A nemzetközi helyzetet és következésképpen a különböző országok belpolitikai életét is fenyegeti a világháború. A közeledő katasztrófa már most aggódalommal tölti el az emberiséget.
A II. Internacionálé annál nagyobb biztonsággal ismétli az 1914-es árulás politikáját, minél erősebben játssza most a «Kommunista» Internacionálé a sovinizmus első hegedűsének a szerepét. Amint a háborús veszély konkrét formát öltött, a sztalinisták az úgynevezett «nemzetvédelem» bajnokaivá váltak, messze megelőzve ebben a polgári és kispolgári pacifistákat. Így a háború elleni forradalmi harc teljes egészében a IV. Internacionáléra hárul.
A bolsevik-leninisták politikáját ebben a kérdésben a Nemzetközi Titkárság program-tételei fogalmazták meg, amelyek ma is érvényesek («A NEGYEDIK INTERNACIONÁLÉ ÉS A HÁBORÚ», 1934 május 1.). A következő szakaszban a forradalmi párt sikere mindenekelőtt a háború kérdésében folytatott politikájától függ. Helyes politikájának két eleme van: rendíthetetlen álláspontja az imperializmus és háborúja ellen, és az a képessége, hogy maguknak a tömegeknek a tapasztalataira alapozza programját.
A háború kérdésében sokkal inkább, mint minden egyéb kérdésben, a burzsoázia és ügynökei becsapják a népet az elvont, általános fogalmakkal és frázisokkal: «semlegesség», «kollektív biztonság», «fegyverkezés a béke védelmére», «nemzetvédelem», «harc a fasizmus ellen», stb., stb. Ezeknek a frázisoknak a mondanivalója végeredményben az, hogy a háborúnak, azaz a népek sorsa ügyének továbbra is az imperialisták, kormányaik, diplomáciájuk és vezérkaruk kezében kell maradnia, valamennyi ármányukkal és cselszövésükkel a népek ellen.
A IV. Internacionálé felháborodva veti el ezeket az elvont fogalmakat, amelyek ugyanazt a szerepet játsszák a demokratáknál, mint a fasisztáknál a «becsület», a «vér» és a «faj» fogalmai. De a felháborodás nem elégséges. Segíteni kell a tömegeket olyan érvekkel, jelszavakkal és átmeneti követelésekkel, amelyek felfedik a valóságot és kimutatják, hogy konkréten mi van a csaló, elvont fogalmak mögött.
«Lefegyverzés»? De éppen az a kérdés, hogy ki hajtja végre a lefegyverzést és kit fegyvereznek le? Az egyetlen lefegyverzés, amely megelőzheti vagy megállíthatja a háborút, a burzsoázia lefegyverzése a munkások által. De a burzsoázia lefegyverzéséhez maguknak a munkásoknak a felfegyverkezése szükséges.
«Semlegesség»? De a munkásság egyáltalán nem semleges a Japán és a Kína közötti, vagy a Németország és a Szovjetunió közötti háborúban. Vajon ez Kínának és a Szovjetuniónak a védelmét jelenti? Természetesen. Csak nem az imperialisták közvetítésével, akik megfojtanák Kínát és a Szovjetuniót egyaránt.
«A haza védelme»? De ebben az elvont fogalomban a profitjának és rablásainak a védelmét érti a burzsoázia. Mi készek vagyunk megvédeni a hazát a külföldi tőkésekkel szemben, ha mindenekelőtt gúzsba kötjük a saját tőkéseinket és megakadályozzuk, hogy más hazájára törjenek; ha a munkások és parasztok lesznek az ország valódi urai; ha az ország gazdagsága az elenyésző kisebbség kezéből a nép kezébe kerül; ha a hadsereg a kizsákmányolók eszközéből a kizsákmányoltak eszközévé válik.
Érteni kell ezeknek az alapvető eszméknek a sajátosabb, konkrétabb megfogalmazásához, az eseményeknek és a tömegek hangulatának az alakulása szerint. Továbbá, határozott különbséget kell tenni egyrészt a diplomata, a professzor és az újságíró, másrészt az ács, a mezőgazdasági munkás és a mosónő pacifizmusa között. Az első esetben a pacifizmus az imperializmus takarója. A másodikban viszont az imperializmus elleni bizalmatlanság zavaros kifejezése.
Amikor a kisparaszt vagy a munkás beszél a haza védelméről, házának, családjának és mások családjának a védelmét érti alatta az ellenség megszállásával szemben, a bombákkal és a fojtógázzal szemben. Viszont a kapitalista és újságírója a haza védelméről beszélve a gyarmatok és a piacok meghódítására gondol, arra, hogy rablás révén megnövelje a «nemzet» részesedését a világ javaiból. A burzsoá pacifizmus és hazafiság hazugság. De az elnyomottak pacifizmusában és hazafiságában olyan elemek vannak, amelyek egyrészt a romboló háború gyűlöletét tükrözik, másrészt a ragaszkodást ahhoz, amit a magukénak vélnek. Érteni kell ennek a megkülönböztetéséhez, hogy a szükséges forradalmi következtetéseket le lehessen abból vonni. Szembe kell állítani a pacifizmus és a hazafiság egyik formáját a másikkal.
E megfontolásokból kiindulva, a IV. Internacionálé támogat minden olyan követelést, még akkor is, ha fogyatékos, amely képes bevonni a tömegeket az aktív politikába, akár kis mértékben is, képes serkenteni a bírálatukat és megerősíteni ellenőrzésüket a burzsoázia fondorlatai fölött.
Ennek megfelelően, amerikai pártunk például bírálva támogatja a hadüzenet kérdésében javasolt népszavazás gondolatát. Természetesen, önmagában véve semmiféle demokratikus reform nem tudja megakadályozni a kormányokat a háború kirobbantásában. Erre nyíltan fel kell hívni a figyelmet. De bármekkorák legyenek a tömegek illúziói a népszavazásról, ez a követelés tükrözi a munkások és parasztok bizalmatlanságát a tőkések kormánya és parlamentje iránt. Anélkül, hogy támogatnánk vagy kímélnénk az illúziókat, minden erővel növelni kell az elnyomottak bizalmatlanságát az elnyomók iránt. Minél jobban terebélyesedik a népszavazásért indított mozgalom, annál hamarabb elhagyják azt a tőkés pacifisták, annál erősebben lejáratják magukat a «Kommunista» Internacionálé árulói, és annál mélyebbé válik a dolgozók bizalmatlansága az imperialisták iránt.
Ugyanebből a nézőpontból következik, hogy előtérbe kell állítani a választójog követelését tizennyolc éves kortól, férfiak és nők részére egyaránt. Akit holnap mozgósítanak, hogy meghaljon a «hazáért», annak ma joga van arra, hogy a szavát hallassa. A háború elleni küzdelemnek mindenekelőtt az IFJÚSÁG FORRADALMI MOZGÓSÍTÁSÁVAL kell kezdődnie.
Minden oldalról meg kell világítani a háborút, leginkább figyelembe véve azokat a kérdéseket, amelyek az adott időben a leginkább érintik a tömegeket.
A háború egy gigászi kereskedelmi vállalkozás, főleg a hadiipar számára. Ezért az ún. «200 családok» a leghazafibbak és a legfőbb háborús gyújtogatók. A hadiipar fölötti munkásellenőrzés az első lépés a fegyvergyárosok elleni harcban.
A háborús jövedelmek megadóztatásának reformista jelszavával szembeállítjuk a HÁBORÚS JÖVEDELMEK ELKOBZÁSA és a HADIÜZEMEK KISAJÁTÍTÁSA jelszavát. Ott, ahol a hadiipar «államosítva» van, mint Franciaországban, a munkásellenőrzés jelszava megtartja teljes érvényességét: a munkásosztály éppoly kevéssé bízik a burzsoázia államában, mint az egyes burzsoában.
Egy embert sem, egy garast sem a burzsoá kormánynak!
Le a fegyverkezési programmal! A közérdeket szolgáló munkaprogramot!
Teljes függetlenséget a munkásszervezetek részére! Le a katonai és rendőri ellenőrzéssel!
Egyszer s mindenkorra ki kell ragadni a népek sorsa fölötti szabad rendelkezést a mohó és kegyetlen imperialista klikkek kezéből, melyek a népek háta mögött cselekszenek. Ennek megfelelően követeljük:
A titkos diplomácia teljes eltörlését; minden szerződés és megegyezés megközelíthető legyen valamennyi munkás és paraszt számára;
A munkások és parasztok katonai kiképzését és felfegyverzését a munkások és parasztok bizottságainak az ellenőrzése alatt;
Olyan katonai iskolák létesítését, amelyek a munkásszervezetek által kiválasztott, a dolgozók soraiból jövő tiszteket nevelnek;
Az állandó hadseregnek, azaz a kaszárnyáknak a felváltását olyan népi milíciával, amelyet széttéphetetlen szálak fűznek az üzemekhez, bányákhoz és falvakhoz.
Az imperialista háború a burzsoázia rablópolitikájának a folytatása és fokozása; a munkásság háború elleni harca is osztályharcának a folytatása és fokozása. A háború kirobbanása megváltoztatja a helyzetet és részben az osztályok közötti harc módszereit, de nem módosítja annak sem a céljait, sem az alapvető irányát.
Az imperialista tőkésosztály uralkodik a világon. Ezért a következő háború, alapvető jellegénél fogva imperialista háború lesz. Következésképpen, a nemzetközi munkásosztály politikájának alapvető tartalma az imperializmus és háborúja elleni harc lesz. Ennek a harcnak az alapelve: «A főellenség a SAJÁT országunkban van», vagy «Saját (imperialista) kormányunk veresége a kisebb rossz».
De a világnak nem minden országa imperialista. Ellenkezőleg, az országok többsége az imperializmus áldozata. Némely gyarmati vagy félgyarmati ország kétségkívül meg fogja kísérelni, hogy kihasználva a háborút, lerázza magáról a rabszolgaság jármát. Részükről a háború felszabadító és nem imperialista. A nemzetközi munkásosztály kötelessége, hogy segítse az elnyomott népek háborúját az elnyomók ellen. Ez a kötelessége kiterjed a Szovjetunióra, vagy minden más munkásállamra is, amely megszülethet a háború előtt vagy a háború alatt. Minden imperialista kormánynak egy munkásállam vagy egy gyarmati ország elleni harcban szenvedett veresége a kisebbik rossz.
Azonban egy imperialista ország munkásai nem segíthetik a munkásállamot és a gyarmati országot a saját kormányaik révén, bármilyenek legyenek az adott pillanatban a két ország közötti diplomáciai és katonai kapcsolatok. Ha a kormányok között ideiglenes, lényegében véve bizonytalan szövetség van, az imperialista ország munkássága továbbra is osztályellenzékben marad, szemben a kormányával, és támogatja nem-imperialista «szövetségesét» a saját, azaz a nemzetközi osztályharc módszereivel (agitáció a munkásállam és a gyarmati ország érdekében nemcsak azok ellenségeivel szemben, hanem hitszegő szövetségesei ellenében is: bojkott és sztrájk bizonyos esetekben, lemondás a bojkottról és a sztrájkról más esetekben, stb.).
A munkásosztály támogatja a gyarmati országokat vagy a Szovjetuniót a háborúban, de a legcsekélyebb mértékben sem vállal szolidaritást sem a gyarmati országok tőkés kormányaival, sem a Szovjetunió thermidori bürokráciájával. Ellenkezőleg, megőrzi teljes politikai függetlenségét mind az egyikkel, mind a másikkal szemben. A forradalmi munkásság az igazságos és haladó háború támogatásával megnyeri a gyarmatok és a Szovjetunió dolgozóinak a rokonszenvét. Így megszilárdítja a IV. Internacionálé tekintélyét és befolyását, és annál inkább segítheti a tőkés kormány megbuktatását a gyarmati országban és a reakciós bürokráciáét a Szovjetunióban.
A háború kezdetén a IV. Internacionálé pártjai elkerülhetetlenül el fognak szigetelődni: minden háború meglepi és a kormányapparátus oldalára állítja a néptömegeket. Az internacionalistáknak az árral szemben kell úszni. Ám az új háború rombolásai és fájdalmai, melyek már az első hónapokban felülmúlják az 1914-1918-as háború véres borzalmait, hamar kijózanítják a tömegeket. Elégedetlenségük és lázadásuk ugrásszerűen növekszik. A IV. Internacionálé pártjai a forradalmi dagály élére kerülnek. Az átmeneti követelések programja égetően időszerű lesz. Napirendre kerül a hatalom meghódítása a munkásosztály által, ennek a feladatnak egész nagyságában.
Mielőtt a kapitalizmus kimerítené vagy a vérfürdőbe kergetné az emberiséget, előbb beszennyezi a légkört a nemzeti és faji gyűlölet ártalmas mérgeivel. Jelenleg az antiszemitizmus a kapitalista haldoklás egyik leggonoszabb megnyilvánulása. A faji előítéletek, a nemzeti gőg és sovinizmus minden árnyalata és formája, főleg az antiszemitizmus gyökereinek a könyörtelen leleplezése a IV. Internacionálé pártjainak mindennapos munkája kell legyen, mint az imperializmus és a háború elleni küzdelem legfőbb nevelőmunkája. Továbbra is alapvető jelszavunk marad: Világ proletárjai egyesüljetek!