Az üzemek megszállásával párosuló sztrájkok a tömegek igen komoly figyelmeztetése nemcsak a burzsoázia, hanem a munkásszervezetek felé is, beleértve a IV. Internacionálét. 1919-20-ban az olasz munkások saját kezdeményezésükre elfoglalták az üzemeket, jelezve ezzel a saját «vezetőiknek», hogy beköszöntött a társadalmi forradalom. A «vezetők» nem vették figyelembe ezt a jelzést. Az eredmény a fasizmus győzelme lett.
Az üzemek megszállásával párosuló sztrájkok még nem azonosak az üzemek olasz módra való elfoglalásával; de döntő lépést jelentenek ezen az úton. A jelenlegi válság a végsőkig élezheti az osztályharcot és meggyorsíthatja a kibontakozást. De nem szabad azt hinni, hogy a forradalmi helyzet egy csapásra bekövetkezik. Valójában a megrázkódtatások egész sora fogja jelezni a közeledését. Az üzemek megszállásával párosuló sztrájkhullám pontosan az ilyen jelek egyike. A IV. Internacionálé pártjainak az a feladata, hogy a munkásság élcsapatát segítsék korunk általános jellegének és ritmusának megértésében, és a tömegek harcához időben hozzájáruljanak egyre elszántabb jelszavakkal és harcos szervezeti intézkedésekkel.
A munkásosztály harcának éleződése a tőkés ellentámadás módszereinek az éleződését jelenti. Az üzemek megszállásával összekapcsolt sztrájkok újabb hulláma energikus ellenintézkedéseket válthat ki, és elkerülhetetlenül kivált a burzsoázia részéről. Ennek előkészítése már folyik a trösztök vezérkaraiban. Jaj a forradalmi szervezeteknek, jaj a munkásosztálynak, ha újból felkészületlenül érik az események!
A burzsoázia sehol nem elégszik meg a hivatalos rendőrséggel és hadsereggel. Az Egyesült Államokban, még az «nyugodt» időszakokban is, katonai jellegű sárga különítményeket és felfegyverzett magánbandákat tart fenn az üzemekben. Ehhez hozzá kell most adni az amerikai náci bandákat. A francia burzsoázia, megszimatolva a veszély első jeleit, mozgósította a hadsereg belső köréig terjedő féllegális és illegális fasiszta különítményeit. Elég, ha az angol munkások megint fokozzák nyomásukat, s a fasiszta bandák azonnal megkétszereződnek, háromszorozódnak, tízszeresre növekednek, és véres keresztes hadjáratot indítanak a munkások ellen. A burzsoázia világosan látja, hogy a jelenkorban az osztályharc elkerülhetetlenül polgárháborúba nő át. Olaszország, Németország, Ausztria, Spanyolország és más országok példája sokkal többre megtanította a tőke mágnásait és lakájait, mint a munkásosztály hivatalos vezéreit.
A II. és a III. Internacionálé politikusai, ugyanúgy mint a szakszervezeti bürokraták, tudatosan szemet hunynak a burzsoázia magánhadserege előtt; másként huszonnégy óráig sem tudnák fenntartani vele a szövetségüket. A reformisták módszeresen azt a gondolatot sugallják a munkásoknak, hogy a szentséges demokrácia ott van a legjobban biztosítva, ahol a burzsoázia állig fel van fegyverkezve, a munkások pedig fegyvertelenek.
A IV. Internacionálé kötelessége, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen ennek a szolgai politikának. A kispolgári demokraták — beleértve a szociáldemokratákat, a sztalinistákat, az anarchistákat — annál erősebben kiabálnak a fasizmus elleni harcról, minél gyávábban meghunyászkodnak előtte a valóságban. A fasizmus bandáinak csak azok a felfegyverzett munkáskülönítmények tudnak sikeresen ellenállni, amelyek maguk mögött érzik a dolgozók tízmillióit. A fasizmus elleni harc nem valami liberális lap szerkesztőségében, hanem az üzemben kezdődik és az utcán végződik. Az üzemi sárgák és magáncsendőrök képezik a fasizmus hadseregének alapvető sejtjeit. A munkásosztály hadseregének alapvető sejtjeit viszont a SZTRÁJKŐRSÉGEK alkotják. Ez kell legyen a kiindulópont. Minden egyes sztrájk és utcai tüntetés alkalmával terjeszteni kell a MUNKÁS-ÖNVÉDELMI KÜLÖNÍTMÉNYEK létrehozásának gondolatát. Ezt a jelszót fel kell venni a szakszervezetek forradalmi szárnyának a programjába. Gyakorlatilag meg kell alakítani az önvédelmi különítményeket mindenütt, ahol ez lehetséges, elsősorban a fiatalok szervezeteiben, akiket meg kell tanítani a fegyverforgatásra.
A tömegmozgalom új hullámának nemcsak növelnie kell e különítmények számát, hanem egyesítenie is kell azokat kerületek, városok, tartományok szerint. Szervezett kifejezést kell adni a munkások jogos gyűlöletének a sárgák, a gengszterbandák, a fasiszták iránt. Be kell vezetni a MUNKÁSMILÍCIA jelszavát, mint a szervezetek, a gyűlések és a munkássajtó sérthetetlenségének egyetlen komoly biztosítékát.
Csakis a tömegek tapasztalataival állandó kapcsolatban álló rendszeres, fáradhatatlan, bátor agitációval és propagandával lehet a munkások öntudatából kitépni az engedelmesség és a passzivitás hagyományait; nevelni hős harcosok különítményeit, akik képesek példát nyújtani az összes dolgozónak; sorozatos taktikai vereségeket mérni az ellenforradalmi bandákra; növelni a kizsákmányoltak önbizalmát; lejáratni a fasizmust a kispolgárság előtt és utat törni a munkáshatalom felé.
Engels «a felfegyverzett emberek különítményeként» határozta meg az államot. A MUNKÁSOSZTÁLY FELFEGYVERZÉSE felszabadító harcának a nélkülözhetetlen feltétele. Mihelyt a munkásosztály akarja, meg fogja találni felfegyverkezésének útjait és eszközeit. A vezetés ezen a téren is természetesen a IV. Internacionálé pártjainak a feladata.