Mint német ideológusok jelentik, Németország a legutóbbi esztendőkben páratlan forradalmasodáson ment át. A hegeli rendszer oszlási folyamata, amely Strauss-szal kezdődött, világerjedéssé fejlődött, és ebbe minden „hatalmassága a múltnak” belesodródott. Az általános káoszban hatalmas birodalmak keletkeztek, hogy legott megint elsüllyedjenek, pillanatonként hősök bukkantak fel, hogy merészebb és hatalmasabb vetélytársak megint a sötétségbe taszítsák őket vissza. Olyan forradalom volt ez, amelyhez képest a francia forradalom gyerekjáték, olyan világküzdelem, amely mellett a diadokhoszok² harcai apróságoknak tetszenek. Hallatlan lázas sietséggel szorították ki egymást az elvek, rohanták le egymást a gondolati hősök, és az 1842-től 45-ig terjedő három év alatt nagyobb tisztogatás történt Németországban, mint máskülönben három évszázad alatt.

Mindez állítólag a tiszta gondolat területén játszódott le. [A főkéziratban áthúzva: A profán külvilág erről természetesen nem tudott meg semmit, mert az egész világrengető történés alapjában csak az abszolút szellem oszlási folyamatára terjedt ki.]

Mindenesetre érdekes eseményről van szó: az abszolút szellem rothadási folyamatáról. [A főkéziratban áthúzva: A lakodalmas- és halottasjelentő ⟨, a kritikus⟩ nem hiányozhatott.] E caput mortuum³ különböző alkotórészei az utolsó életszikra kialvása után bomlásnak indultak, új vegyületekbe léptek és új szubsztanciákat alkottak. A filozófus-iparosok, akik eddig az abszolút szellem kiaknázásából éltek, most az új vegyületekre vetették rá magukat. Mindegyikük a lehető legnagyobb buzgalommal végezte a neki jutott rész árusítását. Ez nem folyhatott konkurencia nélkül. Eleinte eléggé polgárilag és szolidan ment ez. Később, amikor a német piac túl volt terhelve és az árunak a világpiacon minden fáradozás ellenére nem volt kelendősége, az üzletet a szokásos német módszer szerint lezüllesztették gyári tucat- és látszat-termeléssel, a minőség rontásával, a nyersanyag csalárd megjelölésével, a cimkék meghamisításával, színleges vásárlásokkal, váltónyargalással és minden reális alapot nélkülöző hitelrendszerrel. A konkurencia elkeseredett harcba torkollt, amelyet most világtörténelmi fordulatnak, hatalmasnál hatalmasabb eredmények és vívmányok létrehozójának dicsérnek fel és konstruálnak meg előttünk.

Hogy e filozófiai vásári tülekedést, amely még a tisztes német polgár keblében is jóleső nemzeti érzést ébreszt, kellőképpen méltányolhassuk, hogy szemléltethessük ennek az egész ifjúhegeli mozgalomnak kicsinyességét, helyi korlátoltságát, s nevezetesen a tragikomikus kontrasztot e hősök valódi teljesítményei és e teljesítményekről táplált illúziók között, ahhoz az szükséges, hogy az egész látványosságot egyszer olyan nézőpontról vegyük szemügyre, amely Németországon kívül fekszik. [A főkéziratban áthúzva: Ezért e mozgalom egyes képviselőinek sajátlagos kritikája előtt néhány általános megjegyzést teszünk ⟨a német filozófiáról és az egész ideológiáról. Ezek a megjegyzések elegendők lesznek arra, hogy kritikájuk álláspontját olyannyira körvonalazzák, amennyire ez az utána következő egyes bírálatok megértéséhez és megalapozásához szükséges. E megjegyzéseinket azért szegezzük éppen Feuerbachhal szembe, mert az egyetlen, aki legalább egy lépést tett előre, s akinek dolgaival de bonne foi [jóhiszemmel] foglalkozni lehet⟩ amelyek a mindnyájukban közös ideológiai előfeltevéseket közelebbről megvilágítják.

1. Az ideológia egyáltalában, sajátlag a német filozófia
A)
Csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát. A történelmet két oldalról lehet szemügyre venni; a természet történetére és az emberek történetére lehet felosztani. Ámde a két oldalt nem szabad elválasztani; ameddig emberek léteznek, a természet története és az emberek története kölcsönösen feltételezik egymást. A természet története az úgynevezett természettudomány, itt nem érdekel minket; az emberek történetével azonban foglalkoznunk kell, minthogy szinte az egész ideológia vagy e történet elferdített felfogására, vagy a tőle való teljes elvonatkozásra vezetődik vissza. Az ideológia maga csupán egyik oldala e történetnek.
[A tisztázat alább következő része a főkéziratban nem szerepel; a főkézirat szövege a 22. oldalon folytatódik.]]

A) Az ideológia egyáltalában, jelesül a német ideológia

A német kritika, egészen az általa tett legújabb erőfeszítésekig, nem tért le a filozófia talajáról. Korántsem vette vizsgálóra általános-filozófiai előfeltevéseit, sőt, összes kérdései egy meghatározott filozófiai rendszernek a hegelinek a talajából nőttek ki. Nemcsak válaszaiban, hanem már magukban a kérdésekben is misztifikáció rejlett. Ez a Hegeltől való függőség az oka annak, hogy ezek közül az újabb kritikusok közül senki mégcsak meg sem kísérelte a hegeli rendszer átfogó bírálatát, bármennyire állítják is mindannyian, hogy túljutottak Hegelen. Hegel elleni és egymás elleni polémiájuk arra szorítkozik, hogy mindegyikük kiemeli a hegeli rendszer egyik oldalát és ezt mind az egész rendszer ellen, mind a mások által kiemelt oldalak ellen fordítja. Kezdetben tiszta, hamisítatlan hegeli kategóriákat emeltek ki — amilyenek a szubsztancia és az öntudat —, később e kategóriákat világiasabb nevekkel profanizálták — amilyenek az Emberi nem, az Egyetlen, az Ember stb.

Az egész német filozófiai kritika Strausstól Stirnerig a vallási képzetek kritikájára szorítkozik [A tisztázatban áthúzva:, amely azzal az igénnyel lépett fel, hogy a világ abszolút megváltója minden bajtól. Ezek a filozófusok állandóan a vallást tekintették és kezelték úgy, mint minden nekik ellenszenves viszony végső okát, mint ősellenséget.] Kiindultak a valóságos vallásból és a tulajdonképpeni teológiából. Hogy mi a vallási tudat, a vallási képzet, azt a későbbiek folyamán különbözőképpen határozták meg. A haladás abban állott, hogy az állítólag uralkodó metafizikai, politikai, jogi, erkölcsi és egyéb képzeteket is a vallási vagy teológiai képzetek szférája alá sorolták be; ugyanígy a [A tisztázatban áthúzva: metafizikai] politikai, jogi, erkölcsi tudatot vallási vagy teológiai tudatnak és a politikai, jogi, erkölcsi embert, végső fokon „az embert” vallási lénynek nyilvánították. A vallás uralmát előfeltételként fogadták el. Apránként minden uralkodó viszonyt vallási viszonynak nyilvánítottak és kultusszá változtattak át, a jog kultuszává, az állam kultuszává stb. Mindenütt csak dogmákkal és a dogmákba vetett hittel volt dolguk. A világot mind nagyobb terjedelemben kanonizálták, míg végül a tiszteletreméltó Szent Max en bloc [általjában, mindenestül] szentté avathatta és ezzel egyszer és mindenkorra elintézhette.

Az óhegeliánusok mindent megértettek, mihelyt egy hegeli logikai kategóriára visszavezették. Az ifjúhegeliánusok mindent kritizáltak, amennyiben vallási képzeteket fogtak rá, illetve teológiainak nyilvánították.

Az ifjúhegeliánusok megegyeznek az óhegeliánusokkal abban a hitben, hogy a vallás, a fogalmak, az általános uralkodik a fennálló világon. Csakhogy ők harcolnak ez ellen az uralom mint bitorlás ellen, melyet azok törvényes uralomként ünnepelnek.

Minthogy ezek az ifjúhegeliánusok a képzeteket, gondolatokat, fogalmakat, egyáltalában az általuk önállósított tudat termékeit az emberek tulajdonképpeni béklyóinak tartják — ugyanúgy, ahogyan az óhegeliánusok az emberi társadalom igazi kötelékeinek nyilvánítják őket — magától értetődik, hogy az ifjúhegeliánusoknak csak a tudat ezen illúziói ellen kell is küzdeniük [A tisztázatban áthúzva:, és hogy az uralkodó tudat megváltoztatása a cél, amelyre törekszenek.] Minthogy fantáziájuk szerint az emberek viszonyai, minden tevékenykedésük, béklyóik és korlátáik tudatuk termékei, ezért az ifjúhegeliánusok következetesen azt az erkölcsi posztulátumot állítják az emberek elé, hogy jelenlegi tudatukat cseréljék fel az emberi, kritikai vagy egoisztikus tudattal és ezáltal törjék szét korlátáikat. Ez a követelés, hogy tudatunkat megváltoztassuk, arra a követelésre fut ki, hogy a fennállót másképpen magyarázzuk, vagyis más magyarázat segítségével ismerjük el. Az ifjúhegeliánus ideológusok állítólag „világrengető” frázisaik ellenére a legnagyobb konzervatívok. A legifjabbak közülük tevékenységükre a helyes kifejezést találták meg, mikor azt állítják, hogy csak „frázisok” ellen harcolnak. Csak azt felejtik el, hogy e frázisokkal ők maguk is csupán frázisokat szegeznek szembe, és hogy a valóságos fennálló világ [A tisztázatban áthúzva: változatlan marad] ellen semmiképpen sem küzdenek, ha csupán e világ frázisai ellen küzdenek. Az egyetlen eredmény, amire ez a filozófiai kritika vitte, egynéhány — méghozzá egyoldalú — vallástörténelmi felvilágosítás a kereszténységről; minden egyéb állításuk csupán további felcicomázása azon igényüknek, hogy ezeket a jelentéktelen felvilágosításokat világtörténelmi felfedezéseknek tekintsék.

E filozófusok közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy a német filozófiának a német valósággal való összefüggését, kritikájuknak saját anyagi környezetükkel való összefüggését kutassák. [Itt véget ér a tisztázat (ezután ⅔ oldal üres). Innen kezdve a fökézirat szövegét adjuk. A tisztázatban fennmaradt másik szövegrészt a fejezet végén közöljük.]

Az előfeltételek, amelyekkel kezdjük, nem önkényesek, nem dogmák, hanem valóságos előfeltételek, amelyektől csak a képzeletben lehet elvonatkoztatni. Ezek az előfeltételek a valóságos egyének, cselekvésük és anyagi életfeltételeik, mind azok, amelyeket készentaláltak, mind azok, amelyeket saját cselekvésükkel hoztak létre. Ezek az előfeltételek tehát tisztán tapasztalati úton megállapíthatók.

Minden emberi történelem első előfeltétele természetesen eleven emberi egyének létezése. [Áthúzva: Ezeknek az egyéneknek első történelmi cselekedete, amely által megkülönböztetik magukat az állatoktól, nem az, hogy gondolkoznak, hanem hogy létfenntartási eszközeiket termelni kezdik.] Az első megállapítandó tényállás tehát ezeknek az egyéneknek testi szervezete és általa adott viszonyuk a rajtuk kívüli természethez. Itt természetesen nem térhetünk ki sem maguknak az embereknek fizikai mibenlétére, sem pedig az emberek által készentalált természeti feltételekre: a földtani, hegy- és vízrajzi, éghajlati és egyéb viszonyokra. [Áthúzva: Ezek a viszonyok szabják meg azonban nemcsak az emberek eredeti, természetadta szervezetét, nevezetesen a faji különbségeket, hanem egész további fejlődésüket vagy nem-fejlődésüket is mind a mai napig.] Minden történetírásnak ezekből a természeti alapzatokból, valamint abból a módosulásukból kell kiindulnia, amelyet a történelem folyamán az emberek cselekvése idézett elő rajtuk.

A termelésnek ezt a módját nem szabad pusztán abból a szempontból néznünk, hogy ez az egyének fizikai létezésének újratermelése. Hanem ez már ezen egyének tevékenységének egy meghatározott mikéntje, életük megnyilvánításának egy meghatározott mikéntje, egy meghatározott életmódjuk. Ahogyan az egyének életüket megnyilvánítják, olyanok ők maguk. Az tehát, hogy mik, [Áthúzva: megmutatkozik termelési módjukban, mind abban, amit termelnek, mind abban, ahogyan] egybevág termelésükkel, mind azzal, amit termelnek, mind pedig azzal, ahogy termelnek. Hogy tehát az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ.

E termelés csak a népesség megszaporodásával jelentkezik. Ez megint előfeltételezi az egyének egymás közötti érintkezését.⁴ Ennek az érintkezésnek a formáját megintcsak a termelés szabja meg. [Ez a két bekezdés egy különálló, számozatlan lapon áll.]

A tényállás tehát ez: meghatározott egyének, akik meghatározott módon termelő tevékenységet fejtenek ki, ezekbe a meghatározott társadalmi és politikai viszonyokba lépnek. Az empirikus megfigyelés [Áthúzva:, amely egyszerűen a valóságos tényékhez tartja magát, képes lesz] minden egyes esetben empirikusan és minden misztifikáció és spekuláció nélkül fel kell hogy mutassa a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését. A társadalmi tagozódás és az állam mindenkor meghatározott egyének életfolyamatából áll elő, de nem aszerint, amilyennek ezek az egyének a maguk vagy a mások elképzelésében megjelennek, hanem aszerint, amilyenek tényleg, vagyis amiképpen ténykednek, amiképpen az anyagi termelést végzik, tehát amiképpen meghatározott anyagi és önkényüktől független korlátok, előfeltételek és körülmények között tevékenykednek. [Áthúzva: Azok a képzetek, amelyeket ezek az egyének alkotnak maguknak, azok vagy a természethez való viszonyukról, vagy egymáshoz való viszonyukról, vagy saját mibenlétükről alkotott képzetek. Világos, hogy mindezekben az esetekben ezek a képzetek az egyének valóságos viszonyainak és tevékenységének, termelésüknek, érintkezésüknek, társadalmi és politikai szervezetüknek — valóságos vagy illuzórikus — tudatbeli kifejezései. Ellenkező véleményt csak az vallhat, aki a valóságos, anyagilag megszabott egyének szellemén kívül még valami külön szellemet is előfeltételez. Ha ez egyének valóságos viszonyainak tudatbeli kifejezése illuzórikus, ha az emberek képzeteikben fejtetőre állítják valóságukat, ez ismét korlátolt anyagi tevékenységi módjuknak és ebből fakadó korlátolt társadalmi viszonyaiknak a következménye.]

Az eszméknek, képzeteknek, a tudatnak a termelése először is közvetlenül bele van szőve az emberek anyagi tevékenységébe és anyagi érintkezésébe, a valóságos élet nyelvébe. A képzetalkotás, gondolkodás, az emberek szellemi érintkezése itt még anyagi magatartásuk közvetlen folyományaként jelenik meg. A szellemi termelésre, ahogyan az egy nép politikájának, törvényeinek, erkölcsének, vallásának, metafizikájának stb. nyelvében testet ölt, ugyanez áll. Az emberek termelik képzeteiket, eszméiket stb., de a tényleges, ténykedő emberek, ahogyan őket termelőerőik és az azoknak megfelelő érintkezés egy meghatározott fejlettsége — fel egészen a legtágabb érintkezési alakulatokig — feltételezi. A tudat [Bewusstsein] sohasem lehet más, mint a tudatos lét [bewusstes Sein], az emberek léte pedig az tényleges életfolyamatuk. Ha az emberek és viszonyaik az egész ideológiában, mint valami camera obscurában [sötétkamrában, lyukkamerában], fejük tetejére állítva jelennek meg, ez a jelenség éppúgy történelmi életfolyamatukból ered, mint ahogy a recehártyán a tárgyak megfordítása közvetlen fizikai életfolyamatukból.

Szöges ellentétben a német filozófiával, amely az égből száll le a földre, itt a földről szállunk fel az égbe. Vagyis nem abból indulunk ki, amit az emberek mondanak, elképzelnek, beképzelnek, nem is a mondott, gondolt, elképzelt, beképzelt emberekből, hogy innen eljussunk a hús-vér emberekhez; a valóságosan tevékeny emberekből indulunk ki és az valóságos életfolyamatukból ábrázoljuk ez életfolyamat ideológiai tükröződéseinek és visszhangjainak fejlődését is. Az emberek agyában levő ködképződmények is az anyagi, empirikusan megállapítható és anyagi előfeltételekhez kötött életfolyamatuk szükségszerű párlatai. Az erkölcs, vallás, metafizika és egyéb ideológia és a nekik megfelelő tudatformák ilyenképpen nem tartják meg többé az önállóság látszatát. Nincsen történetük, nincsen fejlődésük, hanem az anyagi termelésüket és anyagi érintkezésüket kifejlesztő emberek ezzel a valóságukkal együtt gondolkodásukat és gondolkodásuk termékeit is megváltoztatják. Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot. Az első szemléleti módban a tudatból indulnak ki mint az eleven egyénből, a másodikban, amely megfelel a valóságos életnek, magukból a valóságos, eleven egyénekből és a tudatot csakis mint az ő tudatukat szemlélik.

Ez a szemléleti mód nem előfeltételnélküli. A valóságos előfeltételekből indul ki, s egy pillanatra sem tér el tőlük. Előfeltételei: az emberek, nem valamilyen fantasztikus lezártságban és rögzítettségben, hanem valóságos, empirikusan szemléletes fejlődési folyamatukban, mely meghatározott feltételek között megy végbe. Mihelyt ezt a tevékeny életfolyamatot ábrázoljuk, a történelem többé nem holt tények gyűjteménye, mint a még ugyancsak elvont empirikusoknál, nem is képzelt szubjektumok képzelt cselekvése, mint az idealistáknál.

Ott, ahol a spekuláció végéhez ér, a valóságos életnél kezdődik tehát a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlődési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok végükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét.

Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefoglalása léphet, amelyek az emberek történeti fejlődésének szemléletéből vonhatók el. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva, egyáltalán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egymásutánját jelezzék. De semmiképpen sem adnak — a filozófia módjára — receptet vagy szkémát, amelyhez a történelmi korszakokat hozzá lehet nyesegetni. Ellenkezőleg, a nehézség éppen ott kezdődik, amikor [Áthúzva: a történeti anyag szemügyrevételéhez és rendezéséhez, a különböző rétegek valóságos tényszerű összefüggésének felkutatásához fogunk.] az anyag — akár egy elmúlt korszaké, akár a jelené — szemügyrevételéhez és rendezéséhez, a valóságos ábrázoláshoz fogunk. E nehézségek elhárítását olyan előfeltételek szabják meg, amelyek semmiképpen sem adhatók itt meg, hanem amelyek csak az egyes korszakokban élő egyének valóságos életfolyamatának és cselekvésének tanulmányozásából adódnak. Néhány ilyen elvonatkoztatást, amelyet mi az ideológiával szemben alkalmazunk, itt kiemelünk és történeti példákon megvilágítjuk őket. [Ezután ¼ oldal üres.]

[...] [A szövegrész eleje hiányzik. Széljegyzet itt és a következő két kéziratoldalon: Feuerbach.] a valóságban és a gyakorlati materialista, azaz a kommunista számára arról van szó, hogy a fennálló világot forradalmasítsa, a készentalált dolgokat gyakorlatilag megtámadja és megváltoztassa. Ha Feuerbachnál hellyel-közzel találhatók is ilyesféle szemléletek, sohasem jutnak túl elszigetelt sejtéseken, és általános szemléleti módjára sokkalta kevesebb a befolyásuk, semhogy másként, mint fejlődésképes csírákként jöhessenek itt tekintetbe. Az érzéki világ Feuerbach-féle „felfogása” egyfelől e világ puszta szemléletére és másfelől a puszta érzetre korlátozódik; „az embert” teszi a „valóságos, történelmi emberek helyébe”. „Az ember” realiter [valójában] „a német”. Az első esetben, az érzéki világ szemléletében, szükségképpen olyan dolgokba ütközik, amelyek ellentmondanak tudatának és érzésének, amelyek zavarják az érzéki világ minden része közötti, jelesül pedig az ember és a természet közötti általa előfeltételezett harmóniát.

(N. B. Nem az a hiba, hogy Feuerbach a kézenfekvőt, az érzéki látszatot alárendeli az érzéki tényállás pontosabb megvizsgálása útján megállapított érzéki valóságnak, hanem az, hogy végeredményben nem tud megbirkózni az érzékiséggel anélkül, hogy azt ne a filozófus „szemével”, vagyis „szemüvegén át nézze.)

Hogy ezeket kiküszöbölje, kénytelen kettős szemlélethez menekülni: egy profán szemlélethez, amely csak a „kézenfekvőt” látja a dolgokban, és egy magasabb, filozófiaihoz, amely meglátja „igazi lényegüket”. Nem látja, hogy az őt körülvevő érzéki világ nem közvetlenül öröktől fogva adott, önmagával mindig egyenlő dolog, hanem az iparkodás [Industrie] és a társadalmi állapot terméke, mégpedig abban az értelemben, hogy történelmi termék, számtalan nemzedék tevékenységének eredménye, amelyek közül mindegyik az előtte járónak a vállán állott, annak iparát és érintkezését továbbfejlesztette, társadalmi rendjét a változott szükségletek szerint módosította. Még a legegyszerűbb „érzéki bizonyosság” tárgyai is csak a társadalmi fejlődés, az ipar és a kereskedelmi érintkezés által adottak számára. A cseresznyefa, mint csaknem minden gyümölcsfa, tudvalevőleg csak néhány évszázaddal ezelőtt, a kereskedelem révén származott át a mi égövünk alá és ezért csupán egy meghatározott társadalom e cselekvése által, egy meghatározott időben vált adottá Feuerbach „érzéki bizonyossága” számára. Egyébként, ha a dolgokat így fogjuk fel, amilyenek valóban és ahogyan történtek, minden mélyértelmű filozófiai probléma — mint alább még világosabban ki fog derülni — egész egyszerűen empirikus ténnyé oldódik fel. Így például az a fontos kérdés, hogy milyen az ember viszonya a természethez (vagy akár, mint Bruno mondja (110. old.⁵), milyenek az „ellentétek a természetben és a történelemben”, mintha ez két egymástól elválasztott „dolog” lenne, s mintha az embernek nem mindig egy történelmi természettel és egy természeti történelemmel volna dolga), amelyből a „szubsztanciáról” és „öntudatról” szóló valamennyi „kifürkészhetetlen nagy mű”⁶ származott —, ez a kérdés magától szétfoszlik, ha átlátjuk, hogy „az embernek a természettel való” annyit magasztalt „egysége” az iparban elejétől fogva fennállt és minden korszakban az ipar kisebb vagy nagyobb fejlettsége szerint másképpen állt fenn, éppúgy, mint az embernek a természettel való „küzdelme”, amíg termelőerői megfelelő bázison ki nem fejlődtek. Az ipar és a kereskedelem, az életszükségletek termelése és cseréje megszabják az elosztást, a különböző társadalmi osztályok tagozódását, s ezek viszont megszabják amazok végzésének módját — és így van az, hogy Feuerbach például Manchesterben csak gyárakat és gépeket lát, holott száz évvel ezelőtt csak rokkákat és szövőszékeket lehetett látni, vagy a római Campagnában csak legelőket és mocsarakat fedez fel, holott Augustus idejében csupán római tőkések szőlleit és villáit találta volna. Feuerbach nevezetesen a természettudományi szemléletről beszél, titkokat említ meg, amelyek csak a fizikus és a vegyész szeme előtt tárulnak fel; de ipar és kereskedelem nélkül hol volna a természettudomány? Hiszen még ez a „tiszta” természettudomány is mind célját, mind anyagát csak a kereskedelem és ipar, az emberek érzéki tevékenysége által kapja meg.

Ez a tevékenység, ez a folytonos érzéki munkálkodás és alkotás, ez a termelés olyannyira alapzata az egész érzéki világnak — amint az jelenleg létezik —, hogy ha csak egy esztendőre is megszakadna, Feuerbach nemcsak a természeti világban lelne óriási változást, hanem az egész emberi világot és saját szemléleti képességét, sőt saját létezését is igen hamar hiányolná. Igaz, hogy emellett fennmarad a külső természet elsődlegessége, és igaz, hogy mindez nem alkalmazható az őseredeti, generatio aequivoca [ősnemzés] által létrehozott emberekre; de ennek a megkülönböztetésnek csak annyiban van értelme, amennyiben az embert a természettől megkülönböztetettnek tekintjük. Egyébként ez az emberi történelmet megelőző természet nem az a természet, amelyben Feuerbach él, nem az a természet, amely manapság, talán egyes újabb eredetű ausztrál-déltengeri korall-szigeteken [australischen Koralleninseln] kívül, bárhol is létezik, tehát Feuerbach számára sem létezik.

Feuerbachnak mindenesetre megvan az a nagy előnye a „tiszta” materialistákkal szemben, hogy átlátja, hogy az ember is „érzéki tárgy”; de eltekintve attól, hogy az embert csak „érzéki tárgyként”, nem pedig „érzéki tevékenységként” fogja fel, minthogy ebben is megmarad az elmélet keretei közt, az embereket nem adott társadalmi összefüggésükben fogja fel, nem meglevő életfeltételeik között, amelyek azzá tették őket, amik, ezért sohasem jut el a valóban létező, tevékeny emberekhez, hanem megáll „az ember” elvontságánál, és csak arra képes, hogy a „valódi, egyéni, hús-vér embert” az érzetben elismerje, vagyis nem ismer másféle „emberi viszonyokat” „ember és ember között”, mint a szeretetet és barátságot, méghozzá eszményítve. Nem bírálja a jelenlegi életviszonyokat. Sohasem jut el tehát odáig, hogy az érzéki világot az azt alkotó egyének együttes eleven érzéki tevékenységeként fogja fel, és ezért, amikor például egészséges emberek helyett egy sereg görvélykóros, agyondolgozott és tüdővészes éhenkórászt lát, kénytelen a „magasabb szemlélethez” és az „emberi nemben” való eszmei „kiegyenlítődéshez” menekülni, tehát éppen ott kénytelen visszaesni az idealizmusba, ahol a kommunista materialista mind az ipar, mind a társadalmi tagozódás átformálásának szükségességét és egyúttal feltételét látja.

Ahol Feuerbach materialista, ott a történelem nem szerepel nála, ahol pedig a történelmet tekintetbe veszi, ott nem materialista. Nála materializmus és történelem teljesen különesik, ami egyébként már a mondottakból magyarázódik. [Áthúzva: Ha itt mégis behatóbban foglalkozunk a történelemmel, ezt azért tesszük, mert a németek megszokták, hogy a „történelem” és „történelmi” szavaknál minden lehetőt elképzeljenek, csak nem a valóságost; ennek tündöklő bizonysága nevezetesen az „arany- szájú" Szent Bruno.] —

Az előfeltételnélküli németeknél azzal kell kezdenünk, hogy leszögezzük minden emberi létezésnek, tehát minden történelemnek is első előfeltételét, nevezetesen azt az előfeltételt, hogy az embereknek ahhoz, hogy „történelmet csinálhassanak”, meg kell élniük.
[Széljegyzet: Hegel. Geológiai, vízrajzi stb. viszonyok. Az emberi testek. Szükséglet, munka.]
Az élethez azonban mindenekelőtt evés és ivás, lakás, ruházat és még egy és más szükséges.

Az első történelmi tett tehát e szükségletek kielégítésére szolgáló eszközök előállítása, magának az anyagi életnek a termelése, márpedig ez olyan történelmi tett, minden történelemnek olyan alapfeltétele, amelyet még ma is, mint évezredekkel ezelőtt, naponként és óránként teljesíteni kell, hogy az ember egyáltalán életben maradhasson. Még akkor is, ha az érzékiség, mint Szent Brúnónál, egy botra, a minimumra redukálódik, akkor is előfeltételezi e bot megtermelésének tevékenységét. Minden történeti felfogásnak tehát az az első követelménye, hogy ezt az alapvető tényt egész jelentőségében és egész kiterjedésében megfigyeljük és érvényre juttassuk. Ezt a németek tudvalévőén sohasem tették meg, ezért soha nem volt földi bázisuk a történelemhez és következésképpen soha nem volt történetírójuk sem. A franciák és angolok, még ha e ténynek az úgynevezett történelemmel való összefüggését csupán szerfelett egyoldalúan fogták is fel, jelesül mindaddig, amíg foglyai voltak a politikai ideológiának, mégis megtették az első kísérleteket arra, hogy a történetírásnak materialista bázist adjanak, amennyiben ők írtak először történelmi műveket a polgári társadalomról, a kereskedelemről és az iparról. — A második az, hogy maga a kielégített első szükséglet, a kielégítés cselekvése és a kielégítésnek már megszerzett szerszáma új szükségletekhez vezet — és új szükségleteknek ez a megteremtése az első történelmi tett. Itt tüstént megmutatkozik, milyen szellem szülötte a németek nagy történelmi bölcsessége, akik ott, ahol a pozitív anyagból kifogynak és ahol nem teológiai, politikai vagy irodalmi értelmetlenségről tárgyalnak, egyáltalán nem is történelemről, hanem „történelemelőtti kor” eseményeiről beszélnek, anélkül azonban, hogy felvilágosítanának bennünket arról, miképpen jutunk e „történelemelőtti kornak” nevezett értelmetlenségből a tulajdonképpeni történelembe, — bár másfelől történelmi spekulációjuk előszeretettel erre a „történelemelőtti korra” veti rá magát, mert azt hiszi, hogy itt biztonságban van a „nyers tény” beavatkozásaitól, és azért is, mert itt spekulációs hajlamát szabadjára engedheti és ezerszámra teremthet és dönthet le hipotéziseket. — A harmadik viszony, amely itt már eleve belép a történelmi fejlődésbe, az, hogy az emberek, akik saját életüket naponként újra megtermelik, kezdenek más embereket termelni, szaporodni — a férfi és nő, szülők és gyermekek közötti viszony, a család. Ez a család, amely kezdetben az egyetlen társadalmi viszony, a későbbiekben, amikor a megszaporodott szükségletek új társadalmi viszonyokat és az emberek megszaporodott száma új szükségleteket teremt, alárendeltté válik (kivéve Németországban), és akkora létező empirikus adatokra támaszkodva kell tárgyalni és kifejteni, nem pedig a „család fogalmára” támaszkodva, mint az Németországban szokásos. Egyébként a társadalmi tevékenységnek ezt a három oldalát nem három különböző fokozatként kell felfogni, hanem csak három oldalként, vagy, hogy a németek számára világosan írjunk: három „mozzanatként” [drei „Momente“], amelyek a történelem legkezdete és az első emberek óta egymás mellett léteztek és a történelemben még ma is érvényesülnek. — Az élet termelése, mind a saját életé a munkában, mind az idegen életé a nemzésben, most már azonnal kettős viszonyként jelenik meg — egyfelől természeti, másfelől társadalmi viszonyként —, társadalmiként abban az értelemben, hogy ezen több egyén együttműködését értjük, egyre megy, hogy az milyen feltételek között, milyen módon és milyen célból történik. Ebből következik, hogy egy meghatározott termelési mód vagy ipari fejlődési fok mindig az együttműködés meghatározott módjával vagy meghatározott társadalmi fejlődési fokkal jár együtt, és az együttműködésnek ez a módja maga is „termelőerő”; hogy az emberek számára hozzáférhető termelőerők mennyisége szabja meg a társadalmi állapotot, hogy tehát az „emberiség történetét” mindig az ipar és a csere történetével összefüggésben kell tanulmányozni és feldolgozni. De az is világos, miért lehetetlen Németországban ilyen történelmet írni, minthogy ehhez a németeknek nemcsak felfogóképességük és anyaguk, hanem „érzéki bizonyosságuk” sincs, és a Rajnán túl e dolgok felől nem lehet tapasztalatokat szerezni, mert ott már semmiféle történelem sem játszódik le. Tehát már eleve kitűnik, hogy materialisztikus összefüggés van az emberek között, amelyet a szükségletek és a termelés módja szabnak meg, és amely olyan régi, mint az emberek maguk — olyan összefüggés, amely mindig új formákat ölt és ezért „történelem”, anélkül is, hogy bárminő politikai vagy vallási nonsens léteznék, amely az embereket még külön összetartaná. — Csak most, miután az eredeti, történelmi viszonyoknak már négy mozzanatát, négy oldalát szemügyre vettük, csak most látjuk, hogy az embernek [Áthúzva: egyebek között „szelleme” is van, és hogy ez a „szellem” „tudatként” „nyilvánul”.] „tudata” is van.
[Széljegyzet: Az embereknek azért van történetük, mert életüket termelniük kell, éspedig meghatározott módon: ez fizikai szervezetük által adott; csakúgy mint tudatuk.]
De ez sincs eleve, mint „tiszta” tudat. A „szellemre” eleve ránehezedik az az átok, hogy „meg van terhelve” anyaggal, amely itt megmozgatott légrétegek, hangok, egyszóval a nyelv formájában lép fel. A nyelv olyan régi, mint a tudat — a nyelv maga a gyakorlati, más emberek számára is létező, tehát a magam számára is csak ezáltal létező valóságos tudat, és a nyelv, miként a tudat, csak a más emberekkel való érintkezés szükségletéből, kénytelenségéből keletkezik. [Áthúzva: Környezetemhez való viszonyom a tudatom.] Ahol viszony létezik, ott az számomra létezik, az állat nem „viszonyul" semmihez és egyáltalában nem viszonyul. Az állat számára másokhoz való viszonya nem viszonyként létezik.

A tudat tehát már eleve társadalmi termék és az is marad, ameddig emberek egyáltalában léteznek. A tudat eleinte természetesen csupán a legközelebbi érzéki környezetről való tudat és a maga tudatára ébredő egyénen kívüli más személyekkel és dolgokkal való korlátolt összefüggés tudata; egyidejűleg tudata a természetnek, amely kezdetben teljesen idegen, mindenható és megtámadhatatlan hatalomként lép szembe az emberekkel, amelyhez az emberek teljesen állati módon viszonyulnak, amely félelmet ébreszt bennük, mint az állatban, és ilymódon a természetnek tisztán állati tudata (természetvallás) — éppen azért, mert a természet még alig ment át történelmi módosításon; másrészt megvan annak a szükségszerűségnek a tudata, hogy a környező egyénekkel kapcsolatba kell lépni, annak a tudatnak kezdete, hogy az ember egyáltalában társadalomban él. Ez a kezdet éppolyan állati, mint e fok társadalmi élete maga, pusztán csordatudat, s az ember itt a birkától csak abban különbözik, hogy tudata helyettesíti az ösztönt, vagy hogy ösztöne tudatos. Itt mindjárt láthatjuk: Ezt a természetvallást vagy ezt a természethez való meghatározott viszonyulást a társadalmi forma szabja meg és megfordítva. Itt, mint mindenütt, kiviláglik természet és ember azonossága olymódon is, hogy az embereknek a természethez való korlátolt viszonya megszabja az emberek korlátolt viszonyát egymáshoz, és egymáshoz való korlátolt viszonyuk a természethez való korlátolt viszonyukat. E birkatudat vagy törzsi tudat további fejlődése és kialakulása a termelékenység fokozódásának, a szükségletek szaporodásának és a mindkettő alapjául szolgáló népességszaporulatnak a következménye. Ezzel kifejlődik a munka megosztása, amely eredetileg nem volt más, mint a munkának a nemi aktusban való megosztása, majd a munkának olyan megosztása, amely természetes képesség (például testi erő), szükségletek, véletlenek stb. stb. által önmagától vagy „természetadta módon” jön létre. [Széljegyzet; áthúzva: az emberek tudatukat a valóságos történelmi fejlődésen belül fejlesztik ki. A munka megosztása által] A munka megosztása csak attól a pillanattól válik valóban megosztássá, amikor bekövetkezik az anyagi és szellemi munka megosztása.
[Széljegyzet: Ezzel egybeesik az ideológusok első formája — papok.]
Ettől a pillanattól kezdve a tudat valóban azt képzelheti, hogy valami más, mint a fennálló gyakorlat tudata, hogy valóságosan képzelhet [vorstellen] valamit anélkül, hogy valami valóságosat képviselne [vorstellen] — ettől a pillanattól kezdve a tudatnak módjában áll, hogy emancipálja magát a világtól és áttérjen a „tiszta” elmélet, teológia, filozófia, erkölcs stb. kialakítására. De még ha ez az elmélet, teológia, filozófia, erkölcs stb. ellentmondásba kerül is a fennálló viszonyokkal, ez csak azért történhetik, mert a fennálló társadalmi viszonyok ellentmondásba kerültek a fennálló termelőerővel — ami egyébként a viszonyok egy meghatározott nemzeti körében azért is történhetik, [Széljegyzet: Vallás. A németek és az ideológia mint olyan] mert az ellentmondás nem ebben a nemzeti környezetben, hanem eme nemzeti tudat és a többi nemzet gyakorlata között, tehát egy nemzet nemzeti és általános tudata között [Áthúzva: (mint most Németországban)] lép fel [Áthúzva:, amikor is aztán ennek a nemzetnek a szemében — mivelhogy ez az ellentmondás látszólag csak a nemzeti tudaton belüli ellentmondásként jelenik meg — úgy tűnik, hogy a harc is erre a nemzeti ganajra korlátozódik, éppen mert ez a nemzet a magán- és magáért-való ganaj.]

Egyébként teljesen egyre megy, mihez kezd a tudat egy szál magában; ebből az egész szemétből csak arra az egy eredményre jutunk, hogy ez a három mozzanat, a termelőerő, a társadalmi állapot és a tudat egymással ellentmondásba kerülhet és kell kerülnie, mert a munka megosztásával adva van annak lehetősége, sőt valósága, hogy a szellemi és anyagi tevékenység — [Széljegyzet; áthúzva: Tevékenység és gondolkodás, vagyis gondolattalan tevékenység és tétlen gondolat] hogy az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás más-más egyéneknek jusson, az pedig, hogy ne kerüljenek ellentmondásba, csak úgy lehetséges, ha a munka megosztását ismét megszüntetik. Egyébként magától értetődik, hogy a „kísértetek”, „kötelékek”, „magasabb lény”, „fogalom”, „aggályosság” látszólag csak az elszigetelt egyén idealisztikus szellemi kifejezése, képzete, azoknak a nagyon is empirikus béklyóknak és korlátoknak képzete, amelyeken belül az élet termelési módja és az azzal összefüggő érintkezési forma mozog. [Áthúzva: Fennálló gazdasági korlátoknak ez az idealisztikus kifejezése nem tisztán elméleti csupán, hanem megvan a gyakorlati tudatban is, vagyis a magát emancipáló és a fennálló termelési móddal ellentmondásba kerülő tudat nem csupán vallásokat és filozófiákat alkot, hanem államokat is.]

A munka megosztásával, amelyben mindezek az ellentmondások adva vannak és amely a maga részéről ismét a munkának a családban való természetadta megosztásán és a társadalomnak egyes, egymással ellentett családokra való szétválásán nyugszik, egyidejűleg az elosztás is adva van, mégpedig a munkának és termékeinek mind mennyiségre, mind minőségre egyenlőtlen elosztása, tehát a tulajdon, amelynek a családban, ahol a nő és a gyermekek a férfi rabszolgái, megvan már a csírája, az első formája. A családban levő, persze még nagyon kezdetleges, latens rabszolgaság az első tulajdon, amely egyébként itt már tökéletesen megfelel a modern közgazdászok definíciójának, amely szerint a tulajdon idegen munkaerő feletti rendelkezés. Egyébként munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések — az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki. — A munka megosztásával továbbá egyszersmind adva van az ellentmondás az egyes egyén vagy az egyes család érdeke és az egymással érintkező valamennyi egyén közösségi érdeke között; ez a közösségi érdek pedig nem csupán a képzetben létezik, mint valami „általános”, hanem mindenekelőtt a valóságban, mint azoknak az egyéneknek kölcsönös függősége, akik között a munka megoszlik.

Éppen a különös és közösségi érdek ezen ellentmondásából kifolyólag a közösségi érdek mint állam önálló alakulást ölt, különválva a valóságos egyedi és össz-érdekektől, és ugyanakkor illuzórikus közösségiségként, de mindig a minden családi és törzsi tömörülésben meglevő kötelékek reális bázisán, aminők a hús és vér, a nyelv, a munka nagyobb mérvű megosztása és egyéb érdekek — különösen pedig, mint később ki fogjuk fejteni, a munka megosztása által már feltételezett osztályok reális bázisán, amelyek minden ilyen emberi halmazaiban elkülönülnek egymástól és amelyek közül egyik valamennyi többin uralkodik. Ebből következik, hogy az államon belül folyó minden harc, a demokrácia, arisztokrácia és monarchia közötti harc, a választójogért való harc stb. stb. — nem egyebek, mint azok az illuzórikus formák, amelyekben a különböző osztályok valóságos harcaikat egymás között megvívják (amiről a német teoretikusoknak halvány sejtelmük sincs, jóllehet a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben⁷ és a „Szent család“-ban⁸ elég útmutatást kaptak ehhez), következik továbbá az is, hogy minden uralomra törekvő osztálynak, még ha uralma — mint a proletariátus esetében — az egész régi társadalmi forma és egyáltalában az uralom megszüntetését feltételezi is, először a politikai hatalmat kell meghódítania, hogy a saját érdekét ismét az általánosként mutathassa be, amire az első percben kényszerítve van. Éppen mert az egyének csak különös érdeküket keresik, mely számukra nem esik egybe közösségi érdekükkel — az általános egyáltalában illuzórikus formája a közösségiségnek —, ezt mint számukra „idegen” és tőlük „független”, mint magában ismét különös és sajátságos „általános“-érdeket juttatják érvényre, vagy nekik maguknak kell ebben a meghasonlásbán mozogniok, mint a demokráciában. Másrészt aztán a közösségi és illuzórikus közösségi érdekekkel állandóan valóban szembeforduló különérdekek gyakorlati harca is szükségessé teszi, hogy az illuzórikus „általános“-érdek mint állam gyakorlatilag közbelépjen és megfékezze őket. —

És végül a munka megosztása mindjárt annak is első példája, hogy ameddig az emberek a természetadta társadalomban vannak, ameddig tehát létezik a hasadás a különös és közös érdek között, ameddig tehát a tevékenység megosztása nem önkéntes, hanem természetadta, addig az ember saját tette egy számára idegen, vele szembenálló hatalommá válik, amely őt leigázza, ahelyett, hogy uralkodnék felette. Amint ugyanis a munkát elkezdik megosztani, mindenki egy meghatározott kizárólagos tevékenységi kört kap, amelyet ráerőszakolnak, amelyből nem tud kikerülni; vadász, halász vagy pásztor vagy kritikai kritikus, és annak kell maradnia, ha nem akarja az élet fenntartásához szükséges eszközöket elveszíteni — a kommunista társadalomban viszont, ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja — anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék. A társadalmi tevékenységnek ez a megrögződése, az, hogy saját termékünk dologi hatalommá szilárdul felettünk, kinő ellenőrzésünk alól, keresztülhúzza várakozásainkat, semmivé teszi számításainkat — ez az egyik fő mozzanat az eddigi történelmi fejlődésben [Áthúzva: és a tulajdonban, amely — kezdetben maguk az emberek által véghezvitt berendezkedés létére — a társadalomnak nemsokára egy saját, a tulajdonnak a megteremtői által semmiképp sem szándékolt fordulatot ad, amely mindenki számára szemléletes, aki nem ragadt benne az „öntudat” vagy az „Egyetlen” kátyújában.]

A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételből adódnak.

A társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott termelőerő, amely a különböző egyéneknek a munka megosztásában megszabott együttműködése által létrejön, ezen egyének számára — minthogy az együttműködés maga nem önkéntes, hanem természetadta — nem mint saját, egyesült hatalmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő, amelyről nem tudják, honnan és hova tart, amelyen tehát nem lehetnek már úrrá, amely most ellenkezőleg, sajátságos, az emberek akarásától és megfutásától⁹ független, sőt ezt az akarást és megfutást éppen irányító szakaszok és fejlősési fokok sorozatán megy át.

Ez az „elidegenülés” — hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat — természetesen csak két gyakorlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy „elviselhetetlen” hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá, amely ellen forradalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen „tulajdonnélküliként” hozza létre, s egyszersmind ellentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meglevő világával — amely gazdagság és műveltség a termelőerő nagy megnövekedését, fejlődésének magas fokát előfeltételezi; másrészt pedig a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi — és nem helyi — létezésében meglevő empirikus exisztencia) már azért is abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért s ismét előállna az egész régi szemét [die ganze alte Scheiße sich herstellen müsste], továbbá, mert csak a termelőerőknek ezzel az egyetemes fejlődésével tételeződik az emberek egyetemes érintkezése, ennélfogva egyrészt valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a „tulajdonnélküli” tömeg jelenségét (általános konkurencia), mindegyik népet függővé teszi a többinek a forradalmasodásaitól, és végül világtörténelmi, empirikusan egyetemes egyéneket állít a helyi jellegű egyének helyébe. Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség létezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fejlődhettek volna ki mint egyetemes, s ezért elviselhetetlen hatalmak, hazaisütetű-babonás „körülmények” maradtak volna, és 3. az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. A kommunizmus empirikusan csak az uralkodó népek tetteként „egyszerre” és egyidejűleg lehetséges, ez pedig a termelőerő egyetemes fejlődését és a vele összefüggő világérintkezést előfeltételezi. Egyébként olyan emberek tömege, akik pusztán munkások — a tőkétől vagy bármilyen korlátolt kielégüléstől elrekesztett tömeges munkáserő —, és ezért magának ennek a munkának mint biztosított életforrásnak [A sor fölé írva: a merőben bizonytalan helyzet] már nem időleges elvesztése is a konkurencia folytán előfeltételezi a világpiacot. A proletariátus [Áthúzva: előfeltételezi tehát a világtörténelmet mint gyakorlati empirikus létezést.] tehát csak világtörténelmileg létezhetik, mint ahogy akciója, a kommunizmus egyáltalában csak mint „világtörténelmi” létezés lehet meg; mint az egyének világtörténelmi létezése, vagyis mint az egyéneknek olyan létezése, amely közvetlenül összekapcsolódik a világtörténelemmel. [Ez a bekezdés pótlólag betoldva a jobbhasábon, ezzel a jelzettel: Kommunizmus]

Máskülönben hogyan lehetett volna például a tulajdonnak egyáltalában történelme, hogyan ölthetett volna különböző alakokat, és teszem a földtulajdon hogyan nyomulhatott volna — a különböző meglevő előfeltételeknek megfelelően — Franciaországban a szétparcellázottságtól a kevés kézben való centralizálás, Angliában a kevés kézben való centralizáltságtól a szétparcellázás felé, amint ma valóban ez a helyzet? Vagy hogy van az, hogy a kereskedelem, amely pedig nem egyéb, mint különböző egyének és országok termékeinek cseréje, az egész világ felett uralkodik a kereslet és kínálat viszonya révén — olyan viszony ez, amely, mint egy angol közgazdász mondja, az antik végzethez hasonlóan lebeg a föld felett s láthatatlan kézzel szerencsét és balszerencsét oszt az embereknek, birodalmakat alapít és birodalmakat rombol szét, népeket támaszt és tüntet el —, míg a bázis, a magántulajdon megszüntetésével, a termelés kommunista szabályozásával és azon idegenségnek ebben rejlő megsemmisítésével, amellyel az emberek saját termékükhöz viszonyulnak, a kereslet és kínálat viszonyának hatalma semmivé foszlik és az emberek a cserét, a termelést, kölcsönös viszonyulásuk módját ismét hatalmukba kerítik?

A valamennyi eddigi történelmi fokon meglevő termelőerők által megszabott és viszont maga is megszabó érintkezési forma a polgári társadalom, amelynek, mint már az előbbiekből kitűnik, az egyszerű család és az összetett család, az úgynevezett törzsi rendszer az előfeltétele és alapzata, és amelynek közelebbi meghatározásait már az előbbiek tartalmazzák. Már itt megmutatkozik, hogy ez a polgári társadalom minden történelem igazi kohója és színtere, és hogy milyen képtelenség a valóságos viszonyokat elhanyagoló eddigi történetfelfogás, amely a nagy-hűhós hadi és politikai színjátékokra szorítkozott.
[A kéziratban még ez következik: Eddig az emberi tevékenységnek főleg csak az egyik oldalát, a természetnek az emberek által való megmunkálását vettük szemügyre. A másik oldal, az embereknek az emberek által való megmunkálása — — [Széljegyzet:] Érintkezés és termelőerő Az állam eredete és az állam viszonya a polgári társadalomhoz.
[Ezután ¼ oldal üres.]

A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkéket, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységet folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egészen megváltozott tevékenységgel; s ezt mármost spekulatív módon úgy lehet kiforgatni, hogy a későbbi történelmet a korábbinak céljává teszik, például azt állítják, hogy Amerika felfedezésének az volt a célja, hogy elősegítse a francia forradalom kirobbanását, ami által azután a történelem megkapja a maga külön céljait és „személlyé válik más személyek mellett” (amilyenek: „öntudat”, „Kritika”, „Egyetlen” stb.), holott az, amit a korábbi történelem „rendeltetésének”, „céljának”, „csírájának”, „eszméjének” jelölnek meg, nem egyéb, mint elvonatkoztatás a későbbi történelemből, elvonatkoztatás abból az aktív befolyásból, amelyet a korábbi történelem a későbbire gyakorol. — Minél jobban kiterjednek mármost e fejlődés folyamán az egyes körök, amelyek egymásra hatnak, minél jobban megsemmisül az egyes nemzetiségek eredeti lezártsága a kifejlett termelési mód, érintkezés és a munkának a különböző nemzetek között ezáltal természetadta módon létrehozott megosztása révén, a történelem annál inkább világtörténelemmé válik, úgyhogy például ha Angliában egy gépet találnak fel, amely Indiában és Kínában számtalan munkást foszt meg kenyerétől és ezeknek a birodalmaknak egész létezési formáját felforgatja, ez a találmány világtörténelmi ténnyé válik; vagy például a cukor és a kávé világtörténelmi jelentőségüket a XIX. században azzal bizonyították be, hogy a napóleoni kontinentális rendszer¹⁰ által e termékekben előidézett hiány a németeket Napóleon ellen felkelésre bírta és így az 1813-as dicsőséges felszabadító háború reális bázisa lett. Ebből következik, hogy a történelemnek ez a világtörténelemmé való átváltozása nem az „öntudatnak”, világszellemnek vagy másvalamilyen metafizikai kísértetnek merőben elvont tette, hanem teljesen anyagi, empirikusan kimutatható tett, olyan tett, amelyre minden egyén, ahogy jár és kel, eszik, iszik és öltözik, bizonyítékot nyújt [Áthúzva: — maga Szent Max Stirner a hátán hordozza a világtörténelmet és mindennap eszi és issza, mint hajdanta Urunk Jézus Krisztus testét és vérét. Következik tehát, hogy a „világtörténelemben” az egyének éppannyira ugyanazok a tulajdonosok, mint a diákok és szabad varrólányok minden stirneri „egyesületében”, és a világtörténelem megintcsak naponta termeli őt, az Egyetlent, aki a sajátmaga terméke, minthogy neki ennie, innia és ruházkodnia kell; az „Einziger etc.“-beli idézetek, akárcsak Szent Maxnak Hess és más félreeső emberek elleni polémiája,¹¹ bizonyítják, mennyire terméke szellemileg is a világtörténelemnek.

Az eddigi történelemben persze szintúgy empirikus tény, hogy az egyes egyének, tevékenységüknek világtörténelmivé való kiterjedésével, mindinkább egy számukra idegen hatalom igája alá kerültek (ezt a nyomást aztán az úgynevezett világszellem stb. gonosz tréfájának is elképzelték), amely hatalom mind tömegesebb lett és végső fokon világpiacként mutatkozik meg. De éppannyira empirikusan megalapozott az is, hogy amikor a kommunista forradalom megdönti a fennálló társadalmi állapotot (erről alább lesz szó) és — ami ezzel azonos — megszünteti a magántulajdont, ezáltal ez a német teoretikusok számára oly titokzatos hatalom felbomlik és akkor minden egyes egyén felszabadítása abban a mértékben válik valóra, amilyenben a történelem teljesen világtörténelemmé változik át. [Széljegyzet: A tudat termeléséről] Hogy az egyén valóságos szellemi gazdagsága teljes egészében valóságos vonatkozásainak gazdagságától függ, az a fentiekből világos. Az egyes egyének csak ezáltal szabadulnak meg a különböző nemzeti és helyi korlátoktól, kerülnek gyakorlati vonatkozásba az egész világ termelésével (szellemi termelésével is), és kerülnek abba a helyzetbe, hogy az egész föld e mindenoldalú termelését (az emberek alkotásait) élvezhessék. A mindenoldalú függőség, az egyének világtörténelmi együttműködésének ez a természetadta formája, e kommunista forradalom által átalakul az azon hatalmak fölötti ellenőrzéssé és tudatos uralkodássá, amelyek az emberek egymásra-hatásából keletkeztek, de eddig teljesen idegen hatalmakként félelmet ébresztettek bennük és uralkodtak őrajtuk. Ezt a szemléletet mármost ismét fel lehet fogni spekulatív-idealisztikusan, vagyis fantasztikusan az „emberi nem önlétrehozásaként” (a „társadalom mint szubjektum”), és ezáltal az egymással összefüggésben álló egyének egymás után következő sorát el lehet képzelni egyetlen egyénként, aki végbeviszi a misztériumot, hogy önmagát létrehozza. Itt megmutatkozik, hogy az egyének készítik ugyan egymást, mind fizikailag, mind szellemileg, de nem készítik önmagukat, sem Szent Bruno értelmetlenségében, [Egy áthúzott rész következik, amely kifejtve visszatér a „Szent Bruno" szövegében] sem az „Egyetlen”, a „kész” ember értelmében. [Áthúzva: Az előzőkből mármost adódik annyi, hogy az egyének, akiknek tudata kommunista, mihelyt a fennálló társadalommal ne[m]]

Végül a kifejtett történetfelfogásból még a következő eredményeket kapjuk: 1. a termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők (gépi berendezés és pénz) — és ami ezzel összefügg, létrejön egy osztály, amely a társadalom minden terhét kénytelen viselni, anélkül, hogy előnyeit élvezné, amely a társadalomból kiszorítva valamennyi többi osztállyal a leghatározottabb ellentétbe kényszerül; olyan osztály, amely a társadalom összes tagjainak többségét alkotja, és amelytől kiindul a gyökeres forradalom szükségességének tudata, a kommunista tudat, amely természetesen más osztályok soraiban is kialakulhat a szóbanforgó osztály helyzetének szemléleténél fogva; 2. azok a feltételek, amelyek között meghatározott termelőerőket alkalmazni lehet, egy meghatározott társadalmi osztály uralmának feltételei, amelynek szociális, tulajdonából eredő hatalma a mindenkori államformában ölt gyakorlati-idealisztikus kifejezést,
[Széljegyzet: az emberek érdekeltek a termelés mostani állapotának fenntartásában]
és ezért minden forradalmi harc egy addig uralkodó osztály ellen irányul; 3. minden eddigi forradalomban a tevékenység módja mindig érintetlen maradt, és csupán e tevékenység más felosztásáról, a munkának más személyekre való új elosztásáról volt szó, a kommunista forradalom viszont a tevékenység eddigi módja ellen irányul, a munkát [Áthúzva: a tevékenység modern formáját, amely alatt az uralma a [...]] kiküszöböli és az összes osztályok uralmát magukkal az osztályokkal együtt megszünteti, mert ezt a forradalmat az az osztály viszi véghez, amely a társadalomban már nem számít osztálynak, amelyet nem ismernek el osztálynak, amely már kifejezője minden osztály, nemzetiség stb. felbomlásának a mai társadalmon belül; és 4. e kommunista tudat tömeges létrehozásához és magának a dolognak a keresztülviteléhez egyaránt az emberek tömeges megváltozása szükséges, ami csakis gyakorlati mozgalomban, forradalomban mehet végbe; a forradalom tehát nemcsak azért szükséges, mert az uralkodó osztályt nem lehet más módon megdönteni, hanem azért is, mert a megdöntő osztály csak forradalomban juthat el odáig, hogy lerázza nyakáról a múlt egész szennyét és képessé váljék a társadalom új megalapozására. [Áthúzva: Valamennyi kommunista mind Franciaországban, mind Angliában és Németországban már jóideje egyetért a forradalomnak ebben a szükségszerűségében. Szent Bruno viszont nyugodtan tovább álmodozik és úgy véli, hogy a „reális humanizmust”, vagyis a kommunizmust csak azért állítják „a spiritualizmus helyére” (amelynek nincs is helye), hogy tiszteletben részesüljön. Akkor, álmodozik tovább, alkalmasint „elérkezik az üdvözülés, a föld a mennyországgá s a mennyország a földdé változik”. (A hittudós még mindig nem tudja feledni a mennyországot.) „Akkor öröm és vigasság¹² zeng majd mennyei harmóniákban örökkön-örökké.” (140. old.) A szent egyházatya azonban nagyon fog csodálkozni, amikor felvirrad majd rá a végítélet napja, amelyen mindez beteljesedik — a nap, amelynek hajnalpírja égő városok visszfénye lesz az égen, amikor e „mennyei harmóniák” közt a Marseillaise és a Carmagnole dallama zeng majd fülébe az elmaradhatatlan ágyúdörgéssel együtt és a guillotine veri hozzá a taktust; amikor az elvetemült „tömeg” ça ira, ça irá-t¹³ üvölt s az „öntudatot” a lámpavas segítségével magasztalja fel. ⟨Szent Brunónak legkevésbé van oka arra, hogy épületes képet fessen az „örömről és vigasságról örökkön-örökké”. A „feuerbachi szeretetvallás híveinek” úgy látszik mégis hát sajátságos képzetük van erről az „örömről és vigasságról" — ahol is egészen más dolgokról van szó, mint „mennyei harmóniákról”. És jóllehet a szent férfiút elég pontosan ismerik, mégis lemondanak⟩ Lemondunk arról a gyönyörűségről, hogy a priori megkonstruáljuk Szent Bruno ítéletnapi magatartását. ⟨Nehéz is eldönteni, hogy miként kell majd felfogni a forradalmas proletárokat [prolétaires en révolution]: úgy-e, mint „szubsztanciát” amely az öntudat ellen lázad, mint „tömeget”, amely meg akarja dönteni a kritikát, vagy mint a szellem „emanációját”, amely szellem azonban még híjával van a baueri gondolatok megemésztéséhez szükséges konzisztenciának.⟩]

Ez a történetfelfogás tehát azon nyugszik, hogy a valóságos termelési folyamatot fejti ki — mégpedig a közvetlen élet anyagi termeléséből kiindulva —, és az ezzel a termelési móddal összefüggő és általa létrehozott érintkezési formát, tehát a polgári társadalmat a maga különböző fejlődési fokaiban [Áthúzva: ás gyakorlati-idealisztikus tükörképében, az államban,] az egész történelem alapzataként fogja fel és egyrészt cselekvésében mint államot ábrázolja, másrészt a tudat összes különböző elméleti termékeit és formáit, vallást, filozófiát, erkölcsöt stb. stb. belőle magyarázza és keletkezésük folyamatát belőlük kiindulva követi, ami által azután természetesen ábrázolni lehet a dolgot a maga teljességében (és ezért e különböző oldalaknak egymásra való kölcsönhatását is). Ennek a történetfelfogásnak nem kell, mint az idealisztikus történetszemléletnek, minden időszakban valamilyen kategória után kutatnia, hanem állandóan megmarad a reális történelmi talajon, nem a gyakorlatot magyarázza az eszméből, hanem az eszmealakulatokat az anyagi gyakorlatból, és ehhez mérten arra az eredményre is jut, hogy a tudat valamennyi formája és terméke nem szellemi kritika által, nem az „öntudatba“ való feloldás vagy „lidérccé”, „kísértetté”, „rigolyává” való átváltoztatás által, hanem csakis azoknak a reális társadalmi viszonyoknak gyakorlati megdöntése által oldható fel, amelyekből ezek az idealista fantazmagóriák származtak — hogy nem a kritika, hanem a forradalom a hajtóereje a történelemnek, a vallás, a filozófia és az egyéb elmélet történetének is. Ez a történetfelfogás megmutatja, hogy a történelem nem ér véget azzal, hogy „szellemből való szellemként” feloldódik az „öntudatba”, hanem hogy minden fokon készentalálható benne egy anyagi eredmény, a termelőerők egy összege, egy történelmileg megteremtett viszony a természethez és az egyének közt egymáshoz, amelyet minden nemzedék az előtte járótól örököl; a termelőerőknek, tőkéknek és körülményeknek egy tömege, amelyet egyfelől az új nemzedék módosít ugyan, de amely másfelől elő is írja az új nemzedék életfeltételeit, és meghatározott fejlődést, sajátlagos jelleget ad neki — hogy tehát a körülmények éppannyira alkotják az embereket, mint az emberek a körülményeket. A termelőerőknek, tőkéknek és társadalmi érintkezési formáknak ez az összege, amelyet mindegyik egyén és mindegyik nemzedék mint valami adottat készentalál, a reális alapja annak, amit a filozófusok „szubsztanciának” és az „ember lényegének” képzeltek el, amit istenítettek és ami ellen harcoltak, olyan reális alap, amelyet az emberek fejlődésére gyakorolt hatásaiban és befolyásaiban a legkevésbé sem zavar az, hogy ezek a filozófusok az „öntudat” és az „Egyetlen” megtestesüléseként lázadnak ellene. A különböző nemzedékek e készentalált életfeltételei döntik el azt is, hogy a történelemben időszakosan visszatérő forradalmi megrázkódtatás elég erős lesz-e arra vagy sem, hogy minden fennállónak a bázisát megdöntse és ha a teljes forradalmasodásnak ezek az anyagi elemei — nevezetesen egyfelől a meglevő termelőerők, másfelől olyan forradalmi tömegnek a képződése, amely nemcsak az eddigi társadalomnak egyes feltételei ellen indít forradalmat, hanem maga az eddigi „élettermelés”, az „össztevékenység” ellen, amely e társadalom bázisa volt — nincsenek meg, akkor a gyakorlati fejlődés szempontjából teljesen közömbös, hogy ennek a forradalmasodásnak az eszméjét már százszor is kimondták — mint ezt a kommunizmus története bizonyítja.

Az egész eddigi történetfelfogás a történelemnek ezt a valóságos bázisát vagy teljesen figyelmen kívül hagyta, vagy csak mellékes dolognak tekintette, amelynek a történeti folyamattal semmiféle összefüggése nincs. Így aztán a történelmet mindig valami rajta kívül eső mérce szerint kell megírni; a valódi élettermelés őstörténetinek jelenik meg, a történelmi elem viszont úgy jelenik meg, mint ami el van választva a közönséges élettől s e világon kívül és fölötte lebeg. Az embereknek a természethez való viszonyát ilymódon kirekesztik a történelemből, s ezáltal létrehozzák a természet és a történelem ellentétét. Ezért az eddigi felfogás a történelemben csak fejedelmek és államok politikai színjátékait, valamint vallási és egyáltalában elméleti harcokat láthatott és sajátlag minden történeti korszaknál osztoznia kellett e korszak illúziójában. Ha például egy korszak azt képzeli magáról, hogy tisztán „politikai“ vagy „vallási” indítékok határozzák meg, jóllehet a „vallás” és a „politika” csak a korszak valódi indítékainak formái, történetírója elfogadja ezt a nézetet. Ezeknek a meghatározott embereknek a valóságos gyakorlatukról alkotott „képzelmét”, „képzetét” átváltoztatják a kizárólagosan meghatározó és aktív hatalommá, amely ezeknek az embereknek a gyakorlatán uralkodik és azt meghatározza. Ha a munka megosztásának az a kezdetleges formája, amely az indiaiaknál és egyiptomiaknál fordul elő, e népek államában és vallásában a kasztrendszert hívja életre, a történetíró azt hiszi, hogy a kasztrendszer az a hatalom, amely ezt a kezdetleges társadalmi formát létrehozta. A franciák és angolok legalább megmaradnak a politikai illúziónál, amely még legközelebb áll a valósághoz, a németek viszont a „tiszta szellem” tartományában mozognak és a vallási illúziót teszik meg a történelem hajtóerejévé. A hegeli történetfilozófia az utolsó, „legtisztább kifejezésére” hozott következtetése ennek az egész német történetírásnak, amelyben nem valóságos, de még csak nem is politikai érdekekről, hanem tiszta gondolatokról van szó, és amelynek aztán Szent Bruno szemében is úgy kell megjelennie, mint „gondolatok” sorozatának, melyek közül az egyik felfalja a másikat s végül elsüllyed az „öntudatban”, és még következetesebben Szent Max Stirner szemében, aki az egész valóságos történelemről semmit sem tud, e történeti folyamatnak szükségképpen úgy kellett megjelennie, mint pusztán „lovag-“, rabló- és kisértet-történetnek, amelynek látomásaitól természetesen csak a „szentségtelenség” révén tud megmenekedni.
[Széljegyzet: Az úgynevezett objektív történetírás éppen abban állott, hogy a történeti viszonyokat a tevékenységtől elválasztva fogta fel. Reakciós jelleg.]
Ez a felfogás valóban vallási jellegű, feltételezi, hogy a vallásos ember volt az ősember, akitől minden történelem kiindul, és képzeletében a vallási fantázia-termelést teszi a létfenntartási eszközöknek és magának az életnek valóságos termelése helyébe. Ez az egész történetfelfogás, felbomlásával és a belőle eredő kételyekkel és aggályokkal együtt, pusztán nemzeti ügye a németeknek és csak helyi érdeke van Németország számára, mint például annak a fontos, újabban többszörösen megtárgyalt kérdésnek: tulajdonképpen hogyan is jutunk „Isten országából az ember országába”, mintha ez az „Isten országa” valaha is másutt létezett volna, mint a képzeletben és mintha a nagytudományú urak, anélkül, hogy tudnák, nem mindig „az ember országában” élnének, amelyhez most az utat keresik, és mintha az a tudományos szórakozás — mert nem több annál —, hogy megmagyarázzuk ennek az elméleti légvárépítésnek kuriózumát, éppen megfordítva nem abban állna, hogy keletkezését a valóságos földi viszonyokból mutatjuk ki. Egyáltalában ezeknél a németeknél mindig arról van szó, hogy a készentalált értelmetlenséget valamilyen más hóbortban oldják fel, vagyis előfeltételezzék, hogy ennek az egész értelmetlenségnek egyáltalában valami külön értelme van, amelyet ki kell deríteni, holott csak arról van szó, hogy ezeket az elméleti frázisokat a fennálló valóságos viszonyokból megmagyarázzuk. E frázisok valódi, gyakorlati feloldását, e képzeteknek az emberek tudatából való eltávolítását, mint már mondottuk, megváltozott körülmények, nem pedig elméleti levezetések viszik végbe. Az emberek tömege, vagyis a proletariátus számára ezek az elméleti képzetek nem léteznek, számukra tehát nem is kell őket feloldani, és ha ennek a tömegnek volt is valaha egynémely elméleti képzete, például vallása, azokat a körülmények most már rég feloldották.

E kérdések és megoldások tisztán nemzeti mivolta még abban is megmutatkozik, hogy ezek a teoretikusok egész komolyan azt hiszik, hogy olyan agyszülemények, mint „az istenember”, „az ember” stb., álltak a történelem egyes korszakainak élén — Szent Bruno egészen odáig megy, hogy azt állítja: csak „a kritika és a kritikusok csinálták a történelmet” —, és ha történelmi konstrukciókra szánják rá magukat, minden korábbi dolgon a legnagyobb sietséggel átugranak és a „mongolságról” tüstént a tulajdonképpeni „tartalmas” történetre, nevezetesen a „Hallische” és „Deutsche Jahrbücher”-nek¹⁴, valamint a hegeli iskola általános civakodássá való felbomlásának történetére térnek át. Minden más nemzetet, minden valóságos eseményt elfelejtenek, a theatrum mundi [világ színpada] a lipcsei könyvpiacra és a „Kritika”, az „Ember” és az „Egyetlen” kölcsönös viszálykodásaira korlátozódik. Ha a teória esetleg egyszer rászánja magát valóban történelmi témák tárgyalására, amilyen például a XVIII. század, akkor is csak a képzetek történetét nyújtja, elszakítva a tényéktől és a gyakorlati fejlődésektől, amelyek alapjukul szolgálnak, és ezt is csupán azzal a szándékkal, hogy ezt a kort tökéletlen előfokként, az igazi történelmi kornak, azaz az 1840—44-es német filozófusháborúság korának még korlátolt előfutáraként ábrázolja. Ennek a célnak — hogy ti. a régebbi történelmet azért írják meg, hogy egy nem-történelmi személynek és fantáziáinak dicsőségét annál fényesebben ragyogtassák — megfelel azután az, hogy semmiféle valóban történelmi eseményt, még a politikának a történelembe való igazán történelmi beavatkozásait sem említik meg, ehelyett egy nem tanulmányokon, hanem konstrukciókon és irodalmi pletykahistóriákon nyugvó mesét adnak — miként azt Szent Bruno tette immár feledésbe merült „Geschichte des achtzehnten Jahrhunderts“-jában. Ezek a fellengző és fennhéjázó gondolat-szatócsok, akik azt hiszik magukról, hogy végtelen magasan állnak minden nemzeti előítélet felett, a gyakorlatban tehát még sokkal nemzetibbek, mint azok a sörfiliszterek, akik Németország egységéről álmodoznak. Más népek tetteit nem is ismerik el történelminek, Németországban, Németországnak és Németországért élnek, a Rajna-dalt¹⁵ egyházi énekké változtatják és meghódítják Elzászt és Lotaringiát, csakhogy a francia állam helyett a francia filozófiát lopják meg és francia tartományok helyett francia gondolatokat germanizálnak. Venedey úr kozmopolita Szent Brunóhoz és Szent Maxhoz képest, akik az elmélet világuralmával Németország világuralmát proklamálják. [Egy áthúzott csonka rész következik, amely csekély eltéréssel visszatér a „Szent Bruno" szövegében; élére írva:] Bauer]

E fejtegetésekből az is kitűnik, mennyire csalódik Feuerbach, midőn („Wigand’s Vierteljahrsschrift”, 1845, II. köt.¹⁶) magát „köz-ember” voltára hivatkozva kommunistának nyilvánítja, a „kommunistát” „az” ember prédikátumává változtatja, tehát azt hiszi, hogy a kommunista szót, amely a fennálló világban egy meghatározott forradalmi párt hívét jelenti, megintcsak puszta kategóriává változtathatja át. Feuerbach egész levezetése az emberek egymáshoz való viszonyát illetően csak annak a bizonyítására fut ki, hogy az embereknek szükségük van és mindig szükségük volt egymásra. Ennek a ténynek a tudatát akarja megalapozni, tehát, akár a többi teoretikus, csak egy fennálló tény helyes tudatát akarja létrehozni, míg a valóságos kommunista számára az a feladat, hogy ezt a fennállót megdöntse. Egyébként teljességgel elismerjük, hogy Feuerbach akkor, amikor éppen ennek a ténynek a tudatát igyekszik megteremteni, olyan messzire megy, amennyire egy teoretikus egyáltalán elmehet anélkül, hogy megszűnnék teoretikus és filozófus lenni. Jellemző azonban, hogy Szent Bruno és Szent Max azonnal Feuerbachnak a kommunistáról alkotott képzetét teszik az igazi kommunista helyébe, ami részben már azért történik, hogy a kommunizmus ellen is mint „szellemből való szellem”, mint filozófiai kategória, mint egyívású ellenfél ellen küzdhessenek — Szent Bruno részéről pedig még pragmatikus okokból is. Példaképpen a fennálló elismerésére és egyben félreismerésére, amiben Feuerbach még mindig osztozik ellenfeleinkkel, emlékeztetünk a „Philosophie der Zukunft” ama helyére,¹⁷ ahol kifejti, hogy egy dolog vagy ember léte egyúttal lénye is, hogy egy állati vagy emberi egyén meghatározott létezési viszonyai, életmódja és tevékenysége az, amiben „lénye” magát kielégültnek érzi. Minden kivételt itt kifejezetten úgy fog fel, mint szerencsétlen véletlent, abnormitást, amelyen nem lehet változtatni. Ha tehát a proletárok milliói korántsem érzik magukat életviszonyaikban kielégülteknek, ha „létük” [...] [A folytatás hiányzik. A következő fennmaradt kéziratoldal egy áthúzott rész végével kezdődik, amely csekély eltéréssel visszatér a „Szent Max" szövegében.]

Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve. Az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejezése, a gondolatként megfogalmazott uralkodó anyagi viszonyok; tehát éppen azoké a viszonyoké, amelyek az egyik osztályt uralkodóvá teszik, vagyis ez osztály uralmának gondolatai. Az egyéneknek, akik az uralkodó osztályt alkotják, egyebek között tudatuk is van és ennélfogva gondolkodnak; amennyiben tehát mint osztály uralkodnak és egy történelmi korszakot egész terjedelmében meghatároznak, magától értetődik, hogy ezt egész kiterjedésükben teszik, tehát egyebek között mint gondolkodók, mint gondolatok termelői is uralkodnak, koruk gondolatainak termelését és elosztását szabályozzák; hogy tehát gondolataik a korszak uralkodó gondolatai. Olyan korban például és olyan országban, ahol királyi hatalom, arisztokrácia és burzsoázia vetekszik az uralomért, ahol tehát az uralom megoszlik, uralkodó gondolatként a hatalommegoszlás tana jelentkezik, amelyet immár „örök törvényként” mondanak ki. — A munka megosztása, amelyet már fentebb az eddigi történelem egyik fő hatalmaként leltünk fel, most az uralkodó osztályban is nyilvánul mint a szellemi és anyagi munka megosztása, úgyhogy ezen az osztályon belül az egyik rész az illető osztály gondolkodóiként lép fel (az osztály aktív konceptív ideológusaiként, akik ez osztály önmagáról táplált illúziójának kialakítását teszik fő megélhetési águkká), míg a többiek ezekhez a gondolatokhoz és illúziókhoz inkább passzív és receptív módon viszonyulnak, mert ők a valóságban az aktív tagjai az osztálynak és kevesebb idejük van ahhoz, hogy saját magukról illúziókat és gondolatokat alkossanak. Ezen az osztályon belül az osztálynak ez a kettéhasadása még a két rész bizonyos szembehelyezkedéséig és ellenségességéig is fejlődhetik, ez azonban minden olyan gyakorlati összeütközésnél, amikor maga az osztály kerül veszélybe, magától megszűnik, s ekkor aztán még a látszata is eltűnik annak, mintha az uralkodó gondolatok nem az uralkodó osztály gondolatai lennének és ez osztály hatalmától megkülönböztetett hatalmuk volna. Forradalmi gondolatok létezése egy bizonyos korszakban már előfeltételezi egy forradalmi osztály létezését, amelynek előfeltételeiről már fentebb elmondottuk a szükségeset.

Ha mármost a történelmi folyamat felfogásában az uralkodó osztály gondolatait eloldozzuk magától az uralkodó osztálytól, ha önállósítjuk őket, ha megállunk ott, hogy egy korszakban ezek meg ezek a gondolatok uralkodtak, anélkül, hogy törődnénk e gondolatok termelésének feltételeivel és termelőikkel, ha tehát mellőzzük a gondolatok alapjául szolgáló egyéneket és világállapotokat, akkor például azt mondhatjuk, hogy abban a korban, amikor az arisztokrácia uralkodott, a becsület, hűség stb. fogalmai, a burzsoázia uralma alatt pedig a szabadság, egyenlőség stb. fogalmai uralkodtak. [Áthúzva: Ezek az „uralkodó fogalmak" annál általánosabb és átfogóbb formát öltenek majd, minél inkább kényszerül az uralkodó osztály a maga érdekét a társadalom valamennyi tagjának érdekeként ábrázolni. Magának az uralkodó osztálynak átlagban az a képzete, hogy ezek a fogalmai uralkodnak, és csak annyiban különbözteti meg ezeket a régebbi korszakok uralkodó képzeteitől, hogy örök igazságoknak ábrázolja őket.] Maga az uralkodó osztály átlagban ezt képzeli. Ez a történetfelfogás, amely minden történetíróban, kiváltképpen a XVIII. század óta, közös, szükségképpen arra a jelenségre bukkan, hogy egyre elvontabb gondolatok uralkodnak, vagyis olyan gondolatok, amelyek mindinkább az általánosság formáját öltik. Minden új osztály ugyanis, amely egy előtte uralkodó osztály helyébe lép, kényszerül, már csak azért is, hogy célját keresztülvigye, a maga érdekét a társadalom valamennyi tagjának közösségi érdekeként feltüntetni, vagyis eszmeileg kifejezve: gondolatainak az általánosság formáját adni, azokat úgy feltüntetni, mint egyedül ésszerű, általános érvényű gondolatokat. A forradalmasító osztály, már csak azért is, mert egy osztállyal áll szemben, eleve nem mint osztály, hanem mint az egész társadalom képviselője lép fel, a társadalom teljes tömegeként jelenik meg az egyedüli, uralkodó osztállyal szemben.
[Széljegyzet:] (Az általánosság megfelel : 1. az osztálynak kontra rend, 2. a konkurenciának, világérintkezésnek stb., 3. az uralkodó osztály nagyszámúságának, 4. a közösségi érdekek illúziójának — kezdetben ez az illúzió igaz —, 5. az ideológusok csalatkozásának és a munka megosztásának.)]
Ezt azért teheti, mert kezdetben érdeke még valóban inkább összefügg valamennyi többi nem-uralkodó osztály közösségi érdekével, mert az eddigi viszonyok nyomása alatt még nem fejlődhetett ki egy különös osztály különös érdekeként. Győzelme tehát a többi, uralomra nem jutó osztályok számos egyénének is hasznára válik, de csak annyiban, hogy ezeknek az egyéneknek most módot ad az uralkodó osztályba való felemelkedésre. Midőn a francia burzsoázia megdöntötte az arisztokrácia uralmát, ezáltal sok proletárnak lehetővé tette, hogy a proletariátus fölé emelkedjék, de csak amennyiben burzsoává vált. Ennélfogva minden új osztály csupán szélesebb bázison hozza létre az uralmát, mint amilyen az addig uralkodó osztályé volt, viszont később aztán annál élesebben és mélyebben fejlődik is ki a nem-uralkodó osztályok ellentéte a most uralkodóval szemben. Mind a kettő feltételezi, hogy ez új uralkodó osztály ellen folytatandó harc megint az eddigi társadalmi állapotok határozottabb, gyökeresebb tagadására tör, mintsem azt valamennyi eddigi uralomra törekvő osztály tehette.

Ez az egész látszat, mintha egy meghatározott osztály uralma csupán bizonyos gondolatok uralma lenne, természetesen magától véget ér, mihelyt egyáltalában az osztályok uralma nem lesz a társadalmi rend formája többé, mihelyt tehát nem szükséges többé egy különös érdeket általános érdeknek vagy „az általánost” uralkodónak feltüntetni.

Miután már az uralkodó gondolatokat elválasztották az uralkodó egyénektől és mindenekelőtt a termelési mód egy adott fokából eredő viszonyoktól, és ennek folytán létrejött az az eredmény, hogy a történelemben mindig gondolatok uralkodnak, akkor nagyon könnyű e különböző gondolatokból „a gondolatot”, az eszmét stb., mint a történelemben uralkodót, elvonatkoztatni és ezzel mindezeket az egyes gondolatokat és fogalmakat a magát a történelemben kifejtő fogalom „önmeghatározásaiként” felfogni.
[Széljegyzet: Akkor azután az is természetes, hogy az emberek összes viszonyait az ember fogalmából, az elképzelt emberből, az ember lényegéből, az emberből lehet levezetni.]
Ezt tette a spekulatív filozófia. Hegel maga vallja be a „Geschichtsphilosophie“ végén, hogy „csakis a fogalom kifejlésének menetét vizsgálta” és a történelemben az „igazi teodiceát" ábrázolta (446. old.). Most aztán ismét vissza lehet nyúlni „a fogalom” termelőire, a teoretikusokra, ideológusokra és filozófusokra, és akkor arra az eredményre jutnak, hogy kezdettől fogva a filozófusok, a gondolkodók mint olyanok uralkodtak mindenkoron a történelemben, — ezt az eredményt, mint láttuk, már Hegel is kimondta. [Egy áthúzott rész következik, amely csekély eltéréssel visszatér a „Szent Max" szövegében.] Az egész bűvészet tehát, hogy a történelemben a szellem fennhatóságát (Stirnernél hierarchiáját) mutassák ki, a következő három műfogásra szorítkozik.

№ 1. Az empirikus okokból, empirikus feltételek mellett és anyagi egyénenként uralkodók gondolatait el kell választani ezektől az uralkodóktól és ilymódon elismerni a gondolatok vagy illúziók uralmát a történelemben.

№ 2. Ebbe a gondolaturalomba rendet kell bevinni, az egymásra következő uralkodó gondolatok között misztikus összefüggést kimutatni, amit azáltal visznek végbe, hogy a „fogalom önmeghatározásaiként” fogják fel őket (ez azért lehetséges, mert e gondolatok empirikus alapzatuk közvetítésével csakugyan összefüggenek egymással, és mert puszta gondolatokként felfogva önmegkülönböztetésekké, a gondolkodás által tett különbségekké válnak).

№ 3. Hogy ezen „önmagát meghatározó fogalom” misztikus külszínét kiküszöböljék, személlyé — „az öntudattá” — vagy, hogy aztán igazán materialistáknak mutatkozzanak, egy sereg személlyé változtatják át, akik „a fogalmat” képviselik a történelemben, „a gondolkodókká”, a „filozófusokká”, az ideológusokká, és ezeket aztán megintcsak a történelem csinálóiként, „az őrök tanácsaként”, az uralkodókként fogják fel. [Széljegyzet: Az ember = a „gondolkodó emberi szellemmel”.] Ezzel eltávolították a történelemből valamennyi materialisztikus elemet és most már nyugodtan megereszthetik spekulatív paripájuk gyeplőjét. [Egy áthúzott rész következik, amely csekély eltéréssel visszatér a „Szent Max” szövegében.]

Ezt a történeti módszert, amely Németországban — s hogy miért kiváltképp ott — uralkodott, egyáltalában az ideológusok illúziójával való összefüggésből — például a jogászok, politikusok (köztük a gyakorlati államférfiak) illúzióiból, e fickók dogmatikus ábrándozásaiból és ferdítéseiből — kell kifejteni, s ez az illúzió egészen egyszerűen gyakorlati helyzetükből, foglalkozásukból és a munka megosztásából magyarázódik.

A közönséges életben minden shop-keeper [szatócs] nagyon jól megtudja különböztetni azt, aminek valaki magát kiadja, attól, ami valóban, a mi történetírásunk ellenben még nem jutott el ehhez a triviális felismeréshez. Minden korról szóra elhiszi, amit az önmagáról mond és magáról képzel. [Egy áthúzott rész következik, amely csekély eltéréssel és tömörítéssel visszatér a „Szent Max" szövegében.]

[...] [Négy kéziratoldal hiányzik. A hiányzó részben valószínűleg új szakasz kezdődött.] található. Az elsőből a munka egy kialakult megosztásának és egy kiterjedt kereskedelemnek az előfeltétele adódik, a másodikból a helyhezkötöttség. Az elsőnél az egyéneket együvé kell hozni, a másodiknál az egyének az adott termelési szerszám mellett maguk is mint termelési szerszámok vannak jelen. Itt előtérbe lép tehát a különbség a természetadta és a civilizáció által megteremtett termelési szerszámok között. A szántóföld (a víz stb.) természetadta termelési szerszámnak tekinthető. Az első esetben, a természetadta termelési szerszám esetében, az egyének a természet alá vannak besorolva, a második esetben egy munkatermék alá. Az első esetben ezért a tulajdon (földtulajdon) is mint közvetlen, természetadta uralom, a második esetben mint a munka, sajátlag a felhalmozott munka, a tőke uralma jelenik meg. Az első eset előfeltételezi, hogy az egyének valamilyen kötelék, mint akár a család, a törzs, maga a föld stb. által összetartoznak; a második, hogy egymástól függetlenek és csak a csere tartja össze őket. Az első esetben a csere főként az emberek és a természet közötti csere, olyan csere, amelyben az egyiknek munkáját a másiknak termékeire cserélik; a második esetben túlnyomóan emberek egymás közötti cseréje. Az első esetben elegendő az átlagos emberi értelem, testi és szellemi tevékenység még nem is válik szét; a második esetben a szellemi és testi munka megosztásának gyakorlatilag végbe kellett már mennie. Az első esetben a tulajdonosnak a nem-tulajdonosok feletti uralma személyi viszonyokon, egyfajta közösségen nyugodhatik; a második esetben dologi alakot kellett öltenie valami harmadikban, a pénzben. Az első esetben létezik ugyan a kisipar, de a természetadta termelési szerszám használata alá besorolva, és ezért a munka nincs elosztva különböző egyénekre; a második esetben az ipar csak a munka megosztásában és általa áll fenn.

Eddig a termelési szerszámokból indultunk ki, és már itt megmutatkozott, hogy az ipar bizonyos fejlődési fokain szükséges a magántulajdon. Az industrie extractive-ban [a kitermelő iparban, iparűzésben] a magántulajdon még teljesen egybeesik a munkával; a kisiparban és minden eddigi mezőgazdaságban a tulajdon a meglevő termelési szerszámok szükségszerű következménye; a nagyiparban a termelési szerszám és a magántulajdon közötti ellentmondás csak a nagyiparnak a terméke, s létrehozásához a nagyiparnak már nagyon fejlettnek kell lennie. Tehát a magántulajdon megszüntetése is csak a nagyiparral lehetséges.

Az anyagi és szellemi munka legnagyobb megosztása a város és falu különválása. A város és falu közötti ellentét a barbárságból a civilizációba, a törzsi rendszerből az államba, a helyi keretekből a nemzetbe való átmenettel kezdődik és végigvonul a civilizáció egész történetén mind a mai napig (az Anti-Corn-Law-League¹⁸). — A várossal együtt adva van a közigazgatásnak, a rendőrségnek, az adóknak stb., egyszóval a községi rendszernek és ezzel egyáltalában a politikának a szükségessége. Itt mutatkozott meg először a népességnek két nagy osztályra való megoszlása, amely közvetlenül a munka megosztásán és a termelési szerszámokon nyugszik. A város már a népesség, a termelési szerszámok, a tőke, az élvezetek, a szükségletek koncentrációjának ténye, a falu viszont éppen az ellentett tényt, az elszigetelődést és egyedülállóságot szemlélteti. A város és falu közötti ellentét csak a magántulajdonon belül létezhetik. Ez az ellentét a legkirívóbb kifejezése annak, hogy az egyén be van sorolva a munka megosztása, egy meghatározott, reá kényszerített tevékenység alá, s ez a besoroltság az egyik embert korlátolt városi állattá, a másikat korlátolt falusi állattá teszi és naponta újra szüli érdekeik ellentétét. Itt megint a munka a fődolog, az egyének fölötti hatalom, és ameddig ez a hatalom létezik, addig léteznie kell a magántulajdonnak is. A város és falu ellentétének megszüntetése a közösség egyik első feltétele, olyan feltétel, amely megint egész sereg anyagi előfeltételtől függ, és amelyet a puszta akarat nem tölthet be, mint azt mindenki első pillantásra látja. (Ezeket a feltételeket még ki kell fejteni.) A város és a falu különválását úgy is fel lehet fogni, mint a tőke és a földtulajdon különválását, mint a tőke földtulajdontól független létezésének és fejlődésének kezdetét, olyan tulajdonnak a kezdetét, amelynek csakis a munkában és a cserében van a bázisa.

Azokban a városokban, amelyek nem a korábbi történelemből kerültek át készen a középkorba, hanem újonnan alakultak szabaddá lett jobbágyokból, mindegyik embernek a maga különös munkája volt egyetlen tulajdona a csekély, szinte csak a legszükségesebb kézműves-szerszámban álló tőkén kívül, amelyet magával hozott. A folyvást a városba érkező szökött jobbágyok konkurenciája, a falu folytonos háborúja a városok ellen és ennélfogva egy szervezett városi haderő szükségessége, az a kötelék, amelyet egy meghatározott munka közös tulajdona jelentett, áruik eladására szolgáló közös épületek szükségessége olyan korban, amelyben a kézművesek egyúttal commerçant-ok [kereskedők] is, a hívatlanoknak ezzel járó kirekesztése ezekből az épületekből, az egyes kézművességek egymás közti érdekellentéte, a fáradsággal kitanult munka védelmének szükségessége és az egész ország feudális szervezete voltak az okai annak, hogy mindegyik kézművesség munkásai céhekben egyesültek. Nem feladatunk itt bővebben kitérni a céhrendszernek arra a sokrendbeli módosulására, amelyek későbbi történelmi fejlemények révén lépnek fel. A jobbágyok menekülése a városokba az egész középkoron át szakadatlanul folyt. Ezek a jobbágyok, akiket falun uraik üldöztek, egyenként jöttek a városokba, ahol készentaláltak egy szervezett községet, amellyel szemben erőtlenek voltak, és így alá kellett vetniük magukat annak a helyzetüknek, amelyet a munkájuk iránti szükséglet és szervezett városi konkurenseik érdeke számukra kijelölt. Ezek az egyenként érkező munkások sohasem tehettek szert hatalomra, mivel, ha munkájuk céhszerű volt, amelyet ki kellett tanulni, a céhmesterek a maguk hatalma alá hajtották és a maguk érdeke szerint szervezték meg őket, vagy pedig, ha munkájukat nem kellett kitanulni, tehát az nem céhszerű, hanem napszámosmunka volt, akkor sohasem jutottak el szervezkedésig, hanem szervezetlen plebs maradtak. A plebset az teremtette meg, hogy a városokban szükség volt napszámosmunkára. — Ezek a városok igazi „egyesületek” voltak, amelyeket az a közvetlen szükséglet, az a gond hívott életre, hogy a tulajdont megvédjék és az egyes tagok termelési eszközeit és védelmi eszközeit gyarapítsák. E városok plebse, azáltal, hogy egymástól idegen, egyenként érkező egyénekből állt, akik egy szervezett, katonailag felszerelt, őket féltékenyen szemmeltartó hatalommal szervezetlenül álltak szemben, minden hatalomtól meg volt fosztva. A mesterlegényeket és inasokat minden kézművességben úgy szervezték, ahogy az a mesterek érdekének legjobban megfelelt; [Athúzva: ők egymás közt megint szét voltak forgácsolva, mivel egy és ugyanazon kézművességen belül a különböző mesterek legényei megint szembenálltak egymással;] a patriarchális viszony, amelyben mesterükkel állottak, ezeknek kettős hatalmat adott; egyrészt mert közvetlenül befolyásuk volt a legények egész életére, másrészt pedig, mert ez a viszony az ugyanannál a mesternél dolgozó legények számára valóságos kötelék volt, amely őket a többi mesterek legényeivel szemben összetartotta és tőlük elválasztotta; és végül a legényeket a fennálló rendhez kötötte már az az érdekük is, hogy maguk is mesterekké legyenek. Míg tehát a plebs legalább az egész városi rend elleni zendülésekig vitte, amelyek azonban erőtlensége folytán teljesen hatástalanok maradtak, a legények csak olyan, egyes céheken belüli kis ellenszegülésekig jutottak el, amilyenek magának a céhrendszernek létezéséhez hozzátartoznak. A középkor nagy felkelései mind a faluból indultak ki, de a parasztok szétforgácsoltsága és ebből következő kezdetlegessége miatt ugyancsak teljesen eredménytelenek maradtak.

A tőke ezekben a városokban még természetadta [Áthúzva: sajátosan rendi] tőke volt, a lakásból, a kézműves-szerszámokból és a természetadta, örökletes vevőkörből állott, s a fejletlen érintkezés és hiányos forgalom miatt nem lévén realizálható, apáról fiúra kellett öröklődnie. Ez a tőke nem volt pénzben felbecsülhető, mint a modern tőke, amelynél közömbös, hogy ilyen vagy olyan dologban fekszik, hanem közvetlenül a birtokos meghatározott munkájával összefüggő, attól el sem választható és ennyiben rendi tőke volt.

A városokban a munka megosztása az egyes céhek között még [egész természetadta] volt és magukban a céhekben az egyes munkások között egyáltalán nem történt meg. Mindegyik munkásnak munkák egész körében kellett járatosnak lennie, mindent meg kellett tudnia csinálni, amit szerszámaival meg lehetett csinálni; a korlátozott érintkezés és az egyes városok csekély összeköttetése egymással, a népesség hiánya és a szükségletek korlátozottsága nem nyújtottak módot a munka további megosztására, és ezért mindenkinek, aki mester akart lenni, egész kézművességében jártasnak kellett lennie. Innen ered, hogy a középkori kézművest még érdekli a maga speciális munkája és az, hogy abban ügyességre tegyen szert, és ez az érdeklődés bizonyos korlátolt művészi érzékké fokozódhatott. De ugyancsak ezért minden középkori kézműves egészen fel is oldódott a maga munkájában, meghitt szolgasági viszonyba került vele és sokkal inkább be volt alá sorolva, mint a modern munkás, akinek számára közömbös a munkája.

A munka megosztásának következő kitérjeszkedése a termelés és a forgalom [Verkehr] különválása, a kereskedők különös osztályának kialakulása volt; s ez a különválás a történelmi múltú városokban (egyebek között a zsidókkal) átöröklődött, az újonnan képződöttekben pedig nagyon hamar bekövetkezett. Ezzel adva volt a legközelebbi környéken túlmenő kereskedelmi összeköttetés lehetősége, olyan lehetőség, amelynek valóra váltása a fennálló közlekedési eszközöktől, a falusi közbiztonságnak a politikai viszonyok által megszabott állapotától (az egész középkorban a kereskedők, mint ismeretes, fegyveres karavánokban vándoroltak) és a forgalom számára hozzáférhető területnek a mindenkori kulturális fok által megszabott kezdetlegesebb vagy fejlettebb szükségleteitől függött. — Azáltal, hogy egy különös osztályban konstituálódott a forgalom, s a kereskedelmet a kereskedők a város legközelebbi környezetén túl kiterjesztették, azonnal kölcsönhatás állott be a termelés és a forgalom között. A városok kapcsolatba lépnek egymással, új szerszámokat hoznak egyik városból a másikba, és a termelés és forgalom közti megosztás csakhamar a termelés új megosztását idézi elő az egyes városok között, s csakhamar mindegyikük valamely túlsúlyban levő iparágat aknáz ki. A kezdeti idők helyhezkötöttsége kezd lassanként feloldódni.

Csupán az érintkezés kiterjedésétől függ, hogy az egyik helyen nyert termelőerők, nevezetesen találmányok, elvesznek-e a későbbi fejlődés számára vagy sem. Ameddig még nem létezik olyan érintkezés, amely túlmenne a közvetlen szomszédságon, minden találmányt minden helyen külön kell felfedezni, és puszta véletlenek, mint például barbár népek betörései, s még a közönséges háborúk is, oda juttathatnak egy fejlett termelőerőkkel és szükségletekkel bíró országot, hogy megint elölről kell kezdenie. A történelem kezdetén minden találmányt naponként újra és minden helyen függetlenül kellett felfedezni. Hogy kialakult termelőerők még viszonylag igen kiterjedt kereskedelem esetén is milyen kevéssé vannak biztosítva a teljes letűnéstől, bizonyítják a föníciaiak, akiknek találmányai e nemzetnek a kereskedelemből való kiszorítása, Nagy Sándor hódítása és az abból eredő hanyatlás folytán legnagyobbrészt hosszú időre veszendőbe mentek. Ugyanígy a középkorban pl. az üvegfestészet. Csak amikor az érintkezés világérintkezéssé vált és a nagyipar a bázisa, amikor valamennyi nemzet bekapcsolódik a konkurenciaharcba, csak akkor van biztosítva a nyert termelőerők fennmaradása.

A munka különböző városok közötti megosztásának a legközelebbi következménye a manufaktúráknak, a céhrendszerből kinőtt termelési ágaknak keletkezése volt. A manufaktúrák első felvirágzásának — Olaszországban és később Flandriában — történelmi előfeltétele a külföldi nemzetekkel való érintkezés volt. Más országokban — például Angliában és Franciaországban — a manufaktúrák eleinte a belföldi piacra korlátozódtak. Az említett előfeltételeken kívül a manufaktúrák további előfeltétele a népesség már előrehaladott koncentrációja — jelesül a falun — és a tőke koncentrációja, amely részben a céhtörvények ellenére a céhekben, részben a kereskedőknél egyesek kezében kezdett összegyűlni.

Az a munka, amely már eleve egy gépet, akár még a legkezdetlegesebb alakban is, előfeltételezett, csakhamar a legfejlődőképesebbnek mutatkozott. A szövés, amelyet addig falun a parasztok mellékesen űztek, hogy szükséges ruházatukat megszerezzék, volt az első munka, amely az érintkezés kiterjedése által ösztönzésre és további kiképződésre tett szert. A szövés volt az első és maradt a legfőbb manufaktúra. A népesség növekedésével növekvő kereslet a ruházati anyagok iránt, a természetadta tőkének a meggyorsult körforgás révén meginduló felhalmozódása és mobilizálódása, az ezáltal előidézett és az érintkezés fokozatos kiterjedése által egyáltalában előmozdított luxus-szükséglet a szövésnek mennyiségileg és minőségileg olyan ösztönzést adott, amely kiszakította az addigi termelési formából. A saját használatra szövő parasztok mellett, akik továbbra is megmaradtak és ma is megvannak, a takácsok új osztálya alakult ki a városokban, s ezeknek a szövetei az egész hazai piac és többnyire külső piacok számára is készültek. — A szövés, ez a legtöbb esetben kevés ügyességet kívánó és csakhamar végtelen sok ágra széteső munka egész mibenléténél fogva ellene szegült a céh béklyóinak. A szövést épp ezért többnyire faluhelyen és céhszervezet nélküli mezővárosokban folytatták, amelyek lassanként városokká, mégpedig csakhamar minden országban a legvirágzóbb városokká váltak. — A céhmentes manufaktúrával nyomban megváltoztak a tulajdonviszonyok is. A természetadta-rendi tőkén túlmenő első előrehaladás a kereskedők jelentkezésével volt adva, akiknek tőkéje eleve mobil volt, tőke volt modern értelemben véve, amennyire ilyenről az akkori viszonyok között szó lehet. A második előrehaladás a manufaktúrával következett be, amely ismét mobilizált egy tömeg természetadta tőkét és egyáltalában szaporította a mobil tőke tömegét a természetadta tőkével szemben. — A manufaktúra egyúttal a parasztok menedékévé vált az őket kirekesztő vagy rosszul fizető céhekkel szemben, mint ahogy korábban a céh-városok voltak a parasztok menedékei [az elnyomó vidéki nemességgel] szemben.

A manufaktúrák kezdetével egybeesett a csavargás egy időszaka, amelyet az váltott ki, hogy megszűntek a feudális kíséretek, szélnek eresztették azokat az összeverődött hadseregeket, amelyek a királyokat szolgálták a hűbéresek ellen, tökéletesedett a földművelés és legelőkké változtattak nagy szántóföld-sávokat. Már ebből is kitűnik, hogy ez a csavargás milyen szorosan összefügg a hűbériség felbomlásával. Már a XIII. században akadnak egyes ilyenféle korszakok, de általánosan és tartósan ez a csavargás csak a XV. század végén és a XVI. század elején tűnik fel. Ezeket a csavargókat, akik oly nagy számban voltak, hogy többek között VIII. Henrik angol király 72 000-et akasztatott fel közülük, csak a legnagyobb nehézségekkel, a legszörnyűbb ínség révén és csupán hosszas ellenszegülés után lehetett rávenni arra, hogy dolgozzanak. A manufaktúrák gyors felvirágzása, kivált Angliában, fokozatosan felszívta őket.

A manufaktúrával a különböző nemzetek konkurenciaviszonyba, a kereskedelmi harcba léptek, amelyet háborúkkal, védővámokkal és tilalmakkal vívtak meg, míg régebben a nemzetek, ha összeköttetésben álltak, békés cserét folytattak egymással. Mostantól kezdve a kereskedelem politikai jelentőségűvé lett.

A manufaktúrával egyszersmind adva volt a munkásnak a munkáltatóhoz való változott viszonya. A céhekben továbblétezett a legények és a mesterek közötti patriarchális viszony; a manufaktúrában ennek helyébe a munkás és a tőkés közötti pénzviszony lépett; ennek a viszonynak falun és kisvárosokban megmaradt a patriarchális máza, de a nagyobb, tulajdonképpeni manufaktúra-városokban már korán elveszítette szinte minden patriarchális színezetét.

A manufaktúra és egyáltalában a termelés mozgása roppant lendületre tett szert az érintkezésnek azzal a kiterjedésével, amely Amerika és a kelet-indiai tengeri út felfedezésével következett be. Az [Áthúzva: új piacok] új, onnan behozott termékek, nevezetesen az arany- és ezüsttömegek — amelyek belekerültek a forgalomba, teljesen megváltoztatták az osztályok egymáshoz való helyzetét s erős csapást mértek a feudális földtulajdonra és a munkásokra —, továbbá a kalandorexpedíciók, a gyarmatosítás és mindenekelőtt a piacoknak most lehetségessé vált és napról napra mind jobban bekövetkező kiterjedése világpiaccá a történelmi fejlődés új szakaszát idézték elő, amelyre itt általánosságban nem kell bővebben kitérnünk. Az újonnan felfedezett országok gyarmatosítása által a nemzetek egymás elleni kereskedelmi harca új tápot nyert és ennek megfelelően kiterjedtebbé és elkeseredettebbé vált.

A kereskedelem és a manufaktúra kiterjedése meggyorsította a mobil tőke felhalmozását, míg a céhekben, amelyeket semmi sem ösztönzött a bővített termelésre, a természetadta tőke stabil maradt vagy még apadt is. A kereskedelem és a manufaktúra megteremtette a nagyburzsoáziát, a céhekben a kispolgárság koncentrálódott, amely immár nem uralkodott a városokban, mint azelőtt, hanem meg kellett hajolnia a nagy kereskedők és a manufaktúratulajdonosok uralma előtt. [Széljegyzet: Kispolgárok — Középrend — Nagyburzsoázia] Innen ered a céhek hanyatlása, mihelyt kapcsolatba kerültek a manufaktúrával.

A nemzetek egymás közötti érintkezésbeli viszonya abban a korszakban, amelyről szóltunk, két különböző alakot öltött. Eleinte az arany és ezüst csekély forgalomban levő mennyisége megszabta e fémek kivitelének tilalmát; és a növekvő városi népesség foglalkoztatásának szükségessége folytán szükségessé vált, többnyire külföldről importált ipar nem nélkülözhette a kiváltságokat, amelyeket természetesen nemcsak a belföldi, hanem főként a külső konkurrencia ellen kaphatott. A helyi céhkiváltság ezekkel az eredeti tilalmakkal az egész nemzetre kiterjeszkedett. A vámok azokból az adókból keletkeztek, amelyeket a hűbérurak a területükön átvonuló kereskedőkre a kifosztás megváltásaként kiróttak; ezeket az adókat később a városok szintén kivetették, és a modern államok kialakulásával ezek lettek a kincstár legkézreesőbb eszköze a pénzszerzésre. — Az amerikai arany és ezüst megjelenése az európai piacokon, az ipar fokozatos fejlődése, a kereskedelem gyors fellendülése és a nem-céhes burzsoáziának, valamint a pénznek ezáltal előidézett felvirágzása ezeknek a rendszabályoknak más jelentőséget adott. Az állam, amely napról napra kevésbé nélkülözhette a pénzt, most az arany és ezüst kivitelének tilalmát kincstári szempontokból tartotta fenn; a burzsoák, akiknek számára ezek az újonnan piacra dobott pénztömegek az összevásárlás fő tárgyai voltak, ezzel teljesen meg voltak elégedve; az addigi kiváltságok bevételi forrássá váltak a kormány számára, s az pénzért árusította őket. A vámtörvényhozásban kialakultak a kiviteli vámok, amelyek az ipar útjába csak akadályt [gördítettek] és tisztán kincstári célt szolgáltak.

A második időszak a XVII. század közepével kezdődött és csaknem a XVIII.-nak a végéig tartott. A kereskedelem és a hajózás gyorsabban terjeszkedett, mint a manufaktúra, amely másodlagos szerepet játszott; [Áthúzva: a megnyíló világpiacot összevásárolták az egyes nemzetek, amelyek viszálykodtak annak kiaknázásáért.] a gyarmatok kezdtek erős fogyasztókká válni, az egyes nemzetek hosszú harcokban megosztoztak a megnyíló világpiacon. Ez az időszak a hajózási törvényekkel¹⁹ és gyarmati monopóliumokkal kezdődik. A nemzetek egymás közötti konkurenciáját vámilletékek, tilalmak, szerződések útján lehetőleg kizárták; és a konkurenciaharcot végső soron háborúk (különösen tengeri háborúk) útján vívták meg és döntötték el. A tengeren leghatalmasabb nemzet, az angol, biztosította túlsúlyát a kereskedelemben és a manufaktúrában. Már itt megvan az egy országra való koncentráció. — A manufaktúrát állandóan védték, a hazai piacon védővámokkal, a gyarmati piacon monopóliumokkal és a külföldin a lehetőség szerint különbözeti vámokkal. A magában az országban előállított anyag feldolgozását előmozdították (gyapjú és len Angliában, selyem Franciaországban), a belföldön termelt nyersanyag kivitelét megtiltották (gyapjú Angliában), a behozott anyag feldolgozását pedig elhanyagolták vagy elnyomták (gyapot Angliában). A tengeri kereskedelemben és a gyarmati hatalomban túlnyomó erejű nemzet biztosította magának természetesen a manufaktúra legnagyobb mennyiségi és minőségi kiterjesztését is. A manufaktúra a védelmet egyáltalában nem nélkülözhette, minthogy a legcsekélyebb változás által, amely más országokban végbemegy, elveszítheti piacát és tönkremehet; könnyű egy országban némiképpen kedvező feltételek mellett bevezetni, és éppen ezért könnyű el is pusztítani. Ugyanakkor annak a módnak következtében, ahogyan — kivált a XVIII. században falun — űzték, annyira összenőtt egyének nagy tömegének életviszonyaival, hogy egy ország sem merheti a manufaktúra létezését a szabad konkurencia megengedésével kockáztatni. Ezért a manufaktúra, ha eljut a kivitelig, teljesen a kereskedelem kitérjedtségétől vagy korlátozottságától függ és [arra] viszony[lag] nagyon csekély a visszahatása. Innen származik másodlagos [jelentősége] és innen a kereskedők nagy befolyása a XVIII. században. [A keres]kedők és különösen a hajótulajdonosok követeltek mindenki másnál inkább állami védelmet és monopóliumokat; a manufaktúra-tulajdonosok ugyan szintén kértek és kaptak védelmet, de politikai jelentőség dolgában mindig a kereskedők mögött maradtak. A kereskedővárosok, sajátlag a tengeri kikötővárosok, némiképpen civilizálódtak és nagypolgáriak lettek, a gyárvárosokban viszont megmaradt a legnagyobb kispolgáriasság. V. ö. Aikin²⁰ stb. A XVIII. század a kereskedelem százada volt. Pinto ezt nyomatékosan meg is mondja:²¹

„Le commerce fait la marotte du siècle” [„A kereskedelem a század vesszőparipája”], és „depuis quelque temps il n’est plus question que de commerce, de navigation et de marine” [„egy idő óta másról se beszélnek, mint kereskedelemről, hajózásról és hajóhadról”]

A tőke mozgása, bár jelentősen meggyorsult, mégis viszonylag még mindig lassú maradt. A világpiac szétforgácsolódása egyes részekre, amelyek mindegyikét egy különös nemzet aknázta ki, a nemzetek egymás közötti konkurrenciájának kizárása, magának a termelésnek gyámoltalansága, és az első fokaiból épphogy kifejlődő pénzgazdálkodás nagyon akadályozta a forgalmat. Ennek következménye egy piszkos, kicsinyes szatócsszellem lett, ez tapadt még minden kereskedőhöz és a kereskedeleműzés egész módjához. A manufaktúratulajdonosokhoz és kivált a kézművesekhez képest ezek mindenesetre nagypolgárok, burzsoák voltak, a következő időszak kereskedőihez és gyárosaihoz képest kispolgárok maradtak. V. ö. A. Smith.²²

Jellemzi még ezt az időszakot az arany- és ezüstkiviteli tilalmak megszűnte, a pénzkereskedelemnek, a bankoknak, az államadósságoknak, a papírpénznek, a részvény- és értékpapírspekulációnak, a minden cikkben folytatott tőzsdeüzérkedésnek létrejötte és egyáltalában a pénzgazdálkodás kialakulása. A tőke ismét egy nagy részét elveszítette a még hozzá tapadó természetadta jellegnek.

A kereskedelemnek és a manufaktúrának a XVII. században feltartóztathatatlanul fejlődő koncentrálódása egy országra, Angliára, ennek az országnak lassanként egy viszonylagos világpiacot teremtett és ezzel olyan keresletet ez ország manufaktúratermékei iránt, amelyet az addigi ipari termelőerők nem tudtak már kielégíteni. Ez a termelőerők feje fölé növő kereslet volt az a hajtóerő, amely előidézte a magántulajdonnak a középkor óta harmadik időszakát azáltal, hogy létrehozta a nagyipart — elemi erők ipari célokra való alkalmazását, a gépi berendezést és a munka legkiterjedtebb megosztását. Ennek az új szakasznak a többi feltétele — a konkurrencia szabadsága a nemzeten belül, az elméleti mechanika kialakulása (a Newton által beteljesített mechanika egyáltalában a XVIII. századi Franciaországban és Angliában a legnépszerűbb tudomány volt) stb. — Angliában már létezett. (A nemzeten belüli szabad konkurenciát mindenütt forradalommal kellett kivívni — 1640 és 1688 Angliában, 1789 Franciaországban.) A konkurencia hamarosan minden országot, amely történelmi szerepét meg akarta tartani, arra kényszerített, hogy a manufaktúráit újabb vámrendszabályokkal védje (a régi vámok a nagyipar ellen már nem használtak), és hogy hamarosan meghonosítsa vámok védelme alatt a nagyipart. A nagyipar e védelmi eszközök ellenére egyetemessé tette a konkurenciát (ez a gyakorlati kereskedelmi szabadság, a védővám csak csillapítószer, védőgát a kereskedelmi szabadságon belül), kiépítette a közlekedési eszközöket és a modern világpiacot, alávetette magának a kereskedelmet, minden tőkét ipari tőkévé változtatott át és ezzel létrehozta a tőkék gyors forgását (a pénzgazdálkodás kialakulását) és centralizációjukat. Az egyetemes konkurencia által minden egyént energiája legvégső megfeszítésére kényszerített. Amennyire lehetett, megsemmisítette az ideológiát, vallást, erkölcsöt stb., és ahol ezt nem tudta, ott kézzelfogható hazugsággá tette. A nagyipar teremtette csak meg a világtörténelmet, annyiban, hogy minden civilizált nemzetet és benne minden egyént szükségleteinek kielégítésében az egész világtól függővé tett és megsemmisítette az egyes nemzetek addigi természetadta kirekesztőlegességét. A természettudományt besorolta a tőke alá és a munka megosztását megfosztotta természetadta jellegének utolsó látszatától. Egyáltalában megsemmisítette a természetadta jelleget, amennyire ez a munkán belül lehetséges, és minden természetadta viszonyt pénzviszonnyá oldott fel. A természetadta városok helyébe megteremtette a máról holnapra felépült modern, nagy iparvárosokat. Ahova behatolt, tönkretette a kézművességet és egyáltalában az ipar minden korábbi fokát. Betetőzte [a] kereskedőváros győzelmét a falu felett. [Első előfeltétele] az automatikus rendszer. [Fejlődése] egész sereg olyan ter[melőe]rőt [ho]zott létre, amelyek számára a magán[tulajdon] éppannyira béklyóvá vált, mint a manufaktúra számára a céh, és mint a kialakuló kézművesség számára a kis, falusi üzem. Ezek a termelőerők a magántulajdon alatt csak egyoldalúan fejlődnek, a többség számára romboló erőkké válnak, és egy sereg ilyen erőt magántulajdonban egyáltalán nem is lehet alkalmazni. A nagyipar általában mindenütt ugyanazokat a viszonyokat hozta létre a társadalom osztályai között és ezáltal megsemmisítette az egyes nemzetiségek különösségét. És végül, míg minden nemzet burzsoáziájának még maradnak külön nemzeti érdekei, a nagyipar teremtett egy olyan osztályt, amelynek minden nemzetben ugyanaz az érdeke, és amelynél a nemzeti jelleg már megsemmisült, olyan osztályt, amely valóban lerázta az egész régi világot és ugyanakkor szembenáll vele. A nagyipar a munkás számára elviselhetetlenné teszi nemcsak a tőkéshez való viszonyát, hanem magát a munkát is.

Magától értetődik, hogy a nagyipar egy országnak nem minden helyén jut el a kialakulás egyazon magaslatára. Ez azonban nem tartóztatja fel a proletariátus osztálymozgalmát, minthogy a nagyipar létrehozta proletárok e mozgalom élére állanak és az egész tömeget magukkal ragadják, és minthogy a nagyiparból kirekesztett munkásokat ez a nagyipar még rosszabb élethelyzetbe hozza, mint magukat a nagyipari munkásokat. Ugyanígy hatnak azok az országok, amelyekben nagyipar fejlődött ki, a plus ou moins [többé-kevésbé] nem-ipari országokra, amennyiben a világérintkezés által ezek is belesodródtak az egyetemes konkurenciaharcba.

E különböző formák egyszersmind a munka szervezetének és ezzel a tulajdonnak is megannyi formái. Minden időszakban végbement a létező termelőerők egyesülése annyira, amennyire a szükségletek által ez szükségessé vált.

Ennek a termelőerők és az érintkezési forma közötti ellentmondásnak, amely, mint láttuk, az eddigi történelemben már több ízben előfordult, anélkül azonban, hogy annak alapzatát veszélyeztette volna, mindannyiszor forradalomban kellett kirobbannia, amelynek során egyszersmind különböző mellékalakokat öltött, mint összeütközések totalitása, mint különböző osztályok összeütközései, mint a tudat ellentmondása, gondolatok harca stb., politikai harc stb. Korlátolt szemszögből nézve most ki lehet ragadni az egyik ilyen mellékalakot és e forradalmak bázisának lehet tekinteni, ami annál könnyebb, mert azok az egyének, akiktől a forradalmak kiindultak, műveltségi fokuknak és a történelmi fejlődés fokozatának megfelelően maguk is illúziókat tápláltak saját tevékenységük felől.

A történelem minden összeütközésének eredete tehát a mi felfogásunk szerint a termelőerők és az érintkezési forma közötti ellentmondásban van. Egyébként ahhoz, hogy ez az ellentmondás egy országban összeütközésekhez vezessen, nem szükséges, hogy magában ebben az országban éleződjék ki. Az iparilag fejlettebb országokkal folyó konkurencia, melyet a kibővült nemzetközi érintkezés idéz elő, elegendő ahhoz, hogy kevésbé fejlett iparú országokban is hasonló ellentmondást hozzon létre (például Németországban a lappangó proletariátus, amelyet az angol ipar konkurenciája hozott felszínre).

A konkurencia elszigeteli egymással szemben az egyéneket — nem csupán a burzsoákat, de még inkább a proletárokat —, noha együvé hozza őket. Ezért hosszú időbe telik, amíg ezek az egyének egyesülhetnek, nem beszélve arról, hogy ehhez az egyesüléshez — ha az nem csupán helyi jellegű — a szükséges eszközöket, a nagy iparvárosokat és az olcsó és gyors közlekedést a nagyiparnak előbb ki kell építenie, s ezért minden szervezett hatalmat, amely ezekkel az elszigetelt és az elszigeteltséget napról napra újratermelő viszonyok között élő egyénekkel szembenáll, csak hosszú harcok után lehet legyőzni. Ennek ellenkezőjét kívánni annyit jelentene, mint azt kívánni, hogy ebben a meghatározott történelmi korszakban ne létezzék a konkurencia, vagy hogy az egyének azokat a viszonyokat, amelyek fölött elszigeteltségükben nincs ellenőrzésük, verjék ki a fejükből.

Házépítés. A vadaknál magától értetődő, hogy mindegyik családnak saját barlangja vagy kunyhója van, ahogy a nomádoknál mindegyik családnak külön sátra. Ezt a különálló háztartást a magántulajdon további fejlődése csak még szükségesebbé teszi. A földművelő népeknél a közös háztartás ugyanúgy lehetetlen, mint a közös talajművelés. Nagy haladás volt a városok építése. De minden eddigi időszakban a különálló gazdálkodás megszüntetése — amely nem választható el a magántulajdon megszüntetésétől — már csak azért is lehetetlen volt, mert nem voltak meg ehhez az anyagi feltételek. A közös háztartás berendezése előfeltételezi a gépeknek, a természeti erők és sok más termelőerő — például a vízvezetékek, a gázvilágítás, a gőzfűtés stb. — felhasználásának fejlődését, a város és falu [közötti különbség] megszüntetését. E feltételek nélkül a közös gazdálkodás nem lenne maga is új termelőerő, nélkülözne minden anyagi bázist, pusztán elméleti alapzaton nyugodnék, azaz merő hóbort lenne és csak a kolostori gazdálkodás fokára jutna el. — Azt, hogy mire volt lehetőség, mutatja a városokká tömörülés és közös házak építése egyes meghatározott célokra (börtönök, kaszárnyák stb.). Hogy a különálló gazdálkodás megszüntetése nem választható külön a család megszüntetésétől, az magától értetődik.

{Az a Szent Maxnál gyakran előforduló tétel, hogy mindenki az állam által vált mindazzá, ami, alapjában ugyanaz a tétel, mint az, hogy a burzsoá csak egy példánya a burzsoánemnek; olyan tétel ez, amely előfeltételezi, hogy a burzsoák osztálya már az őt konstituáló egyének előtt létezett.} [Széljegyzet: Az osztály elöre-létezése a filozófusoknál]

A középkorban a polgárok minden városban kénytelenek voltak egyesülni a falusi nemesség ellen, hogy a bőrüket védjék; a kereskedelem kiterjeszkedése, a közlekedés kiépülése [Áthúzva: elvezetett több város egyesüléséhez, amelynek alapja a feudális nemességgel szembeni érdekeik egyenlősége volt.] az egyes városokat elvezette oda, hogy megismerjenek más városokat, amelyek ugyanazokat az érdekeket ugyanazzal az ellentéttel küzdve juttatták érvényre. Az egyes városok sok helyi polgárságából csak nagyon fokozatosan született meg a polgárosztály. Az egyes polgárok életfeltételei a fennálló viszonyokkal szembeni ellentét és a munkának ezáltal megszabott módja révén egyszersmind olyan feltételekké váltak, amelyek valamennyiük számára közösek és minden egyestől függetlenek voltak. E feltételeket a polgárok teremtették meg, amennyiben kiszakították magukat a feudális kötelékből, és a polgárokat e feltételek teremtették meg, amennyiben a készentalált hűbériséggel szembeni ellentétük szabta meg őket. Az egyes városok közti összeköttetés bekövetkeztével ezek a közös feltételek osztályfeltételekké fejlődtek. Ugyanazok a feltételek, ugyanaz az ellentét, ugyanazok az érdekek nagyjában és egészében mindenütt ugyanolyan szokásokat is kellett hogy előidézzenek. Maga a burzsoázia csak lassanként fejlődik ki a feltételeivel együtt, a munka megosztásának megfelelően ismét különböző csoportokra hasad és végül minden készentalált birtokos osztályt felszív magába [Széljegyzet: Először a közvetlenül az államhoz tartozó munkaágakat szívja fel, később azután az összes többé-kevésbé ideológiai rendeket.] (miközben a készentalált birtoktalan osztály többségét és az eddig birtokos osztályok egy részét új osztállyá, a proletariátussá fejleszti ki) abban a mértékben, ahogy minden készentalált tulajdon ipari vagy kereskedelmi tőkévé változik át. Az egyes egyének csak annyiban képeznek osztályt, amennyiben közös harcot kell folytatniok egy másik osztály ellen; egyébként a konkurenciában ismét ellenségesen állnak szemben egymással. A másik oldalon az osztály viszont önállósul az egyénekkel szemben, úgyhogy ezek életfeltételeiket eleve-elrendelten készentalálják, az osztály kijelöli élethelyzetüket és ezzel személyes fejlődésüket is, maga alá besorolja őket. Ez ugyanaz a jelenség, mint az egyes egyének besorolása a munka megosztása alá, és csak a magántulajdonnak és magának a munkának felemelve-megszüntetésével küszöbölhető ki. Hogy miképpen fejlődik az egyéneknek ez az osztály alá besoroltsága egyúttal mindenféle képzetek alá stb. stb. való besoroltsággá, azt már több ízben jeleztük.

Ha az egyéneknek ezt a fejlődését, mely a történelmileg egymásra következő rendek és osztályok közöslétezési feltételeiben és az ezek által rájuk erőszakolt általános képzetekben megy végbe, filozófiailag tekintjük, akkor persze könnyen azt képzelhetjük, hogy ezekben az egyénekben az emberi nem vagy az ember fejlődött ki, vagy hogy ők fejlesztették ki az embert; olyan képzelődés ez, mellyel néhányszor derekasan arculcsapják a történelmet. Ezeket a különböző rendeket és osztályokat azután az általános kifejezés specifikációiként, a nem alfajaiként, az ember fejlődési szakaszaiként foghatjuk fel.

Az egyéneknek ez a meghatározott osztályok alá besoroltsága csak akkor szüntethető meg, amikor már egy olyan osztály alakult ki, melynek az uralkodó osztállyal szemben többé nem egy különös osztályérdeket kell érvényre juttatnia.

Azt, hogy a személyi hatalmak (viszonyok) a munka megosztása révén dologi hatalmakká változtak át, nem lehet azáltal ismét megszüntetni, hogy az erről alkotott általános képzetet kiverjük a fejünkből, hanem csak azáltal, hogy az egyének ezeket a dologi hatalmakat megint besorolják maguk alá és amunka megosztását megszüntetik. [Széljegyzet: (Feuerbach: Lét és lény)] Ez a közösség nélkül nem lehetséges. Csak a [másokkal való] közösségben [kapja meg mindegyik] egyén az eszközöket ahhoz, hogy hajlamait minden irányban kiművelje; csak a közösségben válik tehát lehetővé a személyes szabadság. A közösség eddigi pótlékaiban, az államban stb. a személyes szabadság csakis az uralkodó osztály viszonyai között fejlődött egyének számára létezett és csak annyiban, amennyiben ennek az osztálynak az egyénei voltak. Az a látszólagos közösség, amellyé eddig az egyének egyesültek, mindig önállósította magát velük szemben és minthogy egy osztálynak egy másikkal szembeni egyesülése volt, a leigázott osztály számára nemcsak teljesen illuzórikus közösséget, hanem egyúttal új béklyót is jelentett. A valóságos közösségben az egyének társulásukban és társulásuk által egyúttal szabadságukat is elnyerik.

Az egyének mindig magukból indultak ki, de természetesen adott történelmi feltételeiken és viszonyaikon belül, nem pedig az ideológusok értelmében vett „tiszta” egyénből. De a történelmi fejlődés folyamán és éppen a társadalmi viszonyoknak a munka megosztásán belül elkerülhetetlen önállósulása következtében különbség ütközik ki mindegyik egyén életében, amennyiben ez az élet egyrészt személyes, másrészt be van sorolva a munka valamelyik ága és az ahhoz tartozó feltételek alá. (Ez nem úgy értendő, mintha például a járadékos, a tőkés stb. nem volnának személyek többé, hanem úgy, hogy személyiségüket egészen határozott osztályviszonyok szabják és határozzák meg, s a különbség csak egy más osztállyal való ellentétben ütközik ki, és saját maguk számára csak akkor, ha csődbe kerülnek.) A rendben (méginkább a törzsben) ez még el van fedve, például a nemes mindig nemes marad, a roturier [közrendű] mindig roturier, tekintet nélkül egyéb viszonyaira; ez egyéniségétől elválaszthatatlan minőség. A személyes egyénnek az osztályegyénnel szembeni különbsége, az életfeltételeknek az e[gyén] számára való véletlensége csupán annak az osztálynak a fellépésével kezdőd[ik], amely maga is a burzsoázia terméke. [Az] egyének egymás közötti konkurrenciája és harca hozza csak lé[tre és fe]jleszti ki ezt a véletlenséget mint olyant. Ezért a burzsoá uralom alatt az egyének az elképzelésben szabadabbak, mint régebben, mert életfeltételeik véletlenek számukra; a valóságban természetesen kevésbé szabadok, mert inkább vannak besorolva dologi hatalom alá. A rendtől való különbség kivált a burzsoáziának a proletariátussal szemben való ellentétéből ütközik ki. Midőn a városi polgárok rendje, a korporációk stb. a vidéki nemességgel szemben színre léptek, létezési feltételük, az ingó tulajdon és a kézművesmunka — amelyek lappangóan léteztek már a feudális kötelékből való kiválásuk előtt is — mint valami pozitív jelent meg, amelyet a feudális földtulajdonnal szemben érvényesítettek, s amely ezért először a maga módján megintcsak a feudális formát vette fel. Igaz, hogy az elszökő jobbágyok addigi jobbágyságukat személyiségükre nézve véletlen valaminek kezelték. Ezzel azonban csak ugyanazt tették, amit minden osztály tesz, amely béklyóitól megszabadítja magát, s azonfelül nem osztályként, hanem egyenként szabadították fel magukat. Továbbá nem léptek ki a rendiség keretéből, hanem csupán új rendet alkottak és addigi munkamódjukat az új helyzetben is megtartották és tovább kiképezték azáltal, hogy megszabadították az addigi, elért fejlődésüknek [többé] meg nem felelő béklyóktól. — A proletárok számára viszont saját életfeltételük, a munka és vele a mai társadalom valamennyi létezési feltétele véletlen valamivé vált; efölött az egyes proletároknak nincsen ellenőrzésük és efölött semmiféle társadalmi szervezet sem adhat nekik ellenőrzést, s az egyes proletár személyisége és reá erőszakolt életfeltétele — a munka — közötti ellentmondás az maga számára is kiütközik, jelesül mert már ifjúságától kezdve feláldozzák, és mert nincs meg az esélye, hogy osztályán belül eljusson azokhoz a feltételekhez, amelyek a másik osztályba átviszik.

N. B. Ne feledkezzünk meg arról, hogy már az a szükségesség, hogy a jobbágyok létezhessenek, és a nagybani gazdaság lehetetlensége, ami magával hozta a birtokrészeknek a jobbágyok közötti elosztását, a jobbágyok kötelezettségeit a hűbérúrral szemben hamarosan természetbeni szolgáltatások és robotteljesítések egy átlagára csökkentette; ez pedig lehetővé tette a jobbágynak ingó tulajdon felhalmozását s ezzel megkönnyítette szökését urának birtokáról és reményt adott neki arra, hogy mint városi polgár boldogulni fog; egyben fokozatokat is létrehozott a jobbágyok között, úgyhogy az elszökő jobbágyok már félig polgárok. Ugyancsak világos itt az is, hogy a valamely kézművességhez értő jobbágyparasztoknak volt a leginkább esélyük arra, hogy ingó tulajdont szerezzenek.

Míg tehát az elszökő jobbágyok csak már meglevő létezési feltételeiket akarták szabadon kifejleszteni és érvényre juttatni és ezért végső fokon csak a szabad munkáig jutottak el, addig a proletároknak, hogy személyileg érvényre jussanak, saját eddigi létezési feltételüket, a munkát — amely egyúttal az egész eddigi társadalom létezési feltétele — kell megszüntetniük. Ennélfogva szöges ellentétben is állanak azzal a formával, amelyben a társadalom egyénei eddig magukat összességükben kifejezték, az állammal, és meg kell dönteniük az államot, hogy személyiségüket érvényre juttathassák.

Az egész eddigi kifejtésből kitűnik, hogy [Áthúzva: az egyének, akik minden történelmi korszakban magukat felszabadították csak továbbfejlesztették már meglevő, számukra adott létezési feltételeiket] az a közösségi viszony, amelybe egy osztály egyénei beléptek, és amelyet a kívülállókkal szemben fennálló közösségi érdekeik szabtak meg, mindig olyan közösség volt, amelyhez ezek az egyének csak mint átlagegyének tartoztak, csak amennyire osztályuk létezési feltételeiben éltek, olyan viszony, amelyben nem mint egyéneknek, hanem mint osztálytagoknak volt részük. A forradalmi proletárok közösségében viszont, akik a maguk és valamennyi társadalomtag létezési feltételeit ellenőrzésük alá vonják, éppen megfordítva áll a dolog; ebben az egyének mint egyének vesznek részt. Éppen az egyéneknek ez az egyesülése (a most kifejlett termelőerőket természetesen előfeltételezve) helyezi az egyének ellenőrzése alá szabad fejlődésük és mozgásuk feltételeit, azokat a feltételeket, amelyek eddig a véletlenre voltak bízva és az egyes egyénekkel szemben önállósultak éppen azáltal, hogy különváltak mint egyének, hogy szükségszerű volt olyan egyesülésük, amely a munka megosztásával adódott és különválásuk folytán számukra idegen kötelékké vált. Az eddigi egyesülés csupán ezekre a feltételekre szóló (semmi esetre sem önkényes, mint ahogyan pl. a „Contrat social” leírja, hanem szükségszerű) egyesülés volt (vesd össze pl. az észak-amerikai állam kialakulását és a dél-amerikai köztársaságokat), amely feltételeken belül azután az egyéneknek a véletlenség élvezete jutott. Ezt a jogot, hogy bizonyos feltételeken belül zavartalanul örülhetnek a véletlenségnek, nevezték eddig személyes szabadságnak. — Ezek a létezési feltételek természetesen csak a mindenkori termelőerők és érintkezési formák.

A kommunizmus abban különbözik minden eddigi mozgalomtól, hogy felforgatja valamennyi eddigi termelési és érintkezési viszony alapzatát és első ízben kezeli az összes természetadta előfeltételeket tudatosan az eddigi emberek teremtményeiként, lehántja róluk a természetadta jellegüket és aláveti őket az egyesült egyének hatalmának. Berendezése ezért lényegileg gazdasági, ez egyesülés feltételeinek anyagi előállítása; a meglevő feltételeket az egyesülés feltételeivé teszi. Éppen az a fennálló, amelyet a kommunizmus teremt, a valódi bázis ahhoz, hogy lehetetlenné tegyen minden az egyénektől függetlenül fennállót, amennyiben ez a fennálló mégis nem egyéb, mint maguk az egyének eddigi érintkezésének terméke. A kommunisták tehát az eddigi termelés és érintkezés által létrehozott feltételeket gyakorlatilag szervetlen feltételekként kezelik, nem képzelik azonban, hogy az eddigi nemzedékek terve vagy rendeltetése az volt, hogy nekik anyagot szolgáltassanak, és nem hiszik, hogy ezek a feltételek az őket teremtő egyének számára szervetlenek voltak.

A személyes egyén és a véletlen egyén közötti különbség nem fogalmi megkülönböztetés, hanem történelmi tény. E megkülönböztetésnek különböző korokban különböző az értelme, például a rend a XVIII. században az egyén számára véletlen valami, plus ou moins a család is az. Olyan megkülönböztetés ez, amelyet nem nekünk kell minden korra vonatkozóan megtennünk, hanem amelyet minden kor maga tesz meg az általa készentalált különböző elemek között, mégpedig nem a fogalom szerint, hanem az élet anyagi összeütközéseinek kényszerítésére. Az, ami a későbbi kor szemében a korábbival ellentétben — tehát a korábbi kor által ráhagyott elemek között is — véletlennek jelenik meg, egy olyan érintkezési forma, amely a termelőerők meghatározott fejlődésének felelt meg. A termelőerők viszonya az érintkezési formához nem más, mint az érintkezési forma viszonya az egyének [Áthúzva: öntevékenységéhez] ténykedéséhez vagy tevékenységéhez. (Ennek a tevékenységnek az alapformája természetesen az anyagi, amelytől minden más szellemi, politikai, vallási stb. forma függ. Az anyagi élet különböző alakulása természetesen mindenkor a már kifejlett szükségletektől függő, és mind e szükségletek létrehozása, mind kielégítésük maga is történelmi folyamat, amely nincs meg egyetlen birkánál vagy kutyánál sem (Stirner elképesztő főérve adversus hominem [az ember ellen]), noha mind a birkák, mind a kutyák mai alakjukban mindenesetre, bár malgré eux [anélkül, hogy tehetnének róla], történelmi folyamat termékei.) Azok a feltételek, amelyek mellett az egyének addig érintkeznek egymással, amíg az ellentmondás még nem következett be, egyéniségükhöz tartozó feltételek, s nem külsőlegesek számukra, olyan feltételek, amelyek mellett ezek a meghatározott viszonyok között létező, meghatározott egyének anyagi életüket és azt, ami ezzel összefügg, kizárólag termelhetik — tehát öntevékenységük feltételei és ez az öntevékenység termeli őket. [Széljegyzet: Magának az érintkezési formának a termelése] Az a meghatározott feltétel, amely mellett termelnek, addig, amíg az ellentmondás még nem következett be, megfelel tehát valóságos feltételezettségüknek, egyoldalú létezésüknek, amelynek egyoldalúsága csak az ellentmondás bekövetkeztével mutatkozik meg s ilymódon a későbbiek számára létezik. Akkor ez a feltétel véletlen béklyónak látszik, és akkor annak tudatát, hogy béklyó, becsempészik a korábbi korba is.

E különböző feltételek, amelyek először az öntevékenység feltételeiként, később annak béklyóiként jelennek meg, az egész történelmi fejlődésben érintkezési formák összefüggő sorát alkotják, amelynek összefüggése abban áll, hogy a korábbi, béklyóvá vált érintkezési forma helyébe új, a fejlettebb termelőerőknek és ezzel az egyének haladott öntevékenységi módjának megfelelő érintkezési formát állítanak, amely à son tour [a maga részéről] megint béklyóvá válik és akkor másik lép helyébe. Minthogy ezek a feltételek minden fokon megfelelnek a termelőerők egyidejű fejlődésének, történetük egyszersmind a fejlődő és minden új nemzedék által átvett termelőerők története és ezzel magukban az egyénekben rejlő erők fejlődésének története.

Minthogy ez a fejlődés természetadta módon megy végbe, azaz nincs alárendelve szabadon egyesült egyének együttes tervének, ezért különböző helyekről, törzsekből, nemzetekből, munkaágakból stb. indul ki, amelyek mindegyike eleinte a többitől függetlenül fejlődik és csak fokozatosan lép összeköttetésbe a többivel. Továbbá csak nagyon lassan megy végbe; a különböző fokokat és érdekeket sohasem küzdi le teljesen, hanem csak alárendeli őket a győző érdeknek, amely mellett még évszázadokig továbbtengődnek. Ebből következik, hogy még egy nemzeten belül is az egyéneknek — vagyoni viszonyaiktól eltekintve is — egészen különböző a fejlődésük, és hogy egy korábbi érdek, amelynek sajátságos érintkezési formáját már kiszorította egy későbbi érdekhez tartozó forma, az egyénekkel szemben önállósult látszólagos közösségben (állam, jog) még sokáig egy hagyományos hatalomnak birtokában marad, s ezt a hatalmat végső fokon csakis forradalom által lehet megtörni. Ezzel magyarázható az is, hogy egyes pontokat illetően, amelyek általánosabb összefoglalást engednek meg, miért tűnhetik a tudat olykor előrehaladottabbnak, mint az egyidejű empirikus viszonyok, úgyhogy egy későbbi korszak harcaiban támaszkodni lehet korábbi teoretikusokra mint tekintélyekre. — Ezzel szemben olyan országokban, amelyek, mint Észak-Amerika, egy már fejlett történelmi korszakban az elején kezdik pályájukat, a fejlődés igen gyorsan megy végbe. Az ilyen országoknak nincsenek más természetadta előfeltételeik, csak azok az egyének, akik ott letelepednek, és akiket erre a letelepedésre a régi országok szükségleteiknek meg nem felelő érintkezési formái bírtak rá. Az ilyen országok tehát a régi országok leghaladottabb egyéneivel és ennélfogva az ezeknek az egyéneknek megfelelő legfejlettebb érintkezési formával kezdik, még mielőtt ez az érintkezési forma a régi országokban érvényre tud jutni. Ez a helyzet minden kolóniával, ha nem puszta katonai vagy kereskedelmi állomások. Példa erre Karthágó, a görög gyarmatok és Izland a XI. és XII. században. Hasonló viszony áll fenn a hódításnál, amikor a meghódított országba egy más talajon kifejlődött érintkezési formát készen átvisznek,- hazájá- ban még korábbi korszakokból származó érdekek és viszonyok terhelték, itt azonban teljesen és akadálytalanul lehet és kell érvényre juttatni, már csak azért is, hogy a hódítóknak tartós hatalmat biztosítson. (Anglia és Nápoly a normann hódítás után, amikor a feudális szervezet legkitelje- sedettebb formáját kapták.)

Ennek az egész történelemfelfogásnak a hódítás ténye látszólag ellentmond. Eddig az erőszakot, a háborút, fosztogatást, rablást-gyilkolást stb. stb. tették a történelem hajtóerejévé. Itt csak a fő pontokra szorítkozhatunk, és ezért csupán azt a csattanós példát vesszük elő, amikor egy barbár nép elpusztít egy régi civilizációt és ehhez kapcsolódva elölről kezdődik a társadalom egy új tagozódásának kialakulása. (Róma és a barbárok, a feudalizmus és Gallia, a kelet-római birodalom és a törökök.) A hódító barbárnépnél maga a háború, mint már fentebb jeleztük, még szabályszerű érintkezési forma, amelyet annál buzgóbban aknáznak ki, minél nagyobb mértékben teremti meg a népesség megszaporodása — a hagyományos és számukra egyedül lehetséges kezdetleges termelési mód mellett — új termelési eszközök szükségletét. Itáliában viszont a földtulajdon koncentrációja (amelyet a felvásárláson és eladósodáson kívül még az öröklés is okozott, mert a nagyfokú feslettség és a ritka házasodás miatt a régi nemzetségek lassanként kihaltak és birtokaik kevesek kezébe kerültek) és marhalegelővé való átalakulása (amit a közönséges, még ma is érvényes gazdasági okokon kívül az is okozott, hogy rablott és sarcolt gabonát hoztak be és ennek következtében az itáliai gabonának nem voltak fogyasztói) arra vezetett, hogy a szabad népesség csaknem eltűnt, a rabszolgák pedig mindig újra kihaltak és állandóan újakkal kellett őket pótolni. A rabszolgaság maradt az egész termelés bázisa. A szabadok és a rabszolgák között álló plebejusok sohasem jutottak túl azon, hogy lumpenproletariátus legyenek. Egyáltalában Róma sohasem jutott túl azon, hogy város legyen, és a provinciákkal szinte csak politikai összefüggésben állott, amelyet politikai események természetesen ismét meg is szakíthattak.

Semmi sem közkeletűbb, mint az a képzet, hogy a történelemben eddig mindig csak valaminek az elvételén fordult meg a dolog. A barbárok elveszik a római birodalmat, s ennek az elvételnek a tényével szokás magyarázni az átmenetet a régi világból a hűbériségbe. De amikor a barbárok elvesznek valamit, minden azon fordul meg, vajon az a nemzet, amelyet bevesznek, kifejlesztett-e ipari termelőerőket, mint ez a modern népeknél a helyzet, vagy pedig termelőerői főként csupán egyesülésükön és [Áthúzva: együttműködésükön; amennyire az lehetséges,] a közösségen nyugszanak. Az elvételt továbbá megszabja az a tárgy, amelyet elvesznek. Egy járadékosnak értékpapírban álló vagyonát nem is lehet elvenni anélkül, hogy az elvevő alá ne vesse magát az elvett ország termelési és érintkezési feltételeinek. Ugyanez áll egy modern ipari ország egész ipari tőkéjére. Végül pedig az elvétel mindenütt egyhamar végetér, és ha már nincs mit elvenni, el kell kezdeni termelni. A termelésnek ebből az egyhamar fellépő szükségességéből következik, hogy annak a közösségi formának, melyet a letelepülő hódítók felvesznek, meg kell felelnie a készentalált termelőerők fejlődési fokának, vagy ha már eleve nem ez az eset, meg kell változnia a termelőerőknek megfelelően. Ez magyarázza azt a népvándorlás utáni időben állítólag mindenütt észlelt tényt is, hogy ti. a szolga volt az úr, és a hódítók hamarosan átvették a meghódítottak nyelvét, műveltségét és szokásait. A hűbériséget egyáltalában nem készen hozták Németországból, hanem a hódítók részéről a had hódítás közben kialakult harci szervezetéből eredt, és ez csak a hódítás után, a meghódított országokban készentalált termelőerők behatására fejlődött ki a tulajdonképpeni hűbériséggé. Hogy ezt a formát mennyire a termelőerők szabták meg, mutatja azoknak a kísérleteknek kudarca, amelyekkel más, régi római reminiszcenciákból eredő formákat akartak keresztülvinni (Nagy Károly stb.). [A bekezdés alá odaírva: folytatni —]

A nagyiparban és a konkurenciában az egyének összes létezési feltételei [Széljegyzet: feltételezettségei, egyoldalúságai] a két legegyszerűbb formába: a magántulajdonba és a munkába olvadtak össze. A pénzzel minden érintkezési forma és maga az érintkezés is az egyének számára véletlenként tételeződik. Tehát már a pénzben benne rejlik, hogy minden addigi érintkezés csak egyéneknek meghatározott feltételek közötti érintkezése, nem pedig egyéneknek mint egyéneknek az érintkezése volt. Ezek a feltételek kettőre — felhalmozott munkára vagyis magántulajdonra, illetve tényleges munkára — redukálódnak. Ha mindkettő vagy az egyik közülük megszűnik, megakad az érintkezés. Maguk a modern közgazdászok, például Sismondi, Cherbuliez stb.,²³ szembeállítják az association des individus-t [az egyének társulását] az association des capitaux-val [a tőkék társulásával]. Másfelől maguk az egyének teljesen be vannak sorolva a munka megosztása alá és ezáltal a legteljesebb függőségbe kerültek egymástól. A magántulajdon, amennyiben — a munkán belül — szembekerül a munkával, a felhalmozás szükségességéből fejlődik ki és kezdetben mindig még inkább közösségi formája van, a későbbi fejlődésben azonban mindjobban közeledik a magántulajdon modern formájához. A munka megosztásával már eleve adva van a munkafeltételeknek, szerszámoknak és anyagoknak a megosztása is és ezzel a felhalmozott tőke szétforgácsolódása különböző tulajdonosok között, ezzel pedig a tőke és munka szétforgácsolódása és magának a tulajdonnak különböző formái. Minél inkább kialakul a munka megosztása és minél inkább növekszik a felhalmozás, annál élesebben kialakul ez a szétforgácsolódás is. Maga a munka csak e szétforgácsolódás előfeltételével állhat fenn.

(Egyes nemzetek egyéneinek személyes energiája — németek és amerikaiak — energia már faji keresztezés következtében — innen a németek kreténsége — Franciaországban, Angliában stb. idegen népek egy már fejlett talajra, Amerikában teljesen új talajra átültetve, Németországban a természetadta népesség nem mozdult a helyéről.)

Itt tehát két tény mutatkozik meg.
[Széljegyzet: Sismondi]
Először is a termelőerők az egyénektől teljesen függetleneknek és elszakítottaknak jelennek meg, saját világnak az egyének mellett, aminek abban van az alapja, hogy az egyének, akiknek erői ezek, szétforgácsoltán és egymással ellentétben léteznek, míg másfelől ezek az erők csak ezen egyének érintkezésében és összefüggésében valóságos erők. Tehát az egyik oldalon termelőerők totalitása áll, amelyek mintegy dologi alakot öltöttek és maguknak az egyéneknek a számára már nem az egyének erői, hanem a magántulajdonéi, és ezért csak annyiban az egyének erői, amennyiben azok magántulajdonosok. Egyetlen korábbi időszakban sem öltötték a termelőerők az egyének mint egyének érintkezése számára ezt a közömbös alakot, mert érintkezésük maga még korlátolt volt. A másik oldalon e termelőerőkkel szemben áll az egyének többsége, akiktől ezek az erők el vannak szakítva, és akik ezért minden valóságos élettartalomtól megfosztva, elvont egyénekké váltak, de akik ezáltal kerültek csak abba a helyzetbe, hogy mint egyének egymással összeköttetésbe lépjenek. Az egyetlen összefüggés, amelyben a termelőerőkkel és saját létezésükkel még állanak, a munka, elvesztette náluk az öntevékenység minden látszatát és csak úgy tartja fenn életüket, hogy elnyomorítja azt. Míg a korábbi időszakokban az öntevékenységet és az anyagi élet létrehozását az választotta el egymástól, hogy mindegyik más-más személyre jutott és az anyagi élet létrehozása az egyének korlátoltsága miatt maga is még az öntevékenység alárendelt fajtájának számított, most a kettő annyira különesik, hogy az anyagi élet maga egyáltalában célként, ennek az anyagi életnek a létrehozása pedig, a munka (amely az öntevékenységnek most egyedül lehetséges, de mint látjuk, negatív formája), eszközként jelenik meg.

Most tehát odáig jutott a dolog, hogy [Áthúzva: a totalitássá kifejlődött és egyetemes érintkezéssel összefüggő termelőerőket az egyének egyáltalán el sem sajátíthatják már.] az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniok, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák. Ezt az elsajátítást először is az elsajátítandó tárgy szabja meg — a totalitássá kifejlődött és csak egyetemes érintkezés keretében létező termelőerők. Ez az elsajátítás tehát már erről az oldalról is a termelőerőknek és az érintkezésnek megfelelő egyetemes jelleggel kell hogy bírjon. Ezeknek az erőknek az elsajátítása maga nem egyéb, mint az anyagi termelési szerszámoknak megfelelő egyéni képességek kifejlesztése. A termelési szerszámok totalitásának elsajátítása már ezért is a képességek totalitásának kifejlesztését jelenti magukban az egyénekben. Ezt az elsajátítást továbbá megszabják az elsajátító egyének. Csakis a jelenkor minden öntevékenységből teljesen kirekesztett proletárjai képesek arra, hogy teljes, többé nem korlátolt öntevékenységüket, amely a termelőerők totalitásának elsajátításában és a képességek totalitásának ezzel tételezett kifejlesztésében áll, érvényre juttassák. Minden korábbi forradalmi elsajátítás korlátolt volt; olyan egyének, akiknek öntevékenységét korlátozott termelési szerszám és korlátozott érintkezés korlátolta, ezt a korlátozott termelési szerszámot sajátították el és ezért csak újabb korlátozottsághoz jutottak el. Termelési szerszámuk tulajdonukká vált, de ők maguk a munka megosztása és saját termelési szerszámuk alá maradtak besorolva. Minden eddigi elsajátításnál egyének tömege maradt egyetlen termelési szerszám alá besorolva; amikor majd a proletárok sajátítanak el, termelési szerszámok tömegét kell mindegyik egyén alá, a tulajdont pedig valamennyiük alá besorolni. A modern egyetemes érintkezés nem is sorolható másként be az egyének alá, csak úgy, hogy valamennyiük alá sorolják be.

Az elsajátítást továbbá megszabja az az út és mód, ahogyan azt végre kell hajtani. Csakis egyesülés útján lehet végrehajtani, amely a proletariátus jellegénél fogva megint csak egyetemes lehet, és csakis forradalom útján, amelyben egyfelől megdöntik az eddigi termelési és érintkezési mód és társadalmi tagozódás hatalmát és másfelől kifejlődik a proletariátus egyetemes jellege és az elsajátítás keresztülviteléhez szükséges energiája, továbbá a proletariátus levet magáról mindent, ami eddigi társadalmi helyzetéből még rajta maradt.

Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé. Azzal, hogy az egyesült egyének a totális termelőerőket elsajátítják, a magántulajdon véget ér. Míg az eddigi történelemben mindig egy-egy különös feltétel jelent meg véletlennek, most az egyének elkülönülése maga, kinek-kinek különös magánfoglalkozása maga vált véletlenné.

Azokat az egyéneket, akik nincsenek már a munka megosztása alá besorolva, a filozófusok „az ember” néven eszményként képzelték el, és az egész folyamatot, amelyet kifejtettünk, „az ember” fejlődési folyamatának fogták fel, úgyhogy az eddigi egyének helyébe minden történelmi fokon „az embert” csempészték és mutatták be a történelem hajtóerejének. Az egész folyamatot ilyenképpen „az ember” önelidegenülési folyamataként fogták fel, és ez lényegében onnan ered, hogy mindig a későbbi fejlődési fok átlagegyénét csempészték a korábbiéba és a későbbi tudatot a korábbi egyénekbe. [Széljegyzet: önelidegenülés.] Ezzel a megfordítással, amely eleve elvonatkoztat a valóságos feltételektől, volt lehetséges az egész történelem átváltoztatása a tudat fejlődési folyamatává.

A polgári társadalom átfogja az egyének egész anyagi érintkezését a termelőerők egy meghatározott fejlődési fokán belül. Átfogja egy fejlődési fok egész kereskedelmi és ipari életét, s ennyiben túllép az államon és a nemzeten, ámbár másrészt kifelé ismét nemzetiségként kell érvényesülnie, befelé államként tagozódnia. A „polgári társadalom” szó a XVIII. században támadt, amikor a tulajdonviszonyok már kinőttek az antik és a középkori közösségből. A polgári társadalom mint olyan csak a burzsoáziával fejlődik ki; de a közvetlenül a termelésből és az érintkezésből kifejlődő társadalmi szervezetet, amely minden időkben bázisa az államnak és az egyéb eszmei jellegű felépítménynek, folyvást ezzel a névvel jelölték.

A tulajdon elsó formája mind az ókori világban, mind a középkorban a törzsi tulajdon, amelyet a rómaiaknál főként a háború, a germánoknál az állattenyésztés szab meg. Az ókori népeknél [Áthúzva: (különösen Rómában és Spártában)], minthogy egy városban több törzs együtt lakik, a törzsi tulajdon állami tulajdonként és az egyesnek ahhoz való joga puszta possessioként [birtoklásként] jelenik meg, amely azonban, mint a törzsi tulajdon egyáltalában, csak a földtulajdonra korlátozódik. A tulajdonképpeni magántulajdon mind a régi, mind a modern népeknél az ingó tulajdonnal kezdődik. — (Rabszolgaság és közösség) (dominium ex jure Quiritum [a római polgárok (magán-)jogából fakadó tulajdon]). A középkorból kilépő népeknél a törzsi tulajdon ilymódon különböző fokokon át — feudális földtulajdon, testületi ingó tulajdon, manufaktúra-tőke — fejlődik a modern, a nagyipar és egyetemes konkurrencia által megszabott tőkéig, a tiszta magántulajdonig, amely a közösség minden látszatát levetette és kirekesztette az állam minden behatását a tulajdon fejlődésére. E modern magántulajdonnak felel meg a modern állam, amelyet az adók útján a magántulajdonosok lassanként megvásároltak, az államadósságok útján teljesen a kezükbe kerítettek, és amelynek létezése az állampapírok tőzsdei emelkedése és esése révén teljességgel függővé vált attól a kereskedelmi hiteltől, amelyet neki a magántulajdonosok, a burzsoák adnak. A burzsoázia, minthogy osztály és nem rend többé, kénytelen már nemzetileg, nem pedig helyileg megszerveződni és átlagérdekének általános formát adni. Azáltal, hogy a magántulajdon a közösség alól emancipálódott, az állam a polgári társadalom mellett és rajta kívül álló különös létezéssé vált; de nem más, mint annak a szervezetnek a formája, melyet a burzsoák tulajdonuk és érdekeik kölcsönös biztosítására mind kifelé, mind befelé szükségszerűen maguknak adnak. Az állam önállósága manapság már csak olyan országokban fordul elő, ahol a rendek nem fejlődtek teljesen osztályokká, ahol a haladottabb országokban félreállított rendek még szerepet játszanak és felemásság létezik, amelyekben ennélfogva a népesség egyik része sem tud a többi fölött uralomra jutni. Ez a helyzet nevezetesen Németországban. A modern állam legkiteljesedettebb példája Észak-Amerika. Az újabb francia, angol és amerikai írók mind akként nyilatkoznak, hogy az állam csak a magántulajdon kedvéért létezik, úgyhogy ez átment a köznapi tudatba is.

Minthogy az állam az a forma, amelyben egy uralkodó osztály egyénei közös érdeküket érvényesítik és egy korszak egész polgári társadalma összefoglalódik, ebből az következik, hogy minden közös intézmény az állam révén közvetítődik, politikai formát kap. Innen származik az az illúzió, mintha a törvény az akaraton, mégpedig a reális bázisától elszakított, a szabad akaraton nyugodnék. Ugyanígy aztán a jogot megint a törvényre redukálják.

A magánjog a magántulajdonnal egyidőben fejlődik ki a természetadta közösség felbomlásából. A rómaiaknál a magántulajdon és magánjog kifejlődése nem járt további ipari és kereskedelmi következményekkel, mert egész termelési módjuk ugyanolyan maradt. [Áthúzva: és ezt a fejlődést nem az ipar és a kereskedelem kiterjedése idézte elő
[Széljegyzet: (Uzsora!)]
A modern népeknél, ahol a feudális közösséget az ipar és a kereskedelem felbomlasztotta, a magántulajdon és magánjog keletkezésével új szakasz kezdődött, amely képes volt további fejlődésre. Mindjárt az első város, amely a középkorban kiterjedt tengeri kereskedelmet folytatott, Amalfi, kialakította a tengeri jogot is.²⁴ Mihelyt az ipar és a kereskedelem — először Olaszországban s később más országokban — továbbfejlesztette a magántulajdont, nyomban újra elővették és érvénybe léptették a kialakult római magánjogot. Mikor később a burzsoázia annyi hatalomra tett szert, hogy a fejedelmek felkarolták érdekeit avégett, hogy a burzsoázia segítségével megdöntsék a feudális nemességet, akkor kezdődött meg minden országban — Franciaországban a XVI. században — a jog tulajdonképpeni fejlődése, amely minden országban, Anglia kivételével. a római törvénykönyv bázisán ment végbe. A magánjog további kialakítására (különösen az ingó tulajdonnal kapcsolatban) Angliában is római jogelveket kellett bevonni. (Nem szabad elfelejteni, hogy a jognak éppúgy nincs saját története, mint a vallásnak.)

A magánjogban a fennálló tulajdonviszonyokat az általános akarat ered- ményének nyilvánítják. Maga a jus utendi et abutendi [(a dologgal való) élés és visszaélés joga] egyrészt azt a tényt mondja ki, hogy a magántulajdon a közösségtől teljesen függetlenné vált, és másrészt azt az illúziót, mintha maga a magántulajdon pusztán a magánakaraton, a dolog fölötti önkényes rendelkezésen nyugodnék. A gyakorlatban az abuti-nak [a visszaélni-nek] nagyon is meghatározott gazdasági határai vannak a magántulajdonos számára, ha nem akarja, hogy tulajdona és ezzel jus abutendi-je más kezébe menjen át, minthogy a dolog, pusztán akaratához való vonatkozásban tekintve, egyáltalában nem is dolog, hanem csak az érintkezésben — és a dologhoz való jogtól függetlenül — válik valóságos tulajdonná (viszony ez, amelyet a filozófusok eszmének neveznek). [Széljegyzet: Viszony a filozófusok szemében — eszme. Ők csupán „az embernek” önmagához való viszonyát ismerik, és ezért minden valóságos viszony szemükben eszmévé válik.]
— Ez a jogászi illúzió, amely a jogot a puszta akaratra redukálja, a tulajdonviszonyok további fejlődése során szükségszerűen arra vezet, hogy valaki jogcímet bírhat egy dologra anélkül, hogy a dolgot valóban bírná. Ha például a konkurencia folytán egy földbirtok járadéka kiküszöbölődik, akkor a tulajdonosának megvan ugyan hozzá a jogcíme, a jus utendi et abutendi-val egyetemben. De semmit sem kezdhet vele, mint földtulajdonosnak semmije sincs, ha nincs egyébként még elegendő tőkéje ahhoz, hogy földjét megművelhesse. A jogászoknak ugyanebből az illúziójából magyarázható, hogy számukra és minden törvénykönyv számára egyáltalában véletlen, hogy egyének egymással viszonyokba lépnek, például szerződést kötnek, és hogy a törvénykönyv ezeket a viszonyokat olyanoknak tekinti, amelyekbe az ember tetszése szerint belép[het] vagy sem, s amelyek tartalma egészen a szerződők egyéni [ön]kényén [nyu]gszik. — Valahányszor az ipar és a kereskedelem fejlőd[ése] folytán új [ér]intkezési formák képződtek, [p]l. biztosítási stb. társaságok, a jog mindannyiszor kénytelen volt felvenni őket a tulajdonszerzés fajai közé. [Itt véget ér az „I. Feuerbach" főkézirata. Ezután még néhány jegyzet következik a kéziratban, amelyek feltehetőleg a további kidolgozás tervére vonatkoznak. [Ezeket itt — a HTML-változat ezen fejezetében — egyelőre nem közöltük.]]

[A tisztázat-kéziratban fennmaradt szövegrész] Különböző nemzetek egymás közötti vonatkozásai attól függnek, mennyire fejlesztette ki mindegyikük termelőerőit, a munka megosztását és a belső érintkezést. Ezt a tételt általánosan elismerik. De nemcsak egy nemzet viszonya a többihez, hanem e nemzet egész belső tagozódása maga is termelésének, valamint belső és külső érintkezésének fejlődési fokától függ. Hogy egy nemzet termelőerői mennyire fejlettek, azt legszembetűnőbben az a fok mutatja, ameddig a munka megosztása kifejlődött. Minden új termelőerő, ha nem csupán a már eddig ismert termelőerőknek tisztán mennyiségi kiterjesztése (például földterületek termősítése), a munka megosztásának újabb leképezését hozza magával.

A munka egy nemzeten belüli megosztása először is az ipari és kereskedelmi munkának a földművelő munkától való különválását és ezzel város és falu különválását és érdekeik ellentétét eredményezi. További fejlődése a kereskedelmi munkának az ipari munkától való különválásához vezet. Ugyanekkor a munkának e különböző ágakon belüli megosztása folytán a meghatározott munkákon együttműködő egyének között ismét különböző ágazatok keletkeznek. Ezeknek az egyes ágazatoknak egymással szembeni helyzetét a földművelő, ipari és kereskedelmi munka üzemmódja szabja meg (patriarchalizmus, rabszolgaság, rendek, osztályok). Ugyanezek a viszonyok mutatkoznak fejlettebb érintkezés mellett különböző nemzetek egymáshoz való kapcsolataiban.

A munka megosztásának különböző fejlődési fokai a tulajdon megannyi különböző formáját jelentik; vagyis a munka megosztásának mindenkori foka meghatározza az egyének egymáshoz való viszonyait is a munka anyagára, szerszámára és termékére vonatkozólag.

A tulajdon első formája a törzsi tulajdon. Ez a termelés fejletlen fokának felel meg, amikor egy nép vadászatból és halászatból, állattenyésztésből vagy legfeljebb földművelésből él. Ez utóbbi esetben megműveletlen földek nagy tömegét előfeltételezi. A munkamegosztás e fokon még nagyon kevéssé fejlett és a családban meglevő természetadta munkamegosztás további kiterjesztésére szorítkozik. A társadalmi tagozódás ennélfogva a család kiterjesztésére szorítkozik: patriarchális törzsfők, alattuk a törzs tagjai, végül rabszolgák. A családban lappangó rabszolgaság csak fokozatosan fejlődik ki a népesség és a szükségletek megszaporodásával és a külső érintkezésnek, mind a háborúnak, mind a cserekereskedelemnek kiterjedésével.

A második forma az ókori községi és állami tulajdon, amely kivált több törzsnek szerződés vagy hódítás folytán várossá való egyesüléséből keletkezik és amelynél a rabszolgaság továbbra is fennáll. A községi tulajdon mellett már kifejlődik az ingó és később az ingatlan magántulajdon is, de mint abnormis, a községi tulajdonnak alárendelt forma. Az állampolgároknak csak közösségükben van hatalmuk dolgozó rabszolgáik felett és már ezért is kötve vannak a községi tulajdon formájához. Ez az aktív állampolgárok közös magántulajdona, akik a rabszolgákkal szemben kénytelenek megmaradni a társulásnak e természetadta módja mellett. Ezért a társadalomnak egész ezen alapuló tagozódása és vele a nép hatalma olyan fokban sorvad el, amilyenben nevezetesen az ingatlan magántulajdon kifejlődik. A munka megosztása már fejlettebb. Megtaláljuk már város és falu ellentétét, később azoknak az államoknak ellentétét, amelyek a városi és amelyek a falusi érdeket képviselik, magukon a városokon belül pedig az ipar és a tengeri kereskedelem ellentétét. A polgárok és rabszolgák közötti osztályviszony teljesen kialakult. [Áthúzva: a római plebejusok között először kis földtulajdonosokat találunk, később egy proletariátus kezdeteit, de ez a proletariátus a birtokos polgárok és a rabszolgák közti felemás helyzetében nem fejlődhetik]

A magántulajdon fejlődésével itt alakulnak ki először azok a viszonyok, amelyeket a modern magántulajdonnál, csak kiterjedtebb méretben, újra megtalálunk. Egyfelől a magántulajdon koncentrációja, amely Rómában igen korán megkezdődött (bizonyítéka a liciniusi földtörvény²⁵), s amely a polgárháborúk óta és jelesül a császárok alatt igen gyorsan haladt előre; másfelől ezzel összefüggésben a plebejus kisparasztok átalakulása proletariátussá, amely proletariátus azonban a vagyonos polgárok és a rabszolgák között elfoglalt felemás helyzete miatt nem lépett önálló fejlődés útjára.

A harmadik forma a feudális vagy rendi tulajdon. Az ókor a városból és annak kis területéből indult ki, a középkornak viszont a falu volt a kiindulópontja. Az ott-talált gyér, nagy földterületen szétszórt népesség, amely a hódítókkal nem szaporodott meg tetemesen, szabta meg ezt a megváltozott kiindulópontot. Ezért, Görögországgal és Rómával ellentétben, a feudális fejlődés sokkal szélesebb terepen kezdődik, amelyet előkészítettek a római hódítások és a földművelésnek kezdetben ezzel kapcsolatos elterjedése. A hanyatló római birodalom utolsó évszázadai és maga a barbár hódítás nagy mennyiségű termelőerőt tett tönkre; a földművelés visszaesett, az ipar piac hiánya miatt lehanyatlott, a kereskedelem elszenderült vagy erőszakosan megakasztották, a falusi és városi népesség apadt. Ezek a készentalált viszonyok és a hódításnak ezáltal megszabott szervezési módja fejlesztették ki a germán hadiszervezet befolyása alatt a feudális tulajdont. Miként a törzsi és a községi tulajdon, ez is közösségen alapul, amellyel azonban közvetlenül termelő osztályként nem a rabszolgák állanak szemben, mint az antik közösséggel, hanem a jobbágy kisparasztok. A feudalizmus teljes kialakulásával egyidejűleg még ehhez járult a városokkal való ellentét is. A földbirtok hierarchikus tagozódása és az ezzel összefüggő fegyveres kíséretek adták meg a nemességnek a jobbágyok feletti hatalmat. Ez a feudális tagozódás, éppen úgy, mint az antik községi tulajdon, a leigázott termelő osztállyal szembeni társulás volt; csak a társulás formája és a közvetlen termelőkhöz való viszony volt más, mert más termelési feltételek voltak.

A földbirtok e feudális tagozódásának a városokban a testületi tulajdon, a kézművesség feudális szervezete felelt meg. A tulajdon itt főképp az egyes személyek munkájában állt. A társult rablónemesség elleni társulás szükségessége, közös vásárcsarnokok szükséglete olyan korban, amikor az iparos egyúttal kereskedő is volt, a felvirágzó városokba tóduló szökött jobbágyok növekvő konkurrenciája, az egész ország feudális tagozódása hozta magával a céheket; egyes kézművesek lassacskán megtakarított kis tőkéi és e kézművesek állandó száma a növekvő népesség közepette kifejlesztette a mesterlegény- és inasviszonyt, amely a városokban olyasféle hierarchiát hozott létre, amilyen a falun volt.

A fő tulajdon tehát a feudális korszakban egyfelől földtulajdonban állott, a hozzáláncolt jobbágymunkával, és másfelől saját munkában, csekély, a mesterlegények munkáján parancsnokló tőkével. Mindkettőnek tagozódását a korlátolt termelési viszonyok — a csekély és kezdetleges talajművelés és a kézműszerű ipar — szabták meg. A munka megosztása a feudalizmus virágkorában csekély volt. Minden országban fennállt a város és falu ellentéte; a rendi tagozódás nagyon élesen kidomborodott ugyan, de a falun a fejedelmek, nemesség, papság és parasztság, a városokban pedig a mesterek, legények, inasok és csakhamar a napszámos plebs elkülönülésén kívül nem volt jelentékeny megosztás. A földművelésben a munkamegosztást a parcellákban való művelés nehezítette meg, amely mellett kifejlődött a parasztok saját háziipara, az iparban a munka az egyes iparágakon belül egyáltalán nem, az egyes iparágak között csak nagyon kevéssé volt megosztva. Az ipar és kereskedelem megosztását a régebbi városokban készentalálták, az újabbakban csak később fejlődött ki, amikor a városok egymással kapcsolatba léptek.

Nagyobb területek összefogása feudális királyságokká mind a földbirtokos nemesség, mind a városok számára szükséglet volt. Ezért az uralkodó osztály, a nemesség szervezetének élén mindenütt egyeduralkodó állott.

¹ A fejezet terve, az egész mű felépítési tervével együtt, a „Német ioeológiá”-n végzett munka során nagyfokú változásokon ment át; szövegét nem dolgozták ki teljesen, a fejezet befejezetlen. Feuerbach voltaképneni részletes tárgyalására nem is kerül sor benne; a fejezet néhány — a további kidolgozás tervét jelző — megjegyezéssel végződik (ezeket a megjegyzéseket mellékletként közöljük). Valószínű, hogy a fejezet meglevő részét is kiadás előtt még kisebb-nagyobb mértékben átírták volna. A fejezethez tisztázatban fennmaradt a szöveg legelejének egy újabb megfogalmazása (ezt a piszkozati fogalmazvány eltéréseinek megjelölésével a főszövegben adjuk), továbbá egy összefoglaló jellegű részlet (ennek a piszkozatban nincs megfelelője; szövegét a fejezet végén külön közöljük). A piszkozati kézirat („főkézirat”) még a „Német ideológia” kidolgozásának egy korai szakaszából származik, amikor még nem alakult ki a mű felépítésének terve, s még ezen a szövegrészen belül voltak feldolgozva olyan kérdések, amelyek utóbb a mű későbbi fejezeteibe kerültek. A fejezet eredeti szövegét tartalmazó ívek nagyobbik részét kiemelték (az eredeti ívszámozás 1-től 92-ig terjedt; a rostálás után ebből kevesebb mint 19 ív maradt meg a fejezetben), a kiemelt ívek nem maradtak fenn, de feltehető, hogy tartalmukat beledolgozták későbbi fejezetekbe. Erre mutat, hogy a fejezet anyagában megmaradt ívekben is számos áthúzott rész van (teljes áthúzott oldalak is, amelyeket azonban nem lehetett kiemelni, mert hátlapjukon kitörletlen szöveg volt), és ezek a törölt részek szinte kivétel nélkül ilyen vagy olyan formában visszatérnek a „Lipcsei zsinat” fejezet valamelyik helyén. Az ívek kiemelése után a fejezetet új oldalszámozással látták el, az újraszámozás szerint a szöveg szinte hézagtalan; a bevezető áthúzott rész után a számozás 8-cal kezdődik és 72-ig tart, hiányzik a 29. és a 36—39. old. (ezek alkalmasint később vesztek el). Címek alig vannak, ellenben egy sor széljegyzet került az említett átcsoportosítás során a szövegbe; ezek a széljegyzetek részben tagolják is a fejtegetéseket. Az újraszámozás után már nem történt további szerkesztési változtatás a fejezet szövegén. A kézirat utolsó oldalán Engels öregkori kézírásában ceruzával ez áll: „I. Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte.” — A fejezet nem véglegesen kidolgozott volta arra indította az 1932-es eredeti nyelvű kiadás (MEGA 1, 5) és az azt követő kiadások és fordítások szerkesztőit, hogy a fejezet szövegét feltagolják és témakörök szerint rendezve újracsoportosítsák. Jelen kiadás a fejezetet pontosan abban az elrendezésben közli, ahogy az ránkmaradt.
² Marx itt és később is egyértelműen nagyon irónikus éllel beszél az 1840-es évek német „filozófusháborúiról“ (v. ö.: A szent család). A diadokhoszok Nagy Sándor hadvezérei, akik halála után elkeseredett harcot vívtak egymással a hatalomért. E harc során (i. e. IV—III. sz. fordulóján) Nagy Sándor birodalma kis részekre esett szét.
³ Caput mortuum (halott fej; visszamaradt hasznavehetetlen anyag, bedöglött maradék, üledék) a régi vegytanban a lepárlás után az edényben visszamaradó szilárd termék elnevezése.
⁴ Érintkezés (Verkehr) a fiatal Marx és Engels tág kifejezése; magában foglalja a termelési viszonyok egészét, sőt az emberek minden társadalmi élettevékenységét, olykor azonban csak a termelést vagy a forgalmat jelenti.
⁵ B. Bauer: „Charakteristik Ludwig Feuerbachs”; „Wigand’s Vierteljahrsschrift” 1845, III. köt. 86—146. old. (A cikk ironikus elnevezése: „a »Gute Sache« II. kötete”.)
— „Wigand’s Vierteljahrsschrift” ifjúhegeliánus filozófiai folyóirat; 1844-tól 1845-ig jelent meg Lipcsében, O. Wigand szerkesztésében. Munkatársai voltak többek között B. Bauer, L. Feuerbach, M. Stirner.
⁶ V. ö. Goethe: „Faust”, I. rész (Prolog im Himmel).
⁷A „Deutsch-Französische Jahrbücher”-t Marx és Ruge szerkesztésében adták ki Párizsban német nyelven. Csak első (kettős) füzete jelent meg, 1844 februárjában. Magában foglalta Marx írásait: „A zsidókérdéshez” és „A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés”, valamint Engels írásait: A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata és „Anglia helyzete. Thomas Carlyle: »Past and Present«”, továbbá leveleket Marxtól, Rugétól, Bakunyintól és Feuerbachtól. Ezenkívül írásokat tartalmazott még Rugétól, Hesstől, Heinétől, Herweghtől és Bernaystól. A folyóirat megszűnésének fő oka a Marx és a polgári radikális Ruge között kiéleződő elvi nézeteltérés volt.
⁸ Marx—Engels: A szent család vagy a kritikai kritika kritikája
⁹ V. ö. Biblia, Róma 9:16
¹⁰ Kontinentális rendszer az I. Napóleon által elrendelt Anglia elleni gazdasági zárlat. A francia flotta trafalgari veresége után Napóleon gazdaságilag igyekezett Anglia hatalmát megtörni; 1806 nov. 21-i berlini dekrétumában többek között kijelenti: „A brit szigetek blokád alatt vannak [...] a brit szigetekkel való kereskedés és a velük való bármiféle kapcsolat tilos.” A blokádban — Napóleon oroszországi vereségéig — Franciaország minden csatlósa és szövetségese részt vett.
¹¹ Stirner (M. St.): „Rezensenten Stirners”; „Wigand’s Vierteljahrsschrift”, 1845, Ш. köt. 147-194. old.
¹² V. ö. Biblia, Jeremiás 7:34
¹³ Marseillaise a francia forradalom indulója (utóbb nemzeti himnusz); szövegét írta 1792-ben Rouget de Lisle, egy katonainduló dallamára.
Carmagnole tulajdonképpen táncdal, amelyre a francia forradalom egyik legnépszerűbb és legradikálisabb szövegét énekelték; e szöveg 1792-ben keletkezett; különböző más aktuális strófákat is énekeltek e dallamra. A forradalom veresége után betiltották.
Ça ira! (Menni fog! vagy Rendben lesz!; szlogen a párizsi nép körében ünnepelt Benjamin Franklin legendás válasza után, miután a városba látogatásakor az amerikai függetlenségi háború kimeneteléről kérdezték) a „Carillon national" (Nemzeti dallam) nevű 1789-ben keletkezett forradalmi, arisztokrataellenes dal refrénjének kezdete; szövegét Ladré, zenéjét Bécourt írta.
¹⁴ „Deutsche Jahrbücher für Wissenschaft und Kunst" a baloldali hegeliánusok irodalmi és filozófiai folyóirata; 1841 júliusától jelent meg (napi kiadásokban) Lipcsében, Ruge és Echtermeyer szerkesztésében. Azelőtt (1838—41) „Hallische Jahrbücher für deutsche Wissenschaft und Kunst" címmel jelent meg. A szerkesztőségnek a porosz Halléból Szászországba való áthelyezését és a folyóirat nevének megváltoztatását a porosz területen fenyegető betiltás idézte elő. De 1843 januárjában így is betiltotta a szász kormány, és a Bundestag határozatával a betiltást Németország egész területére kiterjesztették.
¹⁵ Rajna-dal N. Becker „Der deutsche Rhein" c. költeménye, amely 1840-ben keletkezett és a rákövetkező években több ízben megzenésítették. A német nacionalisták dala volt.
¹⁶ Feuerbach (névtelenül): „Über das »Wesen des Christentums« in Beziehung auf den »Einzigen und sein Eigentum«"; „Wigand’s Vierteljahrsschrift", 1845, II. köt. 193— 205. old.
¹⁷ Feuerbach: „Grundsätze der Philosophie der Zukunft".
¹⁸ National Anti-Corn-Law-League (Nemzeti Gabonatörvény-ellenes Liga) szabadkereskedő egyesület, Cobden és Bright gyárosok alapították 1838-ban Manchesterben. A Liga teljes kereskedelmi szabadságot követelt és küzdött a gabonatörvények eltörléséért; a gabona árának csökkentése ugyanis feltétele volt a munkabér csökkentésének és a földbirtokos arisztokrácia gazdasági és politikai gyengítésének. A földbirtokosok elleni harcában a Liga igyekezett a munkásokat is felhasználni, ezt azonban az önálló munkásmozgalom, a chartizmus fellendülése megakadályozta. A gabonatörvények eltörlése után (1846) a Liga feloszlott. (Az 1846-os törvény szerint a gabonavámok teljes eltörlése 1849-ben következik be, az addig terjedő átmeneti időre a törvény alacsonyabb vámokat állapított meg.)
¹⁹ A hajózási törvényeket (Navigation Acts) 1651-ben, 1660-ban, 1663-ban és 1673-ban hozták. Kimondják, hogy külföldről a legtöbb árut csak angol hajón vagy a származási ország hajóján szabad behozni; az angol partmenti hajózást kizárólagosan angol hajók számára tartották fenn. E rendszabályok elsősorban a holland közvetítőkereskedelem ellen irányultak. A törvényeket 1793 és 1854 között fokozatosan hatályon kívül helyezték.
²⁰ V. ö. Alkin: „Description of the Country from 30 to 40 miles round Manchester".
²¹ Pinto: „Lettre sur la jalousie du commerce"; „Traité de la circulation et du crédit", 234., 283. old.
²² Smith: „Wealth of Nations”, pl. I. könyv 10. fej. I. rész, III. könyv I., 4. fej.
²³ V. ö. Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, és Cherbuliez: „Riche ou pauvre”.
²⁴ Amalfi a X—XL században virágzó földközi-tengeri kereskedőváros; Amalfi tengeri joga (Tabula Amalphitana) egész Itáliában érvényes volt és a Földközi-tengeren hajózó országokban általában is mércéül szolgált.
²⁵ Ager publicus (közföld) a hódításokból szerzett köztulajdoni (állami) föld a rómaiaknál, ill. az ilyenekből kapott földbirtok. A római plebejusok harcának eredményeképpen i. e. 367-ben elfogadták Licinius és Sextius néptribunusok földtörvényét, amely szerint egy római polgár legfeljebb 500 jugerum (kb. 125 ha) földet birtokolhat az állami közföldekből, a plebejusok földigényét pedig kielégítik a háborús hódítások útján szerzett földekből.

Következő rész: A lipcsei zsinat

Tartalomjegyzék