„A nyomás és lökés mechanikájától az érzetek és gondolatok kapcsolódásáig közbeiktatott fokok egységes és egyetlen lépcsőzete vezet.”

Ezzel az állítással takarítja meg magának Dühring úr, hogy az élet keletkezéséről valami továbbit mondjon, bárha egy oly gondolkodótól, aki a világ fejlődését egészen az önmagával egyenlő állapotig visszafelé nyomon követte, s aki a többi égitesteken annyira otthonos, bizonnyal azt lehetne várni, hogy itt is pontosan tájékozott legyen. Egyébként ez az állítás csak félig helyes, ameddig a mértékviszonyok már említett hegeli csomósvonalával ki nem egészítik. Minden fokozatosság ellenére az egyik mozgásformáról a másikra való átmenet mindig ugrás, döntő fordulat marad. Így az átmenet az égitestek mechanikájáról az egyes égitesten levő kisebb tömegek mechanikájára; ugyanígy az átmenet a tömegek mechanikájáról a molekulák mechanikájára — ez azokat a mozgásokat öleli fel, amelyeket a szó tulajdonképpeni értelmében vett fizikában vizsgálunk: hő, fény, villamosság, mágnesség; ugyanígy megint egy határozott ugrással megy végbe az átmenet a molekulák fizikájáról az atomok fizikájára — a kémiára —, és méginkább így van ez az átmenetnél a közönséges kémiai hatásról a fehérje kemizmusára, amelyet életnek nevezünk.¹ Az élet szféráján belül aztán az ugrások egyre ritkábbak és észrevehetetlenebbek lesznek.
Tehát megintcsak Hegel az, akinek Dühring urat helyesbítenie kell.

A szerves világra való fogalmi átmenetet Dühring úrnak a célfogalom [Zweckbegriff] szolgáltatja. Ezt megint csak Hegeltől kölcsönzi, aki a „Logik”-ban — a fogalomról szóló tanban — a teleológia vagy a cél tana révén megy át a kemizmusról az életre. Ahová csak tekintünk, Dühring úrnál egy-egy hegeli „fövetlenségre” akadunk, amelyet egészen fesztelenül a saját gyökeres tudományának ad ki. Túl messzire vezetne itt megvizsgálnunk, mennyiben jogosult és helyénvaló a cél és eszköz képzeteinek az alkalmazása a szerves világra. Mindenesetre a hegeli „belső cél“², azaz olyan cél alkalmazása is, melyet nem egy szándékosan cselekvő harmadik fél, teszem azt a gondviselés bölcsessége importált a természetbe, hanem amely magának a dolognak a szükségszerűségében rejlik, — olyanoknál, akik filozófiailag nem teljesen iskolázottak — minduntalan valamely tudatos és szándékos cselekvés gondolatnélküli becsempészéséhez vezet. Ugyanaz a Dühring úr, akit mások legcsekélyebb „spiritisztikus” rezdülésére mértéktelen erkölcsi felháborodás fog el, „határozottsággal” állítja,

„hogy az ösztönérzetek (Triebempfindungen) [...] a fődolgot tekintve ama kielégülés kedvéért teremttettek, mely játékukkal kapcsolatos”.

Elbeszéli nekünk, hogy a szegény természetnek

„minduntalan rendbe kell szednie a tárgyi világot”, és emellett még nem egy ügyet kell elintéznie, „amely a természet részéről több szubtilitást követel meg, mint amennyit rendszerint elismernek”. De a természet nemcsak tudja, amiért teremti meg ezt és amazt, nemcsak szolgálói munkákat kell végeznie, nemcsak szubtilitása van — pedig már ez is egészen csinos tökéletesedés a szubjektív tudatos gondolkodásban —, hanem akarata is van; ugyanis azt a hozzáadást az ösztönökhöz, hogy mellesleg reális természeti feltételeket: táplálkozás, szaporodás stb., teljesítenek be, ezt a hozzáadást „nem szabad közvetlenül, hanem csak közvetve akartnak tekintenünk”.

Ezzel elérkeztünk egy tudatosan gondolkodó és cselekvő természethez, ott állunk tehát már azon a „hídon”, amely átvezet bennünket. Ugyan nem a statikaiból a dinamikaiba, hanem a panteizmusból a deizmusba. Csak nem fért bele Dühring úrnak mégis némi „természetfilozófiai félköltészet“?

Lehetetlen. Mindaz, amit valóságfilozófusunk a szerves természetről mondani tud, korlátozódik a küzdelemre ez ellen a természetfilozófiai félköltészet ellen, a „sarlatánság” ellen „a maga könnyelmű felszínességeivel és úgyszólván tudományos misztifikációival”, a darwinizmus „költőieskedő vonásai” ellen.

Darwinnak mindenekelőtt azt veti szemére, hogy a malthusi népesedési elméletet átviszi a gazdaságtanból a természettudományba, hogy az állattenyésztő képzeteinek foglya, hogy a létezésért folyó küzdelemmel tudománytalan félköltészetet űz, és hogy az egész darwinizmus, annak levonása után, amit Lamarcktól kölcsönzött, nem egyéb, mint egy adag az emberiesség ellen irányuló brutalitás.

Darwin a tudományos utazásaiból azt a nézetet hozta haza, hogy a növények és állatok fajai nem állandók, hanem változók. Arra, hogy ezt a gondolatot otthon tovább nyomon követhesse, nem kínálkozott számára jobb terület, mint az állat- és növénytenyésztésé. Anglia éppen ennek a klasszikus országa; más országok, például Németország teljesítményei távolról sem adhatnak mércét arra, amit e vonatkozásban Angliában elértek.

Amellett a legtöbb eredmény a legutóbbi száz évre esik, úgyhogy a tények megállapítása kevés nehézséget okoz. Darwin mármost azt találta, hogy ez a tenyésztés mesterséges úton, ugyanahhoz a fajhoz tartozó állatokon és növényeken olyan különbségeket idézett elő, melyek nagyobbak, mint amilyenek előfordulnak olyan fajoknál, amelyeket általánosan elismernek különbözőknek. Egyrészt tehát bizonyos fokig ki volt mutatva a fajok változékonysága, másrészt annak lehetősége, hogy különböző fajjellegzetességekkel bíró szervezeteknek közös őseik legyenek. Darwin mármost azt vizsgálta, vajon nincsenek-e a természetben olyan okok, melyeknek — a tenyésztő tudatos szándéka nélkül — mégis az idők során az élő szervezeteken hasonló változásokat kellett előidézniük, mint a mesterséges tenyésztésnek. Ezeket az okokat Darwin abban az aránytalanságban találta meg, amely a természettől létrehozott csírák roppant száma és a valóban éretté válni képes szervezetek csekély száma között fennáll. Minthogy azonban mármost minden csíra kifejlődésre törekszik, így szükségszerűen egy létezésért folyó küzdelem keletkezik, amely nem csupán mint közvetlen, testi harc vagy bekebelezés, hanem — még a növényeknél is — mint a térért és fényért folyó küzdelem is megmutatkozik. És szemmellátható, hogy ebben a harcban azoknak az egyedeknek van leginkább kilátásuk arra, hogy megérjenek és szaporodjanak, amelyeknek valamilyen, még oly jelentéktelen, de a létezésért folyó küzdelemben előnyös egyedi sajátságosságuk van. Ezeknek az egyedi sajátságosságoknak eszerint megvan az a tendenciájuk, hogy átöröklődjenek, és hogy ha ugyanazon faj több egyedénél előfordulnak, halmozódó öröklődés útján az egyszer felvett irányban fokozódjanak; míg az e sajátságosságokkal nem bíró egyedek a létezésért folyó küzdelemben könnyebben elpusztulnak és fokozatosan eltűnnek. Ilyen módon változik egy faj természetes kiválasztódás útján, a legalkalmasabbak fennmaradása útján.

E darwini elmélet ellen Dühring úr mármost azt mondja, hogy a létezésért folyó küzdelem elképzelésének eredetét, amint ezt maga Darwin beismerte, a nemzetgazdasági népesedési teoretikus, Malthus nézeteinek általánosításában kell keresni és ennélfogva meg van terhelve mindazokkal a hibákkal, melyek a népesedés-tumultusról szóló papos-malthusiánus szemléletek sajátjai.
Darwinnak azonban esze ágában sincs azt mondani, hogy a létezésért folyó küzdelem elképzelésének eredete Malthusnál keresendő. Csak azt mondja: az elmélete a létezésért folyó küzdelemről nem egyéb, mint Malthus elmélete, az egész állati és növényi világra alkalmazva.³

Bármennyire bakot lőtt is Darwin, amikor naivitásában a malthusi tant ilyen vaktában elfogadta, mégis mindenki első pillantásra látja, hogy nincs szükség malthusi pápaszemre ahhoz, hogy a létezésért folyó küzdelmet a természetben észrevegyük — az ellentmondást aközött, hogy milyen számtalan mennyiségben vannak azok a csírák, amelyeket a természet tékozlóan létrehoz, és milyen csekély számban azok, amelyek egyáltalában megérhetnek; egy olyan ellentmondást, amely csakugyan legnagyobbrészt egy létezésért folyó küzdelemben — mely hellyel-közzel szerfelett kegyetlen — oldódik meg. És ahogy a munkabér törvénye akkor is megtartotta érvényét, amikor a malthusiánus érvek, melyekre Ricardo azt támasztotta, régen letűntek, — a természetben a létezésért folyó küzdelem ugyancsak végbemehet bármilyen malthusiánus értelmezés nélkül is. Egyébként a szervezeteknek a természetben ugyancsak megvannak a maguk népesedési törvényei, melyeket mostanáig még jóformán nem is vizsgáltak, melyeknek megállapítása azonban a fajok fejlődésének elmélete szempontjából döntő fontosságú lesz. És ki adta meg ebben az irányban is a döntő lökést? Senki más, mint Darwin.

Dühring úr óvakodik attól, hogy a kérdés e pozitív oldalára kitérjen. Ehelyett újra meg újra előkerül a létezésért folyó küzdelem. Tudatnélküli növények és kedélyes növényevők között már eleve sem lehetne szó létezésért folyó küzdelemről:

„pontosan meghatározott értelemben mármost a létezésért folyó küzdelem a brutalitáson belül annyiban fordul elő, amennyiben a táplálkozás ragadozás és egymás felfalása útján történik”.

És miután a létezésért folyó küzdelem fogalmát e szűk határokra redukálta, szabad folyást engedhet e sajátmaga által a brutalitásra korlátozott fogalom brutalitása feletti teljes felháborodásának. Ez az erkölcsi felháborodás azonban csak magát Dühring urat találja, aki az egyedüli szerzője a létezésért folyó küzdelemnek ebben a korlátozottságban és ezért egyedül felelős is érte. Tehát nem Darwin az, aki „a vadállatok területén keresi minden természeti tevékenység törvényeit és megértését” — hiszen Darwin éppen az egész szerves természetet belefoglalta a küzdelembe —, hanem egy maga Dühring úr által fabrikált fantázia-mumus. A létezésért folyó küzdelem nevet egyébként szívesen kiszolgáltatjuk Dühring úr fennkölten morális haragjának. De hogy a dolog a növények között is létezik, azt bebizonyíthatja neki minden rét, minden gabonaföld, minden erdő, és nem a névről van szó, nem arról, hogy ezt „létezésért folyó küzdelemnek” nevezzük-e vagy „a létezési feltételek hiányának és mechanikus hatásoknak”, hanem arról, hogy miképpen hat ez a tény a fajok fennmaradására vagy megváltozására. Erre vonatkozólag Dühring úr önmagával makacsul egyenlő hallgatásba burkolózik. Egyelőre tehát alkalmasint meg kell maradnunk a természetes kiválasztódásnál.

De a darwinizmus „a maga átalakulásait és különbségeit a semmiből hozza létre”.

Igaz, hogy Darwin, amikor a természetes kiválasztódást tárgyalja, eltekint az okoktól, amelyek az egyes egyedekben a változásokat előidézték, s mindenekelőtt azt az utat és módot tárgyalja, ahogy az ilyen egyedi eltérések lassanként valamely fajnak, válfajnak vagy fajtának ismertetőjegyeivé válnak. Darwin számára mindenekelőtt nem annyira ezeknek a — mindmáig részben teljesen ismeretlen, részben csak teljes általánosságban megadható — okoknak a megtalálása fontos, mint inkább egy racionális formának a megtalálása, amelyben okozataik megszilárdulnak, tartós jelentésre tesznek szert. Hogy Darwin ennek során felfedezésének mértékén felüli hatókört tulajdonított, a fajváltozás kizárólagos emeltyűjévé tette meg és az ismétlődő egyedi változások okait általánossá válásuk formája kedvéért elhanyagolta, ez oly hiba, melyben a legtöbbekkel osztozik, akik valóságos előrehaladást tesznek. Azonfelül, ha Darwin az egyedi átalakulásait a semmiből hozza létre és ennek során kizárólag „a tenyésztő bölcsességét” alkalmazza, eszerint a tenyésztő a maga állat- és növényformáinak nem pusztán elképzelt, hanem valóságos átalakulásait ugyancsak a semmiből kell hogy létrehozza. Aki pedig a lökést megadta annak megvizsgálására, hogy tulajdonképpen miből is keletkeznek ezek az átalakulások és különbségek, az megintcsak senki más, mint Darwin.

Újabban — nevezetesen Haeckel tette ezt — a természetes kiválasztódás elképzelését kiszélesítették és a fajváltozást alkalmazkodás és őrőklődés kölcsönhatásának eredményeként fogják fel, amikor is az alkalmazkodást a folyamat változtató oldalaként, az öröklődést a folyamat megőrző oldalaként ábrázolják. Dühring úrnak ez is megintcsak nincs kedvére.

„A [...] természet által nyújtott vagy megvont életfeltételekhez való tulajdonképpeni alkalmazkodás oly ösztönzéseket és tevékenységeket előfeltételez, amelyek képzetek szerint határozódnak meg. Máskülönben az alkalmazkodás csak látszat és a nyomában ható okság nem emelkedik a fizikainak, kémiainak és növényfiziológiainak alacsony fokai fölé.”

Megint a név az, ami Dühring urat megbotránkoztatja. Bárhogyan jelölje is meg azonban a folyamatot: a kérdés itt az, hogy ilyen folyamatok előidéznek-e változásokat a szervezetek fajtáiban vagy sem? És Dühring úr megintcsak nem ad választ.

„Ha egy növény azt az utat követi növekedése közben, amelyen a legtöbb fényt kapja, akkor az inger e hatása nem más, mint fizikai erők és kémiai hatóanyagok kombinációja, s ha itt nem képletesen, hanem tulajdonképpeni értelemben alkalmazkodásról akarunk beszélni, akkor ennek spiritisztikus zűrzavart kell vinnie a fogalmakba.”

Ily szigorú másokkal szemben az az ember, aki egészen pontosan tudja, kinek a kedvéért csinálja a természet ezt vagy azt, aki a természet szubtilitásáról beszél, sőt az akaratáról! Spiritisztikus zűrzavar, csakugyan — de kinél, Haeckelnél avagy Dühring úrnál?

És nemcsak spiritisztikus, hanem logikai zűrzavar is. Láttuk, hogy Dühring úr erőnek erejével ragaszkodik ahhoz, hogy a célfogalmat a természetben érvényre juttassa:

„Az eszköz és cél vonatkozása semmiképp nem előfeltételez tudatos szándékot.”

Mi más azonban a tudatos szándék nélküli, képzetek közvetítése nélküli alkalmazkodás, ami ellen oly hévvel hadakozik, mint ilyen tudattalan céltevékenység?

Ha tehát a leveli békák és a lombevő rovarok zöldszínűek, a sivatagi állatok homoksárgák, a sarkvidéki állatok túlnyomó részben hófehérek, akkor e színeket biztos nem szándékosan vagy valamilyen képzetek szerint szerezték meg maguknak; ellenkezőleg, a színeket csakis fizikai erőkből és kémiai hatóanyagokból lehet megmagyarázni. És mégis tagadhatatlan, hogy ezek az állatok eme színek révén célszerűen alkalmazkodtak ahhoz a közeghez, amelyben élnek, mégpedig úgy, hogy ellenségeik számára ezáltal sokkal kevésbé láthatóvá váltak. Éppígy azok a szervek, amelyekkel bizonyos növények a rájuk telepedő rovarokat megfogják és elfogyasztják, alkalmazkodtak, s méghozzá célszerűen alkalmazkodtak ehhez a tevékenységhez. Ha mármost Dühring úr ragaszkodik ahhoz, hogy az alkalmazkodásnak képzetek által kell előidézettnek lennie, akkor csak más szavakkal fejezi ki azt, hogy a céltevékenységnek ugyancsak képzetek által közvetítettnek, tudatosnak, szándékosnak kell lennie. Miáltal, mint a valóságfilozófiában rendesen, megint elérkeztünk a céltevékeny teremtőhöz, Istenhez.

„Máskülönben az ilyen magyarázatot deizmusnak nevezték és nem sokat tartottak felőle” (mondja Dühring úr); „most azonban, úgy látszik, ebben a vonatkozásban is visszafelé fejlődtek.”

Az alkalmazkodásról áttérünk az öröklődésre. A darwinizmus, Dühring úr szerint, itt is teljesen tévúton jár. Darwin, mondja Dühring úr, azt állítja, hogy az egész szerves világ egy őslénytől származik, úgyszólván egyetlen lény ivadéka. Az egyfajtájú, leszármazási közvetítés nélküli természeti alkotások önálló egymás mellé rendelése Darwin számára, úgymond, egyáltalán nincs meg, és ezért visszafelé forduló szemléleteivel tüstént meg kell akadnia ott, ahol a nemzés vagy egyéb szaporodás fonala megszakad.

Az az állítás, hogy Darwin minden mostani szervezetet egy őslénytől származtat, hogy udvariasan fejezzük ki magunkat. Dühring úrnak „saját szabad teremtménye és imaginációja”. Darwin az „Origin of Species”-ben, VI. kiadás, az utolsó előtti oldalon kifejezetten megmondja, hogy „az összes lényeket nem külön teremtményeknek, hanem egynéhány lény egyenesvonalú leszármazottjainak”⁴ tekinti. Haeckel pedig még jelentősen tovább megy és feltételez „egy teljesen önálló törzset a növényvilág s egy másodikat az állatvilág számára”, és a kettő között „számos önálló protiszta-törzset, amelyek mindegyike amazoktól teljesen függetlenül egy külön archigon monera-formából fejlődött“⁵ („Schöpfungsgeschichte”, 397. old.). Ezt az őslényt Dühring úr csak azért találta ki, hogy az ős-zsidó Ádámmal párhuzamba állítva lehetőleg rossz hírbe keverje; amiközben vele — tudniillik Dühring úrral — az a baleset történt, hogy nem volt tudomása arról, hogy erről az ős-zsidóról Smith asszíriai felfedezései⁶ révén kiderült az ős-szemita volta, s hogy a Biblia egész teremtés- és özönvíztörténete az ópogány — a zsidóknak a babilóniaiakkal, kaldeusokkal és asszírokkal közös — vallási mondakörből származik.

Mindenesetre kemény, de vissza nem utasítható szemrehányás Darwinnal szemben, hogy tüstént megakad ott, ahol a leszármazás fonala megszakad. Ezt a szemrehányást sajnos egész természettudományunk megérdemli. Ahol megszakad a leszármazás fonala, ott „megakad”. Mostanáig még nem tudta annyira vinni, hogy szerves lényeket hozzon létre leszármazás nélkül; sőt még egyszerű protoplazmát vagy más fehérjetesteket sem tudott a kémiai elemekből előállítani. Az élet eredetéről tehát mindmáig csak annyit tud határozottsággal mondani, hogy kémiai úton kellett végbemennie. De talán a valóságfilozófiának van módja itt segíteni, mivelhogy önállóan egymás mellé rendelt természeti alkotásokkal rendelkezik, amelyek nincsenek egymás közt leszármazás által közvetítve. Hogyan keletkezhettek ezek? Ősnemzés útján? De mindmáig még az ősnemzés legvakmerőbb képviselői is csakis baktériumoknak, gombacsíráknak és egyéb igen őseredeti szervezeteknek ez úton való létrehozására tartottak igényt — rovarokéra, halakéra, madarakéra vagy emlősállatokéra nem. Ha mármost ezek az egyfajtájú természeti alkotások — hangsúlyozzuk: szervesek, csakis ezekről van itt szó — leszármazás útján nem függnek össze egymással, akkor őket vagy őseik mindegyikét ott, „ahol a leszármazás fonala megszakad”, külön teremtőaktusnak kellett világra hoznia. Tehát már megint a teremtőnél vagyunk és annál, amit deizmusnak neveznek.

Továbbá Dühring úr nagy felszínességnek nyilvánítja Darwin részéről, hogy „a tulajdonságok nemi kompozíciójának puszta aktusát e tulajdonságok keletkezésének alapvető elvévé tette”.

Ez megint a mi gyökeres filo- zófusunk szabad teremtménye és imaginációja. Ellenkezőleg, Darwin határozottan kijelenti: a természetes kiválogatódás kifejezés csak a variációk megőrzését foglalja magában, nem pedig létrehozásukat (63. old.). Darwin által sohasem mondott dolgoknak ez az újabb becsempészése azonban arra szolgál, hogy a következő dühringi mélyértelműséghez juttasson bennünket:

„Ha a nemzés belső szkematizmusában az önálló variáció valamely elvét felkutatták volna, akkor egészen racionális lett volna ez a gondolat; mert természetes gondolat, hogy az általános genezis elvét a nemi szaporodás elvével egy egységgé foglalják össze, és hogy az úgynevezett ősnemzést magasabb nézőpontból ne a reprodukció abszolút ellentétének, hanem éppen produkciónak tekintsék.”

És az az ember, aki ilyen zagyvalékot tudott összeírni, nem átallja, hogy Hegelnek szemére vesse a „zsargonját”!

De elég ebből a bosszús, ellentmondásos akadékoskodásból és nyűglődésből, amellyel Dühring úr kiönti mérgét ama kolosszális fellendülés felett, melyet a természettudomány a darwini elmélet adta lökésnek köszön. Sem Darwin, sem a természetkutatók közti követői nem gondolnak arra, hogy Lamarck nagy érdemeit bármiképpen is kisebbítsék; hiszen éppen ők voltak az elsők, akik Lamarckot megint pajzsra emelték. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Lamarck idejében a tudománynak még korántsem állt elegendő anyag a rendelkezésére, hogy a fajták eredetének kérdésére másként tudjon felelni, mint a jövőnek elébevágva, úgyszólván prófétai módon. A gyűjtő és az anatómiai növénytan és állattan területéről azóta felhalmozott óriási anyagon kívül azonban Lamarck óta két teljesen új tudomány keletkezett, amelyek itt döntő fontosságúak: a növényi és állati csírák fejlődésének vizsgálata (embriológia) és a földfelszín különböző rétegéiben megőrzött szerves maradványok vizsgálata (paleontológia). Sajátságos megegyezés van ugyanis a szerves csíráknak érett szervezetekké való fokozatos fejlődése és a föld történetében egymás után fellépő növények és állatok sorrendje között. És éppen ez a megegyezés az, ami a fejlődéselméletnek a legbiztosabb alapzatot adta. Maga a fejlődéselmélet azonban nagyon fiatal még, és ezért kétségtelen, hogy a további kutatás a fajtafejlődés lefolyására vonatkozó mai elképzeléseket, még a szigorúan darwinistákat is, nagyon jelentékenyen módosítani fogja.

Mi pozitív mondanivalója van mármost számunkra a szerves élet fejlődéséről a valóságfilozófiának?

„A [...] fajták változékonysága elfogadható előfeltevés.” Emellett azonban érvényben van „az egyfajtájú, leszármazási közvetítés nélküli természeti alkotások önálló egymás mellé rendelése” is. Úgy kellene vélni eszerint, hogy a nem-egyfajtájú természeti alkotások, azaz a változó fajták egymástól származnak le, az egyfajtájúak azonban nem. Ez azonban szintén nem egészen így áll, mert alighanem változó fajtáknál is „a leszármazás általi közvetítés, ellenkezőleg, csak egészen másodlagos aktusa a természetnek”.

Tehát mégis leszármazás, de „másodosztályú”. Örüljünk, hogy a leszármazást, miután Dühring úr kigyót-békát kiabált rá, a hátsóajtón végre mégiscsak megint beengedik. Éppígy jár a természetes kiválasztódás is, mert miután Dühring úr annyiszor kifejezte erkölcsi felháborodását a létezésért folyó küzdelemmel szemben, amelynek révén pedig a természetes kiválogatódás végbemegy, hirtelen ezt mondja:

„A képződmények mineműségének mélyebb alapja ilymódon az életfeltételekben és kozmikus viszonyokban keresendő, míg a Darwin által hangsúlyozott természetes kiválasztódás csak második vonalban jöhet szóba.”

Tehát mégis természetes kiválasztódás, habár másodosztályú; tehát a természetes kiválasztódással együtt létezésért folyó küzdelem is és ezzel együtt papos-malthusiánus népesedés-tumultus is! Ez minden, egyebekben Dühring úr Lamarckhoz utasít bennünket.

Végezetül óva int bennünket a metamorfózis és fejlődés szavakkal való visszaéléstől. A metamorfózis, mondja, homályos fogalom, a fejlődés fogalma pedig csak annyiban engedhető meg, amennyiben fejlődési törvények valóban kimutathatók. Mondjunk mindkettő helyett „kompozíciót”, s akkor minden rendben lesz. Megint a régi história: a dolgok maradnak, ahogy voltak, és Dühring úr teljesen meg van elégedve, hacsak megváltoztatjuk a neveket. Ha a csirkének a tojásbeli fejlődéséről beszélünk, zűrzavart idézünk elő, mert a fejlődési törvényeket csak hiányosan tudjuk kimutatni. Ha azonban kompozíciójáról beszélünk, minden világossá válik. Ezentúl tehát nem azt mondjuk majd: ez a gyerek pompásan fejlődik, hanem: kitűnően komponálódik, s szerencsét kívánhatunk Dühring úrnak ahhoz, hogy nemcsak nemes önbecsülését tekintve foglal méltán helyet a Nibelungok gyűrűje megalkotójának oldalán, hanem abbeli tulajdonságában is, hogy a jövő komponistája.⁷

¹ 1885-ben, a második kiadás előkészítése során Engels úgy tervezte, hogy ehhez a részhez egy jegyzetet fűz; ennek vázlatát („A »mechanikai« természetfelfogásról”) később a „Természet dialektikája” anyagai közé helyezte
²V. ö. Hegel: „Phänomenologie”, V. A. a., „Logik”, III. könyv II. szakasz III. fej., III. szakasz I. fej., és „Enzyklopädie”, 58. §
³Darwin: „Origin of Species” [A fajok eredete], Bevezetés. — Engels az 1872-ben megjelent VI. kiadást használta (ez a végső alakja a műnek; első kiadása megjelent 1859-ben).
⁴Uo., 428. old.
⁵Protiszták vagy régiesen véglények (Protisten [prótisztosz = legelső, legkezdeti]) — Haeckel osztályozásában egy terjedelmes csoportja legegyszerűbb szervezeteknek, amelyek egysejtűek, ill. sejttelenek és a soksejtű szervezetek két birodalma (a növény- és az állatvilág) mellett a szerves természetnek egy külön harmadik birodalmát alkotják.
Monerák (Moneren [monérész = egyszerű]) — Haeckel hipotézise szerint „tökéletesen homogén, struktúranélküli, formanélküli fehérjecsomócskák”, melyek „minden szerves élet ősforrásai”; ezek már elvégeznek minden alapvető életfunkciót: táplálkozást, mozgást, ingerekre reagálást, szaporodást. Haeckel megkülönböztetett eredeti, immár kihalt monerákat (archigon monerák), melyek ősnemzés útján keletkeztek „az őstengerből tisztán fizikai és kémiai feltételek összeműködése révén”, valamint ma élő monerákat. Az előbbieknek sejtté továbbfejlődéséből vezette le Haeckel a szerves természet mindhárom birodalmát; az utóbbiakat a protiszták közé sorolta mint azok első, legegyszerűbb osztályát, mely különböző fajtákra tagolódik: Protamoeba primitiva, Protomyxa aurantiaca, Bathybius Haeckelii.
E kategóriákat Haeckel 1866-ban vezette be a „Generelle Morphologie”-ban; a tudományban nem honosodtak meg. A Haeckel-féle protiszta-birodalom lényeit ma növényekként vagy állatokként osztályozzák. A monerák létezése nem igazolódott. A feltételezésük alapjául szolgáló felfogás: a sejt-szervezetek sejtelőtti képződményekből való fejlődése és ezeknek állatokká és növényekké differenciálódása azonban általánosan elfogadott.
⁶G. Smith fedezte fel 1872-ben a vízözönről és a világ teremtéséről szóló ékírásokat, amelyek feltárták a bibliai mítoszok kapcsolatát az asszír hagyománnyal; v. ö. G. Smith: „Assyrian Discoveries”, London 1875; „Cuneiform Inscriptions of Western Asia”, 1876.
⁷Nibelung-gyűrű (Nibelungenring) — Richard Wagner operaciklusa; négy germán-mitológiai zenedrámájának („Rheingold” (A rajna kincse), „Walküre” (Valkűrök), „Siegfried”, „Götterdämmerung” (Az istenek alkonya) összefoglaló neve. 1876 augusztusában a „Nibelungenring” előadásával nyíltak meg a bayreuthi Ünnepi Játékok. (A Nibelungok a germán monda alakjai, eredetileg Niflung királynak, a „homály fiának” leszármazottai.)
A „jövő komponistája” a Wagner által forgalomba hozott „jövő zenéje”-elképzelésekre utal; v. ö. Wagner „Das Kunstwerk der Zukunft”-ját (1850) és Fr. Villot-hoz írt (1861-ben külön megjelentetett) levelét: „Zukunftsmusik. An einen französischen Freund”.
Richard Wagner zenei érzéke mellett magas, nagyképűségbe torkolló önbecsüléséről is hírhedt volt.

Következő rész: VIII. Természetfilozófia. Szerves világ (Befejezés).

Tartalomjegyzék