Alkalmat ennek a könyvnek a megírására Kautsky ugyanilyen című ködös förmedvénye adott.1 Ez a könyv a Gyenyikin és Jugyenics elleni legelkeseredettebb harcok idején kezdett íródni és sokszor kellett a munkát, a front eseményei miatt, félbeszakítanom. Azokban a nehéz napokban, mikor az első fejezetek készültek, Szovjetoroszország egész figyelme a tisztán katonai feladatok felé irányult. Mindenekelőtt a szocialista gazdasági működés puszta lehetőségét kellett megvédeni. Ipari munkálatokkal csak abban a mértékben foglalkozhattunk, amennyi a frontok kielégítésére szükséges volt. Kautsky gazdasági rágalmait kénytelenek voltunk főként politikai rágalmaival leálcázni. Kautsky hajmeresztő állításait, hogy az orosz munkás munkafegyelemre és gazdasági önmegtartóztatásra képtelen, e mű megkezdésekor — csaknem egy esztendővel ezelőtt — csupán az orosz munkásnak a polgárháború frontján tanúsított nagy fegyelmével és hősiességével tudtuk megcáfolni. A kispolgári rágalmak megcáfolására ez is több volt az elégnél. De most, néhány hónap múltán, olyan tények és érvek felé fordulhatunk, amik közvetlenül Szovjetoroszország gazdasági életéből vannak merítve.
Mihelyt a katonai nyomás enyült — Kolcsak és Jugyenics letörése, Gyenyikin döntő vereségei, az észtekkel való béke, a litvánokkal és lengyelekkel való tárgyalások megkezdése után — az egész országban gazdasági fordulat állt be. A figyelem és az energia gyors és koncentrált átvitele a korábbi feladatokról másikakra, melyek az előbbiektől egészen eltértek, de éppoly áldozatkészséget követeltek: megcáfolhatatlan bizonyítéka a szovjeturalom életképességének. Minden politikai megpróbáltatás, testi szenvedés és rémség ellenére is a dolgozó tömegek végtelenül távol állanak a politikai feloszlástól, az erkölcsi süllyedéstől vagy közönytől. Éppen a szovjeturalom által, amely ugyan egyfelől nagy terheket ró rájuk, másfelől azonban életüknek értelmet és nemes célt tudott adni, megőrzik nagy erkölcsi rugalmasságukat, s azt a történelemben példátlan képességüket, hogy figyelmüket és akaratukat általános feladatokra tudják összpontosítani. Jelenleg minden iparágban egységes harc folyik szigorú munkafegyelemért, a munka termelékenységének fokozásáért. Egyik gyár a másik után határozza el közgyűlésén, hogy önként meghosszabbítja munkanapját. Pétervár és Moszkva járnak a jó példával elöl és a vidék Pétervár után igazodik. A kommunista szombatok és vasárnapok, amik önkéntes és ingyenmunkát jelentenek, a pihenésre szánt órákban mindjobban elterjednek, s százezreket és százezreket vonnak bele körükbe. A kommunista szombatokon és vasárnapokon végzett munka hathatósága és termékenysége, a szakemberek és a statisztika számadatai szerint bámulatos eredményeket produkál.
A munkára való önkéntes mozgósítások a pártban és az ifjúmunkásszervezetekben éppolyan lelkesen történnek, mint megelőzően a harcra való mozgósítások. Az önkéntes munka kiegészíti és átfűti a munkakötelezettséget. A munkakötelezettség bizottságai, amik csak nemrégen alakultak, az egész országot behálózzák már. A népesség bevonása tömegmunkákba (hókaparás, vasútisínjavítás, favágás és szállítás, egyszerű parasztmunkák, talaj- és turfafelásás) egyre szélesebb és tervszerűbb jelleget nyernek. Ha a munkalendület hiányoznék, lehetetlen volna mindig újabb csapattesteket a munkára kivezényelni.
Igaz, hogy a kimerülés, a munka, az éhség súlyos gazdasági züllésében élünk. Ez azonban nem bizonyíték a szovjeturalom ellen. Az átmeneti időket mindig ezek a tragikus vonások jellemezték. Minden osztálytársadalom (a rabszolgaság, a feudális, a kapitalista társadalom), miután kimerült már: nem csak úgy egyszerűen eltűnik, hanem megfeszített erejű belső küzdelem söpri félre. A küzdőkre gyakran több nélkülözés és szenvedés hárul, mint amennyi ellen fellázadtak.
A feudális gazdálkodásról a polgárira való átmenet — amelynek hatalmas haladójellege volt — a gyötrelmek borzalmas története. Ha bármennyit szenvedtek is a jobbágyok a feudalizmusban, ha bármily nehéz volt is a proletárság sorsa a kapitalizmus igájában, soha a dolgozók kínjai olyan fokot el nem értek, mint abban az időszakban, amikor a régi feudális rendszert erőszakkal megtörték s az új uralomnak helyet csináltak. A tizennyolcadik század francia forradalma, mely hatalmas lendületét a meggyötört tömegek tódulásának köszönheti, bizonyos időre mélyebbé és élesebbé tette a tömegek szenvedését.
Palotaforradalmak, melyek csak személyváltozást hoznak létre az uralom ellen, rövid idő alatt elintéződhetnek, csaknem anélkül hogy az ország gazdasági életében tükröződnének. Másként van ez azoknál a forradalmaknál, amik a dolgozók millióit vonják örvényükbe. Akárminő formája van valamilyen társadalomnak: minden társadalmi forma a munkára épül. Azáltal, hogy a forradalom a néptömegeket elvonja a munkától, hosszabb időre harcba veti őket, s ennek következtében a termelési vonatkozásokat megzavarja, a gazdasági életet sújtja, s olyan gazdasági helyzetbe szorítja le, amilyen a társadalmi formának a legelején volt. Minél mélyebb a társadalmi átalakulás, minél nagyobb tömeget érint, minél tovább tart, annál jobban tönkreteszi a termelőszerkezetet, annál jobban elpusztítja a készleteket. Ebből következik az, ami bizonyításra sem szorul, hogy a polgárháború árt a gazdaságnak. De aki ezt a szovjeturalom rovására írja, az ugyanúgy cselekszik, mint aki egy most született gyermeket felelősségre von szülőanyja vajúdó fájdalmai miatt. A feladat éppen az, hogy a polgárháborút megrövidítsük. De ezt csak a cselekvés határozottságával érhetjük el. S Kautsky egész könyve éppen a forradalmi elszántság ellen fordul.
Kautsky könyvének megjelenése óta nem csak Oroszországban, hanem az egész világon s különösen Európában a legnagyobb események játszódtak le, vagy olyan folyamatok, amik a kautskyanizmus utolsó pilléreit ássák alá, lényegesen továbbfejlődtek.
Németországban a polgárháború mind elkeseredettebb jelleget öltött. A munkásosztály régi pártjainak és szakszervezeti demokráciájának külső szervezett hatalma nemcsak nem teremtette meg a szocializmusra való átmenet békésebb és emberibb feltételeit — pedig Kautsky mostani elméletéből ez következnék — hanem, éppen ellenkezőleg, egyik fő oka lett annak, hogy a küzdelem hosszadalmas s növekvő elkeseredettségű lett. Minél maradibb lett a német szociáldemokrácia, annál több erőt, vért, életet kell pazarolnia a proletárságnak, melyet elárult, a polgári társadalom bástyái ellen egymást követő rohamokban, hogy magának a harcnak folyamán valóban forradalmi szervezetre tegyen szert, mely a végleges győzelemre vezeti. A német tábornokok összeesküvése, rövid életű puccsa s a rá következő véres események ismét azt bizonyították, milyen siralmas és semmis komédia az úgynevezett demokrácia, az imperializmus összeomlásának és a polgáborúnak adott körülményei között. A demokrácia, mely túlélte önmagát, egyetlen kérdést el nem dönt, egyetlen ellentétet nem enyhít, egyetlen sebet nem hegeszt, sem jobb, sem baloldali felkeléseket meg nem akadályoz — erőtlen, jelentéktelen, hazug s csak arra szolgál, hogy a nép elmaradt rétegeit, különösen a kispolgárságot zavarossá tegye.
Az a remény, amit Kautsky a könyve végén fejez ki, hogy tudniillik a nyugati országok, a „régi demokráciák“, Anglia és Franciaország, amiket még győzelem is koronáz, megmutatják nekünk a szocializmus egészséges, rendes, békességes, telivér Kautksy-féle fejlődésének képét, ez a remény: egyike a legértelmetlenebb képzelgéseknek. A győzelmes Franciaország úgynevezett köztársasági demokráciája a legreakciósabb, legvéresebb, legromlottabb kormányzat, ami csak valaha is a föld hátán kormánykodott. Belső politikája, épp úgy, mint a külső, félelemre, kapzsiságra, erőszakra épül. Másrészt pedig a francia proletárság, amelyet jobban becsaptak, mint a világ bármelyik osztályát, mindjobban áttér az egyenes akcióra. A kicsinyes elnyomások, amikkel a köztársaság kormánya a francia munkásszövetséget elhalmozta, azt bizonyítják, hogy még a szindikalista kautskyanizmus is, azaz még a szemforgató alku-szocializmus is, képtelen rá, hogy a polgári demokrácia keretében törvényes helyet kapjon. A tömegek forradalmasodása, a vagyonosok elkeseredése, a közbülső csoportok összeomlása — három párhuzamos folyamat, amik az elkeseredett polgárháború közelségét szükségessé teszik és hirdetik — gyors ütemben valósulnak meg a szemünk láttára, az utóbbi hónapok francia történetében.
Angliában az események, melyek külsőleg más formát mutatnak, ugyanezen a főúton járnak. S ebben az országban, melynek uralkodó osztálya most jobban nyomja el és rabolja ki az egész világot, mint valaha, ebben az országban a demokrata formulák, még mint a parlamenti bűvészkedés eszközei is, elvesztették jelentőségüket. Lloyd George, aki ezen a téren a legjobb szakember, nem a demokráciához, hanem a konzervatív és liberális vagyonosok tömegéhez fordul a munkásosztály ellen. Lloyd George érveiben nyoma sincs a „marxista“ Kautsky demokratikus bizonytalanságainak. Lloyd George az osztályvalóságok alapján áll, épp ezért a polgárháború nyelvét beszéli. Az angol munkásosztály, a maga sajátságos gyakorlatiságával, küzdelmének ahhoz a fejezetéhez közeledik, amely mellett a chartizmus harcának legszebb napjai el fognak halványulni, ahogy a Párizsi Kommün el fog halványulni a francia proletariátus közeli felkelése mellett. Éppen azért, mert az utóbbi hónapok történelmi eseményei durva erővel fejlesztik forradalmi logikájukat, azt kérdi magától e könyv szerzője: Szükséges-e még ennek a könyvnek a kinyomtatása? Szükséges-e még Kautsky elméleti megcáfolása? Van-e elméleti szükség a forradalmi terror jogosultságának bebizonyítására?
Sajnos: van. Az ideológia a szocialista mozgalomban, természete szerint, óriási szerepet játszik. Még a tapasztalati Angliában is elérkezett az az időpont, amelyben a munkásosztály hiányát kell, hogy érezze a tapasztalatok és feladatok elméleti általánosításának. Azonban a lélektanban, még a proletárlélektanban is benne van a konzervativizmus rettentő renyhesége; s annál inkább benne van, mert az adott esetben a II. Internacionálé pártjainak ideológiájáról van szó, azokéról, melyek a proletárságot ébresztették s nemrégiben még oly hatalmasok voltak. A hivatalos szociálpatriotizmus összeomlása után (Scheidemann, Viktor Adler, Renaudel, Vandervelde, Henderson, Plehanov és mások) a nemzetközi kautskyanizmus (a német függetlenek jobboldala, Friedrich Adler, Longuet, az olaszok nagy része, Huysmans, az angol „függetlenek“, a Martov-csoport és mások) a leglényegesebb tényező, amelyre a kapitalista társadalom egyensúlya támaszkodik. Azt lehet mondani, hogy az egész civilizált világ dolgozó tömegeinek akarata, melyet az események menete közvetlenül ösztökél, jelenleg sokkal forradalmibb, mint öntudata, melyre még a parlamentarizmus és alku-szocializmus balítéletei nehezednek. A munkásosztály diktatúrájáért való harc e pillanatban kemény harcot jelent a munkásosztályon belül, a kautskyanizmus ellen. Az alku-szocializmus hazugságait és balítéleteit, amik a levegőt mérgezik, félre kell vetni. Ez a könyv hadd szolgálja a megbékélhetetlen harcot a világ gyáva, felemás, képmutató kautskyanizmusával szemben.
Utóirat: Most (1920 májusában) Szovjetoroszország felett ismét felhők terhesednek. A polgári Lengyelország, Ukrajna megtámadásával, a világimperializmus új támadását kezdte Szovjetoroszország ellen. A forradalmat fenyegető legnagyobb veszélyek s a szörnyű áldozatok, amiket a háború a dolgozó tömegekre tetéz, az orosz kautskyánusokat ismét a szovjethatalommal szemben való nyílt ellenállás útjára taszítják, vagyis oda, hogy a szocialista Oroszország fojtogatóit tényleg támogatják. Sorsa már a kautskyánusoknak, hogy segíteni akarnak a proletárforradalmon, mikor jól megy neki és minden lehetséges akadályt elébe dobnak, mikor különösképpen segítségre volna szüksége. Kautsky már ismételten megjósolta bukásunkat, amely a legjobb bizonyítéka lett volna annak, hogy neki, Kautskynak, elméletileg igaza van. Olyan mélyre süllyedt Marxnak ez az „örököse“, hogy egyetlen komoly politikai programja a proletárdiktatúra összeomlására való spekuláció.
A jóslat ez alkalommal is csütörtököt fog mondani. Ha a Vörös Hadsereg, melyet kommunista munkások vezetnek, összezúzza a polgári Lengyelországot, ez újabb megnyilatkozása lesz a proletárdiktatúra hatalmának és éppen ezzel fog döntő ütést mérni a kispolgári kétkedésre, a kautskyanizmusra, a munkásmozgalomban. A külső formák, jelszavak és színek őrjöngő zűrzavara ellenére is a jelen kor története rendkívül megegyszerűsítette folyamatának alap-tartalmát, mely, szemmelláthatóan az imperializmusnak a kommunizmussal való tusája. Pilsudski nemcsak az ukrajnai és fehéroroszországi mágnások birtokaiért, nemcsak a kapitalista vagyonért és a katolikus egyházért, hanem a parlamenti demokráciáért, a demokrata szocializmusért, a II. Internacionáléért is harcol, Kautskynak azért a jogáért is, hogy a burzsoázia kritikai élősdije maradhasson. Mi a Kommunista Internacionáléért harcolunk és a proletárság nemzetközi forradalmáért. A tét mindkét oldalon magas. A küzdelem makacs és nehéz lesz. Mi a győzelmet reméljük, mert minden történelmi jogunk megvan rá.
Moszkva, 1920. május 29.
L. Trockij
1
Terrorizmus és kommunizmus. Adalék a forradalom természetrajzához. Írta: Karl Kautsky. Berlin, 1919.