Rég elmúltak azok a napok, amikor a Komintern stratégái fennen hirdették, hogy Hitler győzelme csak egy lépés Thälmann győzelme felé. Thälmann több mint öt éve Hitler börtönében van. Mussolini több mint tizenhat éve a fasizmus láncaival béklyózza le Olaszországot. Az elmúlt évek során, a II. és a III. Internacionálé pártjai képtelenek voltak nemcsak arra, hogy egy tömegmozgalmat szervezzenek, de egy komoly illegális szervezet létesítésére is, amely valamennyire is hasonlítana a cárizmus idején működött Orosz forradalmi pártokhoz.
A legcsekélyebb ok sincs arra, hogy e kudarcok eredetét a fasiszta ideológia erejében lássuk. Valójában Mussolininek soha nem volt ideológiája. Hitler «ideológiáját» a munkások soha nem vették komolyan. A lakosság ama rétegeinek, amelyeket a fasizmus egy időre megszédített, azaz mindenekelőtt a középosztályoknak, volt idejük a kijózanodásra. Ha mégis egy valamennyire említésreméltó ellenzék csak a protestáns és katolikus körökre korlátozódik, ennek oka nem a «faj» és a «vér» félig hagymázos, félig sarlatán elméletének az erejében rejlik, hanem a demokrácia, a szociáldemokrácia és a Komintern ideológiáinak a szörnyűséges csődjében.
A Párizsi Kommün leverése után, körülbelül nyolc évig tartott a fojtogató reakció. Az 1905-ös orosz forradalom bukása után, a munkástömegek csaknem ilyen hosszú ideig maradtak aléltan. Jóllehet mindkét alkalommal az erőviszonyok által meghatározott fizikai bukásról volt szó. Azonkívül, Oroszországban egy majdnem érintetlen munkásságot ért a vereség. A bolsevik frakció akkor csupán három esztendős volt. Teljesen különbözött ettől a németországi helyzet, ahol hatalmas pártok tartották kézben a vezetést, amelyek közül az egyik hetven, a másik mintegy tizenöt esztendős volt. Ez a többmillió szavazóval rendelkező két párt már a harc előtt morálisan megbénult és küzdelem nélkül megadta magát. Hasonló katasztrófa soha nem fordult elő a történelemben. A német munkásságot nem az ellenség verte meg harcban: saját pártjainak a meghunyászkodása, aljassága és árulása törte meg. Nincs abban semmi csodálatos, ha elvesztette hitét mindabban, amiben csaknem három nemzedéken át hitt. Hitler győzelme a maga részéről megerősítette Mussolinit.
A forradalmi munka valóságos sikertelensége Olaszországban és Németországban a szociáldemokrácia és a Komintern bűnös politikájának az ára. Az illegális munkához nemcsak a tömegek rokonszenve kell, hanem leghaladottabb rétegeinek a tudatos lelkesedése is. De elvárható-e ilyen lelkesedés a történelmileg csődöt mondott szervezetek iránt? Az emigrált vezetők, többségükben a Kreml és a GPU végsőkig demoralizált ügynökei, vagy a burzsoázia régi szociáldemokrata miniszterei abban reménykednek, hogy valami csoda folytán a munkások majd visszaszerzik nekik az elvesztett állásokat. El tudja valaki képzelni ezeket az urakat, akár egy pillanatra is, a jövendő «antifasiszta» forradalom vezéreinek a szerepében?
Mindeddig a nemzetközi küzdőtér eseményei sem kedveztek az olaszországi és a németországi forradalmi fellendülésnek: az osztrák munkások leverése, a spanyol forradalom bukása, a szovjet állam elfajulása. Mivel az olasz és német munkások a politikai tájékozódás végett a rádióhallgatásra kényszerülnek, biztosra vehető, hogy a moszkvai adások, amelyek a thermidori hazugságot az ostobasággal és a szemtelenséggel párosítják, az elcsüggedés jelentős tényezőivé váltak az önkényuralmi államok munkásai körében. Ebben a tekintetben, mint másban is, Sztálin csak Göbbels segédje.
De az osztályellentétek, amelyek a fasizmus győzelmére vezettek, tovább hatnak a fasizmus uralma idején is és azt lassan-lassan őrlik. Az önfeláldozó munkások százai és ezrei mindennek ellenére folytatják a forradalmi vakondok óvatos munkáját. Felnőnek a fiatal nemzedékek, amelyek közvetlenül nem élték át a nagy hagyományok és a nagy remények összeomlását. A totális rendszer súlyos nyomása alatt folyik a munkásforradalom molekuláris előkészítése. De ahhoz, hogy a rejtett energia munkáslázadássá váljon, az kell, hogy a munkásosztály élcsapata új perspektívát, új programot és folt-nélküli új zászlót találjon.
Itt van a fő nehézség. A fasiszta országok munkásainak rendkívül nehéz tájékozódniok az új programokban. A program ellenőrzése a tapasztalattal történik. S pontosan a tömegmozgalmak tapasztalata hiányzik a totális zsarnokság országaiban. Nagyon lehetséges, hogy egy «demokratikus» ország munkásságának a kiemelkedő sikere kell lökést adjon a forradalmi mozgalomnak a fasizmus országaiban. Egy pénzügyi vagy katonai katasztrófa ugyanezt a szerepet betöltheti. Jelenleg előkészítő, főleg propaganda munkát kell folytatni, amely csak a jövőben termi meg bő gyümölcseit.
Már mostantól teljes bizonyossággal mondható: mihelyt a forradalmi mozgalom kirobban a fasiszta országokban, egy csapásra nagyszerű kibontakozást vesz és semmi esetre sem fog megállni a weimári hullát újjáélesztő kísérletnél.
Ezen a ponton kezdődik a kibékíthetetlen nézeteltérés a IV. Internacionálé és a csődjüket fizikailag túlélő régi pártok között. Az emigrációs «Népfront» valamennyi lehetséges Népfront közül a legkártékonyabbak és legárulóbbak egyike. Lényegében a nem létező liberális burzsoáziával való koalíció utáni erőtlen vágyakozással egyenlő. Ha némi sikere lenne, csak a munkásság új vereségeinek a sorozatát készítené elő, hasonlóan a spanyolországihoz. Ezért a «Népfront» elméletének és gyakorlatának a könyörtelen leleplezése a fasizmus elleni forradalmi harc első feltétele.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a IV. Internacionálé elveti a demokratikus jelszavakat, mint a tömegek mozgósításának az eszközeit a fasizmus ellen. Ellenkezőleg, bizonyos időkben óriási szerepük van ezeknek. De a demokrácia jelszavai (gyülekezési-, sajtószabadság, stb.) számunkra csak átmeneti vagy időszakos jelszavak a munkásosztály független mozgalmában, és nem képezik azt a demokratikus hurkot, amelyet a burzsoázia ügynökei a munkásság nyakába vetnek. (Spanyolország!) Csak nyerjen a mozgalom valamelyes tömeges jelleget, és a demokratikus jelszavak összefolynak majd az átmenet jelszavaival: az üzemi bizottságok előbb meg fognak jelenni, erre gondolni kell, mintsem az öreg bonzok hozzáfognának irodáikban a szakszervezet felépítéséhez; a tanácsok be fogják hálózni Németországot, mielőtt Weimarban összeülne egy új Alkotmányozó Gyűlés. Ugyanez fog bekövetkezni Olaszországban és a többi totális vagy féltotális országban is.
A fasizmus a politikai barbárságba vetette vissza ezeket az országokat. De nem változtatta meg sajátos jellegüket. A fasizmus a finánctőke eszköze és nem a feudális földtulajdoné. A forradalmi programnak a fasiszta országokban is az osztályharc dialektikájára kell támaszkodnia és nem a megrémült csődlovagok lélektanára. A IV. Internacionálé megvetéssel elutasítja a politikai álcázásnak azokat a módszereit, amelyeket a sztalinisták, a «Harmadik periódus» hősei használnak, hogy sorjában megjelenjenek a katolikusok, a protestánsok, a zsidók, a német nacionalisták, a liberálisok álarcában, kizárólag azért, hogy elrejtsék kevéssé vonzó ábrázatukat. A IV. Internacionálé mindig és mindenütt a saját zászlaja alatt jelentkezik. Nyíltan javasolja programját a fasiszta országok munkásságának. Az egész világ élenjáró munkásai már most határozottan meg vannak győződve, hogy Mussolininek, Hitlernek, ügynökeiknek és utánzóiknak a megdöntése csak a Negyedik Internacionálé vezetésével fog megtörténni.
Következő rész: XVII — A Szovjetunió és az átmenet korszakának a feladatai