, ahol nem vetettek, s még a föld természetes termékéért is járadékot követelnek. Smith, [I. könyv VI. fej.,] I. köt. 99. old.

Azt képzelhetnénk, hogy a föld járadéka csak a tulajdonos által a föld megjavítására felhasznált tőke nyeresége [...] Vannak esetek, amikor a földjáradék részben ez lehet [...] de a földtulajdonos 1. járadékot követel még a nem javított földért is, és ami a javítási költségek kamatának vagy nyereségének tekinthető, az többnyire csak ehhez az eredeti járadékhoz járuló hozzátétel (addition); 2. ezenfelül ezeket a javításokat nem mindig a földtulajdonos tőkéjével, hanem néha a bérlőével végzik: mindamellett amikor a bérlet megújításáról van szó, a földtulajdonos rendszerint a járadéknak olyan emelését kívánja, mintha mind e javításokat saját tőkéjével végezték volna. 3. Sőt, néha járadékot kíván azért, ami teljességgel alkalmatlan bármilyen emberi megjavításra. Smith, [I. könyv XI. fej. (Bev.),] I. köt. 300—301. old.

Smith az utóbbi esetre példaként a ballagófüvet hozza fel (Salzkraut, Seekrapp, salicorne [Smithnél: kelp], egy tengeri moszat-félét, amely elégetésekor üveg, szappan stb. készítésére alkalmas alkálisót ad. Nagy-Britanniában, főleg Skóciában, különböző' helyeken nő ez, de csak olyan sziklákon, amelyek az árapály (a dagályvonal, marée haute) alatt vannak, naponként kétszer elborítják őket a tenger hullámai, és ily módon terméküket sohasem szaporította emberi iparkodás. Mégis egy földdarab tulajdonosa, ahol ilyenfajta növény terem, éppúgy járadékot kíván, mint gabonaföld után. A Shetland-szigetek közelében a tenger rendkívül gazdag. Lakosaik nagy része halászatból él. De hogy valaki a tenger termékéből nyereséget húzhasson, lakása kell hogy legyen a szomszédos szárazföldön. A földjáradék nem azzal áll arányban, amit a bérlő a földből, hanem azzal, amit a földből és a tengerből együtt tud kihozni. Smith, I. köt. 301—302. old.

„A földjáradék ama természeti erők termékének tekinthető, amelyek használatát a földtulajdonos kölcsönadja a bérlőnek. Ez a termék nagyobb vagy kisebb, ezen erők [...] terjedelme szerint vagy más szavakkal, a föld [...] természetes vagy megjavított termékenysége szerint. Ez a természet műve, amely fennmarad mindannak levonása vagy kiegyenlítése után, ami az ember művének tekinthető.” Smith, [II. könyv V. fej.,] II. köt. 377—378. old.

„A földjáradék ennélfogva, a föld használatáért fizetett árnak tekintve, természetesen monopolár. Egyáltalán nem azzal arányos, amit a földtulajdonos a föld javítására kiadhatott, vagy amit módjában van elvenni, hanem azzal, amit a bérlőnek van módjában adni.” Smith, [I. könyv XI. fej. (Bev.),] I. köt. 302. old.

A három eredeti¹⁴ osztály közül a földtulajdonosok osztálya az, „amelynek jövedelme sem munkájába, sem gondjába nem kerül, hanem amely úgyszólván önszántából jön, és függetlenül ez osztály mindenféle saját szándékától vagy tervétől”. Smith, [I. könyv XI. fej. (Bef.),] II. köt. 161. old.

Már hallottuk, hogy a földjáradék mennyisége a talaj termékenységének arányától függ.

Egy másik meghatározó mozzanata a fekvés.

„A földjáradék a föld termékenysége szerint változik, bármi legyen a terméke, és fekvése szerint, bármi legyen termékenysége.” Smith, [I. könyv XI. fej. I. rész,] I. köt. 306. old.

„A föld, bányák és halászatok terméke, ha természetes termékenységük egyenlő, a rájuk felhasznált tőkék terjedelmével és megfelelő alkalmazásával arányos. Ha a tőkék egyenlők és egyenlő jól vannak alkalmazva, a föld, bányák és halászatok terméke természetes termékenységükkel arányos.” [II. könyv I. fej.,] II. köt. 210. old.

Smithnek ezek a tételei fontosak, mert egyenlő termelési költségek és egyenlő terjedelem mellett a földjáradékot a föld kisebb vagy nagyobb termékenységére vezetik vissza. Tehát világosan bizonyítják a fogalmak megfordítását a nemzetgazdaságban, amely a föld termékenységét a földbirtokos tulajdonságává változtatja át.

De vegyük szemügyre mármost a földjáradékot, ahogy az a valóságos érintkezésben alakul.

A földjáradékot a bérlő és földtulajdonos közötti harc állapítja meg. A nemzetgazdaságban mindenütt azt találjuk, hogy az érdekek ellenséges ellentétét, a harcot, a háborút ismerik el a társadalmi szervezet alapzatának.

Lássuk mármost, hogyan viszonyulnak egymáshoz földtulajdonosok és bérlők.

„A bérleti feltételek megállapításánál a földtulajdonos arra törekszik, hogy a bérlőnek ne engedjen át nagyobb részesedést a termékből, mint amennyi elegendő annak a tőkének a fenntartására, amelyből biztosítja a vetőmagot, fizeti a munkát, megveszi és eltartja a jószágot és a mezőgazdálkodás más szerszámait a bérleti tőkének a környéken szokásos profitjával együtt. Ez nyilvánvalóan a legkisebb részesedés, amivel a bérlő beérheti, ha nem akar veszíteni, és a földtulajdonos ritkán hajlandó neki ennél többet átengedni. Bármekkora része van a terméknek, vagy — ami ugyanaz — bármekkora része van a termék árának ezen a részesedésen felül és kívül, a földtulajdonos természetesen igyekszik magának megtartani mint földjének járadékát, és nyilvánvalóan ez a legmagasabb, amit a bérlőnek módja van fizetni a föld tényleges körülményei között. Ez az adag pedig mindig a föld természetes járadékának tekinthető, vagyis annak a járadéknak, amelyért természetszerűen [...] földet legtöbbnyire bérbe adnak.” Smith, [I. könyv XI. fej. (Bev.),] I. köt. 299—300. old.

„A földtulajdonosok — mondja Say — bizonyos fajta monopóliumot gyakorolnak [...] a bérlőkkel szemben. A kereslet árujuk, a föld iránt szüntelenül kiterjedhet; de árujuk mennyisége csak egy bizonyos pontig terjed [...] Az alku, amelyet földtulajdonos és bérlő között kötnek, mindig a lehető legelőnyösebb az előbbi számára ... azon az előnyön kívül, amelyet a dolgok természetéből húz, egy másik előnyt is húz a helyzetéből [...] nagyobb vagyonából [...], hiteléből, tekintélyéből; ámde már az első előny is elegendő ahhoz, hogy mindig képes egyedül hasznot húzni a föld [...] kedvező körülményeiből. Egy csatorna, egy út megnyitása, egy környék népességének és jólétének előrehaladása mindig emeli a bérleti árat [...] Maga a bérlő javíthatja ugyan a maga költségére a talajt; de ebből a tőkéből csak bérlete tartama alatt húz kamatokat, és e bérlet lejárta után [...] az a földtulajdonosnak marad; e pillanattól kezdve az utóbbi húzza belőle a kamatokat, anélkül, hogy az előlegezéseket eszközölte volna, mert a bérleti díj mármost aránylagosan emelkedik.” Say, II. köt. 142—143. old.

„A földjáradék, a föld használatáért fizetett árnak tekintve, természetesen a legmagasabb, amit a bérlőnek módja van fizetni a föld tényleges körülményei között.” Smith, I. köt. 299. old.

„Egy földfeletti birtok járadéka rendszerint annyira rúg, amennyi [...] a bruttó termék egyharmada, és ez általában biztos és a hozam alkalmi változásaitól független járadék.” Smith, [I. könyv XI. fej. 2. rész,] I. köt. 351. old. „Ritkán kevesebb ez, mint a teljes termék egynegyede.” Uo. [II. könyv V. fej.,] II. köt. 378. old.

Nem minden árunál lehet földjáradékot fizetni. Pl. egyes vidékeken a kövekért nem fizetnek földjáradékot.

„Rendszerint csak a föld termékének olyan részeit lehet piacra vinni, amelyeknek szokásos ára elegendő ahhoz, hogy rendes profitjával együtt pótolja azt a tőkét, amelyet piacra vitelükhöz fel kell használni. Ha a rendes ár több ennél, akkor többletrésze természetesen a föld járadékára megy. Ha nem több, akkor az áru, habár piacra lehet vinni, nem nyújthat járadékot a földtulajdonosnak. Hogy az ár több-e, vagy sem, az a kereslettől függ.” Smith, [I. könyv XI. fej. (Bev.),] I. köt. 302—303. old.

„A járadék [...] másféleképpen kerül bele az áruk árának összetételébe, mint a bér és a profit. A magas vagy alacsony bér és profit oka a magas vagy alacsony árnak; a magas vagy alacsony járadék okozata ennek.” Smith, L köt. 303-1304]. old.

Azokhoz a termékekhez, amelyek mindig hoznak földjáradékot, tartozik a táplálék.

„Mivel az emberek, mint minden más élőlény [...] létfenntartási eszközeik arányában szaporodnak, a táplálék iránt többé vagy kevésbé mindig van kereslet. A táplálék mindig megvásárolhatja [...] a munka nagyobb vagy kisebb mennyiségét, és mindig akad valaki, aki hajlandó valamit csinálni, hogy megkapja. Az a munkamennyiség, amelyet a táplálék meg tud vásárolni, ugyan nem mindig egyenlő azzal, amit fenn tudna tartani, ha a leggazdaságosabb módon kezelik; azoknál a magas béreknél fogva, amelyet olykor a munkának fizetnek. De mindig meg tud vásárolni olyanmennyiségű munkát, amennyit fenn tud tartani azon ráta szerint, amelyen a munka e fajtáját a környéken rendszerint fenntartják. De a föld majdnem minden helyzetben nagyobb mennyiségű táplálékot termel, mint amennyi elegendő a piacra viteléhez szükséges összes munka eltartására [...] A többlet szintén mindig több mint elegendő ahhoz, hogy profitjával együtt pótolja az e munkát alkalmazó tőkét. Ezért mindig marad valami járadéknak a földtulajdonos számára.” Smith, [I. könyv XI. fej. 1. rész,] I. köt. 305—306. old.

„A táplálék [...] nemcsak eredeti forrása a járadéknak, hanem a föld termékének minden más része, amely utóbb járadékot nyújt, értékének ezt a részét a munka erői azon megjavulásából származtatja, amelyet a táplálék termelésében értek el a föld javítása és művelése révén (au moyen).” Smith, [I. könyv XI. fej. 2. rész,] I. köt. 345. old.

Az emberi táplálék tehát mindig elégséges arra, hogy a járadékot megfizesse. I. köt. 337. old.

„Az országok nem az emberek azon számának arányában népesek, amelyet termékük ruházattal és lakással ellátni tud, hanem annak a számnak az arányában, amelyet ez a termék táplálni tud.” Smith, I. köt. 342. old.

„A táplálék után a ruházat és a lakás”, a fűtés „az emberiség két nagy szükséglete.”

Többnyire hoznak földjáradékot, de nem szükségképpen mindig. Uo. I. köt. 338., 337. old.

Lássuk mármost, miképpen aknázza ki a földtulajdonos a társadalom összes előnyeit.

1. A földjáradék gyarapodik a népességgel. Smith, I. köt. 335. old.

2. Már Saytől hallottuk, hogy a földjáradék a vasutakkal stb., a közlekedési eszközök tökéletesedésével és biztonságával és megsokszorozódásával emelkedik.

3. „A társadalom körülményeiben történő minden javításnak közvetlenül vagy közvetve az a tendenciája, hogy emelje a reális földjáradékot, növelje a földtulajdonos reális gazdagságát, azt a hatalmát, hogy megvásárolhassa más emberek munkáját vagy munkájának termékét [...] A javítás és művelés kiterjesztésének az a tendenciája, hogy közvetlenül emelje azt. A földtulajdonos részesedése a termékből szükségképpen növekszik a termék növekedésével [...] Az emelkedésnek a föld nyersterméke e részeinek reális árában [...] pl. a jószág ára emelkedésének szintén közvetlenül az a tendenciája, hogy a földjáradékot emelje, éspedig még nagyobb arányban. Nemcsak a földtulajdonos részesedésének reális értéke, más emberek munkája feletti reális parancsnoklása emelkedik a termék reális értékével, hanem ezzel együtt emelkedik részesedésének az egész termékhez viszonyított aránya is. Miután a termék reális ára emelkedett, betakarítása nem kíván meg több munkát, mint azelőtt. Ezért ennek a terméknek egy kisebb arányos része is elegendő lesz ahhoz, hogy pótolja a rendes profittal együtt az e munkát alkalmazó tőkét. Következésképpen egy nagyobb arányos része kell hogy a földtulajdonosé legyen.“ Smith, [I. könyv XI. fej. (Bef.)J II. köt. 157—159. old.

A nyerstermékek iránti nagyobb kereslet és ennélfogva az érték emelkedése részben a népesség szaporodásából és a népesség szükségleteinek szaporodásából eredhet. De minden új találmány, minden új alkalmazás, amelyet az ipar egy eddig egyáltalán nem vagy kevéssé használt nyersanyagból eszközöl, gyarapítja a földjáradékot. Így pl. a szénbányák járadéka a vasutakkal, gőzhajókkal stb. roppantul emelkedett.

Ezen az előnyön kívül, amelyet a földtulajdonos az iparból, a felfedezésekből, a munkából húz, mindjárt még egyet fogunk látni.

4. „Mindazoknak a tökéletesítéseknek a munka termelőerőiben, amelyeknek közvetlenül az a tendenciájuk, hogy a készítmények reális árát csökkentsék, közvetve az a tendenciájuk, hogy a föld reális járadékát emeljék. A földtulajdonos ipari termékre kicseréli nyerstermékének azt a részét, amely saját fogyasztásán felül és kívül van, vagy ami ugyanazt jelenti, e részének árát. Mindaz, ami csökkenti az ipari termék reális árát, emeli a nyerstermék reális árát. A nyerstermék egyenlő mennyisége ily módon az ipari termék nagyobb mennyiségével válik egyenértékűvé, és a földtulajdonos képes lesz nagyobb mennyiséget vásárolni a kényelmi, díszítési vagy luxuscikkekből.” Smith, II. köt. 159. old.

Ha azonban most Smith abból, hogy a földtulajdonos a társadalom összes előnyeit kiaknázza, arra következtet (II. köt. 161. old.), hogy a földtulajdonos érdeke mindig azonos a társadaloméval, ez bárgyúság. A nemzetgazdaságban, a magántulajdon uralma alatt, az az érdek, amellyel valaki számára a társadalom bír, éppen fordított arányban áll azzal az érdekkel, amellyel a társadalom számára bír, mint ahogy az uzsorásnak a tékozlóhoz fűződő érdeke korántsem azonos a tékozló érdekével.

Csak mellékesen említjük meg a földtulajdonos monopólium-vágyát idegen országok földtulajdonával szemben, amiből pl. a gabonatörvények erednek. Éppúgy mellőzzük itt a középkori jobbágyságot, a rabszolgaságot a gyarmatokon, a falusiak, napszámosok nyomorát Nagy-Britanniában. Maradjunk magának a nemzetgazdaságtannak a tételei mellett.

1. A földtulajdonos érdekelt a társadalom jólétében — ez nemzetgazdaságtani alapelvek szerint annyit jelent, hogy érdekelt a társadalom előrehaladó népesedésében, mesterségeinek termelésében, szükségleteinek gyarapodásában, egyszóval a gazdagság növekedésében, és ez a növekedés eddigi vizsgálódásaink szerint azonos a nyomor és a rabszolgaság növekedésével. A lakbérnek a nyomorral növekvő aránya példa a földtulajdonosnak a társadalomhoz fűződő érdekére, mert a lakbérrel nő a földjáradék, a talaj kamata, amelyen a ház áll.

2. Maguk a nemzetgazdászok szerint a földtulajdonos érdeke ellenséges ellentéte a bérlő érdekének, tehát már a társadalom egy jelentős része érdekének.

3. Minthogy a földtulajdonos annál több járadékot követelhet a bérlőtől, minél kevesebb munkabért fizet a bérlő, és minthogy a bérlő annál inkább lenyomja a munkabért, minél több földjáradékot követel a tulajdonos, ezért a földtulajdonos érdeke éppoly ellenségesen viszonyul a béresek érdekéhez, mint a gyáruraké a munkásaikéhoz. Úgyszintén minimumra nyomja le a munkabért.

4. Minthogy az ipari termékek árának reális csökkenése emeli a földjáradékot, a földbirtokosnak közvetlen érdeke fűződik az ipari munkások munkabérének leszorításához, a tőkések közötti konkurrenciához, a túltermeléshez, az egész ipari nyomorúsághoz.

5. Ha ily módon a földtulajdonos érdeke nem hogy azonos lenne a társadalom érdekével, hanem ellenséges ellentétben áll a bérlők, a béresek, az ipari munkások és a tőkések érdekével, ugyanakkor még az egyik földtulajdonos érdeke sem azonos a másikéval, a konkurencia folytán, amelyet most szemügyre akarunk venni.

Általában már a nagy földtulajdon és a kis földtulajdon úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a nagy és a kis tőke. De még sajátlagos körülmények is hozzájárulnak, amelyek feltétlenül előidézik a nagy földtulajdon felhalmozódását és a kis földtulajdon elnyelését a nagy által.

1. Sehol sem csökken jobban a munkások és szerszámok viszonylagos száma az alapok nagyságával, mint a földbirtoknál. Éppúgy sehol sem emelkedik jobban a mindenoldalú kizsákmányolás lehetősége, a termelési költségek megtakarítása és az ügyes munkamegosztás az alapok nagyságával, mint a földbirtoknál. Egy szántó akármilyen kicsi lehet, a munkaszerszámok, amelyeket szükségessé tesz, mint amilyen az eke, fűrész stb., elérnek egy bizonyos határt, amelyen túl már nem csökkenthetők, míg a földbirtok kicsisége messze túlmehet ezen a határon.

2. A nagy földbirtok felhalmozza magának a kamatokat, amelyeket a bérlő tőkéje a föld javítására alkalmazott. A kis földbirtoknak saját tőkéjét kell alkalmaznia. Számára tehát ez az egész profit elesik.

3. Míg minden társadalmi tökéletesítés használ a nagy földtulajdonnak, a kicsinek árt, mert mind több készpénzt tesz számára szükségessé.

4. Még két fontos törvényt kell e konkurrenciára nézve szemügyre venni:

α) Azoknak a földeknek a járadéka, amelyeket az emberek élelmiszereinek termelésére művelnek, szabályozza a többi megművelt földek többségének járadékát. Smith, [I. könyv XI. fej. 1. rész,] I. köt. 331. old.

Olyan élelmiszereket, mint a marha stb. végtére csak a nagy földbirtok tud termelni. Ez szabályozza tehát a többi földek járadékát és minimumra szoríthatja le.

A kis maga-dolgozó földtulajdonos akkor a nagy földtulajdonoshoz olyan viszonyban van, mint egy saját szerszámmal rendelkező kézműves a gyárúrhoz. A kis földbirtok puszta munkaszerszámmá vált. A földjáradék teljesen eltűnik a kis földbirtokos számára, legfeljebb a tőkéjének kamata és munkabére marad neki; mert a földjáradékot a konkurrencia odáig szoríthatja, hogy az már éppen csak a nem saját maga által befektetett tőkének a kamata.

β) Hallottuk már egyébként, hogy egyenlő termékenység és a földek, bányák és halászatok egyenlő ügyes kiaknázása esetén a termék a tőkék kiterjedésével áll arányban. Tehát a nagy földtulajdon győzelme. Ugyanígy egyenlő tőkék esetén a termékenységgel áll arányban. Tehát egyenlő tőkék esetén a termékenyebb talaj földtulajdonosa győz.

γ) „Bármifajta bánya aszerint mondható termékenynek vagy meddőnek, hogy a belőle egy bizonyos munkamennyiséggel kihozható ásvány mennyisége nagyobb vagy kisebb-e, mint amennyi egyenlő munkamennyiséggel kihozható a más ugyanilyen fajta bányák nagyobb részéből.” Smith, [I. könyv XI. fej. 2. rész,] I. köt. 345—346. old. „A legtermékenyebb szénbányának az ára szabályozza a szén árát az összes többi bánya számára a szomszédságában. Mind a tulajdonos, mind a vállalkozó úgy találja, az egyik, hogy nagyobb járadékra tehet szert, a másik, hogy nagyobb profitra tehet szert, ha valamivel olcsóbban adnak el valamennyi szomszédjuknál. Szomszédaik hamarosan kénytelenek ugyanazon az áron eladni, jóllehet kevésbé tehetik ezt meg, s jóllehet ez az ár mindig csökken és olykor egész járadékukat és egész profitjukat elveszi. Egyes bányákat ekkor egészen feladnak, mások nem nyújthatnak járadékot és csak a tulajdonos által művelhetők.” Smith, I. köt. 350. old. „Peru bányáinak felfedezése után Európa ezüstbányáit nagyobbrészt feladták [...] Úgyszintén ez volt az eset Kuba és Santo Domingo bányáival és még Peru régi bányáival is Potosí bányáinak felfedezése után.” I. köt. 353. old. Teljesen ugyanaz, mint amit Smith itt a bányákról mond, többé-kevésbé érvényes a földbirtokról egyáltalában.

8) „A föld rendes piaci ára, meg kell jegyezni, mindenütt a kamat rendes piaci rátájától függ [...] Ha a földjáradék nagyobb különbséggel a pénzkamat alá esnék, senki sem vásárolna földet, ami hamarosan csökkentené rendes árát. Ha ellenkezőleg, az előnyök jóval több mint kiegyenlítik a különbséget, mindenki földet vásárolna, ami megint hamarosan emelné rendes árát.” [II. könyv IV. fej.,] II. köt. 367—368. old. A földjáradéknak a pénzkamathoz való eme viszonyából következik, hogy a földjáradéknak mindjobban esnie kell, úgyhogy végül már csak a leggazdagabb emberek élhetnek meg a földjáradékból. Tehát a konkurencia a nem-bérbeadó földtulajdonosok között mind nagyobb. Egy részük tönkremenése — a nagy földtulajdon újbóli felhalmozódása.

E konkurenciának továbbá az a következménye, hogy a földtulajdon egy nagy része a tőkések kezébe jut, és a tőkések így egyúttal földtulajdonosok lesznek, mint ahogy egyáltalában a kisebb földtulajdonosok már csak tőkések. Éppígy a nagy földtulajdon egy része egyúttal iparivá válik.

Az utolsó következmény tehát a tőkés és földtulajdonos közötti különbség feloldódása, úgyhogy tehát egészben véve már csak két osztálya van a népességnek, a munkásosztály és a tőkések osztálya. A földtulajdonnak ez az elüzletelődése¹⁵, a földtulajdon áruvá változása a régi arisztokrácia végső bukása és a pénzarisztokrácia végső kiteljesedése.

1. Azokban az érzelmes könnyekben, amelyeket efelett a romantika hullat, mi nem osztozunk. Ez mindig összetéveszti azt a gyalázatosságot, amely a föld elüzletelődésében rejlik, azzal az egészen ésszerű, a magántulajdonon belül szükségszerű és kívánatos következménnyel, amely a föld magántulajdonának elüzletelődésében foglaltatik. Először is a feudális földtulajdon már lényege szerint az elüzletelődött föld, az embertől elidegenült és ezért néhány nagy úr alakjában vele szembelépő föld.

Már a feudális földbirtokban benne rejlik a földnek mint idegen hatalomnak az emberek feletti uralma. A jobbágy a föld tartozéka. Éppúgy a majorátus ura, az elsőszülött fiú, a földé. A föld örökli őt. Egyáltalában a földbirtokkal kezdődik a magántulajdon uralma, ez a bázisa. De a feudális földbirtokban az úr legalább a földbirtok királyának látszik. Éppígy a birtokos és a föld között még bensőségesebb viszony látszata létezik, mint a puszta dologi gazdagságé. A földdarab az urával egyéniesül, bír az rangjával, vele együtt bárói vagy grófi, bír az ő kiváltságaival, az ő törvénykezésével, az ő politikai viszonyával stb. Úgy jelenik meg, mint urának szervetlen teste. Innen a közmondás: nulle terre sans maître [nincs föld ura nélkül], amiben az uraságnak és a földbirtoknak összenőttsége van kimondva. Éppígy a földtulajdon uralma nem jelenik meg közvetlenül a puszta tőke uralmaként. A hozzá tartozók inkább mint hazájukhoz viszonyulnak hozzá. A nemzetiségnek egy szűkkeblű fajtája ez.

Éppúgy a feudális földtulajdon ad nevet az urának, mint ahogy egy királyság a királyának. Családi története, házának története stb., mindez egyéniesíti számára a földbirtokot és formálisan házává, személlyé teszi. Éppúgy a földbirtok megmunkálói nem a napszámosok viszonyával bírnak, hanem részben ők maguk is tulajdona, mint a jobbágyok, részben a tisztelet, alattvalóság és kötelesség viszonyában állnak vele. Helyzete tehát velük szemben közvetlenül politikai, és éppígy van egy érzelembeli oldala is. Erkölcsök, jellem stb. változnak az egyik földdarabtól a másikig és egynek látszanak a parcellával, míg később az embert már csak az erszénye, nem pedig jelleme, egyénisége vonatkoztatja a földdarabra. Végül pedig nem igyekszik a lehető legnagyobb előnyt húzni földbirtokából. Hanem éppenséggel feléli, ami megvan, és az előteremtés gondját nyugodtan átengedi a jobbágyoknak és bérlőidnek. Ez a földbirtok nemesi viszonya, amely romantikus dicsfényt vet urára.

Szükséges, hogy ez a látszat megszűnjék, hogy a földtulajdon, a magántulajdon gyökere, egészen belesodródjék a magántulajdon mozgásába és áruvá váljék, hogy a tulajdonos uralma mint a magántulajdon, a tőke tiszta uralma jelenjék meg, megfosztva minden politikai színezettől, hogy a tulajdonos és munkás közötti viszony kizsákmányolónak és kizsákmányoltnak nemzetgazdasági viszonyára redukálódjék, hogy a tulajdonosnak a tulajdonával való minden személyes viszonya véget érjen és a tulajdon csak dologi, anyagi gazdagsággá váljék, hogy a földdel való tisztes házasság helyébe az érdekházasság lépjen és a föld éppúgy üzleti értékké süllyedjen le, mint az ember. Szükségszerű, hogy az, ami a földtulajdon gyökere, a piszkos önhaszon, meg is jelenjék cinikus alakjában. Szükségszerű, hogy a nyugvó monopólium átcsapjon a mozgalmas és nyugalmatlan monopóliumba, a konkurenciába, az idegen vérveríték semmittevő élvezete a vele való szorgos kereskedésbe. Végülszükségszerű, hogy ebben a konkurrenciában a földtulajdon a tőke alakjában uralmát mind a munkásosztály, mind maguk a tulajdonosok felett megmutassa, amennyiben a tőke mozgásának törvényei tönkreteszik vagy felemelik őket. Ezzel a középkori közmondás — nulle terre sans seigneur [nincs föld hűbérúr nélkül] — helyébe a modem közmondás lép — l’argent n’a pas de maître [a pénznek nincs ura] — lép, amiben a megölt anyagnak az emberek feletti egész uralma van kimondva.

2. Ami a földbirtok megosztására vagy meg nem osztására vonatkozó vitát illeti, a következőt kell megjegyeznünk.

A földbirtok megosztása tagadja a földtulajdon nagy monopóliumát, megszünteti, de csak azáltal, hogy általánosítja ezt a monopóliumot. A monopólium alapját, a magántulajdont nem szünteti meg. Megtámadja a monopólium egzisztenciáját, de nem a lényegét. Ennek az a következménye, hogy áldozatul esik a magántulajdon törvényeinek. A földbirtok megosztása ugyanis megfelel a konkurencia ipari területen való mozgásának. A szerszámok ezen megosztásának és az egymástól elválasztott munkának (jól megkülönböztetendő a munka megosztásától: a munkát nem osztják el sokak között, hanem ugyanazt a munkát folytatja mindenki magáért-valóan, ez ugyanannak a munkának a megsokszorosítása) nemzetgazdasági hátrányain kívül ez a megosztás, mint ama konkurencia, szükségképpen megint átcsap felhalmozódásba.

Ahol tehát végbemegy a földbirtok megosztása, ott nincs más hátra, mint visszatérni még ádázabb alakban a monopóliumhoz, vagy pedig tagadni, megszüntetni magát a földbirtok megosztását. Ez azonban nem a feudális birtokhoz való visszatérés, hanem a földmagántulajdon megszüntetése egyáltalában. A monopólium első megszüntetése mindig a monopólium általánosítása, egzisztenciájának kitágítása. A lehető legszélesebb és legátfogóbb egzisztenciáját elért monopólium megszüntetése a monopólium teljes megsemmisítése. A társulás, a földre alkalmazva, nemzetgazdasági tekintetben osztozik a nagy földbirtok előnyében, és csak ez realizálja a megosztás eredeti tendenciáját, tudniillik az egyenlőséget, mint ahogy ésszerű és többé nem jobbágyság, uralom és bárgyú tulajdonmisztika által közvetített módon helyreállítja az ember érzelembeli vonatkozását a földhöz, mivel a föld nem üzletelés tárgya többé, s a szabad munka és a szabad élvezet révén megint az ember igazi, személyes tulajdonává lesz. A megosztás egy nagy előnye, hogy a tömeg itt más módon megy tönkre a tulajdonon, mint az iparban; olyan tömeg ez, amely többé nem szánhatja el magát szolgaságra.

Ami a nagy földbirtokot illeti, védelmezői azokat a nemzetgazdasági előnyöket, amelyeket a nagybani mezőgazdaság nyújt, szofisztikus módon mindig azonosították e nagy földtulajdonnal, mintha ez az előny nem éppen csak a tulajdon megszüntetése által nyerné el részint a lehető legnagyobb kiterjedését, részint nem éppen csak ezáltal járna szociális haszonnal. Úgyszintén megtámadták a kis földbirtok üzletelő szellemét, mintha nem a nagy földbirtok tartalmazná magában lappangó módon, már magában a feudális formájában is, az üzletelést. Nem is szólva a modern angol formáról, ahol össze van kötve a földesúr feudalizmusa a bérlő üzletelésével és iparával.

Mint ahogy a nagy földtulajdon visszafordíthatja azt, hogy a földbirtok megosztása a szemére veti a monopóliumot, mivelhogy a megosztás is a magántulajdon monopóliumán alapozódik, ugyanígy a földbirtok megosztása visszafordíthatja azt, hogy a nagy földbirtok a szemére veti a megosztást, mert itt is a megosztás uralkodik, csak merev, megjegecesedett formában. Hiszen a magántulajdon egyáltalában a megosztottságon nyugszik. Egyébként, mint ahogy a földbirtok megosztása visszavezet a nagybirtokhoz mint tőke-gazdagsághoz, úgy kell a feudális földtulajdonnak szükségképpen továbbhaladnia a megosztáshoz, vagy legalábbis a tőkések kezébe jutnia, bárhogy kapálódzik is.

Mert a nagy földtulajdon, mint Angliában, a népesség túlnyomó többségét az ipar karjaiba kergeti és saját munkásait teljes nyomorra szorítja. Létrehozza és nagyobbítja tehát ellenségének, a tőkének, az iparnak a hatalmát, mikor szegényeket és az ország egy teljes és egész tevékenységét a másik oldalra veti. Az ország többségét iparivá, tehát a nagy földtulajdon ellenfelévé teszi. Ha mármost az ipar magas fokú hatalmat ért el, mint most Angliában, akkor lépésről lépésre kényszerrel megfosztja a nagy földtulajdont a külföldivel szemben fennálló monopóliumától és beleveti a külföldi földbirtokkal való konkurenciába. Az ipar uralma alatt ugyanis a földtulajdon a maga feudális nagyságát csak a külfölddel szembeni monopóliumokkal tudta biztosítani, hogy így megvédje magát a kereskedelem általános törvényeitől, amelyek ellentmondanak feudális mivoltának. Egyszer belevettetvén a konkurenciába, engedelmeskedik a konkurrencia törvényeinek, mint minden más áru, amely annak alá van vetve. Éppoly ingadozóvá, csökkenővé vagy növekvővé, egyik kézből a másikba szállóvá lesz, és semmiféle törvény sem tudja többé néhány előreelrendelt kézben megtartani. A közvetlen következmény: sok kézbe való szétforgácsolódása, mindenesetre az ipari tőkék hatalmába esése.

Végül a nagy földbirtok, amelyet ilyenformán erőszakkal tartottak fenn, és amely maga mellett félelmetes ipart hozott létre, még gyorsabban válsághoz vezet, mint a földbirtok megosztása, amely mellett az ipar hatalma mindig másodrangú marad.

A nagy földbirtok, mint Angliában látjuk, feudális jellegét már annyiban levetette és ipari jelleget öltött, amennyiben lehetőleg minél több pénzt akar csinálni. Megadja a tulajdonosnak a lehető legmagasabb földjáradékot, a bérlőnek tőkéje lehető legmagasabb profitját. A mezőgazdasági munkások ennélfogva már a minimumra vannak leszorítva, és a bérlőosztály már a földbirtokon belül az ipar és a tőke hatalmát képviseli. A külfölddel való konkurencia folytán a földjáradék legnagyobbrészt nem tud többé önálló jövedelmet képezni. A földtulajdonosok nagy részének a bérlők helyébe kell lépnie, akik ilyen módon részben a proletariátushoz süllyednek le. Másrészt sok bérlő is hatalmába keríti a földtulajdont; mert a nagy tulajdonosoknak, akik kényelmes jövedelmük mellett legnagyobbrészt pazarlásra adták magukat és a legtöbbször használhatatlanok is a nagybani mezőgazdaság vezetésére, részben nincs sem tőkéjük, sem képességük ahhoz, hogy a földet kiaknázzák. Tehát ezek egy része is teljesen tönkremegy. Végül a minimumra leszorított munkabért még jobban le kell szorítani, hogy az új konkurenciával szemben helyt lehessen állni. Ez aztán szükségszerűen a forradalomhoz vezet.

A földtulajdonnak mind a két módon kellett fejlődnie, hogy mind a kettőn megélje szükségszerű letűnését, mint ahogy az iparnak is a monopólium formájában és a konkurrencia formájában tönkre kellett tennie magát, hogy megtanuljon hinni az emberben.

Kiindultunk a nemzetgazdaságtan előfeltevéseiből. Elfogadtuk nyelvét és törvényeit. Feltételeztük a magántulajdont, a munka, tőke és föld, valamint a munkabér, tőkeprofit és földjáradék szétválasztását, ugyancsak a munka megosztását, a konkurrenciát, a csereérték fogalmát stb. Magából a nemzetgazdaságtanból — saját szavaival — mutattuk meg, hogy a munkás áruvá, mégpedig a legnyomorúságosabb áruvá süllyed le, hogy a munkás nyomora egyenes arányban áll termelésének hatalmával és nagyságával, hogy a konkurenciának szükségszerű eredménye a tőke kevés kézben való felhalmozódása, tehát a monopólium még félelmetesebb helyreállítása, hogy végül eltűnik a tőkés és földjáradékos, valamint a földműves és ipari munkás különbsége, és az egész társadalomnak két osztályra: a tulajdonosok és a tulajdonnélküli munkások osztályára kell szétesnie.

A nemzetgazdaságtan a magántulajdon lényéből indul ki. Nem magyarázza meg nekünk ezt a tényt. A magántulajdon anyagi folyamatát, amelyet az a valóságban végigcsinál, általános, elvont formulákba foglalja, amelyek azután neki törvényekként számítanak. Nem ragadja meg fogalmilag ezeket a törvényeket, azaz nem mutatja ki, miképpen származnak a magántulajdon lényegéből. A nemzetgazdaságtan nem ad felvilágosítást munka és tőke, tőke és föld megosztásának alapjáról. Amikor pl. meghatározza a munkabér viszonyát a tőke profitjához, a tőkések érdekét tekinti végső alapnak; azaz felteszi, amit ki kell fejtenie. Éppígy kerül bele mindenütt a konkurencia. Külső körülményekből magyarázzák. Hogy ezek a külső, látszólag véletlen körülmények mennyiben csak egy szükségszerű fejlődés kifejezései, arról a nemzetgazdaságtan semmit sem mond. Láttuk, hogy maga a csere is véletlen tényként jelenik meg számára. Az egyedüli kerekek, amelyeket a nemzetgazdász mozgásba hoz, a kapzsiság és a kapzsik közötti háború, a konkurencia.

Éppen mert a nemzetgazdaságtan nem ragadja meg fogalmilag a mozgás összefüggését, azért állhatott megint szembe pl. a konkurencia tana a monopólium tanával, az iparszabadság tana a korporáció tanával, a földbirtok megosztásának tana a nagy földtulajdon tanával, mert a konkurenciát, az iparszabadságot, a földbirtok-megosztást a monopóliumnak, a korporációnak és a feudális tulajdonnak csak véletlen, szándékos, erőszakos, nem pedig szükségszerű, elkerülhetetlen, természetes következményeiként fejtették ki és ragadták meg fogalmilag.

Most tehát fogalmilag meg kell ragadnunk azt a lényegi összefüggést, amely a magántulajdon, a kapzsiság, a munka, tőke és földtulajdon szétválasztása, csere és konkurrencia, az emberek értéke és elértéktelenedése, monopólium és konkurrencia stb., ezen egész elidegenülés és a pénzrendszer közöttfennáll.

Ne helyezkedjünk — mint a nemzetgazdász, amikor magyarázni akar — valamilyen költött ősállapotba. Egy ilyen ősállapot semmit sem magyaráz meg. Csupán szürke, ködös távolba tolja a kérdést. A tény, az esemény formájában feltételezi azt, amit levezetnie kell, tudniillik a szükségszerű viszonyt két dolog, pl. a munka megosztása és a csere között. Így magyarázza a teológia a gonosz eredetét a bűnbeeséssel, vagyis tényként, történeti formában feltételezi azt, amit megmagyaráznia kell.

Mi egy nemzetgazdasági, jelenvaló tényből indulunk ki.

A munkás annál szegényebb lesz, minél több gazdagságot termel, minél inkább növekszik termelése hatalomban és terjedelemben. A munkás annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. A munka nemcsak árukat termel; önmagát és a munkást is mint árut termeli, mégpedig abban a viszonyban, amelyben egyáltalában árukat termel.

Ez a tény nem fejez ki egyebet, mint ezt: A tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.

A munka megvalósulása olyannyira megvalótlanulásként jelenik meg, hogy a munkás egészen az éhhalálig valótlanul. A tárgyiasulás olyannyira a tárgy elvesztéseként jelenik meg, hogy a munkás meg van fosztva a legszükségesebb tárgyaktól, nemcsak az élethez szükségesektől, hanem a munkatárgyaktól is. Sőt maga a munka tárggyá válik, amelyet a munkás csak a legnagyobb erőfeszítéssel és a legszabálytalanabb megszakításokkal tud hatalmába keríteni. A tárgy elsajátítása olyannyira elidegenülésként jelenik meg, hogy minél több tárgyat termel a munkás, annál kevesebbel bírhat, s annál inkább termékének, a tőkének uralma alá kerül.

Abban a meghatározásban, hogy a munkás a munkájának termékéhez mint idegen tárgyhoz viszonyul, benne rejlenek mindezek a következmények. Mert ezen előfeltevés szerint világos: Minél inkább kidolgozza magát a munkás, annál hatalmasabb lesz az idegen, tárgyi világ, amelyet magával szemben létrehoz, annál szegényebb lesz maga, az belső világa, annál kevesebb lesz az sajátja. Ugyanígy van a vallásban. Minél többet helyez az ember Istenbe, annál kevesebbet tart meg önmagában. A munkás beleteszi az életét a tárgyba; de az immár nem az övé, hanem a tárgyé. Minél nagyobb tehát ez a tevékenység, annál tárgynélkülibb a munkás. Ami a munkája terméke, az nem ő. Minél nagyobb tehát ez a termék, annál kevesebb ő maga. A munkásnak a maga termékében való külsővé-idegenné válása nemcsak azzal a jelentőséggel bír, hogy munkája tárggyá, külső egzisztenciává válik, hanem, hogy rajta kívül, tőle függetlenül, idegenül egzisztál és vele szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szembe.

Vegyük szemügyre mármost közelebbről ezt a tárgyiasulást, a munkás termelését és benne az elidegenülést, a tárgynak, az termékének elvesztését.

A munkás semmit sem hozhat létre a természet, az érzéki külvilág nélkül. Ez az az anyag, amelyen munkája megvalósul, amelyen munkája tevékeny, amelyből és amelynek révén termel.

Mint ahogy azonban a természet nyújtja a munka létfenntartási eszközeit, abban az értelemben, hogy a munka nem élhet tárgyak nélkül, amelyeken gyakorolják, úgy másfelől nyújtja a létfenntartási eszközöket a szűkebb értelemben is, tudniillik maga a munkás fizikai létfenntartásának eszközeit.

Minél inkább elsajátítja tehát a munkás a külvilágot, az érzéki természetét munkája által, annál inkább elvon magától létfenntartási eszközöket abban a kettős tekintetben, először, hogy az érzéki külvilág mindinkább megszűnik munkájához tartozó tárgy, munkájának létfenntartási eszköze lenni; másodszor, hogy mindinkább megszűnik közvetlen értelemben vett létfenntartási eszköz, a munkás fizikai létfenntartása számára való eszköz lenni.

E kettős tekintetben a munkás tehát tárgyának szolgájává lesz, először, hogy munkájának tárgyat, azaz hogy munkát kapjon, és másodszor, hogy létfenntartási eszközöket kapjon. Először tehát, hogy munkásként, és másodszor, hogy fizikai szubjektumként egzisztálhasson. E szolgaság csúcspontja, hogy immár csak munkásként tartja fenn magát mint fizikai szubjektum és immár csak fizikai szubjektumként munkás.

(A munkásnak a maga tárgyában való elidegenülése nemzetgazdasági törvények szerint úgy fejeződik ki, hogy minél többet termel a munkás, annál kevesebb fogyasztani valója van, hogy minél több értéket hoz létre, annál értéktelenebbé, annál méltatlanabbá lesz, hogy minél megformáltabb a terméke, annál elformátlanodottabb a munkás, hogy minél civilizáltabb a tárgya, annál barbárabb a munkás, hogy minél hatalmasabb a munka, annál hatalmatlanabb a munkás, hogy minél több a szellem a munkában, annál inkább szellemnélkülivé és természet-szolgájává lett a munkás.)

A nemzetgazdaságtan a munka lényegében való elidegenülést elrejti azzal, hogy nem a munkás (a munka) és a termelés közötti közvetlen viszonyt veszi szemügyre. Persze; a munka csodás műveket termel a gazdagoknak, de kifosztottságot termel a munkásnak. Palotákat termel, de a munkásnak odúkat. Szépséget termel, de a munkásnak megnyomorodást. Gépekkel helyettesíti a munkát, de a munkások egy részét barbár munkára veti vissza, másik részét pedig géppé teszi. Szellemet termel, de a munkásnak ostobaságot, kretenizmust termel.

A munkának termékeihez való közvetlen viszonya a munkásnak termelése tárgyaihoz való viszonya. A vagyonosoknak a termelés tárgyaihoz és magához a termeléshez való viszonya csak ennek az első viszonynak következménye.

És igazolja azt. Ezt a másik oldalt később fogjuk szemügyre venni.

Ha tehát azt kérdezzük: mi a munka lényegi viszonya, akkor azt kérdezzük, hogy mi a munkás viszonya a termeléshez.

Eddig a munkás elidegenülését, külsővé-idegenné válását csak az egyik tekintetben vettük szemügyre, tudniillik munkája termékeihez való viszonyát. De ez elidegenülés nemcsak a termelés eredményében, hanem a termelés aktusában, magán a termelő tevékenységen belül megmutatkozik. Hogyan léphetne szembe a munkás idegenül tevékenységének termékével, ha magában a termelés aktusában nem idegenülne el önmagától: Hiszen a termék csak a tevékenység, a termelés összefoglalása. Ha tehát a munka terméke a külsővé-idegenné válás, akkor magának a termelésnek a tevékeny külsővé-idegenné válásnak, a tevékenység külsővé-idegenné válásának, a külsővé-idegenné válás tevékenységének kell lennie. A munka tárgyának elidegenülésében csak magának a munkának a tevékenységében való elidegenülés, külsővé-idegenné válás foglalódik össze.

Miben áll mármost a munka külsővé-idegenné válása?

Először is abban, hogy a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, hogy tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől. A külsőleges munka, az a munka, amelyben az ember külsővé-idegenné válik, az önfeláldozás, a sanyargatás munkája. Végül a munka külsőlegessége a munkás számára megjelenik abban, hogy nem az ő sajátja, hanem másvalakié, hogy nem az övé, hogy benne nem önmagához, hanem másvalakihez tartozik. Mint ahogy a vallásban az emberi fantázia, az emberi agy és az emberi szív öntevékenysége az egyéntől függetlenül, azaz mint idegen, isteni vagy ördögi tevékenység hat az egyénre, ugyanúgy a munkás tevékenysége nem az öntevékenysége. Másé, magamagának elvesztése.

Az lesz tehát az eredmény, hogy az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban — evés, ivás és nemzés, legfeljebb még lakás, ékesség stb. — érzi magát szabadon tevékenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak. Az állati lesz az emberivé és az emberi az állativá.

Enni, inni és nemzeni stb. ugyan szintén valódi emberi funkciók. De abban az elvonatkoztatásban, amely ezeket az emberi tevékenység egyéb körétől elválasztja és végső és egyedüli végcélokká teszi, állatiak.

A gyakorlati emberi tevékenység, a munka elidegenülésének aktusát két tekintetben vettük szemügyre. 1. A munkásnak a munka termékéhez mint idegen és fölötte hatalommal bíró tárgyhoz való viszonya. Ez a viszony egyúttal az érzéki külvilághoz, a természeti tárgyakhoz mint idegen, vele ellenségesen szemben álló világhoz való viszony. 2. A munkának a termelés aktusához való viszonya a munkán belül. Ez a viszony a munkásnak saját tevékenységéhez mint valami idegenhez, nem hozzá tartozóhoz való viszonya, a tevékenység mint szenvedés, az erő mint hatalmatlanság, a nemzés mint megférfiatlanulás, a munkás saját fizikai és szellemi energiája, személyes élete — mert mi más az élet, mint tevékenység — mint saját maga ellen fordított, tőle független tevékenység, amely nem övé. Az önelidegenülés, mint fent a dolog elidegenülése.

Az elidegenült munkának az eddigi kettőből most még egy harmadik meghatározását kell levonnunk.

Az ember nembeli lény [Gattungswesen, fajbeli lény], nemcsak annyiban, hogy gyakorlatilag és elméletileg a nemet [fajt], mind a sajátját, mind a többi dolgokét is a maga tárgyává teszi, hanem — és ez csak más kifejezés ugyanazon dologra — annyiban is, hogy önmagához mint a jelenvaló, eleven nemhez viszonyul, hogy magához mint egyetemes, ennélfogva szabad lényhez viszonyul.

A nembeli élet mind az embernél, mind az állatnál fizikailag először is abban áll, hogy az ember (akár az állat) a szervetlen természetből él, s minél egyetemesebb az ember az állathoz képest, annál egyetemesebb a szervetlen természetnek az a területe, amelyből él. Mint ahogy növények, állatok, kövek, levegő, fény stb. elméletileg az emberi tudat egy részét alkotják, részint mint a természettudomány tárgyai, részint mint a művészet tárgyai — szellemi szervetlen természete, szellemi létfenntartási eszközei, amelyeket az élvezethez és az emésztéshez előbb el kell készítenie —, ugyanígy gyakorlatilag is az emberi élet és az emberi tevékenység egy részét alkotják. Fizikailag az ember csak ezekből a természeti termékekből él, jelenjenek meg bár ezek a táplálék, fűtés, ruházat, lakás stb. formájában. Az ember egyetemessége gyakorlatilag éppen abban az egyetemességben jelenik meg, amely az egész természetet az ember szervetlen testévé teszi, mind annyiban, hogy a természet 1. közvetlen létfenntartási eszköz, mind annyiban, hogy [2.] élettevékenységének az anyaga, a tárgya és a szerszáma. A természet az ember szervetlen teste, tudniillik a természet, amennyiben maga is nem emberi test. Az ember a természetből él, ez azt jelenti: a ter- mészet az ő teste, amellyel állandó folyamatban kell maradnia, hogy meg ne haljon. Hogy az ember fizikai és szellemi élete összefügg a természettel, annak nem más az értelme, mint hogy a természet összefügg önmagával, mert az ember a természet része.

Azáltal, hogy az elidegenült munka az embertől 1. elidegeníti a természetet, 2. önmagát, saját tevékeny funkcióját, élettevékenységét, azáltal elidegeníti az embertől a nemet: a nembeli életet számára az egyéni élet eszközévé teszi. Először elidegeníti a nembeli életet és az egyéni életet és másodszor az utóbbit elvonatkoztatásában az elsőnek a céljává teszi, ugyancsak elvont és elidegenült formájában.

Merthogy először is az embernek a munka, az élettevékenység, a termelő élet maga csak eszközként jelenik meg egy szükséglet, a fizikai egzisztencia fenntartása szükségletének kielégítésére. De a termelő élet a nembeli élet. Ez az életet létrehozó élet. Az élettevékenység fajtájában rejlik egy species [fajta] egész jellege, nembeli jellege, és a szabad tudatos tevékenység az ember nembeli jellege. Maga az élet [Leben] csak az élet eszközeként, létfenntartási eszközként [Lebensmittel] jelenik meg.

Az állat közvetlenül egy az élettevékenységével. Nem különbözteti meg magát tőle. Ő maga az. Az ember magát az élettevékenységét akarása és tudata tárgyává teszi. Tudatos élettevékenysége van. Ez nem olyan meghatározottság, amellyel közvetlenül egybefolyik. A tudatos élettevékenység különbözteti meg az embert közvetlenül az állati élettevékenységtől. Éppen csak ezáltal nembeli lény az ember. Vagyis éppen csak azért tudatos lény, azaz azért tárgy a számára a saját élete, mert nembeli lény. Tevékenysége csak ezért szabad tevékenység. Az elidegenült munka akként fordítja meg ezt a viszonyt, hogy az ember, éppen mert tudatos lény, élettevékenységét, lényegét csak eszközzé teszi egzisztenciája számára.

Egy tárgyi világ gyakorlati létrehozása, a szervetlen természet megmunkálása az embernek mint tudatos nembeli lénynek az igazolódása, azaz egy olyan lényé, amely a nemhez mint saját lényegéhez, vagyis magához mint nembeli lényhez viszonyul. Bár az állat is termel. Fészket, lakásokat épít magának, mint a méh, a hód, a hangya stb. Ámde csak azt termeli, amire közvetlenül a maga vagy kicsinye részére szüksége van; egyoldalúan termel, míg az ember egyetemesen termel; az állat csak a közvetlen fizikai szükséglet uralma alatt termel, míg az ember még a fizikai szükséglettől szabadon is termel és az attól való szabadságban termel csak igazán; az állat csak önmagát termeli, míg az ember az egész természetet újratermeli; az állat terméke közvetlenül fizikai testéhez tartozik, míg az ember szabadon lép szembe termékével. Az állat csak ama species mértéke és szükséglete szerint alakít, amelyhez tartozik, míg az ember minden species mértéke szerint tud termelni és mindenütt az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni; az ember ezért a szépség törvényei szerint is alakít.

Ezért éppen a tárgyi világ megmunkálásában bizonyul csak az ember valóban nembeli lénynek. Ez a termelés az dolgozva-tevékeny nembeli élete. Általa jelenik meg a természet az műveként és az valóságaként. A munka tárgya ezért az ember nembeli életének tárgyiasulása: amikor magát nemcsak — mint a tudatban — intellektuálisan, hanem dolgozva-tevékenyen, valóban megkettőzi és ennélfogva önmagát egy általa teremtett világban szemléli. Amikor ezért az elidegenült munka elszakítja az embertől termelésének tárgyát, akkor nembeli életét, valóságos nembeli tárgyiságát szakítja el tőle, és az állattal szembeni előnyét azzá a hátránnyá változtatja át, hogy szervetlen testét, a természetet, elvonják tőle.

Éppígy, amikor az elidegenült munka az öntevékenységet, a szabad tevékenységet eszközzé fokozza le, az ember nembeli életét fizikai egzisztenciájának eszközévé teszi.

A tudat, amellyel az ember a neméről bír, az elidegenülés által tehát akként változik át, hogy a nembeli élet a számára eszközzé válik.

Az elidegenült munka tehát:

3. az ember nembeli lényét, mind a természetet, mind a maga szellemi nembeli képességét, neki idegen lényeggé, egyéni egzisztenciájának eszközévé teszi. Elidegeníti az embertől a saját testét, valamint a rajta kívüli természetet, valamint szellemi lényegét, emberi lényegét.

4. Egyik közvetlen következménye annak, hogy az ember elidegenült munkája termékétől, élettevékenységétől, nembeli lényétől, az embernek az embertől való elidegenülése. Mikor az ember önmagával áll szemben, akkor a másik ember áll vele szemben. Ami áll az embernek a munkájához, munkája termékéhez és önmagához való viszonyáról, az áll az embernek a másik emberhez, valamint a másik ember munkájához és munkájának tárgyához való viszonyáról.

Egyáltalában az a tétel, hogy az embertől elidegenült a nembeli lénye, annyit jelent, hogy egyik ember elidegenült a másiktól, mint ahogy mindegyikük az emberi lényegtől.

Az ember elidegenülése, egyáltalában minden olyan viszony, amelyben az ember önmagához áll, csak abban a viszonyban valósult meg, fejeződik ki, amelyben az ember a többi emberhez áll.

Ily módon szemügyre véve, az elidegenült munka viszonyában mindegyik ember a másikat ama mérce és viszony szerint tekinti, amelyben maga mint munkás leledzik.

Kiindultunk egy nemzetgazdasági tényből, a munkásnak és termelésének elidegenüléséből. Kimondottuk e ténynek a fogalmát: az elidegenült, külsővé-idegenné vált munkát. Elemeztük ezt a fogalmat, tehát pusztán egy nemzetgazdasági tényt elemeztünk.

Lássuk mármost tovább, miképpen kell az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka fogalmának a valóságban kifejeződnie és ábrázolódnia.

Ha a munka terméke idegen nekem, idegen hatalomként lép velem szembe, hát akkor kié?

Ha saját tevékenységem nem az enyém, idegen, kikényszeritett tevé- kenység, hát akkor kié?

Egy másik lényé, nem az enyém.

Ki ez a lény?

Az istenek? Mindenesetre az első időkben a fő termelés, mint pl. a templomépítés stb. Egyiptomban, Indiában, Mexikóban, az istenek szolgálatában jelenik meg, mint ahogy a termék is az isteneké. Ámde az istenek egymaguk sohasem voltak a munkáltatók. Éppoly kevéssé a természet. És milyen ellentmondás volna is, hogy minél inkább aláveti magának munkája által az ember a természetet, minél inkább feleslegessé válnak az istenek csodái az ipar csodái által, az ember e hatalmak kedvéért lemondjon a termelésen érzett örömről és a termék élvezetéről.

Az az idegen lény, akié a munka és a munka terméke, akinek a szolgálatában áll a munka és élvezetére szolgál a munka terméke, csak maga az ember lehet.

Ha a munka terméke nem a munkásé, ha idegen hatalom vele szemben, ez csakis azáltal lehetséges, hogy a munkáson kívül egy másik emberé. Ha tevékenysége az számára kín, akkor másvalaki számára kell élvezetnek és másvalaki életörömének kell lennie. Nem az istenek, nem a természet, csak maga az ember lehet ez az idegen hatalom az ember felett.

Gondoljuk még meg azt az előbb felállított tételt, hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember szolgálatában, egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez.

Az embernek minden magától és a természettől való önelidegenülése abban a viszonyban jelenik meg, amelyet magának és a természetnek más, tőle megkülönböztetett emberekhez ad. Ezért a vallási önelidegenülés szükségképpen a laikusnak a paphoz való viszonyában jelenik meg, vagy akár, minthogy itt az intellektuális világról van szó, egy közvetítőhöz stb. való viszonyában. A gyakorlati valóságos világban az önelidegenülés csak a más emberekhez való gyakorlati valóságos viszony által jelenhet meg. Az eszköz, amely által az elidegenülés végbemegy, maga is gyakorlati. Az elidegenült munka által az ember tehát nemcsak a termelés tárgyához és aktusához mint idegen és vele szemben ellenséges hatalmakhoz való viszonyát hozza létre; létrehozza azt a viszonyt is, amelyben más emberek az ő termeléséhez és termékéhez állnak, és azt a viszonyt, amelyben e más emberekhez áll. Mint ahogy saját termelését a maga megvalótlanulásává, a maga büntetésévé, mint ahogy saját termékét veszteséggé, egy olyan termékké teszi, amely nem övé, ugyanúgy létrehozza annak, aki nem termel, a termelés és a termék feletti uralmát. Mint ahogy magától elidegeníti a saját tevékenységét, ugyanúgy az idegen sajátjává teszi annak nem saját tevékenységét.

Eddig ezt a viszonyt csak a munkás oldaláról vettük és később vesszük majd a nem-munkás oldaláról is szemügyre.

Tehát az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka által a munkás létrehozza a munkától idegen és azon kívül álló embernek e munkához való viszonyát. A munkásnak a munkához való viszonya létrehozza a tőkésnek — vagy bármiképp nevezzük is a munkáltatót — a munkához való viszonyát. A magántulajdon tehát a terméke, az eredménye, a szükségszerű következménye a külsővé-idegenné vált munkának, a munkás külsőleges viszonyának a természethez és önmagához.

A magántulajdon tehát elemzés révén a külsővé-idegenné vált munka, azaz a külsővé-idegenné vált ember, az elidegenült munka, az elidegenült élet, az elidegenült ember fogalmából adódik.

A külsővé-idegenné vált munka (a külsővé-idegenné vált élet) fogalmát a nemzetgazdaságból persze a magántulajdon mozgásának eredményeként nyertük. De e fogalom elemzésénél megmutatkozik, hogy ha a magántulajdon a külsővé-idegenné vált munka alapjaként, okaként jelenik is meg, mégis éppenséggel annak következménye, mint ahogy az istenek is eredetileg az emberi értelem eltévelyedésének nem az oka, hanem az okozata. Később ez a viszony átcsap kölcsönhatásba.

Csak a magántulajdon fejlődésének végső tetőpontján tűnik ismét elő ez a titka, tudniillik egyfelől, hogy a magántulajdon a külsővé-idegenné vált munka terméke, és másodszor, hogy a magántulajdon az eszköz, amely által a munka külsővé-idegenné válik, e külsővé-idegenné válás realizálása.

Ez a kifejtés nyomban fényt vet különböző eddig megoldatlan összeütközésekre.

1. A nemzetgazdaságtan kiindul a munkábólmint a termelés tulajdonképpeni lelkéből, s mindamellett a munkának semmit sem ad és a magántulajdonnak mindent. Proudhon ebből az ellentmondásból a munka javára a magántulajdon ellen vont le következtetést. Mi azonban átlátjuk, hogy ez a látszólagos ellentmondás az elidegenült munkának önmagával való ellentmondása, és hogy a nemzetgazdaságtan csak kimondta az elidegenült munka törvényeit.

Azt is átlátjuk ezért, hogy munkabér és magántulajdon azonosak: mert a munkabér, amelynél a munka terméke, tárgya díjazza magát a munkát, csak szükségszerű következménye a munka elidegenülésének, mint ahogy a munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg. Ezt később részletesebben kifejtjük és most már csak néhány következtetést vonunk le.

A munkabér erőszakos felemelése tehát (eltekintve minden más nehézségtől, eltekintve attól, hogy mint rendellenességet fenntartani is csak erőszakosan lehetne) nem lenne egyéb, mint a rabszolga jobb díjazása, és nem vívná ki sem a munkásnak, sem a munkának az emberi rendeltetését és méltóságát.

Sőt még a munkabérek egyenlősége is, ahogy azt Proudhon követeli, csak átváltoztatja a mostani munkásnak a munkájához való viszonyát minden embernek a munkához való viszonyává. A társadalmat ekkor elvont tőkésként fogják fel.

A munkabér az elidegenült munka közvetlen következménye, és az elidegenült munka a magántulajdon közvetlen oka. Az egyikkel tehát a másik oldalnak is el kell esnie.

2. Az elidegenült munkának a magántulajdonhoz való viszonyából következik továbbá, hogy a társadalomnak a magántulajdontól stb., a szolgaságtól való emancipációja a munkás-emancipáció politikai formájában mondódik ki, nem mintha csak a munkások emancipációjáról volna szó, hanem mert az emancipációjukban benne foglaltatik az általános emberi emancipáció, ez pedig azért foglaltatik benne, mert az egész emberi szolgaság benne van a munkásnak a termeléshez való viszonyában, és minden szolgasági viszony csak ennek a viszonynak módosulása és következménye.

Mint ahogy az elidegenült, külsővé-idegenné vált munka fogalmából elemzés révén megtaláltuk a magántulajdon fogalmát, e két tényező segítségével ki lehet fejteni az összes nemzetgazdasági kategóriákat, és minden kategóriában, mint pl. az üzletelésben, a konkurenciában, a tőkében, a pénzben csak ezeknek az első alapzatoknak egy meghatározott és kifejlett kifejeződését fogjuk viszontlátni.

Mielőtt azonban ezt az alakulást szemügyre vesszük, próbáljunk még megoldani két feladatot.

1. Meghatározni a magántulajdon általános lényegét, amint az az elidegenült munka eredményeként adódott, az igazán emberi és szociális tulajdonhoz való viszonyában.

2. A munka elidegenülését, külsővé-idegenné válását tényként elfogadtuk és ezt a tényt elemeztük. Miképpen, kérdezzük mármost, jut az ember oda, hogy munkáját külsővé-idegenné tegye, elidegenítse? Miképpen van ez az elidegenülés az emberi fejlődés lényegében megalapozva? Már sokat megkaptunk a feladat megoldásához, amikor a magántulajdon eredetének kérdését átváltoztattuk azzá a kérdéssé, hogy mi a viszonya a külsővé-idegenné vált munkának az emberiség fejlődésmenetéhez. Mert amikor magántulajdonról beszélünk, azt hisszük, hogy valami az emberen kívül álló dologról van szó. Amikor a munkáról beszélünk, közvetlenül magáról az emberről van szó. A kérdésnek ez az új feltevése inkluzíve már megoldása is.

ad 1. A magántulajdon általános lényege és viszonya az igazán emberi tulajdonhoz.

A külsővé-idegenné vált munka két alkotórészre oldódott fel előttünk, amelyek egymást kölcsönösen feltételezik, illetve amelyek csak egy és ugyanazon viszonynak különböző kifejeződései; az elsajátítás elidegenülésként, külsővé-idegenné válásként, a külsővé-idegenné válás pedig elsajátításként, az elidegenülés az igazi meghonosodásként jelenik meg.

Szemügyre vettük az egyik oldalt, a külsővé-idegenné vált munkát magára a munkásra való vonatkozásban, azaz a külsővé-idegenné vált munka önmagához való viszonyát. E viszony termékeként, szükségszerű eredményeként megtaláltuk a nem-munkásnak a munkáshoz és a munkához való tulajdonviszonyát. A magántulajdon, mint a külsővé-idegenné vált munka anyagi, összefoglalt kifejeződése, mind a két viszonyt átfogja, a munkásnak a munkához és a munkája termékéhez és a nem-munkáshoz való viszonyát, és a nem-munkásnak a munkáshoz és munkájának termékéhez való viszonyát.

Ha mármost láttuk, hogy a munkásra való vonatkozásban, aki a munka által elsajátítja a természetet, az elsajátítás elidegenülésként jelenik meg, az öntevékenység másvalaki számára való tevékenységként és másvalaki tevékenységeként, az elevenség az élet feláldozásaként, a tárgy termelése a tárgy elvesztéseként egy idegen hatalom, egy idegen ember javára, vegyük szemügyre most ennek a munkától és a munkástól idegen embernek a viszonyát a munkáshoz, a munkához és a munka tárgyához.

Először is megjegyzendő, hogy mindaz, ami a munkásnál a külsővé-idegenné válás, az elidegenülés tevékenységeként, az a nem-munkásnál a külsővé-idegenné válás, az elidegenülés állapotaként jelenik meg.

Másodszor, hogy a munkás valóságos, gyakorlati viszonyulása a termelésben és a termékhez (mint érzelembeli állapot) a vele szemben álló nem-munkásnál elméleti viszonyulásként jelenik meg.

Harmadszor. A nem-munkás mindent megtesz a munkás ellen, amit a munkás önmaga ellen tesz, de nem teszi meg önmaga ellen, amit a munkás ellen tesz.

Vegyük szemügyre közelebbről ezt a három viszonyt.¹⁶

¹ Smitht Marx a Garnier-féle fordítás — „Recherches sur la nature et les causes de la richesse des nations” — alapján idézi (I. köt. 138. old. (I. könyv VIII. fej.)). Smithnél az oldalszám-hivatkozás után zárójelben az eredeti szöveg szakasz-tagolására hivatkozunk.
Marx a kézirat e részében az idézetként meg nem jelölt helyeken is általában Smith gondolatmenetét követi.
²Lásd Smith: „Richesse des nations”, II. köt. 162. old. (I. könyv XI. fej. (Bef.)).
³Uo., I. köt. 193. old. (I. könyv IX. fej.)
⁴Uo., I. köt. 159. skk. old. (I. könyv VIII. fej.)
Az alábbi bekezdésekre nézve v. ö. uo., I. köt. 201. old. (I. könyv IX. fej.) és I. köt. 129. old. (I. könyv VIII. fej.) stb.
⁵V. ö. Proudhon: „Qu’est-ce que la propriété?”, pl. 99. old.
⁶Lásd Say: „Traité d’économie politique”.
⁷ Ez a bekezdés nem Smithtől, hanem francia fordítójától, Garnier-től származik.
⁸ Ez az (utólag beírt) alcím a kéziratban az előző („2. Alap, készlet” kezdetű) bekezdés előtt áll.
⁹ V. ö. Marshall: „An Account of the Population etc. in England and Wales” és „A Digest of all the Accounts relating to the Population, Productions etc. of the United Kingdom”.
¹⁰ Az egész bekezdés Buret „De la misère des classes laborieuses”-je alapján idézve, I. köt. 6—7. old. (Ricardót Buret a Constancio-féle francia fordítás: „Des principes de l’économie politique et de l’impôt”, Párizs 1835, alapján idézi; a Sismondi-idézet alapja: „Nouveaux principes d’économie politique”, Párizs 1819.)
¹¹ A. von T[reskow] cikke „Der bergmännische Distrikt zwischen Birmingham und Wolverhampton” címmel jelent meg.
„Deutsche Vierteljahrsschrift” — német negyedévi folyóirat, 1838-tól 1870-ig adták ki Stuttgartban és Tübingenben.
¹² V. ö. Smith: „Richesse des nations”, I. köt. 216. old. (I. könyv X. fej. 1. rész). („Egy tökéletesen tisztességes lutriban azoknak, akik a nyerő számokat teszik meg, mindazt meg kellene nyerniük, amit azok elvesztettek, akik a vesztő számokat teszik meg. Egy olyan hivatásban, amelyben húszán kudarcot vallanak, míg egy ér el sikert, ennek az egynek meg kellene nyernie mindazt, amit a sikertelen húsz kellett volna hogy nyerjen.”)
¹³V. ö. Say: „Traité d’économie politique”, II. köt. V. fej.
¹⁴Marxnál itt „termelő” áll, ami nyilvánvaló elírás; Smith szövegében és a Garnier-féle fordításban „eredeti” szerepel; Marx kivonat-füzetében, ahol ugyanez az idézet előfordul, szintén „eredeti” áll.
¹⁵Marx az „elüzletelődés” [„Verschacherung”] szó használatával ahhoz a Founer-től eredő, kereskedelem-ellenes hagyományhoz kapcsolódott, amely terminológiájában is igyekezett kifejezni szembenállását a piaci ügyletekkel.
¹⁶A második kéziratból összesen csak az utolsó egy ív (négy oldal) maradt fenn; a számozásból ítélve előtte 39 oldal elveszett; a fennmaradt töredék egy csonka mondattal kezdődik.

Következő rész: Második kézirat. A magántulajdon viszonya.

Tartalomjegyzék