A bomlásban lévő kapitalizmus viszonyai között a tömegek továbbra is az elnyomottak sivár életét élik, s az elnyomorodásba zuhanás veszélye most jobban fenyegeti őket, mint valaha. Kénytelenek megvédeni betevő falatjukat, ha többé és jobbá tenni nem is tudják. Sem mód, sem szükség nincs arra, hogy felsoroljuk itt a különféle részlet követeléseket, amelyek a konkrét nemzeti, helyi, szakmai körülményekből minduntalan feltörnek. Azonban a két alapvető gazdasági baj, a munkanélküliség és a drágaság, amelyekben a kapitalizmus egyre képtelenebb jellege testet ölt, általános jelszavakat és harci módszereket követel.
A IV. Internacionálé kíméletlen háborút indít a kapitalisták politikája ellen, mely nagyrészt ügynökeiknek, a reformistáknak is a politikája, és amely abban áll, hogy a militarizmusnak, a válságnak, a pénzügyi zavaroknak és a kapitalista haldoklás más átkainak minden terhét a dolgozók vállaira igyekszik hárítani. A IV. Internacionálé mindenkinek MUNKÁT és MÉLTÓ ÉLETET követel.
Az infláció és a stabilizáció nem a munkásosztály jelszavai, mert ugyanannak a botnak a két végét jelentik. A háború közeledtével egyre féktelenebb drágaság ellen csakis a MOZGÓ BÉRSKÁLA jelszavával lehet harcolni. A kollektív szerződéseknek biztosítaniok kell a bérek automatikus emelését, a fogyasztási cikkek áremelkedésének megfelelően.
Ha a munkásosztály el akarja kerülni a hanyatlást, nem tűrheti, hogy egyre több munkás munkanélkülivé váljon és nyomorúságosan tengődjék egy bomló társadalom morzsáiból. A munkához való jog a munkásnak egyedüli komoly joga a kizsákmányoláson alapuló társadalomban. Mégis, e jogától is állandóan megfosztják. Itt az ideje, hogy mind a «szerkezeti», mind az «időszakos» munkanélküliség ellen kiadjuk a MOZGÓ MUNKAIDŐ-SKÁLA jelszavát. A szakszervezetek és más tömegszervezetek feladata, hogy a szolidaritás kölcsönös elkötelezettsége szálaival egymáshoz fűzzék azokat, akiknek van munkájuk és azokat, akiknek nincs. A rendelkezésre álló munkamennyiséget valamennyi munkás között kell elosztani, és a munkahét nagyságát ennek alapján kell megállapítani. Minden munkás bére ugyanaz marad, mint ami a régi munkahét idején volt. A szigorúan biztosított bérminimumnak követnie kell az árak mozgását. Semmilyen más programot nem szabad elfogadni a jelenlegi átmeneti szakaszban.
A tulajdonosok és ügyvédjeik ki fogják mutatni e követelések megvalósításának a «lehetetlenségét». A kisebb tőkések, különösen azok, akik a tönk szélén állnak, ráadásul a számvitelükre fognak hivatkozni. A munkások határozottan visszautasítják ezeket az érveket és hivatkozásokat. Nem az egymással szembenálló anyagi érdekek «normális» összeütközéséről van szó. Hanem arról, hogy megőrizzük a munkásosztályt a hanyatlástól, a demoralizálástól, a tönkremenéstől. Az egyetlen alkotó és haladó osztálynak, és ami ezzel egyet jelent, az emberiség jövőjének az életéről és haláláról van itt szó. Ha a kapitalizmus képtelen arra, hogy kielégítse azokat a követeléseket, amelyek az általa felidézett átkokból menthetetlenül feltörnek, akkor pusztuljon. A követelések megvalósításának a «lehetősége» vagy a «lehetetlensége» ebben az esetben az erőviszonyok kérdése, amely csak harccal oldható meg. Bármilyenek legyenek e harc közvetlen gyakorlati sikerei, a munkások ennek alapján értik meg legjobban a kapitalista rabszolgaság felszámolásának a szükségességét.
Következő rész: V — A szakszervezetek az átmeneti korszakban