Rátérünk most a természetfilozófiára. Dühring úrnak itt megint minden oka megvan arra, hogy elégedetlen legyen elődeivel.

A természetfilozófia „oly mélyre süllyedt, hogy vad, tudatlanságon nyugvó fűzfapoézissé vált”, és „egy Schelling és hasonló, az abszolútum papi méltóságában ügyködő és a közönséget misztifikáló fickók prostituált bölcseletének került hatalmába”. A kifáradás mentett meg bennünket e „torzalakoktól”, de eleddig csak a „tartásnélküliségnek” csinált helyet; „ami pedig a nagyobb közönséget illeti, ennek, tudvalevőleg, valamely nagyobb sarlatán letűnése gyakran csak alkalom arra, hogy egy kisebb, de üzletiekben járatos utód amannak mutatványait más cégér alatt megismételje”. Maguk a természetkutatók kevéssé éreznek „kedvet ahhoz, hogy a világot átfeszítő eszmék birodalmába tegyenek kirándulást”, és emiatt csupa „kusza elhamarkodottságot” követnek el elméleti területen.

Itt sürgős segítségre van szükség, s szerencsére Dühring úr kéznél van.

Hogy a most következő leleplezéseket a világnak az időben való kibontakozásáról és a térben való lehatároltságáról helyesen méltathassuk, megint vissza kell nyúlnunk a „világszkematika” néhány passzusára.

A létnek Dühring úr, ugyancsak Hegellel egybehangzóan („Enzyklopädie”, 93. §), végtelenséget tulajdonít — amit Hegel a rossz végtelenségnek¹ [schlechte Unendlichkeit] nevez —, és most ezt a végtelenséget veszi vizsgálat alá.

„Egy ellentmondás-nélkülinek elgondolandó végtelenség legvilágosabb alakja a számoknak a számsorban való korlátlan halmozása [...] Ahogy minden számhoz még egy további egységet hozzátehetünk anélkül, hogy a továbbszámlálás lehetőségét valaha is kimerítenénk, úgy sorakozik a lét minden állapotához egy további, s ez állapotok korlátlan létrehozásában áll a végtelenség. Ennek a pontosan elgondolt végtelenségnek ennélfogva csak egyetlenegy alapformája van egyetlenegy iránnyal. Mert ha gondolkodásunk számára közömbös is az állapotok halmozásainak egy ellentett irányát felvázolni, a hátrafelé haladó végtelenség mégis csak elhamarkodott képzetalakzat. Minthogy ugyanis ezt a végtelenséget a valóságban megfordított irányban kellene hogy végigjárják, ezért mindegyik állapotánál egy végtelen számsor volna mögötte. Ezzel azonban egy megszámlált végtelen számsor megengedhetetlen ellentmondását követnénk el, és így képtelennek bizonyul a végtelenségnek még egy második irányát is előfeltételeznünk.”

A végtelenség e felfogásából levont első következtetés az, hogy az okok és okozatok láncolatának a világban egyszer kezdete kellett hogy legyen:

„a már egymáshoz felsorakozott okoknak egy végtelen száma már azért is elgondolhatatlan, mert a számtalant megszámláltnak előfeltételezi”.

Tehát egy végok [Endursache] már ki van mutatva. A második következtetés

„a meghatározott darabszám [bestimmten Anzahl] törvénye: az önálló dolgoknak [Selbständigkeiten] valamely igazi kategóriájában levő, azonos dolognak a halmozása csakis egy meghatározott szám képzéseként gondolható el”. Nemcsak az égitestek meglevő számának kell minden időpontban magán-valóan meghatározottnak lennie, hanem az anyagnak a világban létező összes legkisebb önálló részeinek az össz-számának is. Ez utóbbi szükségesség az igazi oka annak, hogy miért nem gondolható el semmiféle összetétel atomok nélkül. Minden valóságos megosztottságnak mindig véges meghatározottsága van, és kell is hogy legyen, nehogy fellépjen a megszámlált számtalan ellentmondása. Nemcsak a Föld nap körüli keringései eddigi számának kell ugyanezen okból meghatározottnak, ha nem is feltétlenül megadhatónak lennie, hanem minden periodikus természeti folyamatnak is valamilyen kezdete kellett hogy legyen, és a természet minden különbségalkotásának, minden egymást követő sokféleségének egy önmagával egyenlő állapotban kell gyökereznie. Ez az állapot ellentmondás nélkül öröktől fogva létezhetett, de ez az elképzelés is ki volna zárva, ha az idő önmagában reális részekből állna és nem éppenséggel csupán a lehetőségek eszmei elrendezése révén az értelmünk osztaná be tetszése szerint. A reális és magában megkülönböztetett időtartalommal másként áll a dolog; az időnek megkülönböztethető jellegű tényekkel való ezen valóságos betöltése és e terület létezési formái éppen, a megkülönböztetettségük folytán, a számlálhatóhoz tartoznak. Ha oly állapotot gondolunk el, amely változások nélkül való és a maga önmagával-egyenlőségében a rákövetkezésnek semmiféle különbségeit nem nyújtja, akkor a sajátlagosabb időfogalom is átváltozik a lét általánosabb eszméjévé. Hogy mit jelentsen egy üres időtartam halmozása, az teljességgel kipuhatolhatatlan.

Ezt mondja Dühring úr, és nem kevéssé van nagyra e felfedezések jelentőségével. Először azt reméli, hogy ezeket „legalábbis nem valamiféle jelentéktelen igazságnak fogják tekinteni”; utóbb pedig ezt mondja:

„Emlékezzünk vissza azokra a felettébb egyszerű fordulatokra, melyekkel mi a végtelenség-fogalmakat és bírálatukat eleddig nem ismert horderőhöz juttattuk [...] az egyetemes tér- és időfelfogásnak a jelen élesítés és elmélyítés révén oly egyszerűen megformált elemei.”

Mi juttattuk! A jelen elmélyítés és élesítés! Ki az a mi, és mikor játszódik a mi jelenünk? Ki mélyít el és élesít?

„Tézis: A világnak van kezdete az időben, és a térben is határok közé van zárva. Bizonyítás: Mert tegyük fel, hogy a világnak nincs kezdete az időben, akkor minden adott időpontig egy örökkévalóság múlott el, és ennélfogva a világon levő dolgok egymásra következő állapotainak végtelen sora folyt le. Mármost azonban valamely sor végtelensége éppen abban áll, hogy egymásra következő szintézis által soha nem lehet bevégzett. Tehát egy végtelen lefolyt világsor lehetetlen, ennélfogva a világnak egy kezdete a világ létezésének szükségszerű feltétele — ami elsőnek bebizonyítandó volt. A másodiknak tekintetében tegyük fel ismét az ellenkezőjét, akkor a világ egyidejűleg létező dolgok egy végtelen adott egésze lesz. Mármost egy olyan mennyiség nagyságát, amely nem bármely szemlélet bizonyos határai közt adatik, nem tudjuk elgondolni semmi [...] módon, mint csak a részek szintézise által, és egy ilyen mennyiség totalitását csak a bevégzett szintézis avagy az egységnek önmagához való ismételt hozzátétele útján. Eszerint ahhoz, hogy a minden tereket betöltő világot egésznek gondoljuk el, egy végtelen világ részeinek egymásra következő szintézisét bevégzettnek kellene tekintenünk, vagyis — minden együtt-létező [koexistierenden] dolgok megszámlálásában — egy végtelen időt kellene lefolytnak tekintenünk, ami lehetetlen. Eszerint valóságos dolgoknak egy végtelen halmaza nem tekinthető egy adott egésznek, ennélfogva nem tekinthető egyidejűleg adottnak sem. Egy világ következésképpen a térben való kiterjedése szerint nem végtelen, hanem határai közé van zárva, ami a második” (bebizonyítandó) „volt.”

Ezek a tételek betűről betűre egy jól ismert könyvből vannak kimásolva, mely először 1781-ben jelent meg és címe: „Kritik der reinen Vernunft” [A tiszta ész kritikája], írta Immanuel Kant, ahol is akárki elolvashatja őket az első rész, második szakasz, második könyv, második főrész, második fejezetében: A tiszta ész első antinómiája. Dühring urat eszerint csupáncsak az a dicsőség illeti meg, hogy „a meghatározott darabszám törvénye” nevet ráragasztotta egy Kant által kimondott gondolatra, és hogy azt a felfedezést tette, hogy volt egyszer egy idő, amikor még nem volt idő, világ viszont volt. Minden egyébre nézve, tehát mindarra nézve, aminek Dühring úr fejtegetéseiben még valamelyes értelme van, a „mi” — Immanuel Kantot jelenti, és a „jelen” csupán kilencvenöt esztendős. Mindenesetre „felettébb egyszerű”! Figyelemreméltó „eleddig nem ismert horderő”!

Kant azonban egyáltalán nem úgy állítja fel a fenti tételeket, mintha az ő bizonyításával el volnának intézve. Ellenkezőleg; a következő oldalon az ellenkezőt állítja és bizonyítja: hogy a világnak nincs kezdete az időben és nincs vége a térben; és éppen abban tételezi az antinómiát, a megoldhatatlan ellentmondást, hogy az egyik éppolyan bizonyítható, mint a másik. Kisebb kaliberű embereket talán kissé gondolkodóba ejtett volna az, hogy „egy Kant” itt megoldhatatlan nehézségre akadt. Nem így az „alapjukban sajátságos eredmények és szemléletek” bátor készítőjét: ami Kant antinómiájából szolgálatot tehet neki, azt töretlen kedvvel lemásolja, a maradékot pedig félredobja.

Maga a dolog nagyon egyszerűen oldódik meg. Az időben való örökkévalóság, a térben való végtelenség már eleve és a szó egyszerű értelme szerint abban áll, hogy semelyik irányban sincs vége, sem elöl, sem hátul, sem fent, sem lent, sem jobbra, sem balra. Ez a végtelenség egészen más, mint egy végtelen soré, mert ez eleve mindig eggyel, egy első taggal kezdődik. A sor e képzetének tárgyunkra való alkalmazhatatlansága azonnal megmutatkozik, mihelyt a térre alkalmazzuk. A végtelen sor — térbelire lefordítva — az egy meghatározott pontból egy meghatározott irányban a végtelenbe húzott vonal. Kifejeződik ezzel a tér végtelensége akárcsak távolról is? Ellenkezőleg; ebből az egy pontból hat háromszorosan ellentett irányban húzott vonal kell már ahhoz is, hogy a tér kiterjedéseit megragadjuk; s eszerint hat ilyen kiterjedésünk lenne. Kant olyannyira átlátta ezt, hogy számsorát szintén csak közvetve, kerülőúton vitte át a világ térbeliségére. Dühring úr ellenben hat térbeli kiterjedés elfogadására kényszerít bennünket, s nyomban ezután nem talál elég szót Gauss matematikai miszticizmusa feletti felháborodásában, aki nem akarta beérni a közönséges három térkiterjedéssel.²

Az időre alkalmazva a mindkét irányban végnélküli vonalnak vagy az egységek végnélküli sorának van bizonyos képletes értelme. Ha azonban az időt egy egytől kiindulva számlált [sornak] vagy egy meghatározott pontból kiinduló vonalnak képzeljük el, ezzel már eleve azt mondjuk, hogy az időnek van kezdete: előfeltételezzük azt, amit éppen bizonyítanunk kell. Az idő végtelenségének egyoldalú, félbevágott jelleget adunk; egy egyoldalú, megfelezett végtelenség azonban szintén önmagában való ellentmondás, az „ellentmondásnélkülinek elgondolt végtelenségnek” az egyenes ellenkezője. Ebből az ellentmondásból csak úgy keveredünk ki, ha feltesszük, hogy az egy, amellyel a sort számlálni kezdjük, a pont, amelyből kiindulva a vonalat továbbmérjük, tetszőleges egy a sorban, tetszőleges pont a vonalban, s a vonal vagy sor számára közömbös, hová helyezzük őket.

De hát a „megszámlált végtelen számsor” ellentmondása? Ezt majd akkor lesz módunk közelebbről megvizsgálni, mihelyt Dühring úr már bemutatta nekünk azt a bűvészmutatványt, hogy megszámlálja. Majd ha sikerült neki —∞-től (mínusz végtelentől) nulláig számlálni, akkor jöjjön újra hozzánk. Hiszen világos, hogy bárhol kezd is el számlálni, végtelen sort hagy maga mögött s vele együtt a feladatot is, amelyet megkell oldania. Fordítsa csak meg a saját végtelen sorát: 1 + 2 + 3 + 4 ..., és kísérelje meg, hogy a végtelen végtől megint az egy felé számláljon; ez szemmel láthatólag olyan ember kísérlete, aki nem is látja, miről van szó. Sőt mi több. Amikor Dühring úr azt állítja, hogy a lefolyt idő végtelen sora meg van számlálva, ezzel azt állítja, hogy az időnek kezdete van; mert különben bele sem kezdhetne „megszámlálásába”. Előfeltételként megint becsempészi tehát azt, amit bizonyítania kell. A megszámlált végtelen sor képzete, más szóval a meghatározott számosság világot átfeszítő dühringi törvénye tehát contradictio in adjecto, ellentmondást foglal önmagában, mégpedig abszurd ellentmondást.

Világos: az a végtelenség, melynek vége van, de kezdete nincs, sem többé, sem kevésbé nem végtelen, mint az, amelynek kezdete van, de vége nincs. A legcsekélyebb dialektikus belátás megmondhatta volna Dühring úrnak, hogy kezdet és vég szükségszerűen összetartoznak, éppúgy, mint északi sark és déli sark, és hogy ha elhagyjuk a véget, akkor a kezdet lesz éppen a vég — a sornak az egyik vége, és megfordítva. Az egész csalatkozás lehetetlen lenne a végtelen sorokkal való műveletek matematikai megszokása nélkül. Minthogy a matematikában a meghatározottból, végesből kell kiindulni, hogy a meghatározatlanhoz, végnélkülihez jussunk, ezért minden matematikai sornak, pozitívnak vagy negatívnak, eggyel kell kezdődnie, különben nem lehet számolni vele. A matematikus eszmei szükséglete azonban korántsem kényszertörvény a reális világ számára.

Dühring úrnak egyébként sohasem fog sikerülni, hogy a valóságos végtelenséget ellentmondásnélkülinek gondolja el. A végtelenség igenis ellentmondás és tele van ellentmondásokkal. Már az is ellentmondás, hogy egy végtelenség csupa végességből legyen összetéve, s ez mégis így van. Az anyagi világ határoltsága nem kevésbé vezet ellentmondásokhoz, mint határolatlansága, és ezeknek az ellentmondásoknak a kiküszöbölésére irányuló minden kísérlet, amint láttuk, új és még rosszabb ellentmondásokra vezet. Éppen mert a végtelenség ellentmondás, ezért végtelen, időben és térben vég nélkül lebonyolódó folyamat. Az ellentmondás megszüntetése a végtelenség vége lenne. Ezt Hegel már teljesen helyesen átlátta, és ezért megérdemelt megvetéssel is kezeli az ezen ellentmondásról spekulálgató urakat.

Menjünk tovább. Tehát, az időnek volt kezdete. Mi volt e kezdet előtt? Az önmagával egyenlő, változhatatlan állapotban leledző világ. És minthogy ebben az állapotban nem követik egymást változások, a sajátlagosabb időfogalom is átváltozik a lét általánosabb eszméjévé. Először is itt semmi közünk hozzá, hogy milyen fogalmak változnak át Dühring úr fejében. Nem az időfogalomról van szó, hanem a valóságos időről, amelytől Dühring úr ilyen olcsón ugyan meg nem szabadul. Másodszor, ha az időfogalom mégannyira átváltozik is a lét általánosabb eszméjévé, ezzel egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre. Mert minden lét alapformái a tér és az idő, s az időn kívüli lét éppakkora értelmetlenség, mint a téren kívüli lét. A hegeli „időtlenül múlt lét” [»zeitlos vergangne Sein«] és az új-schellingi „elébegondolhatatlan lét” [»unvordenkliche Sein«]³ racionális képzetek ehhez az időn kívüli léthez képest. Ezért aztán Dühring úr nagyon óvatosan is fog a dologhoz: tulajdonképpen ez persze idő, de olyan, amelyet alapjában véve nem lehet időnek nevezni: hiszen az idő önmagán-valóan nem áll reális részekből és csupán az értelmünk osztja be tetszése szerint részekre — csak az időnek megkülönböztethető tényekkel való valóságos betöltése tartozik számlálhatóhoz —, hogy mit jelentsen az üres tartam halmozása, az teljességgel kipuhatolhatatlan. Hogy ez a halmozás mit jelentsen, az itt teljesen közömbös; a kérdés az, vajon a világ, az itt előfeltételezett állapotban, tart-e, átmegy-e időtartamon? Hogy az ily tartalmatlan tartam mérése során éppúgy nem jön ki semmi, mint az üres térben való céltalan és iránytalan méregetés során, azt már régen tudjuk, és hát Hegel, éppen ez eljárás unalmassága miatt, ezt a végtelenséget a rossz végtelenségnek [die schlechte Unendlichkeit] nevezi is. Dühring úr szerint az idő csak a változás által létezik, s nem a változás az időben és az idő által. Éppen mert az idő különböző, független a változástól, azért lehet a változással mérni, mivelhogy a méréshez mindig valami a megmérendőtől különböző szükséges. És az az idő, melyben nem mennek végbe felismerhető változások, korántsem nem idő; sőt éppen ez a tiszta, idegen hozzákeverődésektől nem érintett, tehát az igazi idő, az idő mint olyan. Valójában, ha az időfogalmat teljes tisztaságában, minden idegen és nem odatartozó hozzákeverődéstől elválasztva akarjuk megragadni, arra kényszerülünk, hogy az összes különböző, az időben egymás mellett és egymás után végbemenő eseményeket mint nem idetartozókat félretegyük és ilymódon olyan időt képzeljünk el, amelyben semmi sem történik. Ezzel tehát nem elsüllyesztettük az időfogalmat a lét általános eszméjében, hanem ezzel érkeztünk csak el a tiszta időfogalomhoz.

Mindezek az ellentmondások és lehetetlenségek azonban még merő gyermekjáték ahhoz a zűrzavarhoz képest, amelybe Dühring úr a világ önmagával egyenlő kezdeti állapotával kerül. Ha a világ egyszer olyan állapotban volt, amelyben abszolúte semmi változás nem ment végbe, hogyan tudott ebből az állapotból a változásra áttérni? Az abszolúte változás nélkül való, méghozzá, ha öröktől fogva volt ebben az állapotban, önmagától lehetetlen, hogy kikerüljön ebből az állapotból, átmenjen a mozgás és változás állapotába. Kívülről, a világon kívülről kellett tehát egy első lökésnek jönnie, amely mozgásba hozta. Az „első lökés” azonban tudvalévőén csak más kifejezés Istenre. Az Istent és a túlvilágot, amelyeket Dühring úr a világszkematikájában állítólag oly gyönyörűen kiszuperált, mindkettőt itt élesítve és elmélyítve maga hozza a természetfilozófiába.

Továbbá. Dühring úr azt mondja:

„Ahol a nagyság a lét valamely állandó elemét illeti meg, ez a nagyság meghatározottságában változatlan fog maradni. Ez érvényes [...] az anyagra és a mechanikai erőre.”

Az első tétel, mellesleg szólva, pompás példája Dühring úr axiomatikus-tautologikus nagyotmondásának: Ahol a nagyság nem változik, ott ugyanaz marad. Tehát a mechanikai erő mennyisége, amely egyszer a világon van, örökre ugyanaz marad. Eltekintünk attól, hogy amennyiben ez helyes, a filozófiában Descartes ezt már idestova háromszáz évvel ezelőtt tudta és megmondta,⁴ s hogy a természettudományban az erő megmaradásának tana húsz esztendeje általánosan elharapódzott; hogy Dühring úr azzal, hogy e tant a mechanikai erőre korlátozza, éppenséggel nem javítja meg. Hol volt azonban a mechanikai erő a változásnélküli állapot idején? Erre a kérdésre Dühring úr minden választ makacsul megtagad.

Hol volt akkoriban, Dühring úr, a magával örökké egyenlőnek meg- maradó mechanikai erő és mit művelt? Felelet:

„A világegyetemnek, vagy világosabban megjelölve, az anyag egy változásnélküli, változások semmiféle időbeli halmozását magában nem foglaló létének őseredeti állapota oly kérdés, amelyet csak az az értelem utasíthat el, amely nemzőerejének öncsonkításában látja a bölcsesség csúcsát.”

Tehát: Vagy látatlanban elfogadjátok az én változásnélküli ősállapotomat, vagy én, a nemzőképes Eugen Dühring, szellemi eunuchokká nyilvánítalak benneteket. Ez mindenesetre elijeszthet némelyeket. Mi, akik Dühring úr nemzőerejének már láttuk egynéhány példáját, megengedhetjük magunknak, hogy ezt az elegáns szitkot egyelőre felelet nélkül hagyjuk és még egyszer megkérdezzük: De, Dühring úr, legyen olyan szíves, mondja meg, hogyan is állunk hát azzal a mechanikai erővel?

Dühring úr azonnal zavarba jön. Csakugyan — hebegi —, „ama kezdeti határállapot abszolút azonossága magán-valóan nem nyújt átmenet-elvet. Emlékezzünk azonban, hogy az általunk jól ismert létezés-lánc minden legkisebb új láncszemével alapjában véve ugyanígy áll a dolog. Aki tehát a szóbanforgó főesetben nehézségeket akar támasztani, ügyeljen arra, hogy ezeket kevésbé szembeötlő alkalmakkor se engedje el magának. Ezenfelül nyitva áll a lépésenként fokozott közbülső állapotok közbeiktatásának lehetősége és ilymódon a folytonosság hídja, hogy visszafelé eljuthassunk rajta a változandóság kihunyásához. Tisztán fogalmilag persze, ez a folytonosság nem segít át bennünket a főgondolaton, de számunkra ez a folytonosság minden törvényszerűség és minden máskülönben ismert átmenet alapformája, úgyhogy jogunk van ahhoz, hogy amaz első egyensúly és annak megzavarása közti közvetítésként is felhasználjuk. Ha azonban az úgyszólván” (!) „mozdulásnélküli egyensúlyt a mi mai mechanikánkban minden különösebb átállás” (!) „nélkül megengedett fogalmak mértékadása szerint gondolnók el, akkor teljességgel megadhatatlan lenne, miképpen juthatott el az anyag a változandósághoz.” A tömegek mechanikáján kívül azonban ott van még a tömegmozgásnak a legkisebb részecskék mozgásává való átalakulása is, de hogy ez miként következik be, „erre vonatkozólag mindmostanáig nem áll rendelkezésünkre általános elv, ennélfogva nem szabad csodálkoznunk azon, ha ezek a folyamatok egy kissé a homályba vesznek”.

Ez Dühring úr minden mondanivalója. És csakugyan, nemcsak a nemzőerő öncsonkításában, hanem a vak babonában is a bölcsesség csúcsát kellene látnunk, ha kiszúratnánk a szemünket ezekkel az igazában siralmas ócska kibúvókkal és szólamokkal, önmagából, ezt Dühring úr beismeri, az abszolút azonosság nem juthat el a változáshoz, önmagából nincs eszköz, amellyel az abszolút egyensúly mozgásba átmehetne. Mi van hát? Három hamis, ócska fordulat.

Először: Éppoly nehéz az általunk jólismert létezés-lánc minden legkisebb láncszemétől a legközelebbiig való átmenetet kimutatni. Dühring úr, úgy látszik, csecsszopóknak nézi olvasóit. A létezés-lánc legkisebb láncszemei közti egyes átmenetek és összefüggések kimutatása alkotja éppen a természettudomány tartalmát, s ha ennek során valahol bökkenő van a dologban, senki, még Dühring úr sem gondol arra, hogy a végbement mozgást a semmiből magyarázza meg, hanem mindig csak egy megelőző mozgás átviteléből, átalakulásából vagy tovaterjedéséből. Itt azonban bevallottan arról van szó, hogy a mozgást a mozgásnélküliségből, tehát a semmiből származtassa.

Másodszor itt van a „folytonosság hídja”. Ez a híd tisztán fogalmilag persze nem segít át bennünket a nehézségeken, de mégis jogunk van ahhoz, hogy a mozgásnélküliség és mozgás közti közvetítésként felhasználjuk. Sajnos a mozgásnélküliség folytonossága abban áll, hogy nem mozog; hogy miként lehet hát ezzel mozgást létrehozni, az titokzatosabb marad, mint valaha. És ha Dühring úr az átmenetét a mozgás semmijéből az egyetemes mozgáshoz mégannyira szétbontja is végtelen kis részecskékre és mégoly hosszú időtartamot tulajdonít is neki, attól még nem jutottunk előbbre egy tízezred milliméterrel sem. A semmiből, akárhogy is, teremtési aktus nélkül nem juthatunk el a valamihez, még ha az a valami oly kicsi lenne is, mint egy matematikai differenciál. A folytonosság hídja tehát mégcsak nem is szamarak-hídja, csakis Dühring úr tud keresztülmenni rajta.

Harmadszor. Mindaddig, amíg a mai mechanika érvényben van, s ez Dühring úr szerint a gondolkodás kiművelésének egyik leglényegesebb emelője, teljességgel megadhatatlan, miképpen jutunk el a mozgásnélküliségtől a mozgáshoz. De a mechanikai hőelmélet azt mutatja nekünk, hogy a tömegmozgás bizonyos körülmények között átcsap molekuláris mozgásba (bárha a mozgás itt is más mozgásból származik, de sohasem mozgásnélküliségből), és ez, célozgat Dühring úr bátortalanul, esetleg híd gyanánt szolgálhatna a szigorúan sztatikus (egyensúlyi) és a dinamikus (mozgó) között. De ezek a folyamatok „egy kissé a homályba vesznek”. És Dühring úr ott is hagy bennünket ebben a homályban.

Minden elmélyítés és élesítés árán íme ide jutottunk, hogy mind mélyebbre mélyedtünk mind élesültebb ostobaságba, és végre is ott kötünk ki, ahol szükségképpen ki kellett kötnünk — a „homályban”. Ám Dühring urat ez kevéssé feszélyezi. Mindjárt a következő oldalon van képe azt állítani, hogy „az önmagával egyenlő állandóság fogalmát közvetlenül az anyag és a mechanikai erők viszonyulásából reális tartalommal tudta felruházni”. És ez a férfiú nevez másokat „sarlatánnak”!

A „homályban” való mindeme gyámoltalan tévelygés és tévedezés közepette szerencsére mégis marad egy vigaszunk, s ez mindenesetre lélekemelő: „Más égitestek lakóinak matematikája sem nyughatik más axiómákon, mint a mienk!”

¹ V. ö. Hegel: „Enzyklopädie”, 94. §; „Logik”, I. könyv I. szakasz II. fej.
²Dühring hatalmas kirohanást intéz a nem-eukleidészi geometria, a többdimenziós terek matematikai elmélete és a projektív geometria fogalomalkotásai ellen, valamint a „vallásos korlátoltságban” szenvedő, habár a „matematika néhány speciális irányában virtuóz” Gauss ellen, aki „matematikai miszticizmust” űzött és tekintélyével lovat adott ez alá a „félrebeszélés” és „efemer bárgyúság” alá.
³ V. ö. Hegel: „Logik”. II. könyv [Bevezetés]; Schelling kategóriájáról v. ö. még Engels: „Schelling és a kinyilatkoztatás”
⁴A mozgásmennyiség megmaradásának elméletét Descartes 1630 körül fejtette ki a fényről szóló értekezésében („De mundo”, 1. rész; megjelent 1664) és de Beaune-boz írt 1639 ápr. 30-i levelében; teljesebb megfogalmazását adta: „Principia philosophiae”, II. rész 36. § (1644).

Következő rész: VI. Természetfilozófia. Kozmogónia, fizika, kémia.

Tartalomjegyzék