[...] tőkéjének kamatát alkotja. A munkáson tehát szubjektíve egzisztál, hogy a tőke a magát egészen elveszített ember, mint ahogy a tőkén objektíve egzisztál, hogy a munka a magát elveszített ember. A munkásnak azonban az a szerencsétlensége, hogy eleven és ezért szükségletekkel bíró tőke, amely minden pillanatban, amikor nem dolgozik, elveszíti kamatait és ezzel egzisztenciáját. Mint tőke, a munkás értéke kereslet és kínálat szerint emelkedik, és létezését, életét fizikailag is áru kínálatának tudták és tudják, mint minden más áruét. A munkás termeli a tőkét, a tőke termeli őt, ő tehát önmagát, és az ember mint munkás, mint áru az egész mozgás terméke. Az embernek, aki már csak munkás, mint munkásnak az emberi tulajdonságai csak annyiban léteznek, amennyiben a neki idegen tőke számára léteznek. Mivel azonban ketten egymásnak idegenek, s ezért közömbös, külsőleges és véletlen viszonyban állnak, ennek az idegenségnek valóságosként is meg kell jelennie. Mihelyt tehát a tőkének eszébe ötlik — szükségszerű vagy önkényes ötletként —, hogy többé ne legyen a munkás számára, a munkás maga sincs többé a maga számára, nincs munkája, ezért nincs bére, és minthogy nem emberként, hanem munkásként van létezése, eltemettetheti magát, éhen halhat stb. A munkás csak akkor létezik munkásként, amikor a maga számára tőkeként létezik, és csak akkor létezik tőkeként, amikor egy tőke az ő számára létezik. A tőke létezése az ő létezése, az ő élete, mint ahogy élete tartalmát neki közömbös módon meghatározza. A nemzetgazdaság ennélfogva nem ismeri a nem-foglalkoztatott munkást, a munka-embert, amennyiben e munkaviszonyon kívül van. A csirkefogó, a zsivány, a koldus, a foglalkoztatásnélküli, az éhenhaló, a nyomorult és bűnöző munka-ember olyan alakok, amelyek számára nem, hanem csak más szemek számára, az orvos, a bíró, a sírásó és a koldusbíró stb. szeme számára egzisztálnak, a nemzetgazdaság birodalmán kívüli kísértetek. A munkás szükségletei ezért a nemzetgazdaság számára csupán az a szükséglet, hogy a munkást a munka alatt fenntartsák, éspedig annyira, hogy a munkásnemzedék ki ne [haljon].

A munkabérnek ezért egészen ugyanaz az értelme, mint minden más termelő szerszám fenntartásának, karbantartásának, mint egyáltalában a tőke fogyasztásának, amire szüksége van, hogy kamatokkal együtt újratermelődjék, mint az olajra, amelyet a kerekekhez használnak, hogy mozgásban tartsák őket. A munkabér ezért a tőke és a tőkés szükséges költségeihez tartozik és e szükséglet kényszerű keretét nem szabad túllépnie. Egészen következetes volt ezért, hogy angol gyárurak az 1834-es Amendment Bill¹ előtt a köz-alamizsnát, amelyet a munkás a szegényadó révén kapott, levonták a munkabéréből és annak integráns részeként tekintették.

A termelés az embert nemcsak áruként termeli, az ember-áruként, az embert az áru meghatározottságában, hanem e meghatározottságnak megfelelően mind szellemileg, mind testileg elembertelenedett lényként termeli. — A munkások és a tőkések immoralitása, eltorzultsága, eltompulása. — Terméke az öntudatos és öntevékeny áru, [...] az ember-áru [...] Nagy haladás Ricardónál, Millnél stb., Smithszel és Sayvel szemben, hogy az ember létezését — az áru nagyobb vagy kisebb ember-termelőségét — közömbösnek, sőt károsnak jelentik ki. Nem az, hogy hány munkást tart el egy tőke, hanem hogy mennyi kamatot hoz az évi megtakarítások összege, ez a termelés igazi célja. Ugyancsak nagy és következetes haladása volt az újabb angol nemzetgazdaságtannak4, hogy ez — amely a munkát a nemzetgazdaságtan egyetlen elvévé emeli — ugyanakkor teljes világossággal taglalta a munkabér és tőke kamata közötti fordított viszonyt és azt, hogy a tőkés rendszerint csak a munkabér leszorítása által nyerhet és megfordítva. Nem a fogyasztó rászedése, hanem tőkés és munkás kölcsönös rászedése a normális viszony. — A magántulajdon viszonya lappangva tartalmazza a magántulajdon mint munka viszonyát, éppúgy a magántulajdon mint tőke viszonyát és e két kifejezés egymásra való vonatkozását. Az emberi tevékenységnek mint munkának, tehát egy magától egészen idegen, az embertől és a természettől, ennélfogva a tudattól és az életnyilvánítástól egészen idegen tevékenységnek a termelése, az embernek mint puszta munka-embernek elvont egzisztenciája, aki ennélfogva nap mint nap az ő kitöltött semmijéből az abszolút semmibe, társadalmi és ezért valóságos nem-létezésébe zuhanhat — valamint másfelől az emberi tevékenység tárgyának mint tőkének a termelése, amiben a tárgy minden természeti és társadalmi meghatározottsága kihunyt, a magántulajdon elvesztette természeti és társadalmi minőségét (tehát elvesztette minden politikai és társas illúzióját és semmiféle látszólag emberi viszonyokkal nincs elegyítve), amiben úgyszintén ugyanaz a tőke a legkülönfélébb természeti és társadalmi létezésben ugyanaz marad, teljesen közömbösen valóságos tartalmával szemben — ez az ellentét a csúcsáig hajtva szükségképpen az egész viszony csúcspontja, tetőpontja és pusztulása.

Megint csak nagy tette ezért az újabb angol nemzetgazdaságtannak, hogy a földjáradékot a legrosszabb megművelt talaj és a legjobb megművelt talaj kamatai közötti különbségként adja meg, hogy kim[utatta] a földtulajdonos romantikus képzelődéseit — állítólagos szociális fontosságát és érdekének a társadalom érdekével való azonosságát, amelyet a fiziokraták nyomán még Adam Smith is állít — és anticipálta és előkészítette a valóság mozgását, amely a földtulajdonost egészen közönséges, prózai tőkéssé változtatja majd át, s ezáltal az ellentétet leegyszerűsíti, kiélezi és ezzel felbomlását meggyorsítja. A föld mint föld, a földjáradék, mint földjáradék itt elvesztette rendi különbségét és a semmitmondó vagy helyesebben csak pénzt mondó tőkévé és kamattá vált. —

Tőkének és földnek, nyereségnek és földjáradéknak, valamint e kettőnek a munkabértől, az ipartól, a mezőgazdaságtól, az ingatlan és ingó magántulajdontól való különbsége még történeti, nem a dolog lényegében megalapozott különbség, a tőke és munka közötti ellentétnek egy rögzített képződési és keletkezési mozzanata. Az iparban stb. — ellentétben az ingatlan földtulajdonnal — csak az a keletkezési mód és az az ellentét fejeződik ki, amelyben az ipar a mezőgazdasággal szemben kialakult. Mint a munka különös fajtája, mint lényeges, nyomós, az életet átfogó különbség ez a különbség csak addig áll fenn, ameddig az ipar (a városi élet) a földbirtokkal (a nemesi feudális élettel) szemben kialakul és ellentétének feudális jellegét- monopólium, céh, testület, korporáció stb. formájában még magán viseli, amely meghatározásokon belül a munka még látszólag társadalmi jelentőséggel, még a valóságos közösség jelentőségével bír, még nem haladt tovább a maga tartalma iránti közömbösségig és a teljes önmagáért való létig, azaz a minden más léttől való elvonatkoztatásig és ezért még nem haladt tovább a szabadon bocsátott tőkéig.

De a munka szükségszerű fejlődése a szabadon bocsátott, mint ilyen magáért-valóan konstituált ipar és a szabadon bocsátott tőke. Az iparnak ellentéte feletti hatalma nyomban megmutatkozik a mezőgazdaságnak mint valóságos iparnak keletkezésében, míg az korábban a fő munkát a talajnak engedte át és e talaj rabszolgájának, aki által ez a talaj önmagát művelte. A rabszolgának szabad munkássá, azaz bérzsoldossá átváltozásával a földesúr magánvalóan ipar-úrrá, tőkéssé változott át; ez az átváltozás először is a bérlő mint közbenső tag révén történik. De a bérlő a földtulajdonos képviselője, kinyilatkoztatott titka; a földtulajdonos nemzetgazdasági létezése, magántulajdonosi létezése csak a bérlő által van — mert földjének járadéka csak a bérlők konkurenciája által van.
Tehát a földesúr lényegileg már a bérlőben közönséges tőkéssé lett. S ennek a valóságban is végbe kell mennie, a mezőgazdaságot űző tőkésnek — a bérlőnek — földesúrrá kell lennie vagy megfordítva. A bérlő ipari üzletelése a földtulajdonos üzletelése, mert az elsőnek a léte tételezi a második létét. —

Ám ellentétes keletkezésükre emlékezve, származásukra — a földtulajdonos a tőkést elbizakodott, szabadon bocsátott, meggazdagodott tegnapi rabszolgájának tudja és önmagát mint tőkést tőle fenyegetettnek látja — a tőkés a földtulajdonost semmittevő, kegyetlen, egoista tegnapi urának tudja, tudja, hogy őt mint tőkést megkárosítja, noha az iparnak köszönheti egész mostani társadalmi jelentőségét, vagyonát és élvezetét, a földtulajdonosban a szabad iparnak és a szabad, minden természeti meghatározástól független tőkének ellentétét látja: — ez az ellentét fölöttébb keserű, és kölcsönösen megmondják egymásnak az igazságot. Csak el kell olvasni az ingatlan [unbeweglich] tulajdon támadásait az ingó [beweglich] ellen és megfordítva, hogy kölcsönös semmirekellőségükről szemléltető képet szerezzünk. A földtulajdonos tulajdonának születési nemességét, a feudális emlékeket, reminiszcenciákat, az emlékezés poézisét, a maga ábrándos lényegét, politikai jelentőségét stb. juttatja kifejezésre, s ha a nemzetgazdaságtan nyelvén beszélnek: csakis a földművelés termelő. Egyszersmind ellenfelét mint ravasz, áruba-bocsátó, gáncsoskodó, csaló, kapzsi, megvásárolható, lázadozó, szív- és szellemtelen, a közösségtől elidegenült és azzal szabadon üzletelő, uzsorás, kerítő, rabszolgai, simulékony, széptevő, becsapó, száraz, a konkurenciát és ennélfogva a pauperizmust és a bűntettet, minden szociális kötelék felbomlását létrehozó, tápláló, dédelgető pénzbitangot festi le, akiben nincs becsület, nincsenek elvek, nincs költészet, nincs szubsztancia, nincs semmi. (Lásd többek között a fiziokrata Bergasse-t, akit Camille Desmoulins már „Révolutions de France et de Brabant” c. lapjában² ostoroz, lásd v. Vinckét, Lancizollét, Haliért, Leót, Kosegartent³ és lásd Sismondit.) Az ingó tulajdon viszont rámutat az ipar és a mozgás csodáira, a modern idő gyermeke és törvényes egyszülött fia; sajnálkozik ellenfelén mint a maga lényegéről felvilágosulatlan (és ez teljesen helyes) hígvelejűn, aki a morális tőke és a szabad munka helyébe a nyers immorális erőszakot és a jobbágyságot akarja tenni; Don Quijoténak festi le, aki az egyenesség, derekasság, általános érdek, állandóság színe alatt a mozgásképtelenséget, a kapzsi élvezetvágyat, az önzést, a különérdeket, a rossz-szándékot rejti; agyafúrt monopolistának nyilvánítja őt; reminiszcenciáit, poézisét, ábrándozását lehűti annak az alávalóságnak, kegyetlenségnek, elvetemültségnek, prostitúciónak, gyalázatosságnak, anarchiának, lázadásnak történeti és szarkasztikus felsorolásával, melynek műhelyei a romantikus várak voltak.

Az ipar, mondja, megszerezte a világnak a politikai szabadságot, leoldozta a polgári társadalom béklyóit, összekötötte egymással a világokat, megteremtette az emberbarát kereskedelmet, a tiszta morált, a tetszetős műveltséget; a népnek nyers szükségletei helyébe civilizáltakat adott és megadta kielégítésük eszközeit, míg a földtulajdonos — ez a tétlen és csak akadályozó gabonauzsorás — megdrágítja a nép elsőrendű létfenntartási eszközeit, ezáltal kényszeríti a tőkést, hogy emelje a munkabért, anélkül, hogy a termelési erőt emelni tudná, ily módon akadályozza, végül egészen megszünteti a nemzet évi jövedelmét, a tőkék felhalmozását, tehát a lehetőséget, hogy a népnek munkát és az országnak gazdagságot szerezzünk, általános hanyatlást idéz elő és uzsorás módon kiaknázza a modern civilizáció valamennyi előnyét, anélkül, hogy a legcsekélyebbet tenné érte, sőt anélkül is, hogy engedne feudális előítéleteiből. Végül nézzen csak a bérlőjére — ő, aki számára a földművelés és maga a talaj is csak ajándékba kapott pénzforrásként egzisztál — és mondja meg, hogy nem derék, fantasztikus, ravasz bitang-e ő, aki szívében és a valóság szerint már régen a szabad iparhoz és a szeretetreméltó kereskedelemhez tartozik, bármennyire berzenkedik is ellene, és bármennyit fecseg is történeti emlékekről és erkölcsi vagy politikai célokról. Mindaz, amit valóban a javára hoz fel, csak a földművelőre (a tőkésre és a béresekre) igaz, akiknek a földtulajdonos éppen ellensége: tehát önmaga ellen bizonyít. Tőke nélkül a földtulajdon holt, értéktelen anyag. A tőke civilizált győzelme éppen az, hogy a holt dolog helyébe felfedezte és létrehozta az emberi munkát mint a gazdagság forrását. (Lásd Paul-Louis Courier, Saint-Simon, Ganilh, Ricardo, Mill, MacCulloch és Destutt de Tracy és Michel Chevalier.) — —

A fejlődés valóságos menetéből (itt beiktatandó) következik a tőkés, azaz a kiképződött magántulajdon szükségszerű győzelme a kiképzetlen, felemás magántulajdon, a földtulajdonos fölött, mint ahogy egyáltalában már a mozgásnak [Bewegung] kell győznie a mozdulatlanság [Unbeweglichkeit], a nyílt, öntudatos aljasságnak a rejtett és tudattalan aljasság, a kapzsiságnak az élvezethajhászás fölött, a felvilágosodás bevallottan nyughatatlan, sokleleményű önhasznának a babona lokális, óvatoskodó, derék, lomha és fantasztikus önhaszna fölött,⁵ mint ahogy a pénznek kell győznie a magántulajdon másik formája fölött. — —

Azok az államok, amelyek sejtenek valamit a kiteljesedett szabad ipar, a kiteljesedett tiszta morál és a kiteljesedett emberbarát kereskedelem veszélyéről, igyekeznek feltartóztatni — de egészen hiába — a földtulajdon tőkésedését. — —

A földtulajdon, a tőkétől való különbségében, az a magántulajdon, az a tőke, amely még terhelt a lokális és politikai előítéletektől, a világgal való összefonódásából még nem egészen magához tért, a még ki nem teljesedett tőke. Világméretű kiképződésének menetében el kell jutnia elvont, azaz tiszta kifejeződéséhez. —

A magántulajdon viszonya munka, tőke és a kettő vonatkozása.

A mozgás, amelyen e tagoknak át kell menniük, a következő:

Először — a kettő közvetlen vagy közvetett egysége.

Tőke és munka előbb még egyesítve: aztán szétválva és elidegenülve ugyan, de egymást kölcsönösen mint pozitív feltételek emelve és előmozdítva.

A kettő ellentéte. Egymást kölcsönösen kizárják: a munkás a tőkést és megfordítva a maga nem-létezésének tudja; mindegyik igyekszik elragadni a másiktól a létezését.

Mindegyik ellentéte önmagával szemben. Tőke = felhalmozott munka = munka. Mint ilyen szétesik önmagára és kamataira, mint az utóbbi megint kamatokra és nyereségre. A tőkés maradéktalan feláldozása. Belehullik a munkásosztályba, mint ahogy a munkás — de csak kivételesen — tőkéssé lesz. Munka mint a tőke mozzanata, költsége. Ily módon a munkabér a tőke által hozott áldozat.

A munka szétesik önmagára és a munkabérre. A munkás maga is tőke, áru.

Ellenséges kölcsönös ellentét.

¹ Az 1834-es Poor Law Amendment Act (szegénytörvényt kiegészítő törvény), más néven New Poor Law (új szegénytörvény) átszervezte, igazgatásilag összefogta és újonnan szabályozta a szegényügyet; a törvény megoldási módszere a szegénykérdésre: a pauperok dologházba zárása és kényszermunkán való foglalkoztatása. Ezt megelőzően a szegényügyek intézése lényegében az I. Erzsébet által hozott 1601-es törvényen alapult, amely bevezette a szegényadót, a községi segélyezés rendszerét, és meghatározta az intézményes jótékonyságban részesíthetők körét.
²„Révolutions de France et de Brabant” — francia jakobinus hetilap, Desmoulins orgánuma; 1789 novemberétől 1791 júliusáig jelent meg Párizsban (később még néhány szám jelent meg ezzel a címmel); az említett cikkeket v. ö. 16. sz., 139. sk. old. és 26. sz., 520. skk. old.
³Lásd a peckes óhegeli teológus Funkét, aki könnyes szemmel beszéli el Leo úr nyomán, ahogy egy rabszolga a jobbágyság megszüntetésekor nem akart lemondani arról, hogy megmaradjon nemesi tulajdonnak.⁴ Lásd továbbá Justus Mäser „Patriotische Phantasien”-ját, amelyek azzal tűnnek ki, hogy egy pillanatra sem hagyják el a filiszter derék, kispolgári „házisütetű”, közönséges, korlátolt látókörét és mégis tisztára fantazmagóriák. Ez az ellentmondás tette oly vonzóvá a német kedély számára. — Marx jegyzete.
⁴Lásd Funke: „Die aus der unbeschrankten Teilbarkeit des Grundeigentums hervorgehenden Nachteile”, 56. old.
A Leoból vett idézet eredeti helye: „Studien und Skizzen zu einer Naturlehre des Staates”, I., 102. old.; az anekdota forrása — ugyanott idézve — Moser: „Patriotische Phantasien”, IIL, 279. old. Moserről és Vincke vesztfáliai jelentéséről v. о. még Funke, i. m., 2. old. (Marx 1843-as kreuznachi jegyzetfüzeteiben egyébként kivonatok találhatók Möser könyvéből és Lancizolle „Ursachen etc. der Julitage” c. írásából.) Haller könyve: „Restauration der Staatswissenschaft”; Kosegarten könyve: „Betrachtungen über die Verausserhchkeit und Teilbarkeit des Landbesitzes”.
⁵„A felvilágosodás harca a babonával” — Hegel „Phänomenologie”-ja egyik szakaszának (VI. B. II. a.) címe. Hegel ebben a szakaszban bírálja a hasznossági elméletet is.

Következő rész: Harmadik kézirat. Magántulajdon és munka.

Tartalomjegyzék