A részleges és átmeneti követelésekért folytatott harcban a munkásoknak ma nagyobb szükségük van, mint valaha a tömegszervezetekre, elsősorban a szakszervezetekre. A szakszervezeteknek Franciaországban és az Egyesült Államokban végbement erőteljes fellendülése a legjobb felelet a tétlenség ultrabaloldali prófétáinak, akik arról prédikálnak, hogy a szakszervezetek «ideje lejárt».
A bolsevik-leninisták a harc minden formájának az első soraiban vannak. Még ott is, ahol a munkásosztály anyagi érdekeiről, vagy legszerényebb demokratikus jogairól van szó. Tevékeny részt vállalnak a tömegek szakszervezeteinek életében, ahol azok megerősítésével és harci szellemük növelésével foglalkoznak. Engesztelhetetlenül harcolnak minden kísérlet ellen, amely a szakszervezeteket a burzsoá államnak akarja alárendelni és a munkásosztály kezét a «kötelező állami döntéssel» akarja megkötni. Küzdenek a rendőri beavatkozás minden egyéb, nemcsak fasiszta, de «demokratikus» formái ellen is. Csakis ennek a munkának az alapján lehet sikerrel harcolni a szakszervezeteken belül a reformista és sztalinista bürokrácia ellen. A kis «forradalmi» szakszervezetek építésére vagy fenntartására irányuló szektás kísérlet, mint a pártnak valamilyen utánnyomása, a valóságban egyet jelent a munkásosztály vezetéséért folytatott harc feladásával. Megdönthetetlen elvként kell itt kijelenteni, hogy a tömegek szakszervezeteitől elzárkózó, megalkuvó ön-elszigetelődés, amely egyértelmű a forradalom elárulásával, összeegyezhetetlen a IV. Internacionáléhoz való tartozással.
Ugyanakkor, a IV. Internacionálé elvet és határozottan elítél minden szakszervezeti fétisizmust, amely a trade-unionistákra és a szindikalistákra kiváltképp jellemző.
a) A szakszervezeteknek nincs, és tekintve feladataikat, összetételüket és az oda való belépés jellegét, nem is lehet befejezett forradalmi programjuk; éppen ezért nem helyettesíthetik a pártot. Az átmeneti korszak központi feladata a forradalmi pártoknak, mint a IV. Internacionálé részeinek az építése.
b) Még a legerősebb szakszervezetek is a munkásosztálynak legfeljebb 20-25 százalékát tömörítik, és annak is csupán a legjobban minősített és legjobban fizetett rétegeit. A munkásosztály legelnyomottabb többsége csak alkalomszerűen lép harcba, a munkásmozgalom kivételesen fellendülő szakaszaiban. Ekkor szükséges olyan szervezeteket létrehozni, amelyek az egész harcbanálló tömeget felölelik: SZTRÁJKBIZOTTSÁGOKAT, ÜZEMI BIZOTTSÁGOKAT, és végül TANÁCSOKAT.
c) A szakszervezetek, mint a munkásosztály felső rétegeinek a szervezetei, határozott békülékeny tendenciákat juttatnak kifejezésre a demokratikus tőkés rendszer irányában, amit valamennyi történelmi tapasztalat tanúsít, beleértve a spanyol anarcho-szindikalista szakszervezetek egészen friss tapasztalatát. Az éles osztályharc szakaszaiban a szakszervezeti vezetők megkísérlik a tömegmozgalom kisajátítását, hogy azt megszelídíthessék. Ez már az egyszerű sztrájkok esetében is előfordul, de főleg az üzem megszállásával párosuló tömegsztrájkok idején, melyek megingatják a tőkés tulajdon elvét. Háború vagy forradalom idején, amikor a burzsoázia különösen nehéz helyzetbe kerül, a szakszervezeti vezetők rendszerint burzsoá miniszterekké válnak.
Ezért a IV. Internacionálé pártjainak az a kötelességük, hogy állandó erőfeszítéseket tegyenek nemcsak a szakszervezeti vezetőségek felfrissítésére, a kritikus percekben merészen és határozottan javasoljanak harcra kész új vezetőket a begyepesedett karrierista funkcionáriusok helyére, hanem arra is, hogy minden lehető alkalommal olyan önálló harci szervezeteket hozzanak létre, amelyek jobban megfelelnek a tömegek harci feladatainak a burzsoá társadalom ellen. Nem riadhatnak vissza attól sem, hogy szükség esetén nyíltan szakítsanak a szakszervezetek konzervatív apparátusával. Ha bűnös dolog hátat fordítani a tömegszervezeteknek, megelégedvén a szektás képzelgésekkel, nem kevésbé bűnös tétlenül tűrni, hogy a tömegek forradalmi mozgalma a nyíltan reakciós vagy a haladónak álcázott konzervatív bürokrata klikknek legyen alárendelve. A szakszervezet nem öncél, hanem a proletárforradalom felé történő előnyomulás egyik felhasználandó eszköze.