Miután a kritika idegen nyelveken való értelmetlenségig alázván magát teljesítette az öntudatnak a leglényegesebb szolgálatokat és ugyanakkor ezzel megszabadította a világot a pauperizmustól, még gyakorlati és történelmi értelmetlenségig is alázza magát. Birtokába veszi az „angol napikérdéseket“1 és az angol ipar történetének olyan vázlatát nyújtja, amely hamisítatlanul kritikai.
Az önmagával beérő, a magában kiteljesedett és lezárt kritika természetesen nem ismerheti el a történelmet úgy, ahogy az valóban megtörtént, hiszen ez azt jelentené, hogy elismeri a rossz tömeget a maga egész tömegszerű tömegszerűségében, holott hát éppen arról van szó, hogy meg kell váltani a tömeget a tömegszerűségtől. A történelmet ezért megszabadítják tömegszerűségétől, és a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól, amely a „Literaturzeitung” VII. füzetében, a 4. oldaltól kezdve megy végbe.
A tömegszerű történelemben nem voltak gyárvárosok, még mielőtt gyárak voltak; a kritikai történelemnek azonban, ahol a fiú nemzi atyját, ahogy ez Hegelnél már előfordult,2 Manchester, Bolton és Preston felvirágzó gyárvárosok, még mielőtt valaki gyárakra gondolt volna. A valóságos történelemben a pamutipart különösen Hargreaves „jenny“-je és Arkwright „throstle”-je (water-fonógépe) alapozta meg, míg Crompton „mule”-ja csak a jenny egy tökéletesítése az Arkwright által felfedezett új elv alapján;3 a kritikai történelem azonban tud különbséget tenni, lenézi a jenny és a throstle egyoldalúságát, és a mule-nak mint a végletek spekulatív azonosságának adja a pálmát. A valóságban a throstle és a mule feltalálásával nyomban adva volt a vízierő alkalmazása e gépekre, a kritikai kritika azonban különválasztja a durva történelem által összedobált elveket, és ezt az alkalmazást csak később, mint egészen különleges valamit lépteti fel. A valóságban a gőzgép feltalálása megelőzte az összes fentebb említett találmányokat, a kritikában azonban, mint az egésznek a koronája, ez az utolsó.
A valóságban a Liverpool és Manchester közti üzleti kapcsolat, mai jelentőségében, következménye az angol áruk exportjának, a kritikában ez az üzleti kapcsolat oka az exportnak, és mind a kapcsolat, mind az export a két város szomszédságának a következménye. A valóságban szinte minden manchesteri áru Hullon át kerül a kontinensre, a kritikában Liverpoolon át.
A valóságban az angol gyárakban mindenféle munkabérfokozatok vannak másféltől 40 és még több shillingig, a kritikában csak egy tételt,4 11 shillinget fizetnek. A valóságban a gép a kézi munkát pótolja, a kritikában a gondolkodást. A valóságban a munkásoknak a bér emelése végett való egyesülése Angliában meg van engedve, a kritikában azonban tilos, hiszen a tömegnek előbb meg kell kérdeznie a kritikát, ha valamit meg akar engedni magának. A valóságban a gyárimunka igen fárasztó, és sajátságos betegségeket idéz elő — egész orvosi műveket írtak e betegségekről —, a kritikában „a munkát nem akadályozhatja mértéktelen megerőltetés, mert az erőt a gép szolgáltatja”. A valóságban a gép — gép, a kritikában akarata van: mivel a gép nem pihen, a munkás sem pihenheti ki magát és alá van vetve egy idegen akaratnak.
Ez azonban még semmi. A kritika nem elégedhet meg Anglia tömegszerű pártjaival, újakat teremt, egy „gyárpártot” teremt, amiért a történelem hálás lehet neki. Ezzel szemben a gyárosokat és gyári munkásokat egy tömegszerű halomba hányja — mit is kell törődni ilyen kicsiségekkel — és kijelenti, hogy a gyári munkások nem rosszakaratból és chartizmusból, amint azt a buta gyárosok vélik, hanem pusztán szegénységük miatt nem járultak hozzá adományokkal az Anti-Corn-Law-League11 pénzalapjához. Kijelenti továbbá, hogy az angol gabonatörvények eltörlése esetén a mezőgazdasági napszámosoknak bele kell majd törődniük bérük csökkentésébe — erre azonban az a legalázatosabb megjegyzésünk lenne, hogy ez a nyomorult osztály egy fillért sem nélkülözhet már, ha nem akar a szó szoros értelmében éhen veszni. Kijelenti, hogy Anglia gyáraiban tizenhat órát dolgoznak, jóllehet az együgyű, nem-kritikai angol törvény gondoskodott arról, hogy ne lehessen többet dolgozni 12 óránál. Kijelenti, hogy Angliának az egész világ nagy műhelyévé kell válnia, jóllehet a nem-kritikai tömegszerű amerikaiak, németek és belgák fokozatosan egyik piacot a másik után rontják el az angoloknak konkurenciájukkal. Kijelenti végül, hogy a vagyon centralizációját és ennek a dolgozó osztályokat érintő következményeit sem a vagyontalan, sem a vagyonos osztály nem ismerte fel Angliában — habár a buta chartisták azt hiszik, hogy nagyon jól ismerik, és a szocialisták úgy vélik, hogy e következményeket már rég részletesen leírták, sőt még toryk és whigek is — mint például Carlyle, Alison és Gaskell — külön művekben bizonyították be ezt az ismeretüket.
A kritika kijelenti, hogy lord Ashley tízórás törvényjavaslata5 lagymatag juste-milieu- [helyes közép; középutas-]rendszabály, maga lord Ashley pedig „az alkotmányos ténykedés hű képmása”, holott a gyárosok, a chartisták, a földbirtokosok, egyszóval Anglia egész tömegszerűsége eddig ezt a rendszabályt egy teljességgel radikális elv — kétségtelenül lehető legenyhébb — kifejezésének tekintették, mivel ez reá emelné a fejszét — nem, nemcsak reá emelné, hanem mélyen belevágná a külkereskedelem gyökerébe, és ezzel a gyárrendszer gyökerébe. A kritikai kritika jobban tudja. Ő tudja, hogy a tízórás munkanap kérdését az alsóház egyik „bizottságában” tárgyalták, és a nem-kritikai újságok mégis azt akarják velünk elhitetni, hogy ez a „bizottság” maga a ház, ti. „az egész ház bizottsága“ volt; a kritikának azonban szükségszerűen meg kell szüntetnie az angol alkotmány e furcsaságát.
A kritikai kritika, amely maga hozza létre ellentétét, a tömeg butaságát, létrehozza Sir James Graham butaságát is, és az angol nyelv kritikai megértésével olyan dolgokat ad a szájába, amiket a nem-kritikai belügyminiszter soha nem mondott; s teszi ezt csupán azért, hogy Graham butaságával szemben még fényesebben világítson a kritika bölcsessége. Azt állítja, hogy Graham szerint a gyárak gépei körülbelül 12 év alatt elhasználódnak, egyremegy, hogy 10 vagy 12 órán át járnak naponta, és ezért egy tízórás törvény megfosztaná a tőkést attól a lehetőségtől, hogy 12 év alatt a gépek munkájával újratermelje a beléjük fektetett tőkét. A kritika kimutatja, hogy ezzel tévkövetkeztetést adott Sir James Graham szájába, mert ha egy gép naponta egyhatoddal kevesebb időt dolgozik, természetesen hosszabb ideig is marad használható.
Bármennyire helytálló a kritikai kritikának ez a megjegyzése a saját tévkövetkeztetésével szemben, másfelől mégis el kell ismerni Sir James Graham javára, hogy maga azt mondta, a gépnek egy tízórás törvény esetén annyival gyorsabban kell járnia, amennyivel a munkaidejét korlátozzák — amit a kritika a VIII. füzetben, a 32. oldalon maga is idéz —, és hogy ilyen előfeltétellel az elhasználódási idő ugyanaz marad, tudniillik 12 év. Ezt annál is inkább el kell ismerni, mert ennek elismerése „a kritika” dicsőségére válik, hiszen csak a kritika volt az, aki maga állította fel és maga döntötte meg ismét a tévkövetkeztetést. Ugyanilyen nagylelkű a kritika lord John Russellhez, akinek azt a szándékot tulajdonítja, hogy a politikai államforma és a választási rendelkezések megváltoztatására törekszik, amiből azt kell következtetnünk, hogy vagy módfelett erős a kritikának az az ösztöne, amely butaságok létrehozására hajtja, vagy pedig lord John Russell a múlt hét folyamán kritikai kritikussá változott.
Igazán nagyszerűvé azonban a butaságok gyártásában akkor válik a kritika, amikor felfedezi, hogy az angol munkások — azok a munkások, akik áprilisban és májusban gyűlést gyűlés után rendeztek, petíciót petíció után fogalmaztak, s mindezt a tízórás törvényért, akik annyira fel voltak bolydulva, mégpedig véges-végig a gyári kerületekben, hogy arra az utolsó két évben nem volt példa —, hogy ezek a munkások csak „részlegesen érdeklődnek” e kérdés iránt, noha mégis kiderül, hogy „a munkaidő törvényes korlátozása is foglalkoztatta figyelmüket”; amikor a tetejébe azt a nagy, azt a pompás, azt a hallatlan felfedezést teszi, hogy „a munkások vágyainak legnagyobb része ahhoz a látszólag közelebbi segítséghez fűződik, amellyel a gabonatörvények eltörlése kecsegtet, s ez így is lesz, amíg e vágyak már kétségbe nem vonható beteljesedése be nem bizonyítja nekik a gyakorlatban e segítség haszontalanságát”, — a munkásoknak, akik a gabonatörvényeltörlőket minden nyilvános gyűlésen szokásszerűen letaszítják a szónoki emelvényről, akik elérték azt, hogy a Gabonatörvény-ellenes Liga már egyetlen angol gyárvárosban sem mer nyilvános gyűlést rendezni, akik a Ligát egyetlen ellenségüknek tekintik és akiket a tízórás törvényjavaslat vitájában — mint a hasonló kérdésekben korábban is csaknem mindig — a toryk támogattak. Az is gyönyörű, amikor a kritika fölfedezi, hogy „a munkásokat még mindig csábítják a chartizmus széleskörű ígéretei”, a chartizmusé, mely nem egyéb, mint a munkások közt kialakult közvélemény politikai kifejezése; amikor abszolút szellemének mélységében arra eszmél, hogy „a két csoportosulás, a politikai csoportosulás és a föld-, illetve gyártulajdon szerinti, már nem olvad fel egymásban és nem fedi egymást”, holott eddig nem volt ismeretes, hogy a föld-, illetve gyártulajdon szerinti csoportosulás olyannyira átfogó volt, hiszen a tulajdonosok mindkét osztályának csekély a létszáma és (a kevés pairt kivéve) politikailag egyenjogú, nem volt ismeretes, hogy ez a csoportosulás, ahelyett, hogy a legkövetkezetesebb kifejezése, a csúcsa lenne á politikai pártoknak, teljességgel azonos a politikai csoportosulásokkal. Gyönyörű az, amikor a kritika a gabonatörvényeltörlőket úgy tünteti fel, mint akik nem tudják, hogy ceteris paribus [egyébként egyenlő körülmények között] a kenyérár csökkenésének maga után kell vonnia a munkabér csökkenését is, és minden marad a régiben; holott ezek az emberek elismerik, hogy a munkabérnek és ezáltal a termelési költségeknek ettől a csökkenésétől várják a piac kitágulását, attól pedig a munkások közti konkurencia enyhülését — aminek következtében a bér a kenyér árához képest, úgymond, mégis magasabb lesz valamivel, mint most.
A kritika művészi üdvözültséggel mozogva szabadon megalkotott ellentétében, az értelmetlenségben, ugyanaz a kritika, amely két évvel ezelőtt így kiáltott fel: „A kritika németül beszél, a teológia latinul”,6 ugyanez a kritika most angolul tanult meg és a földbirtokosokat „Landeigner”-eknek (land-owners) nevezi, a gyártulajdonosokat „Mühleigner”-eknek (mill-owners) — millnek neveznek angolul minden gyárat, amelynek gépeit gőz vagy vízierő hajtja —, a munkásokat pedig „kezeknek” (hands), „beavatkozás” [Einmisschung] helyett interferenciáról beszél (interference), sőt a bűnös tömegszerűségtől hemzsegő angol nyelv iránti végtelen irgalmában odáig ereszkedik le, hogy kijavítja ezt a nyelvet, s megszünteti azon pedantériát, amellyel az angolok a lovagok és bárók „Sir” címét mindig a keresztnév elé teszik. A tömeg Sir James Grahamet mond, a kritika Sir Grahamet.
Hogy a kritika elvből, nem pedig hányavetiségből alakítja át az angol történelmet és nyelvet, azt nyomban bebizonyítja az az alaposság, amellyel a Nauwerck úr históriáját kezeli.
a
„Mühleigner” az angol „mill-owner” (gyártulajdonos, gyáros) kifejezés német tükörfordítása, szószerint „malomtulajdonos”; egyike J. Faucher értelmetlen, szolgailag
„németített” kifejezéseinek.
1
J. Faucher cikke; „Englische Tagesfragen”, „ALZ” VII., VIII. és IX. füz. (1844
jún., júl. és aug.).
2 V. ö. Hegel: „Phänomenologie”, VI. В. I. b. 2.és VII. С. 2., 3., valamint „Religionsphilosophie”, III. rész és I. 3.; egyben célzás Hegel egész idealista metodikájára
3 A különféle fonó- és szövőgépekről v. ö. Engels: „A munkásosztály helyzete Angliában”
4 National Anti-Corn-Law-League (Nemzeti Gabonatörvény-ellenes Liga) szabadkereskedelmi egyesület, Cobden és Bright gyárosok alapították 1838-ban Manchesterben.
A gabonatörvényekről és a Ligáról lásd Engels „Az angol gabonatörvények története”
c. cikkét, valamint „A munkásosztály helyzete Angliában” idevágó
részeit. A gabonatörvényeket végül 1846-ban, hogy elhárítsa
az írországi éhínség és a chartista agitáció következtében fenyegető forradalmi válságot, a
mérsékelt tory Peel-kormány eltörölte. A Liga ezután feloszlott.
5 A munkanap 10 órára való korlátozásáért vívott harc Angliában már a XVIII. sz. végén
elkezdődött és a XIX. sz. 30-as éveitől a proletariátus széles tömegeit fogta át. A földbirtokos arisztokrácia képviselőinek egy csoportja a burzsoázia elleni harcában magáévá
tette ezt a követelést és a parlamentben kiállt a tízórás törvényjavaslat mellett; 1833-tól
a parlamentben a törvényjavaslat híveinek vezetője a „tory-filantróp” Lord Ashley volt. A munkanap 10 órára való
korlátozását végül — több más gyári törvény meghozása után — bizonyos megszorításokkal 1847-ben fogadta el a parlament.
6 B. Bauer: „Die gute Sache der Freiheit und meine eigene Angelegenheit”, 126. old.
Következő rész: III. Fejezet. „A kritikai kritika alapossága” vagy a kritikai kritika mint J. (Jungnitz?) úr (írta Engels)