Író: Lev Trockij, 1926. január 9.
Forrás: Isaac Deutscher: Trockijtól, Trockijról (BME gépészkari KISZ, 1988).
Fordítás: Tölgyesy Imre ("L.Trotsky: The Challenge of the Left Opposition (1926-27) Pathfinder, N.Y." alapján).
HTML: P.G.
Kedves Nyikolaj Ivanovics!
Hálás vagyok a leveléért, mivel lehetővé teszi, hogy hosszú szünet után véleményt cseréljünk a párt legsürgetőbb kérdéseiről. És mivel a sors és a kongresszus akarata szerint ugyanabban a Politikai Bizottságban vagyunk, egy becsületes próbálkozás, hogy elvtársi módon tisztázzuk a dolgokat, semmi esetre sem okozhat bajt.
Kamenyev szemrehányást tett Önnek (közvetlenül a XIV. kongresszus után), hogy Ön korábban ellene volt a szélsőséges adminisztratív intézkedéseknek az "Ellenzékkel" szemben (az 1923-24-es Baloldali Ellenzékről van szó), de most a legradikálisabb lépéseket is rámogatja Leningráddal szembern. Akkori véleményem, aminek hangot is adtam a következő volt: "Megérezte a dolog ízét!" Ebből a megjegyzésemből kiindulva Ön azt írja: "Ön azt gondolja, hogy 'megéreztem a dolog ízét', de én ettől az íztől egész testemben reszketek." Véletlen megjegyzésemmel azonban egyáltalán nem azt akartam állítani, hogy Ön örömét leli az apparátus részéről megnyilvánuló szélsőségesen elnyomó intézkedésekben. Inkább az a véleményemet tükrözte, hogy Ön már alkalmazkodott az ilyen intézkedésekhez, hozzájuk szokott, és már észre sem veszi, hogy ezek milyen hatással és következményekkel járnak az apparátus domináló körein kívül.
Megvádol, hogy a "demokráciáról vallott formális nézeteimtől vezérelve" nem akarom látni a dolgok valódi állását. A következőket írja: 1) A leningrádi apparátus velejéig megcsontosodott; a legfelső réteg egy monolit egységgé olvadt össze; nyolc éven át vannak már a hatalomban, változás nélkül - már a magánéletükben is összefonódtak. 2) A vezetés második szintjén lévőket felülről szemelték ki; lehetetlen megingatni őket a véleményükben, ami tele van utópiával és szűklátókörűek. 3) A fő témájuk pedig amire játszanak, hogy az ipari munkások gazdasági privilégiumait el akarják venni (a hiteleket, a gyárakat, stb.); mindez "lelkiismeretlen demagógia." Ebből Ön arra következtet, hogy "meg kell nyerni az embereket alulról, miközben felülről meg kell törni a vezetők ellenállását."
Semmiképpen sem célom, hogy vitatkozzam Önnel és emlékeztessem a múltra. Értelmetlen dolog lenne. De hogy a probléma lényegét meg tudjuk ítélni, kénytelen vagyok mégis azt mondani, hogy Ön egy olyan megfogalmazását adta a kérdésnek, ami a legélesebben és legnyilvánvalóbban szembeállítja a pártapparátust az egyszerű tagsággal. Az Ön konstrukciója a következő: Van egy szorosan összefonódott réteg, vagy ahogyan Ön mondta, egy "velejéig megcsontosodott" csoport a csúcson; aztán egy második szint, a csúcs által kiszemelt vezetőkkel; aztán ott vannak a saját apparátusuk demagógiája által megtévesztett és korrumpált egyszerű párttagok, utánuk pedig a pártonkívüli munkásság. Természetesen - egy személyes természetű írásban Ön erősebb kifejezéseket használhat, mint egy újságcikkben. De ha még ezt be is tudjuk, az eredmény egy tökéletesen elszomorító kép. A párt minden gondolkodó tagja azon fog tünődni: Ha nem keletkezett volna konfliktus Zinovjev és a Központi Bizottség többsége között, akkor a leningrádi legfelső garnitúra akár 9-10 évig vagy akár tovább is fenntarthatta volna azt a rendszert, amelyet az elmúlt 8 évben alakított ki?
A "dolgok valódi állása" egyáltalán nem olyan, mint ahogyan Ön látja. Valójában a következőkről van szó. A leningrádi állapotok megengedhetetlen voltára csak azért derült fény, mert konfliktus robbant ki a leningrádi és a moszkvai felsõ garnitúra között, és természetesen nem azért, mert a leningrádi párttagság panaszt emelt vagy elégedetlenkedett volna. Lehetséges lenne, hogy ez elkerülte az Ön figyelmét? Ha Leningrádban, vagyis a legkulturáltabb proletár központban egy "megcsontosodott" klikk uralkodik, olyanok "akik a magánéletben is összefonódtak", és mögöttük e klikk által kiválasztott vezetők második vonala áll, hogyan lehetséges az, hogy a pártszervezetek mindezt nem vették észre? Nincsenek a leningrádi pádtszervezetben energikus, becsületes, elszánt párttagok, akik felemelnék a hangjukat, akik megpróbálnák megnyerni maguknak a többséget még akkor is, ha tiltakozásukat a Központi Bizottság figyelmen kívül hagyná? Végülis mi nem Csitáról és nem Herszonról beszélünk (bár ott is elvárhatnánk, hogy a bolsevik pártszervezetek ne tűrjék éveken át a felső vezetőréteg barbarizmusát). Mi Leningrádról beszélünk, ahol minden kétséget kizáróan pártunk legproletárabb és legfelkészültebb élcsapata összpontosul. Valóban nem látja, hogy éppen ez, és nem más, ami "a dolgok valódi állását" jellemzi? És most, ha Ön egy kicsit végiggondolja a dolgok valódi állását, mint ahogyan meg kell tennie, akkor a következőkre jut: Leningrád nem egy elszigetelten álló világ. Leningrádban legfeljebb élesebben és erőteljesebben mutatkoznak meg azok a negatív vonások, amelyek tipikusak pártunk egészére. Ez valóban nem világos Onnek?
Önnek ugy tűnik, hogy "a demokráciáról vallott formális nézeteimtől vezérelve" nem látom a realitásokat Leningrádban. Ön téved. Én sosem nyilvánítottam a demokráciát "szentnek", mint egyik régebbi barátom tette (t.i. Buharin).
Ön talán emlékezni fog arra, hogy két évvel ezelőtt amikor a Politikai Bizottság a lakásomon ülésezett azt mondtam, hogy Leningrádban a pártszervezet tagságára szorosabb szájkosarat tettek, mint bárhol másütt. Ezt a kifejezést - bevallom igen erőset - egy bizalmas körben alkalmaztam, mint ahogyan Ön a hozzám intézett levelében a "lelkiismeretlen demagógia" kifejezést alkalmazta.
Bizonyos azonban, hogy ez nem volt akadálya annak, hogy észrevételemet miszerint a leningrádi apparátus szájkosarat rakott a párttagság tömegeire - széles körben ne tegyék ismertté a sajtóban és a gyüléseken. (Ez azonban más kérdés és remélem, nem precedens a jövőre nézve.) De ez nem azt jelenti, hogy én ténylegesen láttam a dolgok valódi állását? Mi több, néhány elvtárstól eltérően már másfél, két sőt három évvel ezelőtt is láttam. Ebben az időben ugyanazon az ülésen azt az észrevételt tettem, hogy Leningrádban minden tökéletesen megy (100 százalékosan), öt perccel azelőttig, hogy a dolgok kezdenek rosszul menni. Ez csak egy szuper-apparátus irányította rendszerben lehetséges. Miért mondja hát, hogy én nem látom a "dolgok valódi állását"? Igaz, én nem gondoltam azt, hogy Leningrád egy áthatolhatatlan fallal lenne elválasztva az ország többi részétől. A "beget Leningrád" és az "egészséges vidék" elmélete, amely Kerenszkij alatt nagy becsben volt, sosem volt az én elméletem. Én azt mondtam, és most is azt mondom, hogy az apparátus bürokratikus vonásai, amelyek a párt egészére jellemzőek, a leningrádi pártszervezetben nyerték el legszélsőségesebb kifejezési formájukat. Hozzá kell azonban tennem, hogy ezalatt a két és fél év alatt (azaz 1923 ősze óta) az apparátus bürokratikus vonásai már nem csak Leningrádban öltöttek extrém formákat, hanem az egész pártban.
Gondolja csak végig egy pillanatra a következő tényt: Moszkva és Leningrád, a két proletár központ egyidejűleg, sőt mi több egyhangúlag (gondolja csak meg: egyhangúlag!) elfogad a pártkonferencián két határozatot, amelyek egymással tökéletesen szemben állnak. Es gondolja csak végig azt, hogy a hivatalos pártálláspont, amelyet a sajtó képvisel, még csak meg sem említi ezt a valóban sokkoló hatású tényt.
Hogyan lehetséges ez? Miféle társadalmi folyamatok huzódnak meg mögötte? Elképzelhető, hogy Lenin pártjában, amikor a tendenciáknak egy ilyen komoly ütközése tapasztalható, még csak próbálkozás sincs arra, hogy maghatározzák ezek társadalmi, azaz osztálytermészetét? Én nem arról beszélek, hogy milyen a "hangulata" Szokolnyikovnak, Kamenyevnek vagy Zinovjevnek, hanem arról a tényről, hogy a két proletár központ, amelyek nélkül nem lenne Szovjetunió, hirtelen "egyhangúlag" szembe kerül egymással. Hogyan? Miért? Milyen módon? Melyek azok a sajátos (?) társadalmi (?!) viszonyok Leningrádban és Moszkvában, amelyek lehetővé teszik az ilyen drasztikus "egyhangú", végletesen polarizált szembenállást? Senki sem vizsgálja, senki sem gondolkozik el rajta. Mi a magyarázat? Egyszerűen az, amit csendben magában mindenki elismer: Moszkva és Leningrád 100%-os szembenállása az apparátus műve. Ez Nyikolaj Ivanovics a dolgok valódi állása. És ami engem illet, ezt a legnagyobb mértékben nyugtalanítónak tartom. Próbálja kérem ezt megérteni!!
Arra céloz, hogy a leningrádi felső vezetés összeolvadt "a magánéletben (a hétköznapokban)" és úgy gondolja, hogy a "formalizmusom" miatt ezt nem veszem észre. Néhány nappal ezelőtt egyik elvtársam teljesen véletlenül emlékeztetett egy több, mint két évvel ezelőtti beszélgetésünkre. Akkor nagyjából a következő gondolatmenetet ajánlottam megfontolásra. Adva van a végletesen apparátus-centrikus leningrádi rendszer, advan van az apparátus arroganciája és az uralkodó klikk. Elkerülhetetlen, hogy a szervezet felső irányító rétegében ne jöjjön létre a "kölcsönös védelem" sajátos rendszere, ami szükségszerűen rendkivül negativ következményeket von maga után a párt- és az államapparátus kevésbé stabil elemeinek nézeteiben és erkölcseiben. Így pl. rendkívül veszélyesnek tartottam azt a "biztosítást", amelyet a katonai, a gazdasági és más vezetők a pártapparátustól kaptak a pozíciójukhoz. Azzal, hogy "hűségesek" a kerületi (területi stb.) pártbizottságok titkárához, jogot kapnak ahhoz, hogy hivatalos tevékenységük keretein belül megsértsenek utasításokat, rendelkezéseket, törvényeket, amelyeket országos szinten adtak ki. A "hétköznapi élet" közegében abszolút magabiztossággal viselkednek, ami azt tükrözi, hogy semmiféle "hiányosságért" ezen a közegen belül nem vonhatók felelősségre mindaddig, amíg hűségesek maradnak a kerületi (területi stb.) pártbizottság titkárához. Mi több. Nincs kétségük aziránt, hogy bárki, akár morális alapon, akár tevékenységüket vizsgálva szembe mer velük szállni, azonnal "ellenzékinek" minősül, ennek minden következményével együtt. Ezért Ön rendkivüli módon téved, ha azt hiszi, hogy "a demokráciára vonatkozó formális nézeteimből fakadóan" a realitások elkerülték a figyelmemet, különösen pedig a "hétköznapi élet" tényei. Csak ahhoz, hogy észrevegyem ezeket a realitásokat, és azokat a veszélyes tendenciákat, amelyek ezek elhatalmasodása rejt, nekem nem volt szükségem arra, hogy megvárjam, amíg a Központi Bizottság többsége és Zinovjev között konfliktus robban ki.
De Leningrád még a "hétköznapi élet" vonatkozásában sem áll egyedül. A múlt évben foglalkoztunk együtt a csitai és a herszoni ügyekkel. Természetesen Ön és én is megértettük, hogy az ott tapasztalt förtelmek - éppen a túlzásaik miatt - kivételek. De ezek a kivételek rendszeresek. Megtörténhettek volna a csitai dolgok, ha nem alakul ki a felső vezetésen belül egy zárt, kölcsönös védelmi rendszer, amelynek alapját a párttagság befolyásától való teljes függetlenség képezte? Olvasta a Schlichter vezette bizottság jelentését a herszoni ügyről? A dokumentum rendkívül tanulságos. Nem csak azért, mert jellemez néhány személyt, hanem mert tükrözi a pártélet egészének néhány vonását is. Arra a kérdésre, hogy "miért hallgattak kb. három éven át a helyi kommunisták, akik ismerték a helyi vezetők visszaéléseit és büneit?" Schlichter a következő választ kapta: "Próbáljon csak beszélni! Elveszti az állását, vidékre küldik, stb. stb." Természetesen emlékezetből idézek, de ez volt a lényeg. Es Schlichter ennek kapcsán felkiált: "Mi?! Eddig csak az Ellenzék tagjai panaszkodtak, hogy ilyen vagy olyan véleményük miatt állítólag (?) eltávolították őket, vidékre küldték őket, stb. stb. Most meg a párttagoktól halljuk, hogy nem tiltakoznak a vezető elvtársak törvénybe ütköző dolgai ellen, mert félnek, hogy kiruúgják, vidékre küldik őket, kizárják a pártból, stb. stb." Ismét csak el emlékezetből idéztem.
Meg kell mondanom őszintén, hogy Schlichter patetikus felkiáltása (ami nem egy nyilvános gyűlésen hangzott el, hanem a KB részére készült jelentésben látható) nem lepett meg kevésbé, mint azok a tények, amelyeket herszonban tapasztaltak. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az apparátus terror-rendszere nem tud megállni az u.n. ideológiai elhajlásoknál, hanem átterjed a szervezet egészének az életére és tevékenységére. Ha az egyszerű párttagok félnek attól, hogy olyan véleményt mondjanak, ami a legkisebb mértékben is eltér vagy úgy tűnik, hogy eltér a hivatali, a kerületi, a területi, a városi vagy megyei, stb. titkár véleményétől, ugyanezek a kommunisták még inkább meg lesznek rettenve attól, hogy felemeljék a hangjukat a legfelső vezetés megengedhetetlen, sőt törvénybe ütköző magatartása ellen. Az egyik dolog szükségszerűen következik a másikból. Különösen azért, mert egy morálisan elvakult hivatalnok, védve a pozicióját, a hatalmát, a befolyását, elkerülhetetlenül az éppen aktuális "elhajlás" számlájára írja az elvakultságát támadó bírálatot, legyen az bármilyen. Az ilyen módszerekben nyilatkozik meg legbotrányosabban és legnyilvánvalóbban a bürokrácia.
Ma Ön elítéli a leningrádi rezsimet, felnagyítva az ügy apparátus-centrikusságát, vagyis úgy állitja be a dolgot, hogy semmiféle ideológiai kapcsolat sem létezik a felső vezető réteg és a párttagság között. Ön pontosan az ellenkező hibába esik, mint amikor politikailag és szervezetileg a leningrádiak nyomdokában haladt és mindez nem is olyan régen történt. Ebből a hibából kiindulva Ön az egyik éket a másik ékkel akarja kiütni úgy, hogy a leningrádi apparátus ellen harcolva Ön még a korábbinál is jobban meg akarja húzatni az apparátus a szorító csavarjait. Az 1923. december 5-i határozatban Ön és én együtt írtuk le, hogy a pártapparátusban lévõ bürokratikus tendenciák elkerülhetetlenül frakciós csoportok kialakulására vezetnek. Azóta elég alkalmunk volt azt tapasztalni és látni, hogy az apparátus harca a frakciós csoportok ellen csak elmélyítette az apparátus bürokratikus tendenciáit.
A korábbi "ellenzékiekkel" szembeni tisztán adminisztratív harc, amely nem riadt vissza semmiféle szervezeti és ideológiai eszköztől, azzal az eredménnyel végződött, hogy a pártszervezeteknél minden határozatot nem másként, mint egyhangúlag kezdtek elfogadni. Ön nem egyszer dicsőítette a Pravda hasábjain ezeket az egyhangú szavazatokat, és követve Zinovjev ideológiai vonalát ezt úgy értelmezte, mint a gondolkodásban megnyilvánuló teljes ideológiai egység visszatükröződését. De ezek után kiderült, hogy Leningrád "egységesen" szembeszáll Moszkvával, és most hirtelen Ön ezt a leningrádi apparátus bünös demagógiájának és megcsontosodásának tudja be. Nem! A probléma mélyebben van. Ön előtt az apparátus-elv végső dialaktikája nyilatkozik meg: az egységesség hirtelen saját ellentétébe csapott át. Ön most pontosan ugyanolyan csatába kezdett, ugyanazokat a régi sztereotipiákat alkalmazza az új ellenzékkel szemben, mint amit alkalmazott a régivel szemben. A párt mérvadó vezető rétegének ideológiai látóköre még ennél is korlátoltabb. Ideológiai tekintélyük szükségszerűen csökken. Az apparátus intenzívebb "felsorakozásának" igénye ebből fakad. Ez a szükséglet húzta be Önt is ebbe az ügybe. Egy vagy két évvel ezelőtt, Kamenyev szavaival Ön "ellenállt". Most azonban Ön kezdeményez, noha az Ön szavait kölcsönvéve "egész testében reszket". Bátorkodom ezért azt mondani, hogy ebben az esetben Ön egy meglehetősen érzékeny barométer annak a jelzésére, milyen mértékben haladt előre a pártélet a bürokratizálódás utján az elmúlt két-három évben.
Tudom, hogy néhány elvtárs, közöttük valószínüleg Ön is, mindezidáig valahogy a következőképpen láttak hozzá egy terv megvalósításához: Adjuk meg a lehetőséget a munkásoknak a pártsejtekben, hogy bírálják az üzem, a gyár, a kerület dolgait, és egyidejűleg törjünk le minden "ellenzéket", ami a párt felsőbb rétegeiből sugárzik. Így az apparátusi rendszer, mint egész, megőrizhető, mert szélesebb társadalmi alapokat nyer. Ez a kisérlet azonban nem volt sikeres. Az apparátusi rendszer módszerei és szokásai szükségszerűen felülről lefelé csurognak. Ha a KB bármilyen bírálata, magán a KB-n belüli bírálata is - bármilyen körülményekről legyen is szó - a hatalomért folytatott frakcióharccal egyenlő, ennek minden következményével, akkor a leningrádi pártbizottság ugyanezt a politikát fogja követni azokkal szemben, akik abszolút hatalmának határain belül bírálni merik. És a leningrádi pártbizottság alatt kerületek és vállalatok vannak. Ezután jönnek a munkáscsoportok és a kollektívák. A szervezet mérete nem változtat az alapvető összefüggésen. Kritizálni egy "vörös igazgatót" - ha az élvezi a vállalati párttitkár támogatását - ugyanazt jelenti egy gyári munkás számára, mint a KB bírálata egy KB tag számára, egy területi titkár számára vagy egy kongresszusi küldött számára. Bármilyen bírálat, ami érdemi kérdéssel foglalkozik, szükségszerűen sért valakit, és a bírálót szükségszerűen "elhajlással", "összeférhetetlenséggel", "civakodási hajlammal" vagy egyszerűen személyes sértegetési szándékkal fogják vádolni. Ezért van az, hogy minden határozatot a párt és szakszervezeti demokráciáról újból és újból ugyanazokkal a szavakkal kell kezdeni: "Minden eddigi határozat, rendelet és végrehajtási utasítás dacára a helyi ügyek intézésében ezek meg ezek a negatív jelenségek figyelhetők meg, stb. stb." Valójában a helyi jelenségek szintjén ugyanaz történik, mint a csúcson. Ha apparátusi módszereket alkalmazunk a leningrádi apparátus-rezsim felszámolására, az eredmény egy még rosszabb leningrádi apparátus-rezsim lesz.
Ez egy pillanatig sem kétséges. Az egyáltalán nem véletlen, hogy Leningrádban az apparátusi nyomás keményebb, mint bárhol. Vidéken, a szétszórt pártsejtekkel, ezek csekély kultúrája mellet, a párttitkári apparátus egyszerűen az objektív tényezőkből fakadóan nagynak, dominálónak látszik. Ezt azonban elkerülhetetlennek és bizonyos keretek között tartva, haladónak kell elismernünk. De Leningrádban, a munkások magas politikai és kulturális szintje mellett, másként áll a dolog. Itt egy apparátusi rezsim csak úgy tudja fenntartani magát, ha egyrészt szorít a csavarokon, másrészt demagógiát alkalmaz. Szétverni egy apparátust egy másik apparátussal, mielőtt a leningrádi párttagság, de a párt egésze bármit is megértett volna - ehhez Ön arra kényszerül, hogy a munkát egy ellendemagógiával egészítse ki, ami nagyon is hasonlít a másik demagógiához.
Én csak azt a kérdést érintettem, amelyet Ön vetett fel a levelében. De a pártélet kérdéseiben nagy problémák tükröződnek. Nem foglalkozhatok velük részletesen a már egyébként is hosszúra nyúlt levelemben, de egyébként sincs erre most idő. Bizom abban, hogy az alábbi néhány szóból meg fogja érteni, hogy mi a véleményem.
Amikor 1923-ban az Ellenzék fellépett Moszkvában (a helyi apparátus segítsége nélkül, sőt annak ellenállásával szemben), a központi és a helyi apparátus a következő jelszóval súlytott le a moszkvai fejekre: "Pofa be! Önök nem ismerik el a parasztság szerepét!" Most ugyanezzel az apparátusi módszerrel csépelik a leningrádi szervezetet, miközben azt kiabálják: "Pofa be! Önök nem ismerik el a középparasztokat!" De hiszen Önök ilyen módon valójában terrorizálják a proletariátus legjobb elemeinek a gondolkozását a proletárdiktatúra két központjában, arra tanítva őket, hogy ne mondják ki azt, amit gondolnak, legyen az helyes vagy helytelen, ne beszéljenek arról, hogy mi nyugtalanítja öket a forradalom és a szocializmus sorsának általános kérdéseit illetően. Képes Ön átlátni azt a veszélyt, ami ebből fakad?
Ismétlem. Én csak egyetlen aspektusát érintettem annak a súlyos kérdésnek, hogy mi lesz a sorsa pártunknak és a forradalomnak. Hálás vagyok Önnek, hogy levele alkalmat adott, hogy ismertessem Önnel a nézeteimet. Miért írtam? Milyen céllal? Nos, nézze! Én ugy gondolom, hogy mind lehetséges, mind pedig szükséges és elengedhetetlen, hogy a jelenlegi pártéletről áttérjünk egy egészségesebb rendszerre, méghozzá válságok, újabb viták, hatalmi harc nélkül, "triumvirátusok", "quadrumvirátusok" vagy "novumvirátusok" nélkül, normális, testületi munkával, bevonva a pártszervezeteket. Mindezt kezdve legfelül, a Politikai Bizottsággal. Ezért van az, Nyikolaj Ivanovics, hogy megírtam ezt a hosszú levelet. Teljességgel kész vagyok, hogy tisztázzuk a kérdés további részleteit, és szeretném remélni, hogy ez nem fogja akadályozni, hanem ha csak részben is egyengetni fogja az utat egy valóban kollektív munka megteremtéséhez a Politikai Bizottságban és a Központi Bizottságban, ami nélkül nem lesz kollektív munka a párt alsóbb szintjein sem. Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy ez a levél semmiképpen sem egy hivatalos pártdokumentum. Ez egy személyes levél, amelyet válaszul írtam Önnek. Csak azért van legépelve, mert egy gyorsírónak diktáltam. Egy olyan elvtársnak, akinek a párthoz való hűsége és a diszkréciója minden kétség felett áll.
Üdvözlettel:az Ön L. Trockija 1926. január 9.