A forradalom előtti helyzetre jellemző társadalmi válság gyökerében kikezdte a burzsoázia gazdaságát, államát, politikáját és nemzetközi kapcsolatait. Annak az alapvető akadálya, hogy a forradalom előtti helyzet forradalmi helyzetté váljon, csupán a munkásosztály vezetőségének megalkuvó jellege, a nagyburzsoázia előtti kispolgári gyávasága, áruló kapcsolata a tőkésekkel, azok haláltusájában is.
A munkásosztályt valamennyi országban mélységes aggódalom tölti el. Szünet nélkül, újra és újra milliós tömegek csatlakoznak a forradalmi mozgalomhoz. De ott minduntalan összeütközésbe kerülnek a saját bürokrata, konzervatív apparátusukkal.
1934 áprilisa óta, a spanyol munkásság egy sor hősies kísérletet tett, hogy kezébe vegye a hatalmat és a társadalom sorsának az igazgatását. Azonban a saját pártjai — a szociáldemokrata, a sztalinista, az anarchista, a POUM — mindegyik a maga módján a fék szerepét játszották, és így Franco diadalát készítették elő.
Franciaországban, a gyárak megszállásával párosuló hatalmas sztrájkhullám, különösen 1936 júniusában jól mutatta, hogy a munkásosztály teljesen kész a kapitalista rendszer megdöntésére. Mégis, a szocialista, sztalinista és szindikalista vezető szervezetek a Népfront cégére alatt sikerrel szabályozták és legalábbis átmenetileg megállították a forradalmi zuhatagot.
Az Egyesült Államokban kibontakozott példátlan sztrájkhullám, amely összefonódott a gyárak megszállásával, valamint az ipari szakszervezetek (C.I.O.) csodálatosan gyors növekedése vitathatatlanul kifejezi az amerikai munkások ösztönös törekvését arra, hogy felemelkedjenek a történelem által eléjük szabott feladatok magaslatára. De a vezető szervezetek, beleértve a nemrég alakult C.I.O.-t, itt is mindent elkövetnek, hogy feltartóztassák és megbénítsák a tömegek forradalmi előnyomulását.
A Kommunista Internacionálé végleges átállása a tőkésrend oldalára, cinikusan ellenforradalmi szerepe az egész világon, különösen Spanyolországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és a többi «demokratikus» országban, rendkívüli többlet nehézséget teremtett a világproletariátus számára. A Népfrontok békülékeny politikája, amelyet az Októberi Forradalom jegyében folytatnak, tehetetlenségre készteti a munkásosztályt és utat nyit a fasizmusnak.
Az imperializmus végső politikai erőforrása a proletárforradalom elleni harcban egyrészt a «Népfront», másrészt a fasizmus. Ám történelmi szempontból e két erőforrás valójában csak képzeletbeli erő. A kapitalizmus rothadása a jakobinus sapka jegyében Franciaországban is éppúgy folytatódik, mint a horogkereszt jegyében Németországban. Egyedül a burzsoázia megdöntése mutat kiutat.
A tömegek tájékozódását két körülmény határozza meg: egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív feltételei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája. E két tényező közül a döntő természetesen az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál. Bármilyen változatos legyen a szociálárulók módszere — Léon Blum «szociális» törvényhozásától kezdve Sztálin hamisításáig —, soha nem fog sikerülni, hogy megtörjék a munkásosztály forradalmi akaratát. Reménytelen erőfeszítéseik arra, hogy megállítsák a történelem kerekét, egyre jobban be fogja bizonyítani a tömegeknek, hogy a munkásosztály vezetőségének a válsága, amely az emberi civilizáció válságává szélesedett, csak a IV. Internacionálé révén oldható meg.