A «munkás-paraszt kormány» jelszava először 1917-ben jelent meg a bolsevikok agitációjában, majd végképp polgárjogot nyert az októberi felkelés után. Ebben a formájában csak a már létrehozott proletárdiktatúra népies megjelölése volt. Ennek a megjelölésnek a fontossága főleg abban állt, hogy előtérbe helyezte a tanácshatalom alapját, a MUNKÁSOSZTÁLY ÉS A PARASZTSÁG SZÖVETSÉGÉT.
Amikor a tehetségtelen utódok Kommunista Internacionáléja megkísérelte a történelem által eltemetett «munkás-paraszt demokratikus diktatúra» jelszavának a felélesztését, a «munkás-paraszt kormánynak» egy teljesen különböző, tisztán «demokratikus», azaz burzsoá tartalmat adott, szembeállítva azt a proletárdiktatúrával. A bolsevik-leninisták határozottan elvetik a «munkás-paraszt kormány» burzsoá demokratikus értelmezésű jelszavát. Azt állították és állítják, hogy mindaddig, amíg a munkásosztály pártja lemond a polgári demokrácia kereteinek a széttöréséről, a középosztállyal való szövetsége egyszerűen a tőkének nyújtott segítség marad. Ez történt a mensevikekkel és eszerekkel 1917-ben és a Kínai Kommunista Párttal 1925-1927-ben, és ez történik most a spanyol-, a francia- és más országok «népfrontjaival».
1917 áprilistól szeptemberig a bolsevikok követelték, hogy az eszerek és a mensevikek szakítsanak a liberális burzsoáziával és vegyék át a hatalmat. Ezzel a feltétellel megígérték forradalmi támogatásukat a munkások és parasztok eme kispolgári képviselőinek, szemben a burzsoáziával. Mindamellett, a bolsevikok kategorikusan elutasították, hogy belépjenek a mensevikek és eszerek kormányába, és politikai felelősséget vállaljanak ezért a kormányért. Ha a mensevikek és eszerek valóban szakítottak volna a liberális kadétokkal és az idegen imperializmussal, az általuk alakított «munkás-paraszt kormány» csak meggyorsíthatta és megkönnyíthette volna a proletárdiktatúra létrehozását. De a kispolgári demokrácia vezetőkörei pontosan emiatt ellenezték minden erővel a saját kormányuk megalakítását. Oroszország tapasztalata bizonyította, és Spanyolország, valamint Franciaország tapasztalata újra megerősíti, hogy a kispolgári demokrácia pártjai (eszerek, szociáldemokraták, sztalinisták, anarchisták) még nagyon kedvező feltételek esetén is képtelenek egy munkás-paraszt, azaz a burzsoáziától független kormányt létrehozni.
Mégis, a mensevikeknek és eszereknek címzett bolsevik követelés: «Szakítsanak a burzsoáziával, vegyék kézbe a hatalmat!» rendkívül nevelő hatású volt a tömegek számára. A hatalom átvételének az a makacs visszautasítása, amely a mensevikek és eszerek részéről olyan tragikusan nyilvánult meg a júliusi napokban, végképp lejáratta őket a nép előtt, és előkészítette a bolsevikok győzelmét.
A IV. Internacionálé központi feladata, hogy a munkásságot szabaddá tegye attól a régi vezetéstől, amelynek a konzervativizmusa teljes ellentétben áll a hanyatló kapitalizmus katasztrófális helyzetével és a történelmi haladásnak a legnagyobb gátját képezi. A IV. Internacionálé fő vádja a munkásosztály hagyományos szervezetei ellenében, hogy nem akarják elhatárolni magukat a politikailag félhalott burzsoáziától. Ilyen körülmények között, a régi vezetéshez címzett állandó követelés: Szakítsanak a burzsoáziával, vegyék át a hatalmat! rendkívül fontos eszköz a II. és a III. Internacionálé, valamint az Amszterdami Internacionálé pártjai és szervezetei áruló jellegének a leleplezésére.
A «munkás-paraszt kormány» jelszavát mi kizárólag abban az értelemben használjuk, ahogyan a bolsevikok használták 1917-ben, azaz mint egy tőkésellenes és kapitalizmus-ellenes jelszót, és semmiesetre sem «demokratikus» értelemben, amit később a tehetségtelen utódok adtak annak, és így a szocialista forradalom felé vezető hídból e forradalom legfőbb gátjává változtatták.
Minden párttól és szervezettől, amely a munkásokra és parasztokra támaszkodik, nevükben beszél, azt követeljük, hogy politikailag szakítson a burzsoáziával és térjen a munkások és parasztok hatalmáért folytatott harc útjára. Ezen az úton megígérjük nekik a teljes támogatást a kapitalista reakcióval szemben. Ugyanakkor fáradhatatlan agitációt folytatunk az átmeneti követelések érdekében, amelyek szerintünk a «munkás-paraszt kormány» programját kell, hogy alkossák.
Lehetséges-e, hogy a hagyományos munkásszervezetek létrehoznak egy ilyen kormányt? Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez kevéssé valószínű. Mégsem lehet kategorikusan előre tagadni azt az elméleti lehetőséget, hogy a körülmények rendkívüli kombinációjának a hatására (háború, vereség, pénzügyi csőd, a tömegek forradalmi előnyomulása, stb.), a kispolgári pártok, beleértve a sztalinistákat is, messzebb mennek a burzsoáziával való szakítás terén, mint az a szándékukban volt. Mindenesetre egy dolog kétségtelen: ha még ez a kevéssé valószínű változat megvalósulna valahol és a fentebb kifejtett értelemben egy «munkás-paraszt kormány» gyakorlatilag létrejönne is, csak rövid epizód szerepet töltene be a valódi proletárdiktatúrához vezető úton.
Ám haszontalan dolog jóslásokba bocsátkozni. A «munkás-paraszt kormány» jelszavával folytatott agitációnak minden feltétel esetén óriási nevelő ereje van. S ez nem véletlen: ez a teljesen általános jelszó korunk politikai fejlődésének a vonalán halad (a régi burzsoá pártok csődje és bomlása, a demokrácia csődje, a fasizmus terjedése, a dolgozók növekvő igénye egy aktívabb és támadóbb politika iránt). Ezért átmeneti követeléseink mindegyike ugyanarra a politikai következtetésre kell, hogy vezessen: a munkásoknak szakítaniok kell a burzsoázia valamennyi hagyományos pártjával, hogy a parasztokkal együtt megteremtsék a saját hatalmukat.
Lehetetlen előrelátni, hogy melyek lesznek a tömegek forradalmi mozgósításának a konkrét szakaszai. A IV. Internacionálé pártjainak minden új szakaszban kritikus szemmel kell tájékozódniok és olyan jelszavakat kell kiadniok, amelyek támogatják a munkások törekvését a független politikára, elmélyítik ennek a politikának az osztályjellegét, lerombolják a reformista és pacifista illúziókat, megerősítik az élcsapat kapcsolatát a tömegekkel és előkészítik a hatalom forradalom útján történő átvételére.