A továbbiak folyamán eljutunk mármost az arról szóló elméletekhez, hogy milyen módon jött létre a mostani világ.
Az anyag egyetemes szétszóródottsági állapota, úgymond, már az ión filozófusok kiinduló képzete volt, de különösen Kant óta az ősköd feltételezése új szerephez jutott, amikor is a gravitáció és hőkisugárzás előlegezte az egyes szilárd égitestek fokozatos kialakulását. Korunk mechanikai hőelmélete a világegyetem korábbi állapotaira való visszakövetkeztetések jóval határozottabb megformálását engedte meg. Mindamellett „a gáznemű szétszóródottsági állapot csak abban az esetben lehet komoly levezetések kiindulópontja, ha a benne adott mechanikai rendszert előbb határozottabban tudják jellemezni. Máskülönben nemcsak az eszme marad valójában felettébb ködös, hanem az eredeti köd is a levezetések előrehaladása során valóban mind sűrűbb és áthatolhatatlanabb lesz; [...] egyelőre még minden egy közelebbről meg nem határozható diffúziós eszme ingatagságában és formátlanságában leledzik”, és így „ezzel a gáz-világegyetemmel csak egy felette légies koncepciót” nyertünk.
Az összes mostani égitestek forgó ködtömegekből való keletkezésének kanti elmélete a legnagyobb haladás volt, amelyet a csillagászat Kopernikusz óta tett. Első ízben rendült meg az az elképzelés, mely szerint a természetnek nincs időbeli története. Addig az égitestek kezdettől kezdve állandóan egyenlő pályákon és állapotokban maradónak számítottak; és ha az egyes égitesteken a szerves egyedi lények el is haltak, mégis a nemek és fajták változhatatlannak számítottak. A természet szemmel láthatóan állandó mozgásban volt ugyan, de ez a mozgás ugyanazon folyamatok szüntelen ismétlődéseként jelent meg. Ebbe az elképzelésbe, amely teljesen megfelelt a metafizikai gondolkodásmódnak, Kant ütötte az első rést, mégpedig oly tudományos módon, hogy az általa használt bizonyítóokok legtöbbje máig is érvényben van. Persze a kanti elmélet mindmáig is, szigorúan véve, hipotézis. De nem több ennél mind a mai napig a kopernikuszi világrendszer sem;2 és azután, hogy spektroszkópiailag minden ellentmondást porba sújtó módon kimutattak ilyen izzó gáztömegeket a csillagos égen, a Kant elméletével szembeni tudományos oppozíció elhallgatott. Dühring úr sem tudja a maga világkonstrukcióját ily köd-stádium nélkül összehozni, de meg is bosszúlja magát érte azzal, hogy azt kívánja, mutassák meg neki az ebben a ködállapotban adott mechanikai rendszert, továbbá azzal, hogy — mert ezt nem tudják megtenni — a ködállapotot mindenféle lekicsinylő jelzőkkel illeti. A mai tudomány ezt a rendszert sajnos nem tudja Dühring úr megelégedésére jellemezni. Éppoly kevéssé tud felelni sok más kérdésre is. Arra a kérdésre: miért nincs a békáknak farkuk? — mindmáig csak azt tudja felelni: mert elvesztették. De ha valaki erre nekihevülne és azt mondaná, hogy mindez elvégre egy közelebbről meg nem határozható veszteség-eszme ingatagságában és formátlanságában leledzik és felettébb légies koncepció, úgy a morálnak a természettudományra való ilyesféle alkalmazásaival egyetlen lépéssel sem jutnánk előbbre. Efféle kelletlenkedéseket és bosszúságnyilvánításokat mindig és mindenütt el lehet helyezni és éppen ezért soha és sehol nem helyénvalók. Ki akadályozza végtére is Dühring urat abban, hogy az ősköd mechanikai rendszerét ő maga puhatolja ki?
Szerencsére most arról értesülünk, hogy a kanti ködtömeg
„messze van attól, hogy a világközeg egy teljesen azonos állapotával, avagy másként kifejezve, az anyag önmagával egyenlő állapotával fedésben legyen”.
Igazi szerencse Kantra nézve, aki elégedett lehetett azzal, hogy a fennálló égitestekről vissza tudott következtetni a ködgomolyra, és aki még csak nem is álmodott az anyag önmagával egyenlő állapotáról! Mellesleg megjegyezve, amikor a mai természettudományban a kanti ködgomolyt ősködnek nevezik, ez magától értetődően csak viszonylagosan értendő. Ősköd ez egyrészt mint a fennálló égitestek eredete és másrészt mint az anyagnak az a legkorábbi formája, amelyre mi mostanáig vissza tudunk következtetni. Ami korántsem zárja ki, sőt inkább feltételezi, hogy az anyag az ősköd előtt más formák végtelen soránt ment át.
Dühring úr észreveszi, hogy itt előnyben van. Ahol mi, a tudománnyal együtt, az ideiglenes ősködnél ideiglenesen megállapodunk, őt az tudományok-tudománya sokkal távolabbra segíti vissza
a „világközeg” amaz „állapotához, amelyet nem lehet sem tisztán statikusan a képzet mai értelmében, sem dinamikusan” — amelyet tehát egyáltalán nem lehet — „megérteni. Az anyag és a mechanikai erő egysége, melyet mi világközegként jelölünk meg, úgyszólván logikai-reális képlet arra, hogy az anyag önmagával egyenlő állapotára mint minden számlálható fejlődési stádium előfeltételére mutassunk rá.”
Nyilvánvalóan az anyag önmagával egyenlő ősállapotától még korántsem szabadultunk meg. Dühring úr itt az anyag és a mechanikai erő egységeként jelöli meg, ezt pedig logikai-reális képletnek stb. Mihelyt tehát az anyag és a mechanikai erő egysége véget ér, elkezdődik a mozgás.
A logikai-reális képlet nem egyéb, mint suta kísérlet arra, hogy a magán-való [an sich] és a magáért-való [für sich] hegeli kategóriáit a valóságfilozófia számára hasznosítsa. A magán-való jelenti Hegelnek a valamilyen dologban, folyamatban, fogalomban rejlő, ki nem fejlődött ellentétek eredetbeli azonosságát; a magáért-valóban bekövetkezik e rejtett elemek különbözése és elválasztódása és megkezdődik egymás elleni harcuk. A mozdulatlan ősállapotot tehát úgy kell elképzelnünk, mint az anyag és a mechanikai erő egységét, a mozgáshoz való átmenetet pedig mint a kettő elválását és ellentétté válását. Amit ezáltal nyertünk, az nem ama fantasztikus ősállapot realitásának kimutatása, hanem csak az, hogy ezt az ősállapotot a magán-való hegeli kategóriája alá lehet bevonni, éppoly fantasztikus véget érését pedig a magáért-való kategóriája alá. Hegel, segíts!
Az anyag, mondja Dühring úr, minden valóságosnak a hordozója; miszerint nem lehet mechanikai erő az anyagon kívül. A mechanikai erő továbbá az anyag egy állapota. Az ősállapotban mármost, amelyben semmi sem történt, az anyag és állapota, a mechanikai erő, egyvalami volt. Utóbb aztán, amikor kezdett valami végbemenni, az állapotnak az anyaggal bizonnyal meg kellett volt különböznie. Tehát ilyen misztikus frázisokkal szúrassuk ki a szemünket, és azzal, hogy Dühring úr biztosít róla: az önmagával egyenlő állapot nem volt sem statikus, sem dinamikus, nem volt sem egyensúlyban, sem mozgásban. Még mindig nem tudjuk, hol volt a mechanikai erő abban az állapotban, és hogyan jussunk el kívülről jövő lökés, azaz Isten nélkül az abszolút mozgásnélküliségtől a mozgáshoz.
Dühring úr előtt a materialisták anyagról és mozgásról beszéltek. A mozgást a mechanikai erőre mint állítólagos alapformájára redukálja és ezzel lehetetlenné teszi magának, hogy az anyag és a mozgás közti valóságos összefüggést megértse, amely különben az összes korábbi materialisták számára sem volt világos. És mégis a dolog elég egyszerű. A mozgás az anyag létezési módja. Soha és sehol anyag mozgás nélkül nem volt és nem lehet. Mozgás a világtérben, kisebb tömegek mechanikai mozgása az egyes égitesteken, molekuláris rezgés mint hő vagy mint villamos vagy mágneses áramlás, kémiai bomlás és vegyülés, szerves élet — e mozgási formák egyikében vagy másikában vagy egyszerre többjében van a világ minden egyes anyagatomja minden adott pillanatban. Minden nyugalom, minden egyensúly csak relatív, csak erre vagy arra a meghatározott mozgási formára való vonatkozásban van értelme. Egy test például lehet mechanikai egyensúlyban, mechanikailag nyugalomban a földön; ez semmiképpen sem akadályozza azt, hogy a föld mozgásában, valamint az egész Naprendszer mozgásában részt vegyen, aminthogy azt sem akadályozza meg, hogy a test legkisebb fizikai részecskéi a hőmérséklete által megszabott rezgéseket végezzék, vagy hogy anyagatomjai kémiai folyamaton menjenek át. Anyag mozgás nélkül éppoly elgondolhatatlan, mint mozgás anyag nélkül. A mozgás tehát éppúgy megteremthetetlen és elpusztíthatatlan, mint maga az anyag; amit a régebbi filozófia (Descartes) úgy fejez ki, hogy a világon meglevő mozgás mennyisége állandóan ugyanaz.1 Mozgás tehát nem állítható elő, csak átvihető. Ha egyik testről egy másikra mozgás vivődik át, akkor a mozgás, amennyiben magát átviszi, vagyis aktív, a mozgás okának tekinthető, amennyiben átvitelije, passzív. Ezt az aktív mozgást erőnek nevezzük, a passzívat erőnyilvánulásnak [Kraftäusserung]. Napnál is világosabb eszerint, hogy az erő éppoly nagy, mint nyilvánulása, hiszen mindkettőben ugyanaz a mozgás az, amely végbemegy.
Az anyagnak mozgásnélküli állapota eszerint a legüresebb és legidétlenebb elképzelések egyikének, tiszta „lázfantáziának” bizonyul. Hogy az ember ide jusson, ahhoz a relatív mechanikai egyensúlyt, amelyben egy test ezen a földön lehet, abszolút nyugalomnak kell elképzelnie és azután ezt az egész világmindenségre átvinnie. Ezt mindenesetre megkönnyíti, ha az ember az egyetemes mozgást a puszta mechanikai erőre redukálja. És akkor a mozgásnak puszta mechanikai erőre való korlátozása még azzal az előnnyel is jár, hogy az ember egy erőt nyugvónak, megkötöttnek, tehát pillanatnyilag hatástalannak tud elképzelni. Ha ugyanis egy mozgás átvitele, amint ez igen gyakran előfordul, némileg bonyolult folyamat, amelyhez különböző közbenső tagok tartoznak, akkor a valóságos átvitelt egy tetszőleges pillanatra halaszthatjuk azáltal, hogy a lánc utolsó szemét elhagyjuk, így például, ha megtöltjük a puskát és magunknak tartjuk fenn a pillanat megválasztását, hogy mikor menjen végbe a ravasz meghúzásával az elsülés, a puskapor elégése által szabaddá tett mozgás átvitele. El lehet képzelni tehát, hogy az anyag a mozgásnélküli, önmagával egyenlő állapot során erővel volt töltve, s úgy látszik, hogy Dühring úr, ha egyáltalában valamit, ezt érti az anyag és a mechanikai erő egységén. Ez az elképzelés képtelen, mert abszolútként visz át a világmindenségre egy olyan állapotot, amely természeténél fogva relatív, és amelynek tehát az anyagnak mindig csak egy része lehet egyidejűleg alávetve. De ha még ettől is eltekintünk, még mindig megmarad az a nehézség, először: hogyan jutott a világ ahhoz, hogy meg legyen töltve, minthogy manapság a puskák nem töltődnek meg maguktól, és másodszor: kinek az ujja húzta meg a ravaszt? Térülhetünk-fordulhatunk, amerre akarunk, Dühring úr vezetése alatt minduntalan — Isten ujjára akadunk.
A csillagászatról valóságfilozófusunk a mechanikára és fizikára tér át és panaszkodik, hogy a mechanikai hőelméletet a felfedezése óta lefolyt emberöltő alatt nem mozdították lényegesen előbbre annál, mint ahova Robert Mayer apránként maga eljuttatta. Azonkívül, úgymond, az egész dolog még igen homályos:
„minduntalan emlékeztetnünk kell arra, hogy az anyag mozgásállapotaival együtt statikai viszonyok is adva vannak, s hogy ez utóbbiaknak a mechanikai munkában nincsen mértékük [...] ha a természetet korábban nagy munkásnak neveztük s ezt a kifejezést most szigorúan vesszük, akkor hozzá kell még fűznünk, hogy az önmagukkal egyenlő állapotok és nyugvó viszonyok nem képviselnek mechanikai munkát. Megintcsak hiányzik tehát a statikaitól a dinamikaihoz vezető híd, s ha az úgynevezett látens hő mostanáig az elmélet botrányköve maradt, úgy itt is el kell ismernünk egy hiányosságot, amely a kozmikus alkalmazásokban tagadhatja meg magát legkevésbé.“
Ez az egész orákulumi szószaporítás megint nem más, mint a rossz lelkiismeret folyománya, mely nagyon is jól érzi, hogy a mozgásnak az abszolút mozgásnélküliségből való létrehozatalával menthetetlenül megfeneklett és mégis restell az egyetlen mentsvárhoz folyamodni, tudniillik a mennyek és földek teremtőjéhez. Ha a statikaitól a dinamikaihoz, az egyensúlytól a mozgáshoz vezető híd még a mechanikában — a hő mechanikáját is beleszámítva — sem található meg, hogyan lehetne akkor Dühring úr köteles arra, hogy az mozgásnélküli állapotából a mozgáshoz vezető hidat megtalálja? És ezzel azután szerencsésen kinn volna a bajból.
A közönséges mechanikában a statikaitól a dinamikaihoz vezető híd — a kívülről jövő lökés. Ha egy mázsa súlyú követ tíz méter magasra emelünk és szabadon felfüggesztünk, úgyhogy önmagával egyenlő állapotban és nyugvó viszonyban ott függve marad, akkor egy csecsszopókból álló közönséghez kell fordulnia annak, aki azt akarná állítani, hogy e test mostani helyzete nem képvisel mechanikai munkát, vagy hogy korábbi helyzetétől való távolságának a mechanikai munkában nincsen mértéke. Minden arrajáró fáradság nélkül meg fogja értetni Dühring úrral, hogy a kő nem magától került oda fel a kötélre, és a mechanika bármelyik kézikönyve megmondhatja neki, hogy ha a követ megint leejti, estében ez a kő ugyanannyi mechanikai munkát végez, mint amennyi szükséges volt ahhoz, hogy tíz méter magasba emeljék. Még az a legegyszerűbb tény is, hogy a kő odafenn függ, mechanikai munkát képvisel, mert, ha elég hosszú ideig marad függve, elszakad a kötél, mihelyt kémiai bomlás következtében már nem elég erős ahhoz, hogy a követ elbírja. De — Dühring úr szavával élve — ilyen egyszerű alap-alakokra redukálható az összes mechanikai folyamat, s ezután kell még megszületnie annak a mérnöknek, aki nem tudja megtalálni a statikaiból a dinamikaihoz vezető hidat, ameddig elegendő lökés felett rendelkezik.
Mindenesetre kemény dió és keserű pirula a mi metafizikusunk számára, hogy a mozgás a maga ellenkezőjében, a nyugalomban találja meg a mértékét. Hiszen ez kiáltó ellentmondás, és minden ellentmondás [Widerspruch], Dühring úr szerint, képtelenség [Widersinn]. Mindamellett mégis tény, hogy a függő kő a mechanikai mozgásnak egy meghatározott, a kő súlya és a földszíntől való távolsága révén pontosan mérhető, különböző módon — például közvetlen esés útján, ferde síkon való legördülés útján, egy tengely megforgatása útján — tetszőlegesen felhasználható mennyiségét képviseli; és egy töltött puska úgyszintén. A dialektikus felfogás számára a mozgásnak a maga ellenkezőjében, nyugalomban való kifejezhetősége semmiféle nehézséget nem jelent. E számára az egész ellentét, amint láttuk, csak relatív; abszolút nyugalom, feltétlen egyensúly nincsen. Az egyes mozgás az egyensúly felé törekszik, az összmozgás az egyensúlyt megint megszünteti. Ilymódon nyugalom és egyensúly, ahol előfordul, egy korlátozott mozgás eredménye, s magától értetődő, hogy ez a mozgás a maga eredményén mérhető, benne kifejezhető és belőle egyik vagy másik formában ismét előállítható. A dolog ilyen egyszerű ábrázolásával azonban Dühring úr nem érheti be. Mint jó metafizikus, a mozgás és az egyensúly közé először egy a valóságban nem létező, tátongó szakadékot hasít, azután meg csodálkozik, amikor nem tud e maga fabrikálta szakadékon át hidat találni. Ugyanígy akár felülhetne metafizikai Rocinantéjára3 és üldözőbe vehetné a kanti „magán való dolgot” [ding an sich], mert csalt ez és semmi más nem rejlik végül is e megtalálhatatlan híd mögött.
De hogy állunk a mechanikai hőelmélettel és a kötött vagy látens hővel, amely ez elmélet „botrányköve maradt”?
Ha egy font fagyásponti hőmérsékletű jeget normális légnyomás mellett hő révén egy font ugyanilyen hőmérsékletű vízzé változtatunk, olyan hőmennyiség tűnik el, amely elegendő lenne ahhoz, hogy ugyanezt a font vizet a száz részre osztott hőmérő 0°-áról 79,4 fokra, vagy pedig 79,4 font vizet egy fokkal felmelegítsünk. Ha ezt a font vizet a forráspontra, tehát 100°-ra hevítjük és most 100°-os gőzzé változtatjuk, akkor mígnem az egész víz gőzzé változott, csaknem hétszer akkora hőmennyiség tűnik el — amely elegendő ahhoz, hogy 537,2 font víz hőmérsékletét egy fokkal emelje.4 Ezt az eltűnt hőt nevezik kötött hőnek. Ha lehűtés révén a gőz ismét vízzé és a víz ismét jéggé változik, akkor ugyanez a hőmennyiség, amely előbb megkötődött, ismét szabaddá válik, azaz hőként érzékelhetővé és mérhetővé. A hőnek a gőz kondenzálódásakor és a víz megfagyásakor végbemenő e szabaddá válása az oka annak, hogy a 100°-ra lehűtött gőz csak fokozatosan változik vízzé, és hogy a fagyásponti hőmérsékletű víztömeg csak igen lassan változik jéggé. Ezek a tények. A kérdés mármost az: mi lesz a hőből, mialatt kötött állapotban van?
A mechanikai hőelmélet, mely szerint a hő a testek legkisebb fizikailag tevékeny részecskéinek (molekuláinak) hőmérséklet és halmazállapot szerinti nagyobb vagy csekélyebb rezgésében áll, olyan rezgésben, amely bizonyos körülmények között átcsaphat a mozgás bármely más formájába, abból magyarázza a dolgot, hogy az eltűnt hő munkát végzett, munkává változott át. A jég olvadásakor az egyes molekulák egymás közti szoros, szilárd összefüggése megszűnt és laza egymás mellé helyezettséggé változott; a víznek a forrásponton történő elgőzölgésekor olyan állapot következett be, amelyben az egyes molekulák semmiféle észrevehető befolyást nem gyakorolnak egymásra, sőt a hő behatása alatt minden irányban szerterepülnek. Világos mármost, hogy valamely test egyes molekulái gázformájú állapotban sokkal nagyobb energiával bírnak, mint folyékony állapotban, folyékony állapotban pedig nagyobb energiával, mint szilárd állapotban. A kötött hő tehát nem tűnt el, hanem egyszerűen átalakult és a molekuláris feszítőerő formáját vette fel. Mihelyt véget ér az a feltétel, amely mellett az egyes molekulák ezt az abszolút vagy relatív szabadságot egymással szemben megtarthatják, mihelyt tudniillik a hőmérséklet a 100°-os, illetőleg 0°-os minimum alá száll, ez a feszítőerő ellazul, a molekulák ismét ugyanazzal az erővel szorulnak egymáshoz, mint amellyel előbb elszakadtak egymástól; és ez az erő eltűnik, de csak azért, hogy hőként újra megjelenjék, mégpedig pontosan ugyanazon hőmennyiségként, mint amely előzőleg kötött volt. E magyarázat természetesen éppúgy hipotézis, mint az egész mechanikai hőelmélet, amennyiben molekulát, méghozzá rezgő molekulát, mostanáig soha senki nem látott. Éppen emiatt ez bizonyára teli van fogyatékosságokkal, akárcsak az egész, még igen fiatal elmélet, de legalább meg tudja magyarázni a lefolyást anélkül, hogy a mozgás elpusztíthatatlanságával és teremthetetlenségével valahogyan ellenkezésbe kerülne, és méghozzá pontosan számot tud adni a hőnek az átalakulásán belüli hollétéről. A látens vagy kötött hő tehát semmi esetre sem botrányköve a mechanikai hőelméletnek. Ellenkezőleg, ettől az elmélettől első ízben telik ki a folyamatnak racionális magyarázata, és botránkozás legfeljebb abból származhatik, hogy a fizikusok a molekuláris energia más formájába átalakult hőt továbbra is az elavult és immár rá nem illő „kötött” kifejezéssel jelölik.
Tehát a szilárd, cseppfolyós és gázformájú halmazállapot önmagukkal egyenlő állapotai és nyugvó viszonyai igenis mechanikai munkát képviselnek, amennyiben a mechanikai munka a hő mértéke. Mind a szilárd földkéreg, mind az óceán vize jelenlegi halmazállapotában egy egészen meghatározott mennyiségű szabaddá vált hőt képvisel, amelynek magától értetődően egy éppoly meghatározott mennyiségű mechanikai erő felel meg. A gázgomolynak, melyből a föld keletkezett, cseppfolyós és utóbb nagyrészt szilárd halmazállapotba történt átmenetekor egy meghatározott mennyiségű molekuláris energia hőként kisugárzott a világtérbe. A nehézség amelyről Dühring úr titokzatosan suttog, nem létezik tehát, s még a kozmikus alkalmazásokban is, bár akadhatunk fogyatékosságokra és hézagokra — melyek tökéletlen megismerési eszközeink számlájára írandók —, de sehol sem akadunk elméletileg leküzdhetetlen akadályokra. A statikaitól a dinamikaihoz vezető híd itt is a kívülről jövő lökés — lehűtés vagy felmelegítés, amelyet más, az egyensúlyban levő tárgyra beható testek idéznek elő. Minél előbbre hatolunk ebben a dühringi természetfilozófiában, annál lehetetlenebbnek jelennek meg mindama kísérletek, amelyek a mozgásnak a mozgásnélküliségből való megmagyarázására avagy ama híd megtalálására irányulnak, amelyen át a tisztán statikai, nyugvó önmagától eljuthat a dinamikaihoz, a mozgáshoz.
Ezzel aztán egy időre szerencsésen megszabadultunk volna az önmagával egyenlő ősállapottól. Dühring úr áttér a kémiára, s ez alkalomból felfedi előttünk a természetnek eleddig a valóságfilozófia által nyert három mara- dandósági törvényét, mint következik:
1. az általános anyagnak, 2. az egyszerű (kémiai) elemeknek és 3. a mechanikai erőnek a nagyságállománya változhatatlan.
Tehát: az anyagnak, valamint egyszerű alkotórészeinek, amennyiben ilyenekből áll, és a mozgásnak teremthetetlensége és elpusztíthatatlansága — ezek a régi, az egész világ előtt ismert tények, szerfelett elégtelenül kifejezve —, ennyi az egyetlen valóságosan pozitív, amit Dühring úr a szervetlen világra vonatkozó természetfilozófiájának eredményeként nekünk nyújtani képes. Csupa olyan dolog, amit régóta tudtunk. Amit azonban nem tudtunk, az az:
hogy ezek „maradandósági törvények” és mint ilyenek „a dolgok rendszerének szkematikus tulajdonságai”.
Megint úgy járunk, mint fentebb Kanttal kapcsolatban: Dühring úr előszed valamilyen közismert ócskaságot, dühringi címkét ragaszt rá és ezt így nevezi: „alapjukban sajátságos eredmények és szemléletek [...] rendszeralkotó gondolatok [...] gyökeres tudomány”.
Ámde emiatt korántsem kell még kétségbeesnünk. Bármilyen fogyatékosságai legyenek is a leggyökeresebb tudománynak és a legjobb társadalmi berendezkedésnek, egyet Dühring úr határozottsággal állíthat:
„A világegyetemben meglevő aranynak mindenkor egyazon mennyiségnek kellett lennie, és éppoly kevéssé szaporodhatott vagy fogyhatott, mint az általános anyag.”
Azt azonban, hogy ezen a „meglevő aranyon” mit vásárolhatunk, Dühring úr sajnos nem mondja meg.
1
A mozgásmennyiség megmaradásának elméletét Descartes 1630 körül fejtette ki a fényről szóló értekezésében („De mundo”, 1. rész; megjelent 1664) és de Beaune-boz írt
1639 ápr. 30-i levelében; teljesebb megfogalmazását adta: „Principia philosophiae”,
II. rész 36. § (1644).
2Engels erről később (1886) ezt írta, „Ludwig Feuerbach”, II.: „A kopernikuszi Naprendszer háromszáz évig hipotézis volt, amelyre egy a százhoz, ezerhez, tízezerhez fogadást lehetett volna tenni, de mégiscsak hipotézis; amikor azonban Leverrier az e rendszer nyújtotta adatokból nemcsak egy ismeretlen bolygó létezésének szükségszerűségét, hanem azt a helyet is kiszámította, ahol ennek a bolygónak az égbolton állnia kell, és amikor Galle aztán ezt a bolygót valóban meg is találta, — ekkor a kopernikuszi rendszer bizonyítást nyert.” (A Neptunusz felfedezéséről van szó, melyet Galle 1846. szept. 23-án
észlelt.)
3Rocinante — Cervantes Don Quijotéjának lovagi ménné kinevezett gebéje
4Későbbi pontosabb mérések szerint a víz 100 C°-on való elgőzölgésénél a látens hő 538,9
cal/g.